Az amerikai country zene története. Az Appalache-hegység melódiái. 2. rész.

Írta:Létrehozva: 2022.01.15.

Barcs Endre “Az amerikai country zene története.” c. regénye folytatásokban közölve.

Az amerikai country zene története. Az Appalache-hegység melódiái. 2. rész.

Az angolok és a skótok után nem sokkal megjelennek a kontinentális Európa más nemzeteinek képviselői is az Appalachia területén, így mindenek előtt a német, lengyel és cseh kulturális csoportok, valamint számos holland és francia hugenotta bevándorló. A korai bevándorlók kultúrája nagyrészt asszimilálódik, de néhány dal és dallam, például a német “Fischer’s Hornpipe” megmarad az amerikanizálódott őseik repertoárjában.

A dulcimer

Az “Appalachian” vagy “moutain” dulcimer, amelyről úgy gondolják, hogy egy germán hangszer, valójában a scheitholt, esetleg a norvég langeleik vagy a francia épinette des Vosges módosítása.

Dulcimer

Használata a 19. században alakul ki Délnyugat-Pennsylvania és Északnyugat-Virginia területén. A 20. század elején Kentuckyban a telepes iskolákban tanítják is a diákoknak a bundos dulcimer használatát, ami messzemenően hozzájárul népszerűségének elterjedéséhez a régióban. Jean Ruth Ritchie amerikai folk énekesnő, dalszerző, akinek a beceneve a „Folk Édesanyja” kedvenc hangszerének tekintette a duklcimert.

Jean Ruth Ritchie

Népszerűsége nagyban hozzájárul a hangszer népszerűsítéséhez a népzene kedvelői körében az 1950-es években. Olyan előadók használják ezt követően a hangszert, mint Joan Baez, Joni Mitchell, Emmylou Harris vagy Judi Collins. (Itt kell megjegyeznünk, hogy a hazai angol szótárak használhatatlanságát jól bizonyítja, hogy a „dulcimer”-t cimbalomnak fordítja, ám a két hangszernek semmi köze egymáshoz.)

Az Appalache jódli

Az Appalache jódli vélhetően a 18. században került az Appalache-hegységbe, Németországból, Skandináviából és Svájcból érkezett bevándorlók által, ahol általában az Appalache-hegységhez hasonló hegyvidéki terepen használták a nagy távolságok közötti kommunikációra. Az énekesek, köztük Doug Wallin által gyakorolt és “féljódli” néven leírt éneklés, pontosabban Judith McCulloh szerint:

A lágy szájpadlás hirtelen vagy erőteljes felemelése a torok hátsó falához és/vagy a glottisz hirtelen zárása egy adott hang legvégén, általában a hangmagasság emelkedésének hozzáadásával, szintén germán eredetű lehet, vagy alternatívaként esetleg afrikai.

Maga az angol „yodel”, ahogy a magyar „jódli” is eredetileg az osztrák-bajor „jodeln” szóból származik. Ezt az énektechnikát világszerte számos kultúrában használják ma már a világban.

Az alpesi jódlizás régi vidéki hagyomány Európában, és az 1830-as években válik népszerűvé a színházak és a zenetermek szórakoztatására. Az Egyesült Államokban a 19. században európai vándorzenészek jódliznak. E stílus olyannyira kedvelt, hogy 1920-ban az RCA Victor lemezkiadó cég már 17 jódli dalt sorol fel a katalógusában.

A „szomorú jódli”

Jimmie Rodgers countryénekest 1928-ban egy utazó svájci társulattól hall életében első ízben jódlit és ez annyira megragadja, hogy vegyíti az afroamerikai és hagyományos népzenével. Így kerül sor a “Blue Yodel No. 1” című korszakalkotó felvételére. Rodgers “szomorú jódlija” – ez a kifejezés, amelyet néha az alpesi jódli és a Rodgers által kifejlesztett amerikai jódliforma megkülönböztetésére használnak – azonnal nemzeti jódliőrületet kelt az Egyesült Államokban.

Egy fekete zenész szerint, aki Rodgers közelében él Mississippiben, fekete és fehér zenészek egyaránt azonnal elkezdték másolni Rodgers éneklési stílusát.

A „cowboy” jódli

Amikor az 1930-as években először váltak elérhetővé a hangosfilmek, az ipar számos filmet kezdett gyártani, hogy megfeleljen az amerikai nemzet cowboy iránti rajongásának. Az „éneklő cowboy” a korai westernfilmek archetipikus cowboy-hősének egy altípusa amelyet az 1930-as és 1940-es évek számos másodrangú filmje népszerűsít.

Rodgers szomorú jódlijának átalakulása cowboy-jódlivá mind ritmusban, mind a déli blues-típusú dalszövegektől való eltávolodással jár. Az éneklő cowboy filmsztárok közül a leghíresebbek Gene Autry és Roy Rogers, mindketten kiváló jodlerek. A jódlizás népszerűsége az 1940-es évekig tart, az 1950-es években már ritkán lehet jódlizni hallani a country és western zenében.

Afrikai zene hatása, a bendzsó

Sok zenekutató azt állítja, hogy nem létezik “fehér” appalache-i zene – ez mind “mulatt“.

Való igaz, az appalache-i kultúra egyik legikonikusabb szimbólumát – a bendzsót – afroamerikai rabszolgák hozzák a régióba a 18. században. A bendzsó feltehetően rokonságban áll az olyan nyugat-afrikai hangszerekkel, mint az akonting.

Akonting

Fekete bendzsójátékosok már 1798-ban fellépnek az Appalache térségben, amikor a Tennessee állambeli Knoxville-ben éppen csak dokumentálják a jelenlétüket. Az is valószínű, hogy a gitárt az afroamerikaiak hozzák be és terjesztik el a fehér appalache-iak körében.

Bendzsó

Cecil Sharp leírja a fehér balladaénekesek azon gyakorlatát, hogy “önkényesen a dallam bizonyos hangjaira, általában a leggyengébb hangsúlyokra” támaszkodnak, nem tudván, hogy ez a jellegzetesség afrikai eredetű, az afroamerikaiak körében, eredetileg Nyugat-Afrikában rendkívüli módon elterjedt.

A korai Appalachiában a fekete és fehér hegedűsök dallamokat cserélnek, így az afrikai ritmusok messzemenően befolyásolják a fehér hegedűzenét. Az afrikai rabszolgák a munka és az istentisztelet közösségi dalainak sajátos hagyományát hozták magukkal és az afrikai ütős ritmusok messzemenő hatással vannak az appalachiai dal és tánc ritmusára.

A korai afroamerikai énekzene, az amerikai blues zene őse, harmonikus (harmadik és hetedik hangok, valamint csúszó hangok) és verbális ügyességet hoz az appalache-i zenébe, és sok korai appalache-i zenész, mint például Dock Boggs és Hobart Smith, gyakran beszél arról, hogy milyen nagy hatással volt rájuk, amikor a huszadik század elején fekete zenészeket láttak fellépni. Dock Boggs-t, Doc Cartert és Doc Watsont “fehér blues” zenészeknek nevezik, mivel stílusukban jelen vannak az afroamerikai blues ősi jellegzetességei.

Későbbi fejlemények

Az idő előrehaladtával a már Észak-Amerikában született balladákból kialakul az “újvilági” balladahagyomány, ami ugyanolyan nagy hatással van az appalache-i zene fejlődésére, mint az óvilági. Az újvilági balladákat jellemzően a korabeli híreket tükrözve írják, és gyakran brossúrák formájában adják ki. (Énekelt hírek.)

Az appalache-i zenészek körében népszerű újvilági balladák közé tartozik pl. az “Omie Wise“, a “Wreck of the Old 97“, a “Man of Constant Sorrow” és a “John Hardy“. Később a szénbányászat és a hozzá kapcsolódó munkaügyi kérdések olyan tiltakozó dalok (protest songs) kialakulásához vezetnek, mint a “Which Side Are You On?” vagy a “Coal Creek March.”


A “High Lonesome Sound”

Sok balladaénekes, így mindenek előtt Texas Gladden, kialakítja az úgynevezett “High Lonesome Sound“-ot, ami egy éles, nazalizált, orrhangon énekelt hangszínt, amihez gyakran metrum nélküli ritmus járul. Ez a balladaéneklési stílus a pentaton skálák használatára épül. Nem tudni pontosan, mikor és hogyan, minek a hatására jön ez a stílus létre.

A mandolin

Az olyan hangszerek, mint a gitár, a mandolin vagy az autohárfa a 19. század végén válnak népszerűvé Appalachiában, mindenek előtt a postai katalógusok hatására. A hegylakók ugyanis keményen dolgozók, akiknek nincs idejük bemenni a városba hangszerért, a hangszereket a postán kiküldött katalógusokból választják ki, és a posta kiszállítja nekik. A hangszerért is a postásnak kell fizetni.

Country mandolin

Ezeket a hangszereket a bendzsó- és hegedű-összeállításokhoz adják hozzá a country együttesekben , hogy így együtt teljes zenekart alkossanak. Ezen kívül más hangszereket is használnak, például a kanalakat, amelyeken két kanál összeütésével játszanak, ami egy “kattanó” hangot ad, ami tempót teremt, valamint a hullámos, fém mosódeszkát, amelyen a játékosok úgy játszanak, hogy a kezükkel vagy gyűszűvel simogatják a hangszer riffjeit. Ezeket a dobokat hivatottak helyettesíteni

A mosódézsa basszus

A mosódézsa basszus ugyancsak appalache-i zene népszerű hangszere. A mosódézsa basszus általában egy fém mosókádból, egy vastag ágból vagy rúdból és legalább egy húrból készül, bár általában négy vagy több húrt használnak egyes tájegységekben. A fejlettebb mosódézsa basszus hangolószegekkel is rendelkezhet. Ez a hangszer az appalachiai afroamerikai közösségekből származik, vagyis nem afrikai, hanem már amerikai eredetű. A fekete közösségekből veszik át a fehér vonós zenekarok.

A dalok rögzítése

A 20. század fordulója körül széles körű mozgalom alakul ki az Appalache-ok lakói által megőrzött és kifejlesztett gazdag zenei örökség, különösen a népdalok rögzítésére. Ez a zene íratlan, a dalok – gyakran családon belül – nemzedékről nemzedékre adódnak át, szóbeli továbbadás útján. Az appalache-i zene rögzítésére irányuló terepmunkát (először kottában, később hangrögzítő berendezéssel) különböző zenetudósok végezik.

Az appalache-i balladák egyik legkorábbi gyűjtője a Kentuckyból származó John Jacob Niles (1892-1980), aki már 1907-ben elkezdi lejegyezni a balladákat, mivel a családi, társadalmi élet és munka során megismeri őket.

John Jacob Niles

A plágiumtól és az akkoriban a régióban tevékenykedő más gyűjtők utánzásától való félelem miatt Niles egészen 1960-ig vár azzal, hogy kiadja első 110 balladáját „The Ballad Book of John Jacob Niles” címmel. A balladakönyvben található térkép szerint a Niles által lefedett terület nagyjából lefedi a Smokies, a Cumberland-fennsík, a Tennessee felső völgye és a Lookout-hegység területeit.

1916 májusában a szoprán Loraine Wyman és zongorista kollégája, Howard Brockway egy 300 mérföldes gyalogos túra keretében felkeresi az Appalache-hegységet Kentucky keleti részén, hogy népdalokat gyűjtsön. A gyűjtést visszaviszik New Yorkba, ahol nagy sikerrel folytatják előadás sorozatukat, amelyen a hagyományos népdalokat a városi közönséggel ismertetik meg.

Loraine Wyman

A brit folkloristák, Cecil Sharp és Maud Karpeles, alig egy hónappal Wyman és Brockway után indulnak útnak a déli Appalache régióban, és olyan helyeket látogattak meg, mint Hot Springs Észak-Karolinában, Flag Pond Tennessee-ben, Harlan Kentuckyban és Greenbrier megye Nyugat-Virginiában, valamint olyan iskolákat, mint a Berea College és a Hindman Settlement School Kentuckyban, illetve a Pi Beta Phi telepes iskola a Tennessee állambeli Gatlinburgban.

Összesen három nyáron át (1916-1918) gyűjtenek dalokat és több mint 200 “óvilági” balladát rögzítenek a régióban, amelyek közül sok csak kis mértékben különbözik brit szigeti társaitól. Az első appalache-i tanulmányuk után Sharp és Karpeles kiadja az „English Folk Songs from the Southern Appalachians” című kötetét.

A Sharp és Karpeles által az Appalachiában talált balladák között olyan középkori témájú dalok vannak, mint a “The Elfin Knight” és a “Lord Thomas and Fair Ellinor“, valamint tengerész- és kalanddalok, mint az “In Seaport Town” és a “Young Beichan“. Leírják a “Barbara Allen” 16 és a “The Daemon Lover” (Appalache-ban gyakran “The House Carpenter”) 22 változatát. Sharp és Karpeles munkája megerősíti azt, amit sok folklorista már korábban is sejtett, hogy az Appalache-hegység távoli völgyei és szurdokai a régebbi zenei formák hatalmas tárházát jelentik.

Később, a huszadik században Jean Ritchie, Texas Gladden, Nimrod Workman, Frank Proffitt és Horton Barker, valamint sokan mások a szájhagyomány útján tanult dalok és balladák éneklési stílusát rögzítik.

(Folyt. köv.)


Olvass tovább!

[There are no radio stations in the database]

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás