Rock nagypapa rózsaszín atlétában (Chuck Berry)

Írta:Létrehozva: 2021.05.03.

Barcs Endre írása

Rock nagypapa rózsaszín atlétában

(Chuck Berry)

A közönség már majdnem zsúfolásig megtöltötte a budapesti Sportcsarnokot, miközben odakint a Ferihegyi repülőtéren a koncert szervezői idegesen jártak fel és alá. Az est sztárja, Chuck Berry sehol. Még fél óra a koncert kezdetéig, ám a kifutópálya üresen áll a kora őszi hirtelen sötétségben, az égen csak a csillagok pislákolnak. Az egyik szervező idegesen fordul az információs pult mögött álló csinos hölgyhöz:

-Jön még ma repülőgép Ferihegyre?
-Honnan? – kérdez vissza a hölgy mosolyogva.
-Bárhonnan!

Válaszra azonban nincs szükség, a hangosbemondó közli, hogy a menetrendszerű járat Bukarest felől nemsokára megérkezik. –Hátha! – gondolják a szervezők és az égiekhez imádkoznak. Nem is csalódnak. Nyílik a dupla szárnyú ajtó és végre megjelenik a várva várt rock and roll sztár, egyik kezében gitár, a másikban könnyű kézi táska.
-Mr. Berry, az ég szerelmére, hol a csudában volt? Már fél órája színpadon kellene lennie.- támad neki az egyik szervező.
-Hát tehetek én róla, – vágja oda a rock nagypapa dühösen – hogy maguk itt Európában két ország fővárosát egyaránt Bukarestnek nevezik? –

Időközben odabent a Sportcsarnokban az elő zenekar, Tátrai virtuóz gitárjátékával felfűtötte a hangulatot. Amikor a rock and roll élő legendája a színpadra lépett ha lehet a hangulat még forróbbá vált, és Mr. Berry mindent meg is tett, hogy késéséért kárpótolja közönségét. A közönség extázisban volt, csak a szakértő szem vette észre, hogy a nagy sztár mennyire dühös. A két osztrák zenész, akit a szervezők erre az estére béreltek, nem állt a helyzet magaslatán. Nem ismerték az előadót elég jól ahhoz, hogy tudják, meddig tartanak a rögtönzések, mikor kell nekik szólózni, igaz, ők arra számítottak, hogy próba is lesz, ami persze Berry késése miatt elmaradt. Főleg a zongorista tévedett sokat. Berry nem jött zavarba, megkérte a fiatal zenészt, hogy húzódjék odébb zongoraszékén, leült mellé és remek improvizációt rögtönzött.

Odalent felcsattant a taps, a fiatal osztrák zenészgyerek azonban úgy elvörösödött szégyenében, hogy pírját még a Jupiter lámpák vakító fényei sem tudták eltakarni. Az est fénypontja az utolsó szám volt, Berry mintegy húszperces gitárszólójával. Többen felugrottak a színpadra és vad rock and roll táncba kezdtek, Berry pedig híres „kacsajárásával” beugrálta az egész rendelkezésére álló területet.

Remek este volt, állapították meg többen is, kifelé tartva az épületből.
A stadion a mínusz 1-es szintjén Berry öltözője maga a pokol. Vállamon a Magyar Rádió riporter magnójával ott téblábolok az öltöző ajtaja előtt, de nem merek benyitni.

-Nem tanácsolom, hogy most bemenjen! – mondja tört magyarsággal egy tagbaszakadt amerikai egyetemista, akiről, mint kiderül, Budapesten tanul az orvosi egyetemen, és akit angol tudása miatt béreltek fel a szervezők ajtónálló testőrnek. Máskor mindig sikerült megdumálnom az ilyen fickókat, hogy beengedjenek, és az interjú soha nem maradt el, most azonban magam is belátom a kiszűrődő hangok után ítélve, hogy odabent paprikás a helyzet. Berry ismert, tipikus néger rekedtes hangján kiabál, szidja a szervezőket, a két tehetségtelen bérelt zenész miatt, kevesli a pénzt, ki akarja fizettetni a plusz utat, amit Bukarestbe megtett. Dörgő monológját néha egy-egy szelíd „De Mr. Berry”, „Gondolja meg Mr. Berry”, „Ezt nem teheti meg velünk, Mr. Berry” sóhaj szakítja meg. Ám a világ legismertebb rock and roll zenészét ezek a közbeszólások egyáltalán nem zavarják meg , tovább dühöng, prüszköl, fúj, morog, káromkodik. Egyszerre kicsapódik az ajtó, megjelenik a sztár, kiveszi a kulcsot a zárból, és kívülről bezárja az ajtót.
-Most magukra hagyom őket egy kicsit, hadd puhuljanak! – mondja hozzám fordulva hamiskás mosollyal, miközben a zsebébe süllyeszti a kulcsot.

Jobban megnézem magamnak Mr. Berryt. Egy szál rózsaszín trikó van rajta, alul gyűrött fellépő nadrágja, és mezítláb. Olyan fekete, hogy ha este végigsétálna valamelyik külvárosi utcán, felborogatnák a szembejövők. Háta kissé hajlott, és alacsonyabb annál, mint ahogy a fotók után elképzeltem. Ritkuló haja csapzottan az arcába lóg, de a szeme még mindig szikrákat szór. Majd elmosolyodik, huncut vigyor jelenik meg jól ismert bajuszkája alatt.

-Jól megadta nekik. – mondom és fejemmel az ajtó felé bökök – Ezek a koncertszervezők túl nagyképűek és sokszor fontosabbnak akarják feltüntetni magukat az előadónál.
-Rátapintottál a lényegre, testvér. – mondja felcsillanó szemmel – Gyere, hadd öleljelek meg. És már át is karol.
-Ne ítéljen elhamarkodottan, művész úr, – válaszolom – én riportot szeretnék önnel készíteni.
-Az nem lehet! – néz rám tettetett csodálkozással – egy ilyen klassz srác, és riporter. Ügyes trükk, hogy a bizalmamba férkőzz. De elszámítottad magad, belőlem nem húzol ki egy szót sem!
-Tudom, hogy soha nem ad interjút. Mi lehet e mögött, csak nincs valami rejtegetni valója?
-Na, add csak ide szépen azt a masinát, ami a válladon lóg, addig nem válaszolok egy árva mondatot sem!- szedi le rólam a magnót. – Most beülünk ide az ablakmélyedésbe a fűtőtestre, mert fázom egy kicsit, és mivel hagyni akarom őket odabent a saját levükben főni, eldumálhatunk egy darabig. De semmit nem rögzítünk, oké?
-De ha már amúgy is beszélgetünk, miért ne kapcsolhatnám be a magnót? – próbálkozom tettetett naivitással.
-Rendben, fiú, fogd a magnód, és good bye! – mondja és nyújtja felém a kincstári masinát.
-Nem így gondoltam, – vágom rá tüstént – nekem az is bőven elég, ha csak úgy beszélgetünk.
-Ebben szépen megegyeztünk. De előre figyelmeztetlek, hogy sok minden van az életemben, amire egyáltalán nem emlékszem.
-Kezdjük azzal, hogy mikor született, ugyanis a lexikonok adatai eltérnek e kérdésben. Van olyan, amelyik a születési dátumát 1926-ra, míg mások 1931-re teszik. Ez jó néhány év különbség.
-Na látod, fiú, ez rögtön olyan kérdés, amire nem tudok válaszolni.
-Az nem létezik. –erőszakoskodom.
-Már miért ne létezne? – csattan fel – Én egy koszos kis négerek lakta faluban láttam meg a napvilágot, ahol a gyerekek csak úgy potyogtak erre a szenvedéssel teli földi létre, anélkül, hogy valaki is számon tartotta volna őket. Soha be nem írták semmilyen könyvbe, hogy mi a nevük, kik a szüleik, sem a születési dátumukat. Aztán vagy felnőttünk, vagy mindjárt kölyök korunkban elpusztultunk, akkora volt arrafelé a csecsemőhalandóság, hogy szinte folyamatosan szólt a gyászharang.
-Az egyház csak számon tartotta ezeket a gyerekeket. A pap mindig összeírja ki, mikor született…
-Viccelsz, fiú, mikor láttunk mi papot?
-Talán a keresztelőn, nem ?
-Ki vitt volna több a kilométerre lévő templomba, talán a részeges apám? Vagy anyám, aki éjjel nappal megállás nélkül dolgozott, hogy nekünk kölyköknek meglegyen a napi betevő falatunk. Így is többet koplaltam, mint ettem. A bordáimon zongorázni lehetett volna. Neked halvány fogalmad sincs, mi az a nélkülözés.
-Ezért is lopott kamaszkorában? Már, bocsánat, hogy felemlegetem..
-A fenét, nyugtalan természet voltam, soha nem fértem a bőrömbe. Minden jó balhéban benne akartam lenni, és benne is voltam! Miket csináltunk, ha belegondolok, atyám!
-Ennek az lett a vége, hogy a rendőrök elkapták és bevitték egy javítóintézetbe.
-Ott nagy volt a fegyelem, utáltam is ott lenni, de legalább megtanítottak írni, olvasni.
-Ezt követően a General Motorsnál dolgozott, mint autószerelő.
-Ezt meg honnan tudod?
-Benne van a lexikonokban.
-El kellene már olvasnom közülük legalább egyet. Mit írnak még?

-Hát, hogy őszinte legyek, tele vannak azzal, hogy 1959-ben azért tört ketté a karrierje, mert egy fiatalkorú indián lányt átvitt egy másik államba, ahol prostituáltként alkalmazta a saját éjszakai mulatójában. Amikor kiderült, hogy a lány mindössze tizennégy éves, a bíróság kétévi fogházban letöltendő szabadságvesztésre ítélte önt, amit szépen le is töltött.
-Le, hogy a ménkű csapjon belé! Az a gyönyörű indián lány nagyon becsapott. Tudod, a hirtelen jött pénz megbolondított. Azt hittem, ha pénzem van, azt csinálhatok, amit akarok. Nagymenőnek éreztem magam, azt gondoltam, enyém az egész világ. De az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nem prostituáltnak alkalmaztam, hanem felszolgálónak. Csak a rámenősebb vendégek invitálásának nem tudott ellenállni. Így is van rá egy fogadásom, hogy a fajgyűlölők használták ki ellenem azt a lányt, és dobtak fel. Nagyon nem tetszett nekik a sikeres nigger pofám! Jó nagyot akartak rúgni belém. Hát, mit ne mondjak, sikerült nekik.
-Még az olyan nagy sztárokkal szemben is, mint ön, éreztették a faji különbséget?
-Mi az hogy! Neked, fiú, fogalmad sincs, mit jelentett az ötvenes években négernek lenni Amerikában. Emlékszem még az ötvenes évek legelején egy Bobby Charles nevű fehér zenésszel turnéztam a déli államokban, Texasban, Alabamá-ban, Kentucky-ban, meg Virginiá-ban. Ő a főbejáraton mehetett be az éttermekbe, én csak a feketéknek külön fenntartott kajáldákba mehettem be, hiába volt pénzem. Utáltam ezekben a gettó kifőzdékben enni, ezért Bobby hozott nekem mindig meleg ételt az előkelő fehér éttermekből. Még a saját gépkocsinkban sem ülhettünk egymás mellett, mert azt is kiszúrták. A rendőr megállított és a hátsó ülésre parancsolt. „Niggernek ott a helye! És meg ne lássam még egyszer elől, mert lakat alá tetetem.” – mondták. Hiába érveltem, hogy a saját pénzemen vett kocsim, nem érdekelte őket. Ezeket a megaláztatásokat soha nem fogom elfelejteni. 1957-ben, vagy 58-ban, nem tudom már pontosan volt egy nagyszabású rock and roll fesztivál. Fats Domino szervezte, sok fekete zenész lépett fel ott vele. Berkley-ben volt, ha az emlékezetem nem csal. Az biztos, hogy ez volt az első olyan koncert, ahová fehér és néger hallgatóságot egyaránt beengedtek. Igen szép sikerem volt, szétszedtem a házat, és büszkén mentem a fehérekkel teli szállodába, ahol kénytelenek voltak szobát adni, mert megállapodás szerint ott szálltak meg a koncert fellépői. Igaz, a lift mellett kaptam egy kis lukat, de végtelenül boldog voltam, mert már nem mertek kidobni egy fehér szállodából! Nekem ez jelentette az igazi sikert, nem a koncert. Amikor felvitettem a gitáromat a londinerrel, aki fanyalogva, de cipelte a cuccomat. Egy fehér fiú! Azt te nem tudod elképzelni, milyen elégtételt éreztem. De a bőröm színe miatti megaláztatás a mai napig nyomot hagyott bennem. A mai napig előre kérem a gázsimat. Addig nem megyek fel a színpadra, amíg a kezembe nem nyomják a készpénzt, mert csak cash-t fogadok el. Ez azokban az években alakult így nálam, amikor már elég keresett voltam, és gyakran hívtak mindenfelé kisebb klubokba, hétvégi össztáncokra. Valahányszor megérkeztem egy bulira, kitörő örömmel fogadtak, a buli végén, lehetett bármekkora a siker, két lábbal és fizetés nélkül rúgtak ki. „Mit akar ez a koszos nigger? Még pénzt mer kérni, örüljön, hogy betehette a redvás lábát hozzánk.” Ezt jó néhányszor eljátszották velem. Alaposan megtanultam a leckét. De hát, az én életemben ez is szervesen összekapcsolódik a rock and roll-lal.

-Ha már a rock and rollnál tartunk, beszéljünk a zenéjéről egy kicsit..
-Csak semmi szakmai kérdést, boy, mert kimászom ezen az ablakon!
-Csak a műfaj eredetét firtatom, remélem, tud támpontokkal szolgálni. Ha nem csalódom, mégis sikerült eljutnia egy templomba, ahol nyomban felvették az énekkarba, mint minden tehetséges fekete gyereket. St. Louis-ban az Antioch Baptista Templom istentiszteletein énekelt.
-Á, hagyjuk, – legyint – a szent helyeket nem nekem találták ki, utáltam a fegyelmet, a kórust, hamar otthagytam az egészet, és azóta templom felé sem néztem, soha.
-De énekelni ott tanult meg, nem?
-Ugyan, marhaság, az ember vagy tud énekelni, vagy nem. Mit kell azon tanulni?
-De gitározni csak kellett valakitől tanulnia, nem?

Nagy, csodálkozó tekintettel néz rám. Megint az a hamiskás Berry féle bajusz alatti mosoly.

-Gitáriskola, tanárokkal? Soha! Az élet volt a tanítómesterem, meg a fülem. Éjt nappallá téve hallgattam a rádiót, különösen Les Paul volt rám nagy hatással. Akkor még nem tudtam, hogy trükk az egész, hogy sokszor veszi fel ugyanazt, és egymásra játssza. Törtem a fejem, hogy lehet így gitározni, és gyötörtem magam, hogy előcsalogassak hasonló hangzást. Soha, senki sem mutatott egyetlen akkordot. Mindent magam fundáltam ki! A javítóintézetben tanultam meg gitározni, mert be voltam zárva, nem engedtek csavarogni. A közös foglalkoztató teremben volt egy rádió. A blues gitárosokat hallgattam, T-Bone Walker-t, Carl Hoagan-t. Különösen megbabonázott Benny Goodman együttesének gitárosa, az az ördöngös kis fickó, Charlie Christian. Aztán visszavonulta a hálóterembe és megpróbáltam leutánozni, amiket hallottam. Ahogy próbálgattam, egyre jobban hasonlított az eredetire. Chicago-ban már klubokban léptem fel, amikor 1955-ben, egy este Muddy Waters játszott a szomszédban. Rajongtam érte, bár személyesen soha nem találkoztunk korábban. Átmentem hozzá, kértem, hadd ugorjak be mellé néhány számba. Okay! –mondta – Gyere! Egyre jobban belemelegedtünk. A fellépés után behívott az öltözőjébe: „ Írtam néhány sort Leonard-nak, add oda neki, és mondd meg, hogy néhány számot lemezre akarsz venni!” Azzal átadott nekem egy félig eltépett szalvétát, amin még catch up foltok is éktelenkedtek. „Ki az ördög az a Leonard? – kérdeztem ártatlanul. Muddy csak nézett rám, hitetlenkedve. „Leonard Chess, a neves chicagói lemezgyáros, aki csak feketékkel dolgozik.” Másnap felkerestem. Az íróasztala mögött ült, sűrű szivarfüstbe burkolózva. Egy nagydarab fehér ember, erős akcentussal. Átadtam neki a gyűrött szalvétát. Megnézte Muddy ákombákom betűit és annyit kérdezett: „Van valami saját demo anyagod ? Ha jó, lemezre vesszük.” Mint az őrült rohantam haza. A Chessnél lemezt készíteni olyan volt számomra, mint az ötös találat a lottón! A 75 dolláros magnómra rájátszottam két saját számomat, az egyik a „Maybelline” volt, a másik a „Wee wee hours”. Rohantam vissza, a szalagot odaadtam Leonard-nak, aki nyomban meghallgatta. Nagyon tetszett neki. „Új hang, egyedi hang, igazi blues alapú néger hang” –mondta. ”Ez kell nekem!” A lemezgyár „session” zenészeivel aznap megcsináltuk a kislemezt. Így kezdődött.

-Hogy lehet az, hogy soha nem volt saját együttese?
-Eleinte nem is gondoltam arra, hogy zenekarvezető legyek, mert annyira meg voltam illetődve a lehetőségtől, azon felül igen meg voltam elégedve a stúdió-zenészekkel, akikkel dolgoztam. Később meg azért, mert a zenészek sokkal jobban ismerték a szerzeményeimet, mint én magam. Nem akartam saját magammal szemben alul maradni- mondja, és megint mosolyog.
-Mindenképpen előhoztam volna, de most itt az alkalom. Most este, itt a Sportcsarnokban a magyar előzenekar basszusgitárosa játszott önökkel, mert a harmadik osztrák zenész nem érkezett meg. Ez a magyar fiú mondta, hogy gyakran eltéveszti a saját, mindenki által ismert számait.
-Észrevetted? Nem vagyok hülye, a saját számaimat csak ismerem, hiszen több évtizede játszom őket. Csak az osztrák zenészek annyira felbosszantottak, annyira nem ismerték a számaimat, hogy zavarba akartam hozni őket. Bele is zavarodtak, de a magyar gyerek, az jött velem. Rá is kacsintottam többször, bíztatóan. Egyébként most itt, négyszemközt bevallom, hogy fogalmam sincs, mitől tarják olyan nagyra a számaimat. Azért sem szeretem a riportereket, mert elkezdenek nekem stílust elemezni, miközben meg sem tudnám mondani, mitől vagyok egyedi. Azt is bevallom itt neked, hogy néhány számom úgy született, hogy elfelejtettem valamelyiket, vagy már untam és menet közben átírtam, más szöveggel, más frazeológiával adtam elő, valamiféle szólót raktam hozzá, és kész volt az új szám.
-Ne szerénykedjen a számaival. Mr. Berry. Ön forradalmat csinált velük. Nem véletlen, hogy a Beatles és a Rolling Stones az ön számait dolgozta fel.
-Hát, akkor lehet benne valami. Én mindig csak arról énekeltem, amit átéltem. Ha ez társadalomkritika, ahogy a kritikusaim állítják, akkor az. Számomra csak a saját életem tükörképe. Egyébként nem kell minden számomba mély mondanivalót keresni! Amikor a „Maybelline” befutott, a riporterek megállás nélkül arról faggattak, ki az a lány, akiről a dal szól. Ki kellett ábrándítanom őket, az egyetlen Maybelline, akivel életemben találkoztam, egy tehén volt. Néha meg bosszantani akartam a vonalas fafejűeket. Kifejezetten ezért írtam dalt a „himbilimbi”-ről. A fehér és a színes bőrű srácok és csajok a suliban egyaránt zabálták, mert kimondtam azt, amit egy jól nevelt fehér amerikai fiatalnak nem illett. Nálunk a javítóban ennél cifrább dolgok is természetesek, mindennaposak voltak. Nem voltunk „úri fiúk”, és mire való a rock and roll, ha nem arra, hogy lázadjunk az establishment, a hülye és képmutató társadalmi berendezkedés ellen. Na, fejezzük be gyorsan ezt a beszélgetést, mert hiába fűt ez a fűtőtest, kezdek fázni.
-Nem menekülhet el, amíg meg nem tudom, hogy alakult ki a híres Berry féle „kacsatánc”.
-1956-ban Allen Freed tévéműsorába hívtak meg, ez akkor nagy dolognak számított, aki ebben a műsorban szerepelt, befutott. Emlékszem, egy hosszú turnésorozat végén estünk be a Paramount moziba, ahonnan az élő közvetítés ment. Kapkodtuk magunkra a fellépő ruháinkat, amelyek addigra igen megviselt állapotba kerültek, hiszen a turné alatt körbe utaztuk valamennyi államot. Akkoriban még nem volt annyi pénzünk, hogy több fellépő ruhánk is legyen. Ráadásul a szerződés szerint a velem utazó három zenésznek is nekem kellett volna színpadi ruhát vásárolnom, így ennek szűkében voltunk. Amint kapkodtuk magunkra az öltözéket, a nadrágom középen elszakadt. Varrónő nem volt a közelben, annyi időnk volt, hogy felkapjuk hangszereinket. Én kétségbeesetten mutattam a szakadást Allen-nek, aki azt ajánlotta, szorítsam össze a lábamat és úgy próbáljak ugrálni a kamera előtt. Eszembe jutott egy fekete előadó, akit gyerekkoromban láttam, és aki azzal szórakoztatta a közönséget, hogy eljátszotta, elszakadt a nadrágja, és azt próbálja leplezni. Őt próbáltam utánozni, és persze nem akartam egy helyben toporogni, mint akinek vizelnie kell, némi rock and roll lendületet vittem a dologba, és magam sem tudom hogyan, ügetve megindultam a gitárommal. Így találtam ki a „kacsatáncot”, aminek nagy meglepetésemre őrült sikere lett. A közönség azóta követeli, és minden esetben extázisba jönnek, ha csinálom. Eleinte nagyon élveztem, de be kell vallanom, most, hogy már nem vagyok annyira fiatal, nagyon fáraszt. A térdem se a régi, de muszáj csinálnom, e nélkül nem jöhetek le a színpadról. Mit tegyek, hozzám nőt, mint az a bizonyos testrészem.

-Hogyan él most? Gyakran vállal fellépéseket?
-Az igazat megvallva, egyre kevesebbet. Amit a rock and roll adni tudott, mindet megadott nekem. Bekerültem a halhatatlanok közé, a Hall of Fame Múzeumba. De visszavonultan és szerényen élek a Missouri állambeli Wentsville-ben, egy háromezer lelket számláló kis városkában, ahol főleg az új világba kivándorolt németek élnek, akiknek semmi humoruk nincs és gyűlölik a rock and rollt. Hogy miért választottam akkor éppen ezt a helyet, magam sem tudom igazán. Önmagam elől menekültem, vagy csak azért mert olcsón kaptam itt telket, fogalmam sincs. De elkezdtem beruházni, vettem egy motelt, kiépítettem a Berry Parkot, van egy éjszakai lokálom, egy country klubom. Közkedvelt lett ez a hely, sokan zarándokolnak el ide, csak azért hogy lássanak. Hát akkor nézzenek, ha már olyan híresség vagyok. Úgy, hogy szépen csordogál a pénz. Nekem nincs már semmire igényem. Feleségemtől régen elváltam, a lányaim felnőttek és kirepültek. Legszívesebben papucsot húzok és leülök a nagy kandalló elé a szalonban, és a tűz mellett elmerengek a régi szép időkről, amikor még élveztem, hogy felforgatom magam körül a világot. Én mondom neked, fiú, egy rock and roll énekesnek nem lenne szabad megöregednie.

Hirtelen megöregedett az arca, ahogy rám emelte a tekintetét. De aztán felragyogott a szeme, megjelent a bajusza alatt a huncut Berry mosoly, elővette a zsebéből a kulcsot és felmutatta. Lám, nem tudja megtagadni önmagát, gondoltam magamban, most is csak akkor érzi jól magát, ha valami csínt tehet. Úgy, mint sok- sok évvel ezelőtt kamaszkorában. Lehet, hogy Mr. Berry-nek nincs igaza és az igazi rock zenészek sohasem öregednek meg?

Lexikon


Chuck Berry

Charles Edward Anderson Berry a kaliforniai Santa Clara völgy egy kis városkájában, San José-ben látta meg a napvilágot 1926. vagy 1931. október 18-án, vagy január 15-én. A nagy világgazdasági válság ideje ez, folyamatos a vándorlás, mindenki arra gondol, talán egy másik városban, vagy egy nagyvárosban inkább sikerül megélhetéshez jutnia. A hatgyerekes Berry család is átköltözik St. Louisba, ahol a külváros szélén húzzák meg magukat.

A hatéves Chuck az Antioch Baptist Church templomi kórusában énekel, de nem veszi komolyan feladatát, jobban érdekli a csavargás és a tolvajlás. Három évre javítóintézetbe kerül, majd szépségápolást tanul a Poro School of Beauty Culture iskolában, és tizenkét évesen már fodrászként dolgozik. A javítóintézetben tanul meg gitározni, a városban fellépő blues énekes, Joe Sherman ajándékozza neki agyongyötört K típusú dobozos gitárját.

A középiskola elvégzése utána General Motors helyi üzemében dolgozik, mint autószerelő, és esténként a Cosmopolitan Clubban lép fel. 1952-ben Johnny Johnsonnal és Ebby Hardinggal megalakítja a Chuck Berry Triót. 1954-ben már nemcsak feleségét, két gyermekét is el kell tartania. Muddy Waters ajánlja be Leonard Chess-hez, a Chess Records egyik tulajdonosához, akinek a trióval két demo számot vesz szalagra, a „Wee wee hours”-t és az „Ida Red”-et, amit Leonard átkeresztel „Maybelline”-re. Vagyis Berry egyik leghíresebb szerzeményének nem is maga adta a címét. Alan Freed, a neves disk jockey azzal a feltétellel vállalja a dal reklámozását műsorában, amennyiben feltüntetik társszerzőként.

A „rock gospel”, ahogy Berry a dal stilusát meghatározta meghozta a várt sikert, amit 1956-ban a”Roll over Beethoven” és a „Rock and roll music” koronáz meg. Még ebben az évben szerepet kap a „Rock, rock, rock” című filmben, majd a „Mr. Rock and roll”-ban 1957-ben és a „Go, Johnny, go”-ban 1959-ben. 1961-ben megnyitja harminc hektáros szórakoztató parkját Wentville-ben.

Felfelé ívelő pályafutását egy bírósági döntés töri meg 1962-ben. Egy tizennégy éves apacs lányt prostituáltként alkalmaz mulatójában, ami miatt előbb ötévi, majd a feljebbviteli tárgyalás után háromévi börtönre ítélik, amiből kettőt le is tölt az Indiana államban lévő Terre Haute börtönben.

A további sikerekre így 1964-ig várnunk kell, de ekkor sorra születnek az újabb sikerszámok, amelyek közül a „No particular place to go” emelkedik ki. 1966-ban a Mercury lemezcég kivásárolja Berry-t a Chess-től, de három keserves év után, Berry visszaszerződik eredeti cégéhez, a Chess-hez. 1972-ben „Ding-a-ling”(Himbilimbi) című dala ismét listavezető az USA-ban, többszörös aranylemez lesz, nagyrészt merész dalszövegének köszönhetően.

1977-ben, amikor a Voyager 2 a földi életre jellemző tárgyakat visz magával a távoli galaxisokba, egy aranykorongra nyomott CD lemezen Berry képviseli a rock and roll-t „Maybelline” című számával. 1978-ban önmagát alakítja a „American Hot Wax” című filmben, 1979-ben fellép a Fehér Házban Carter elnök előtt, majd 120 napra ismét börtönbe kerül adócsalás miatt.

1986-ban a Rolling Stones együttessel ünnepli 60. születésnapját, közös fellépésükről film is készül. 1988-ban megjelenik önéletrajzi írása és Keith Richards-szal közösen filmet forgat „Hail, hail rock and roll” címmel.

A Chess lemezkiadó

A leghíresebb RandB és blues lemezkiadót, amelynél számos fekete bőrű zenész klasszikus felvétele született, és amely a fénykorát az ezerkilencszázötvenes években élte, Leonard és Phil Chess alapította 1950 júniusában. A Chess testvérek lengyel bevándorlók voltak, akik 1928-ban érkeztek az új világba. Vagyonukra tiltott szeszkereskedelemmel tettek szert, közben számtalan bárt is nyitottak Chicagóban. Ezekben a klubokban rendszeresen léptek fel fekete bőrű előadók, mint Billy Eckstine vagy Gene Ammons. E fekete bőrű előadók sikerét és vonzerejét látva határozták el, hogy az akkoriban fellendülőben lévő lemeziparba is beszállnak. Amikor 1947-ben útjára bocsátották Aristocrat néven kiadójukat, még Chicagóban még nem volt más lemezkiadó cég. Sikerült leszerződtetniük az énekes/gitáros blues előadót, Muddy Waters-t, akinek dalaival a gazdasági válság miatt kiábrándult és elkeseredett fiatalok ezrei azonosultak. A kiadót, amelynek Leonard lett a vezetője 1950-ben felváltotta a Chess, ahol már olyan nagynevű blues előadók dolgoztak, mint Elmore James, Howlin’ Wolf, Rosco Gordon, vagy Willie Dixon.
Az igazi áttörést két énekes/gitáros Chuck Berry és Bo Diddley céghez történő szerződése hozta meg 1954-ben. Sorra születtek a kiadónál az országos, sőt nemzetközi hírnévre is szert tett lemezek, így a Chess testvérek a rock and rollra álltak rá.
A rock and roll kifulladása után a soul műfaj sztárjait szerződtették, a hatvanas években Clerence „Frogman” Henry, Etta james, Ramsey Lewis voltak a húzónevek.
1969. október 16-án Leonard Chess meghalt és a kiadót a GRT vásárolta meg. Phil rádióállomásoknál dolgozott tovább, Leonard fia, Marshall Chess a Rolling Stones rock újságnál dolgozott tovább.


Olvass tovább!

Előző bejegyzés

JÓ HÍR 2021.05.02.


Thumbnail
Current track

Title

Artist

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás