Az Igazi Elvis 3. rész. Parker ezredes élettörténete 2.rész.

Írta:Létrehozva: 2021.10.07.

Barcs Endre “Az igazi ELVIS” c. regénye folytatásokban közölve.

Az Igazi Elvis 3. rész.

(Elvis Presley élete és karrierje évekre, hónapokra és napokra lebontva)

Parker ezredes élettörténete 2. rész.

Tom Parker és Elvis

Parker ezredes igen összetett, ellentmondásos személyiség, akinek a megítélése nem könnyű feladat. Sok Elvis rajongó őt teszi felelőssé Elvis haláláért, és ugyanezek a rajongók szerint Parker élősködött Elvisen, akit csak „aranytojást tojó tyúkként” kezelt. Mások szerint Elvis nélküle nem érhette volna el ezt a hatalmas, világméretű, és a mai napig nem halványuló sikert.
E könyvben egy nemrégiben lezajlott kutatás alapján igyekszünk világos képet alkotni róla.
Azt minden kétséget kizáróan el kell ismernünk, hogy Parker a világ legismertebb zenei menedzsere, talán Brian Epstein, a Beatles menedzsere veheti fel vele a versenyt népszerűségben. Igaz, Epsteinnel szemben Parker életét mindvégig az ellenszenv kísérte, megítélése mindig rossz volt az Elvis rajongók körében, megszámlálhatatlan negatív történet fűződik a tevékenységéhez, amelyek legtöbbje rosszindulatú pletyka, ahogy Elvist, ezek a pletykák az ő személyét sem kerülték el.

Brian Epstein

A nagy kérdés, hogy mennyi az igaz ezekből a mendemondákból, rosszindulatú pletykákból, amelyek természetesen ugyanúgy hozzájárultak a Parker legenda kialakulásához, mint a nagyon kevés pozitív megítélés (ha volt ilyen egyáltalán). Nos, Michael Warner amerikai irodalmi kritikus és szociális elméletekkel foglalkozó szakember elérkezettnek látta az időt arra, hogy megpróbáljon tiszta vizet önteni a pohárba az ügyben. Hosszúra nyúlt tanulmánya mindenek előtt az Elvis rajongóknak szól, azoknak, akik a tanulmányt elolvasva hajlandóak változtatni eddigi hozzáállásukon, és hajlandók Parker igen összetett személyiségét más perspektívából is megítélni, röviden: hajlandóak szembenézni a meztelen igazsággal. Azok számára, akik ragaszkodnak az eddigi, jól megszokott sablonhoz, azt ajánlja a szerző, hogy neki se fogjanak tanulmánya elolvasásának.

(Warner álláspontját, ha objektívek kívánunk maradni, nem lehet minden esetben elfogadni. Mindazok, akik ezt a könyvet elolvassák, maguk is számtalan példát találhatnak arról, ami azt bizonyítja, hogy Parker profitéhsége nagyban rontja, majdhogynem tönkreteszi Elvis filmjeinek és zenei anyagainak minőségét a hatvanas évek közepén. A hetvenes években betöltött szerepe sem olyan egyértelmű, mint ahogy a tanulmány állítja. Bizony, már az ötvenes években találunk példát arra, hogy a „shownak mennie kell” elvet szem előtt tartva, a koncertezésben végtelenül kimerült, és lebetegedő Elvist könyörtelenül visszaparancsolja a színpadra, nem engedve meg neki, hogy néhány koncertet lemondva kipihenje magát. A szerző megjegyzése.)

1. számú tévhit

Parker azért menekült az Egyesült Államokba, mert szülővárosában gyilkosságért körözték.

Valóban, nem sokkal azelőtt, hogy Parker elhagyta volna az óhazát, szülővárosában, Bredaban gyilkosság történik. 1929. május 17-én Anna van den Endent, egy zöldséges feleségét vérbe fagyva találják az üzlet mögötti lakás konyhájában. A gyilkosság felgöngyölítésére vonatkozó rendőrségi papírokat áttekintve kiderül, hogy az ügyben Parker neve fel sem merül, ezért nem is üldözhették. Nem volt tehát kiadva ellene elfogatási parancs. Hirtelen távozása az Egyesült Államokba sem olyan hirtelen a gyilkosság után, ugyanis adatok vannak rá, hogy az utat már hosszú ideje dédelgette magában. Nos, a gyilkosság semmilyen szerepet nem játszott a kiutazásban, mindössze arra szolgáltatott lehetőséget, hogy Alanna Nash Parker ezredesről írt könyve ( The Colonel: The Extraordinary Story of Colonel Tom Parker and Elvis Presley) nagyobb publicitást kapjon, ugyanis ezzel a „szenzációs ténnyel” reklámozták megjelenésének idején, 2003-ban.

2. számú tévhit

Parker ezredes illegális bevándorló, ezt a státuszt élete végéig megtartja, vagyis soha nem lett amerikai állampolgár.

Hogy Parker illegálisan lépett e amerikai földre, máig megoldatlan rejtély, bár nagyon valószínű, hogy álmai földjére végül is illegálisan lépett. De ez abban az időben teljesen elfogadott, hétköznapi tény volt. Nem voltak olyan szigorú bevándorlási korlátozások, mint napjainkban. Ha annak idején minden illegális bevándorlót kitoloncoltak volna, akkor jószerivel jelenleg üres lenne az ország. Tehát tételezzük fel, hogy illegálisan érkezett az országba. Ám Parker ezredes négy évet tölt az amerikai hadsereg szolgálatában (1929-1933), ami önmagában lehetetlenné teszi azt a feltételezést, hogy illegálisan tartózkodna az országban, hiszen akkor nem lehetett volna a hadsereg tagja. Ha ez nem lenne elég bizonyíték, akkor itt a másik. Parker feleségül veszi Marie Ross-t, aki amerikai állampolgár, így automatikusan jár neki az amerikai állampolgárság. Vagyis egy amerikai nő férjeként teljesen legálisan tartózkodhat az országban, és minden jog megilleti, ami egy amerikai állampolgárt megillet. E tény miatt tarthatatlanná válik az a makacs tévhit is, hogy azért nem kérelmezte az amerikai állampolgárságot, mert bujkált a holland hatóságok elől a gyilkosság miatt. Ha így lett volna, soha nem vállalhatott volna legálisan munkát. Ezen túlmenően ismerjük Parker hivatalos szociális (munkavállalói) számát. Annyira nem bujkált a holland hatóságok elől, hogy Floridában, Tampa város önkormányzatánál egy helyi politikus alkalmazottja, ez pedig csak szigorú biztonsági szűrés mellett volt, már abban az időben is, lehetséges.
Parker számos céget hozott létre, amelyeknek tulajdonosa volt, ami szintén nem lett volna lehetséges, ha nem teljes jogú amerikai állampolgár. Mint amerikai állampolgár fizette az adót, amiről fennmaradtak a dokumentumok. E mellett több százezer fotó készült róla, a világ egyik legismertebb személyisége lett, ami teljességgel ellentmond a rejtőzködés elméletnek.
Parker múltját követve azt kell látnunk, hogy maga Parker az, aki betelepedését és élete első éveit igyekszik misztifikálni, érdekessé tenni. Vagyis önmaga találja ki és szövi a legendát maga köré, igen ügyesen ahhoz, hogy érdekessé tegye magát. Ez a legenda igen sokszínű, és gyakran változik. Van idő, amikor azt állítja magáról, hogy Nyugat-Virginiában született, ahol gyakori volt abban az időben a hamis név és a hamis életrajz használata. Később maga állt elő azzal a teóriával, hogy Hollandiában született, és illegálisan, egy hajóról a partra ugorva érkezett az Államokba. A holland származást le sem tagadhatta, hiszen egész életében igen erős flamand akcentussal beszélt, ami mindenkinek nyomban feltűnt, mihelyt meghallotta beszélni. Így ejthetjük azt a legendát is, hogy Elvis nem tudott arról, hogy Parker Európában született, elfogadta, hogy az USA valamelyik déli államából való. Ez igazán abszurd feltételezés, hiszen Elvis, lévén maga is déli, igazán meg tudta ítélni a beszéd után, hogy valaki odavaló e vagy sem. Ezen túlmenően a hatvanas évek elején Parker ezredes bemutatja a Hollandiában élő édes bátyját Elvisnek, amikor az az USA-ba látogat, és aki csak flamandul tud, ezért minden Elvisszel történt beszélgetést Parker ezredes maga fordít. Joe Esposito egyszer azt nyilatkozta, hogy mindenki jól ismerte Parker akcentusát, amiről sokan azt hitték, hogy német, ami a flamand nyelvet tekintve, nem is áll olyan nagyon messze az igazságtól.
De visszatérve az állampolgárságra. Tény, hogy maga Parker soha nem fordult a hatóságokhoz amerikai állampolgárságot kérve. Ám ebben sincs semmi rendkívüli, vagy törvény ellenes, az akkori bevándorlási törvények ezt nem tették kötelezővé. Nagyon sokan éltek abban az időben az országban olyanok, akik soha nem vették fel az amerikai állampolgárságot. Több Parkerről szóló életrajzban azt olvashatjuk, hogy Parker automatikusan elveszítette a holland állampolgárságát, amikor belépett az amerikai hadseregbe, ezáltal hontalanná lett. Ez sem felel meg a valóságnak. Ugyanis ez csak abban az estben lett volna lehetséges, ha a holland hatóságok kutatnak Parker után, és megtudva, hogy az amerikai hadseregben szolgál, megvonják tőle az állampolgárságot. Ez azonban soha nem történt meg.
A tanulmány szerzője hosszú és alapos kutatást végzett a holland belügyminisztériumban Andreas Cornelius van Kuijk után kutatva, és meg kellett állapítania, hogy az illetőt születésétől fogva holland állampolgárként tartották számon. Egyszóval Parker ezredes holland állampolgárként (is) legálisan élt az Egyesült Államokban.

3. számú tévhit

Parker dokumentum hamisító volt, ugyanis álnév alatt élt az Egyesült Államokban, így minden személyes papírja hamis, azaz érvénytelen volt.

Parker csak azért választott amerikai nevet magának, mert a holland „van Kuijk” használata igen nehézkes lett volna egy angol nyelvű országban. Sok millió bevándorló tette ugyanezt, a nehézkes helyi nevét angolra változtatva. Ebben nem volt és ma sincs semmi illegális. Ezen túlmenően Parker megtartott középső nevét, az „Andrew”-t, ami a holland „Andreas” angol változata. Így valamennyi személyes okirata Thomas Andrew Parker névre szólt, teljesen hivatalosan és elismerten. Ezekkel a dokumentumokkal létesíthetett munkaviszonyt és hozhatott létre vállalkozásokat.

4. számú tévhit

Elvis azért nem tudott világ körüli turnét tenni, mert Parkernek nem volt útlevele és nem utazhatott volna vele.

Talán ez a Parker ezredest érintő tévhit él legerősebben az Elvis rajongókban. Az igazság az, hogy számos oka lehetett annak, hogy Elvis nem hagyta el az országot és nem indult nemzetközi turnéra, de Parker létező, vagy nem létező útlevelének kérdése egészen biztos, nem volt ezek között! Ha ugyanis Parkernek nem volt útlevele, bármikor kérhetett volna, hiszen egy Amerikában adózó személynek ez minden külön feltétel nélkül jár. Különösen nem utasíthatták volna vissza egy olyan köztiszteletben álló és nemzetközileg ismert személynek a kérést, mint amilyen Elvis menedzsereként Parker ezredes volt. Egy ilyen könnyen megoldható adminisztratív lépés soha nem lehetett volna akadálya egy világ körüli turnénak.
Egyébként mindenki hajlandó megfeledkezni arról, hogy 1957-ben Parker elkísérte Elvist Kanadába, az ottani fellépésére. Tehát az ezredes elhagyta az Egyesült Államok területét, és szabadon vissza is térhetett oda, minden nehézség nélkül. Ennél fogva érvényes dokumentumot kellett felmutatnia a határon és ugyancsak érvényes dokumentummal kellett a kanadai szállodában bejelentkeznie.
Ezen túlmenően 1957-ben Parker Hawaii szigetére is elkísérte Elvist. Hawaii ebben az időben nem tartozott az Egyesült Államokhoz, tehát ugyancsak érvényes útlevéllel kellett rendelkeznie. ( Hawaii hivatalosan 1959. augusztus 21-én lett az USA 50. tagállama.)

5. számú tévhit

Parker kegyetlenül viselkedett az állatokkal.

Parker ezredes szeretett történeteket mesélni életének abból a szakaszából, amikor cirkusznál dolgozott. Egyik kedvenc története az, hogy miként táncoltattak csirkéket forró vaslapon. Különösen Elvis kedvelte ezt a történetet, akárhányszor Parker elmesélte, mindig hangosan nevetett rajta. Csakhogy Parker ezt a történetet cirkuszi körökben hallotta, ahogy annak Alanna Nash, Parker életrajzírója utána járt. Nash ugyanis számos utazó cirkuszt felkeresett, számos városban, számos állatidomárral beszélt, és számára egyértelműen kiderült, hogy ez egy régi történet, amit a cirkuszosok szívesen mesélnek, mert szórakoztató, de valójában csupán kitalációról van szó.
Ezzel szemben számos bizonyíték van arra, hogy Parker nagyon szerette az állatokat, a nagytestűeket, mint az elefántok, kifejezetten csodálta. Fiatal korában sok időt töltött cirkuszi állatok között, etette, gondozta az állatokat, sőt egyiket, másikat be is tanította bizonyos számokra. A floridai Tampában állatmenhelyt hozott létre, ahová befogadta az elveszett, vagy kidobott állatokat, sőt egy időben kisállat temetőt is üzemeltetett. Természetesen igen jól keresett ezzel a tevékenységével is, de nem vállalta volna ezt a foglalkozást, ha nem szereti az állatokat.

6. számú tévhit

Az ezredes nem volt igazi ezredes.

Ahhoz, hogy ezt megértsük, ismernünk kell az amerikai törvényeket. Valóban, Parker nem a hadseregnél szerezte az ezredesi rangot, hanem azt 1948-ban Jimmie Davis, Louisiana kormányzója adományozta neki. Davis ismert énekes is volt, 1939-ben szép sikert ért el saját szerzeményével, a “You are my sunshine” című számmal, amely később Louisiana hivatalos himnusza lett. A megtisztelő címet azért kapta a kormányzótól, mert segített neki a kampányban. Vagyis az „ezredes” jelen esetben nem katonai rang, hanem egy tiszteletbeli titulus, amit az Egyesült Államokban a kormányzók adhatnak, és amit a kitüntetett teljes joggal használhat, és amely titulus a társadalmi rangon felül, valójában nem sok előnnyel jár.

7. számú tévhit

Elvis nélkül Parker ezredes soha nem lett volna sikeres

Abszolút hibás elképzelés. Parker már sikeres menedzser volt, mielőtt Elvisszel szerződést kötött volna. Ő volt a menedzsere többek között Eddy Arnoldnak és Hank Snownak. Amikor Parker szerződést kötött Elvisszel, már elismert, és anyagilag sikeres menedzser volt, míg Elvis csak kis, helyi fellépéseket tudott elérni korábbi menedzserével.

8. számú tévhit

Elvis még többre vihette volna egy másik menedzserrel.

Nos, ez a feltételezés csupán hipotetikus, vagyis nem lehet bizonyítani. Tény, hogy Elvisnek már két menedzsere volt Parker előtt, Scotty Moore és Bob Neal.

Egyikükben sem volt meg a képesség, hogy Elvist el tudják adni egy országos szintű lemeztársaságnak, és nem voltak képesek országos televíziós műsorban sem felléptetni őt. Elvis különleges képességeit ismerve bizonyára más menedzserrel is igen sokra vitte volna (lehet, hogy talán még messzebbre, ki tudja, ha ez egyáltalán lehetséges lett volna), de ez tiszta spekuláció, nem érdemes érdemben foglalkozni vele. Az azonban tagadhatatlan tény, hogy Parker menedzselésével Elvis a világ legsikeresebb, legelismertebb, a történelem első számú előadója lett.
Maga Parker egy interjúban a következőket mondta:

Elvis olyan különleges tehetség volt, hogy bárki sztárt tudott volna csinálni belőle.

Tegyük azért hozzá, hogy kellett egy olyan menedzser is, aki a maximumot ki tudta hozni ebből e tehetségből. Én még hadd tegyem hozzá, hogy sajnos többet is, mint a maximumot, ami már Elvis tönkre- tételéhez vezetett.

9. számú tévhit

Parker nem kívánta támogatni Elvis művészi elképzeléseit, csupán pénztermelő automatának tekintette.

Éppen ellenkezőleg! Parker annyira hitt Elvis művészi képességeiben, hogy 1955-ben otthagyta a biztos jövőt, az ismert country szupersztár, Hank Snow menedzselését egy szinte ismeretlen, bizonytalan jövővel rendelkező fiatalemberért.

Elvis és Hank Snow

Parker tehát rizikót vállalt, félredobva a biztosat a bizonytalanért. Olyan szerződést kötött vele, ami abban a szituációban Elvisnek hatalmas előnyt jelentett. Igaz, ezt az előnyt a későbbiekben már önmaga javára fordította. De az első szerződés még teljes szabad kezet adott Elvisnek művészetének kiteljesítése terén. A lemezfelvételek esetében Elvis maga határozhatta meg, milyen dalokat akar felvenni, mennyi ideig dolgozhat egy dalon, maga választhatta ki a legjobbat a különböző „take”-ek közül, és még számos olyan előnye volt, amiről más előadó még csak nem is álmodhatott.
Olyan hangok is vannak, hogy Parker nem szerette azt a zenét, amit Elvis csinált. Nos, ez teljesen mellékes, ha azt vesszük, hogy Elvis rajongói szerették azt, amit Elvis csinált, és Parker minden erejével azon volt, hogy ez a zene minél több rajongóhoz eljusson. Más szavakkal: Parker nem művész ember volt, hanem üzletember. Neki az volt a feladata, hogy a legtöbbet kihozza ezekből a dalokból. Vajon miért nem teszi fel senki a kérdést, hogy egy autókereskedő miért nem azzal az autóval jár, amit nekünk szeretne eladni? Ugyanakkor, ha egy menedzser a menedzseltjének a legnagyobb rajongója lenne, akkor nem lenne meg köztük az a távolság, ami lehetővé tenné a menedzser számára a szükséges kritikusi távolságot, vagyis nem tudná pontosan felmérni menedzseltje értékét, és azt a megfelelő szinten „eladni”. Elvis és Parker között egészen tiszta volt a munkamegosztás: Elvis végezte a munka művészi, Parker az üzleti részét.
Parker nem volt Elvis édesapja, atyai mentora, templomi tisztelendője, sem pszichológusa, sem zenei konzultánsa. Éppen elég ember legyeskedett e tekintetben Elvis körül. Parker feladata az volt, hogy a lehető legtöbb pénzt termelje ki abból, amit Elvis művészileg előállított. És ő éppen ezt tette. Se többet, se kevesebbet.
De ne higgyük, hogy Parkert csupán a megszerezhető millió dollárok irányították. Neki is meg voltak a maga etikai szabályai, ami számára fontosabbak voltak, mint a dollármilliók. Ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor Elvis halála után mindenki, aki kapcsolatban állt vele megírta a maga sikerre éhes pletyka könyvét. Parker több tonnányi dollárt kereshetett volna, ha közreadja a maga hiteles, és mások számára ismeretlen történeteit Elvisszel kapcsolatban, mint ahogy könyvkiadók bombázták is ez ügyben, Parker azonban hajthatatlan maradt, és soha egyetlen szót le nem írt Elvisről, ami ártott volna Elvisnek. Hiába kérlelték, könyörögtek neki, minden titkát magával vitte a sírba.
Parker nagyon is tisztában volt vele, hogy őt hibáztatják Elvis haláláért. Tudta, mennyire rossz a megítélése, de ennek ellenére nem tett semmit önmaga megvédése érdekében, inkább elviselte a sértéseket. Soha nem akart bizonyítani semmit önmaga érdekében, mert fontosabb volt számára, mint az, hogy semmi ne sértse Elvis emlékét. Szemben például néhány „barátjával”, akik egy kis pénz reményében rohantak Elvist elárulni, és kiadni minden birtokukban lévő „titkot” néhány ezer dollárért. Parker haláláig néma maradt, példát mutatva ezzel arra, hogyan viselkedik egy igazi férfi, egy igazi úriember, ha barátja emlékéről van szó.
Talán sok Elvis rajongó nem szívesen hallja a következő mondatot:

Elvis számára is a pénz volt az első, így számos alkalommal, amikor választhatott a művész érték és a több pénz között, inkább a több pénzt választotta.

Igaz, életvitele olyan iszonyatos kiadásokkal járt, hogy ezt megbocsájthatjuk neki.

10. számú tévhit

Elvisnek azért kellett bevonulnia, hogy Parker megmentse Elvist a rock and rollhoz kötődő ”rossz fiú, felforgató személyiség” képtől.

Valójában nem, Elvist behívták katonának. Abban az időben kötelező volt a katonai szolgálat minden egészséges amerikai fiatal fiúnak. Számos Elvis rajongó meg van győződve róla, hogy Parkernek csak egy szavába került volna, és fel tudta volna mentetni Elvist a katonai szolgálat alól. Miből gondolják, hogy Parker ilyen befolyással bírt volna a legmagasabb katonai körökben? Természetesen számos ügyes trükk állt Elvis rendelkezésére, hogy elkerülje a kötelező katonai szolgálatot, de ezek mindegyike rontotta volna a róla kialakult képet egy olyan országban, ahol a patriotizmus, a hazaszeretet, a haza szolgálata az első helyen áll. Parker csupán felismerte a katonaság nyújtotta előnyöket, és ezt maximálisan ki is használta Elvis javára.
Parkert zavarta, hogy Elvis csak a tinédzserek bálványa, tudta, ha országosan el akarja fogadtatni, le kell higgasztania őt, és a jó amerikai polgár képét kell róla kialakítania. Valójában nem volt nehéz dolga, Elvis mindig rajongott a gospelért, a melodikus balladákért, a szerelmes dalokért. A SUN kiadónál felvett első dala is a My happiness volt, egy romantikus ballada, nem rock and roll.

Valójában az RandB beállítottságú Sam Phillips nyomta a rock and roll irányába. Elvis megszerette, mert látta, hogy mekkora sikere van vele. Elvis zenei ízlése eleve sokkal szélesebb spektrumú volt, mint csupán a rock and roll.
Bár a katonaság idején Elvis nem akart elszakadni régi sikereitől, ezért a leszerelés után vissza akart térni a rock and rollhoz, ám éppen saját maga bizonyította be, hogy ezen már zeneileg túllépett, amikor – senki által nem kényszerítve – Németországban, amikor csak magának énekelgetett és zongorázott, már pop zenét, melodikus balladákat próbálgatott, olyanokat, mint az “Are you lonesome tonight?“. Ebben bizonyára az is közrejátszott, hogy Elvis tisztában volt vele, a rock and roll nagy korszaka lezárult, de azt, hogy milyen dalokkal akar visszatérni csak maga határozta meg, arra senki nem kényszerítette. E miatt Parker ezredest okolni teljes képtelenség. Elvis a leszerelés után már annyira megváltozik, hogy az új dalok felvételénél szinte teljesen hátat fordít a gyors, rock and rollos daloknak, oly annyira, hogy zenei menedzsere kényszeríti rá, hogy énekeljen el néhány rockosabb számot. Jegyezzük itt meg még egyszer, Parker soha nem kényszerített Elvisre semmilyen zenei irányzatot, dalokat is legfeljebb csak úgy, hogy megkéri, vegye lemezre pl. az Are you lonesome tonight? c. dalt, mert az feleségének, Marie-nak a kedvence.

11. számú tévhit

1967-től kezdve Parker kapta Elvis keresetének az 50%-át.

Ez így egyáltalán nem igaz! Parkernek Elvisszel közös volt a vállalkozása, és a vállalkozás bevételét, mint egyenrangú partnerek osztották ketté. Elvis egyéb bevételeiből, mint a lemezeladás utáni jutalék, koncertek, filmszerepek, csupán csak 25%-ot kapott, amely százalék abban az időben teljes mértékben megfelelt egy olyan személyi menedzser jutalékának, aki csupán egyetlen sztár ügyeit intézi.
Valóban, ebben az időben sok olyan menedzser működik, akik mindössze a 10% vagy 15%-át kapják menedzseltjeik bevételéből, de ezek a menedzserek több sztárral dolgoznak, akik különböző szinten teljesítenek, így a bevétel is folyamatosan változó, amiből a százalékukat le kell adniuk. Vagyis: Elvis a legmagasabb százalékot fizette az ezredesnek, de ennek fejében teljes körű ellátást kapott, ugyanis Parkernek nem kellett megosztania a figyelmét több sztár között, és egyebek mellett ez nyújtott segítséget neki abban, hogy Elvisnek a legsikeresebb karriert tudja biztosítani.

12. számú tévhit

Elvisnek csupán olyan dalokat ajánlottak fel, amelyek olyan szerzőktől származtak, akik hajlandóak voltak Parker kérésére a szerzeményük után járó jutalékukat Elvisnek átutalni.

Valóban igaz, hogy Parker zenekiadója, a Hill & Range a dalszerzőktől elkérte a dalokért járó jutalékuk 50%-át, amelyet Elvisnek kellett átutalniuk. Csakhogy a rajongók hajlamosak megfeledkezni arról a tényről, (vagy nincsenek is tisztában vele), hogy ezt nem Parker találta ki, hanem általánosan elfogadott gyakorlat volt ebben a korban (és az ma is) a zeneiparban. Minél ismertebb az előadó, annál magasabb százalékot kell a dalszerzőknek átadniuk neki azért, hogy az ő dalukat énekelje lemezre. A legtöbb szerző örült annak, hogy Elvisnek írhat dalokat, mert az 50% ebben az esetben jóval több volt, mint más előadó esetében akár a teljes 100%. Egyébként a hatvanas évek végétől Elvis esetében nem működtették tovább ezt a megoldást.

13. számú tévhit

Parker gátlástalan üzletember volt, aki mindenkit meg akart vágni és ki akart zsebelni.

Ez teljességgel hamis kép róla. Mindazok, akik üzleti kapcsolatba kerültek Parker ezredessel egyöntetűen állítják, hogy Parker kemény tárgyaló volt, egyébiránt igen korrekt és megbízható volt az üzletet tekintve. Minden esetben megtartotta az adott szavát, ami ugye, nem mondható el minden menedzserről és nemcsak a zeneiparban.
Bár csak egyetlen menedzseltje volt, Elvis, ez olyan hatalmas munkával járt, amit elképzelni is nehezen lehet. A filmek, a koncertek, a lemezeladások, a televíziós fellépések, az Elvis emléktárgyak előállítása és kezelése azt jelentette, hogy Parkernek több ezer szerződést kellett kötnie. Ugyanakkor soha, egyetlen egy alkalommal sem akadtak a szerződéssel kapcsolatban komplikációk, félreértések, viták, panaszok, miközben számos más sztár esetében ez szinte mindennaposnak számítottak.
Az sem számított ritkaságnak más menedzser esetében, hogy amennyiben nem sikerült a kívánt nyereséget elérni, a menedzser megpróbálkozott gyanús manőverekkel kihátrálni a szerződésből, vagy másképpen elkerülni a veszteséget. Ilyent egyáltalán nem mondhatunk el Parkerről, ami ugyancsak bizonyítja egyenességét és az üzleti szerződéseket illető becsületességét és őszinteségét. Elvisnek soha nem voltak kétségei afelől, hogy Parker ne a legjobbat akarná a számára elérni, persze úgy, hogy közben ő is megtalálja a maga számítását, de mindig Elvis érdekeit tartotta szem előtt. Az igen kevéssé ismert tény, hogy a hetvenes években Parker fizette Elvis zenészeit, a TCB Band tagjait, a háttér énekeseit, és a nagyzenekart is. A zenészek egyöntetűen állítják, hogy soha nem volt vitájuk az ezredessel, aki az elmaradt koncertek esetén is a teljes fellépti díjat kifizette nekik, ami nem volt, és ma sem gyakorlat a zenei üzletben.

14. számú tévhit

Parker szívtelen, humor nélküli üzletember volt.

Bár Parker nem bízott az idegenekben, velük igen hivatalos hangnemben értekezett első látásra. Ám, ha közelebbről megismerkedett valakivel, az megmondhatja, mennyire melegszívű, szeretetreméltó személyiség volt. Nevéhez soha nem fűződtek pletykák, feleségével, Marie-vel, akit imádott, csendben és szeretetben élt. Parker odaadóan ápolta őt hosszan tartó betegsége alatt, egészen Marie haláláig minden szabad pillanatát vele töltötte.
Soha nem felejtkezett meg a vándorcirkuszi régi barátairól, mindig készen állt meghallgatni panaszukat és anyagilag is kisegítette őket, ha arra volt szükség. Bármennyire is hihetetlen sok Elvis rajongó számára, Parker, akárcsak Elvis, élen járt a jótékony célú adakozásban, és az is előfordult, hogy teljesen idegeneket lepett meg ajándékokkal. Ez a cselekedet eddig csak Elvistől volt ismert, de Parker ezt a szokást még a vándorcirkusz idején kezdte el, vagyis Elvis tőle vette át, miközben Parker soha nem hozta nyilvánosságra ezeket a jótékony tetteit.
Parkernek legendásan bizarr, sajátos humora volt, amit Elvis nagyon kedvelt. Akárcsak Elvis, ő is szeretett megviccelni másokat, e tekintetben olyan volt, mint egy gyerek. Megszámlálhatatlan fotó létezik, amelyek bizonyítják, hogy Elvis és az ezredes együtt bohóckodnak. Parker szerette a furcsa ruhákat, kosztümöket, egyenruhákat. Például a G.I. Blues c. film forgatása idején adott egyik partin, feleségével Marie-val a déli hadsereg polgárháborús ruhájában táncolt. A vándorcirkuszból hozott humoros történeteivel órákon át képes volt Elvist és a Maffia tagjait szórakoztatni. Elvis az ezredessel ezerszer is elmeséltette kedvenc történeteit, és mindannyiszor tudott mulatni rajtuk.

Talán az Elvis rajongók nincsenek tudatában vannak sem, hogy az ezredes megalakította a „Snowman’s League of America”(„A Hóemberek Amerikai Ligájá”-t), ami paródiája volt, a „Showman’s League of America”, azaz „Az Előadóművészek Amerikai Ligájá”-nak. Csupán néhány üzleti partnere és barátja volt tagja ennek a „ligának”, amelyben az ezredes volt a „fő uralkodó”. A liga tagság ingyenes volt, de a kilépés 500 dollárba került. A tagjelölteknek el kellett fogadniuk egy magatartás kódexet, amely csupán üres lapokból állt. A tagság az égi világon semmire sem jogosított fel, nem volt egyéb, mint egy vicc, ennek ellenére, mindenki szeretett volna tagja lenni, ugyanis belépést jelentett Hollywoodba, hiszen a liga a filmezések helyszínein tartotta összejöveteleit. Ingyen!
Parker, ha úgy hozta, akár önmagán is tudott viccelni, amire jó példa az 1972-ben a Madison Square Garden koncert előtti sajtókonferencia, ahol ezt találta mondani egy újságíró kérdésére, aki azt találta kérdezni, hogy mi Parker jövőbeni célja:

Az a célom, hogy képes legyek felnőni a rólam kialakult képhez- hogy képes legyen felnőni saját jófejségemhez.

Parkernek ez az oldala nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Elvis ne csak a menedzserét, az üzletembert lássa benne, hanem egy bizalmas jó barátot, akivel felszabadultan tud a hivatalos ügyek intézésén kívül bolondozni, és a rárakódott stressztől megszabadulni.

15. számú tévhit

Parker az ötvenes években remekül menedzselte Elvist, és nagyban neki is köszönhető, hogy Elvis ekkora sikerre tett szert, de a hetvenes években már nem értette meg az idők szavát, Elvist már csak pénztermelő automatának nézte, de igazi magasságokba többé már nem volt képes emelni őt.

Talán ez a leginkább elterjedt nézet, amit a rajongók folyamatosan, unos-untalan hangoztatnak. A tények azonban mást mondanak: az élő Aloha televíziós világkoncert 1973-ban Parker ötlete volt, amivel a menedzselést egészen új, addig soha nem látott magasságba emelte. A koncert közvetítésének logisztikai és technikai dimenziója, beleértve a műhold meghibásodásának lehetőségét is, felülmúlt minden addigi koncert közvetítést – igazi világszenzáció volt. Ma, az internet világában, az emberek hajlandóak megfeledkezni erről a tényről. Parker, ezzel a koncerttel messze megelőzte a korát. Tegyük hozzá, az érdemét még tovább növeli, hogy azóta sem volt egyetlen előadónak sem hasonló méretű műhold koncertje, az olyan műhold koncerteken, mint a „Live Aid” 1985-ben seregnyi előadó lépett fel. Parker a műhold által közvetített koncertek tekintetében abszolút úttörő volt.

Igaz, hogy ezt követően semmi világra szóló nem történt Elvis karrierjét illetően, de ez nem annak volt köszönhető, hogy Parker hirtelen idejét múlttá vált volna, hanem annak, – és ez lehet, hogy sok Elvis rajongónak fájó megjegyzés lesz – hogy a betegeskedő Elvis egyre inkább elveszítette az érdeklődését saját karrierjét illetően, és belemenekült a végtelen koncertek rutinjába, oly annyira, hogy még a stúdióba sem lehetett elvonszolni, új dalok felvételére rákényszeríteni. Parker nem tudott egyebet tenni, mint a rendelkezésére álló zenei anyagból kihozni a legtöbb hasznot.
Ha igazán őszinték kívánunk lenni, akkor itt meg kell jegyeznünk, hogy 1974-től kezdődően Elvis folyamatos szerződésszegésben volt az RCA-vel, már ami a lemezkészítésre kötött szerződését illeti, ugyanis szerződése szerint két új nagylemezt és négy kislemezt kellett volna készítenie stúdióban évente, de ennek messze nem tett eleget, így az RCA, nem akarván szerződésszegésért fellépni Elvis ellen, kénytelen volt koncertlemezeket kiadni, hogy a teljesítendő szám meglegyen. Ebben a tekintetben Parker nem marasztalható el, sőt megértően viselkedett Elvisszel, és nem kényszerítette Elvist arra, hogy teljesítse a szerződésben foglaltakat.

16. számú tévhit

Parker hibáztatható Elvis haláláért, mert ő volt az, aki a folyamatos koncertezéssel rákényszerítette Elvist arra, hogy egyre több serkentőt és nyugtatót szedjen, amivel tulajdonképpen megölte őt.

Igen könnyű ezt ráfogni az ezredesre, ahogy az Elvis rajongók többsége teszi is, mentesítve Elvist a saját halálában való felelőssége alól, de el kell fogadni a tényt, Elvis felnőtt ember volt, aki teljes mértékben felelős volt saját sorsa iránt. Semmilyen külső körülmény nem kényszerítette arra, hogy olyant tegyen, amely meghaladta az erejét, amihez gyógyszereket kellett szednie, hogy a feltételeknek eleget tudjon tenni. Elvis makacs és önfejű egyéniség volt, nem engedte senkinek, hogy beleszóljon az életébe. Se Parkernek, sem Priscillának, sem Dr. Nichopoulosnak.
Mindezek ellenére makacsul tartja magát az a nézet, hogy Parker kergette a halálba Elvist azzal, hogy annyi koncertet szervezett neki, amennyivel Elvis már nem tudott gyógyszerek nélkül megbirkózni. Csakhogy Parkernek Elvis volt az egyetlen aranytojást tojó tyúkja, semmi érdeke nem fűződött hozzá, hogy Elvist a halálba kergesse, és ezzel egyetlen bevételi forrása örökre megszűnjön.

(Folyt.köv.)


[There are no radio stations in the database]

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás