A nyomok a rock and roll-hoz vezetnek. 26. rész. A Columbia Records története 2. rész

Írta:Létrehozva: 2021.09.26.

Heti rendszerességgel, folytatásokban közöljük Barcs Endre “A nyomok a Rock and Roll-hoz vezetnek” c. korábban eddig még ki nem adott rocktörténeti könyvét.

Barcs Endre

“Csak semmi rock and roll”
A Columbia Records története
2. rész

1951-ben az amerikai Columbia, két évvel az RCA után, elkezdi a 45 rpm-es formátumú kislemezek forgalomba hozatalát. Ugyanebben az évben Ted Wallerstein visszavonul a Columbia Records elnöki posztjáról, a Columbia US felbontja az EMI-vel évtizedekig fennálló forgalmazási megállapodást, és ami Sam Phillipset igen kellemetlenül érinti, felbontja a Philips Records-szal kötött forgalmazási szerződést is a Columbia felvételeinek Észak-Amerikán kívüli forgalmazására.

A hirtelen jött változás egyetlen embernek köszönhető, akit úgy hívnak, hogy Mitch Miller. A visszavonulását előkészítő Wallerstein azon töri a fejét, hogy kire bízhatná a lemezkiadót, aki képes azt piacvezetőként megtartani. A Mercury lemezigazgatója, Mitch Miller jár a fejében, aki azonban nem hajlandó megválni a kiadótól. Aztán egy csillagászati összeg megteszi a hatását, Miller otthagyja a Mercury lermezkiadót és leszerződik a Columbiához. Miller teljes szabad kezet kap. Ha valamit felhánytorgathatunk neki, az az, hogy zenei műveltsége miatt gyűlöli a rock and roll-t, így nem hajlandó összeget emelni Elvis Presley-ért, aki így az RCA-hez kerül. Ugyancsak visszautasítja Buddy Holly jelentkezését, ahogy később a Beatlesét is. Ugyanakkor 1958-ban megszerzi a kiadó számára Carl Perkinst és Johnny Casht, aki ugyanolyan aranytojást tojó tyúkja lesz a Columbiának, mint Elvis az RCA-nek.

E mellett Mitch Miller keze alatt a Columbia az 1950-es évek legsikeresebb nem rocklemezkiadója lesz. Miller gyorsan leszerződteti a Mercury akkori legnagyobb sztárját, Frankie Laine-t, és felfedez számos későbbi világsztárt, közöttük Tony Bennettet, Mahalia Jacksont, Jimmy Boydot, Guy Mitchellt (akinek művészneve Miller keresztnevéből származik), Johnnie Rayt, a The Four Lads-t, Rosemary Clooney-t, Ray Conniffot, Jerry Vale-t és Johnny Mathist. Ő felügyeli az évtized első számú női sztárjának, Doris Daynek számos korai felvételét is.

Mitchell William Miller 1911. július 4-én a New York állambeli Rochesterben születik egy zsidó családban. Édesanyja Hinda (Rosenblum) Miller, egykori varrónő, édesapja Abram Calmen Miller, orosz-zsidó bevándorló kovácsoltvas munkás. Mitch-nek négy testvére van, akik közül kettő, Leon és Joseph, túléli őt.
Szülei azt szeretnék, ha gyermekük sokkal többre vinné, mint ők, és mivel a gyerek jobban beszél oroszul, mint angolul, ezért úgy gondolják, a zene az, ahol beszéd nélkül is sokra lehet vinni. Miller tinédzserként kezd el oboán tanulni játszani, mert ez az egyetlen hangszer, ami az iskola rendelkezésre áll, amikor felvételét kéri a középiskolai zenekarba. 1936-ban az East High School elvégzése után a rochesteri Eastman School of Music-ra jár, ahol megismerkedik Goddard Liebersonnal, aki 1956-ban a CBS zenei csoport elnöke lesz, kettőjük között életre szóló barátság szövődik.

Mitch Miller

Az Eastman zeneiskola elvégzése után Miller a Rochesteri Filharmonikus Zenekarban játszik, majd New Yorkba költözik, ahol tagja lesz az Alec Wilder Oktettnek, olyan előadókkal lép fel, mint Percy Faith, George Gershwin vagy Charlie Parker. Együtt dolgozik Frank Sinatrával az 1946-os “The Music of Alec Wilder” lemezfelvételén.
Miller nemcsak a jazzben járatos, hanem a komoly zenében is, ő játssza az angolkürt szólamot Dvořák Újvilág szimfóniájának Largo tételében egy 1947-es felvételen, amit Leopold Stokowski vezényel.
Ugyancsak Miller játssza Richard Strauss Oboaversenyének amerikai ősbemutatóját az 1948-as rádióadásban. A CBS Symphony zenekar tagjaként Miller részt vesz Orson Welles “A világok háborúja” című, 1938-as, a Mercury színház élő produkciójának rádiós közvetítésében.
Nem csoda, hogy ezek után a Mercury Records vezetése felfigyel rá, és leszerződteti a kiadó klasszikus zenei producereként, ahol az 1940-es évek végéig a Mercury zeneigazgatója és művészeti vezetője, majd 1950-ben ugyanebben a minőségben a Columbia Recordshoz szerződik át hatalmas összegért. Ez kulcsfontosságú pozíció számára. Egyedül ő dönti el, hogy mely zenészek milyen dalai kerülnek felvételre és a lemezkiadó által népszerűsítésre. Ő határozta meg a Columbia stílusát az ötvenes években és a hatvanas évek elején, számos fontos pop standard előadó szerződtetésével. Csak néhány név ízelítőül: Johnnie Ray, Percy Faith, Ray Conniff, Johnny Mathis, Tony Bennett, Guy Mitchell, Patti Page, Doris Day, Dinah Shore, Jo Stafford. Miller felfedezettje Aretha Franklin is. Franklin karrierjének első nagy lemezszerződését Millerrel köti. Amikor Ahmet Ertegun az Atlantic Records-tól művészi szabadságot ígért neki, hogy a popzene főáramlatán kívül, a rhythm&blues irányába mutató lemezeket készítsen, öt év után elhagyja a Columbiát.

Hogy őszinték legyünk, a rock and rolltól való ódzkodása ellenére, Miller az, aki elsőként szemet vett Elvis Presley-re és ő az, aki először tesz ajánlatot szerződésére Tom Parkernek. Azonban Parker hallani sem akar a felajánlott – nem kis – összegről, sokkal többet akar. Miller ekkor közli, hogy nem hagyja magát zsarolni, és lemond Elvisről. A szemét azonban nem veszi le a SUN két másik nagy sztárjáról, akiket már nem enged át másnak. 1958-ban leszerződteti Johnny Casht és Carl Perkinst.

1958 januárjában Miller azt nyilatkozza a New Musical Express-nek:

A rock ‘n’ roll zenei bébiétel, a középszerűség imádata, amit a konformizmus iránti szenvedély hoz létre.

A rock ‘n’ roll iránti ellenszenve ellenére Miller az érzelmi kifejezést sokkal többre értékeli, mint az énekesi tökéletességet és gyakran készít olyan lemezeket a Columbia előadóival, amelyek letagadhatatlanul magukban hordozzák a rock and roll jegyeit. Két kitűnő példa erre az “A White Sport Coat (and a Pink Carnation)Marty Robbins-szal, vagy még inkább a “Rock-a-Billy” c. felvétel Guy Mitchell-lel.


Mint lemezproducer, Miller hírnevet szerez az innováció és a trükközés terén egyaránt. Bár több tucat slágert felügyel, könyörtelenül vidám hangszerelései és az újszerű anyagok iránti vonzódása – például a “Come On-a My House” (Rosemary Clooney), a “Mama Will Bark” (Frank Sinatra és Dagmar) – kritikát vált ki a hagyományos popzene néhány tisztelőjéből.


Will Friedwald zenetörténész a Jazz Singing (Da Capo Press, 1996) című könyvében azt írja, hogy Miller az amerikai pop legrosszabb példáját képviseli. Miller azzal váltja ki a műveltebb hallgatók haragját, hogy olyan nagyszerű művészekből, mint Sinatra, Clooney és Tony Bennett, – ahogy ők állítják – megpróbál bohócot csinálni – és ez majdnem sikerül is neki. Kritikusai szerint Miller a legrosszabb dalokat választja ki, és a lehető legrosszabb háttérzenét állítja össze – nem a rossz zenészek által hagyományosan alkalmazott “üsd, verd, hadd szóljon ” hozzáállással, hanem éleslátással, előrelátással, gondos tervezéssel és perverz zsenialitással. Hadd tegyem hozzá, éppen ez a hozzáállás tette a Columbiát annyira népszerűvé, és az utókor is hálás lehet neki, mert éppen ezzel a hozzáállásával érte el, hogy számos felvétele örök klasszikussá váljék.

Maga Friedwald is elismeri Miller hatalmas befolyását a lemezkiadó könnyűzenei produkcióira. Szerinte Miller az, aki megalapozza a producer elsőbbségét az előadó felett, bebizonyítva, hogy még a művésznél, a kíséretnél vagy az anyagnál is inkább a stúdió technikai helyiségében ülő ember az első számú felelős azért, hogy egy lemez siker lesz-e vagy megbukik. Miller az, aki fogalmazza a poplemez “hangzásának” a világát is. Miller szerint nem annyira a hangszerelés vagy maga a dallam, hanem egy olyan (általában extramuzikális trükkökkel teletűzdelt) hangzásvilág a meghatározó, amit a stúdióban lehet létrehozni, majd élő előadásban megismételni, nem pedig fordítva.

Sok kritikusa egyetért abban, hogy bár maga Miller aligha volt nevezhető rock ‘n’ roll imádónak, mégis, ezek nélkül az ötletek nélkül soha nem létezhetett volna rock ‘n’ roll. A “Mule Train“, Miller első nagy slágere (Frankie Laine-nel) karrierjének alapja, gyakorlatilag a rock egész első évtizedére meghatározza a mintát.

Bár a Columbia néhány előadója, köztük Harry James, Frank Sinatra és Rosemary Clooney is neheztelt Miller módszereire, a kiadó az 1950-es években is szárnyalt a rockos kiadásaival. Sinatra egyszerűen Millerre fogja a Columbiánál töltött időleges népszerűségvesztését, úgy érezte, hogy Miller olyan anyagok felvételére kényszeríti, mint a “Mama Will Bark” és a “The Hucklebuck“.

Miller ezzel szemben azt állítja, hogy Sinatra szerződése feljogosította az énekest arra, hogy bármilyen dalt egyszerűen visszautasítson.
Az 1950-es évek elején Miller a Columbia házi zenekarával “Mitchell Miller and His Orchestra” néven készít felvételeket. Emellett 1950-től kezdve “Mitch Miller and the Gang” néven sikeres albumok és kislemezek sorát rögzíti, amelyeken férfikórus és saját feldolgozások szerepelnek. Az együttes slágerei közé tartozik a “The Children’s Marching Song” (ismertebb nevén “This Old Man“),

a “Tzena, Tzena, Tzena

és a “The Yellow Rose of Texas“,

amely az amerikai Billboard-listák élére kerül, és csak az Egyesült Államokban több mint egymillió példányban kel el. A felvétel a brit kislemezlistán a No.2. helyig jut. Miller medley-je a “The Bridge on the River Kwai” két indulójából, a “The River Kwai March” és a “Colonel Bogey March” nem kevesebb, mint 29 hétig marad fent a Billboard poplistán 1958-ban, tovább, mint bármely más lemez az adott évben.

1957-ben Miller zenekarával és kórusával rögzíti a “U.S. Air Force Blue” című dalt, az Egyesült Államok légierőjének toborzó dalát.

Ő és zenekara gyermekzenét is rögzít a Golden Records kiadó számára. A “The Sandpiper Singers” elnevezésű kórus biztosítja a vokált ezekhez a felvételekhez.

1961-ben Miller két kórusművet is készített Dimitri Tiomkin címadó zenéjére a ” Navarone ágyúi ” c. film zenéjéhez.

Ezt kövei 1962-ben “A leghosszabb nap” (Paul Anka szerzeménye) főcímzenéje, majd az 1965-ös Sam Peckinpah Dundee őrnagy című filmjének főcímzenéje, a “Dundee őrnagy “. Bár a film messze nem kasszasiker, paradox módon a dal még hosszú évekig népszerű marad.


Bár már vizsgálódási körünkön kívül esik, azért még ide teszem: 1987-ben Miller vezényli a Londoni Szimfonikus Zenekart a David Golub zongoraművésszel készült felvételen, amelyen Gershwin Egy amerikai Párizsban, Concerto in F és a Kék rapszódia című műveit adják elő. Ezt a felvételt az tesz különlegessé, hogy az eredeti kották felhasználásával készül, amelyeket maga Gershwin osztott ki saját zenekarának egy korai amerikai turnén, Gershwin előadási utasításaival együtt, amelyeket maga Mitch Miller, a zenekar akkori tagja jegyzett le.

Folytatása következik!


[There are no radio stations in the database]

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás