A spirituálétól a gospelig 14. rész. A Soul Stirrers és Sam Cooke

Barcs Endre “A spirituálétól a gospelig” c. regénye folytatásokban közölve.

A spirituálétól a gospelig 14. rész.

A Soul Stirrers és Sam Cooke

A gospel zene már a kezdetektől fogva komoly kihívást jelentett a fennálló egyházi berendezkedés számára. A fekete vallási vezetők eredetileg elutasították a Thomas Dorsey – féle felszabadult megközelítését, mivel abban a korszakban széles körben elítélt világi zenei stílusokkal, mint a ragtime, a blues és a jazz, társult, de a spirituáléktól a gospel felé való elmozdulás már egészen nyilvánvaló az 1930-as és 1940-es években rögzített afroamerikai vallásos dalok  lemzefelvételein. A csendes, nyugodt áhítattal előadott vallási énekek előbb délen, majd a nagyobb városokban is szép lassan kiszorultak a templomokból.

A spirituálékból a gospel felé történő elmozdulás a 1930-as években az egyházi zene háromféle zenei tevékenység összeolvadásának köszönhető: a) Charles Albert Tindley (1851-1933) philadelphiai lelkész himnuszstílusa, aki néger spirituálékon alapuló himnuszokat komponált, hangszeres kísérettel, improvizációval és „bluesosított” harmad- és szeptimintervallumokkal; b) a minimalista, szólóéneklésű „vidéki gospel” dallamok, amelyek a vidéki blues ellenpontjaként jelentek meg; és c) a keresztény egyház szentségimádó-pünkösdi ágának fesztelen, buja istentiszteleti stílusa.

A Holloway High School Quartet of Murfreesboro által 1941-ben felvett „Old ship of Zion” című felvételen egy hagyományos, négyszólamú harmóniára hangszerelt spirituálét hallunk. Ugyanakkor, ugyanez a csoport már a gospel hangzást demonstrálja, amikor egy régi spirituálé, a „Daniel saw the stone” aktualizált változatát énekli.


Az 1943-ban a Golden Jubilee Quartet által énekelt „I know I’ve got religion” ugyancsak példa egy régi spirituáléra, amelyet gospel kvartettre hangszereltek  át. A rockos ritmus használata a gospelben az 1940-es években kezdődött, amikor a később rhythm and bluesnak nevezett világi forma is kezdett elterjedni.

A modern értelemben vett gospel zene egyik vezető személyiség és a pop énekesek sikerével vetélkedő sztárja Sam Cooke.

Sam Cooke

Cooke 1931-ben született a Mississippi állambeli Clarksdale-ben. Ő volt az ötödik a Krisztus Egyháza (Szentséges) lelkészének, Charles Cooknak és feleségének, Annie Mae-nek nyolc gyermeke közül. Egyik öccse, L. C. (1932-2017 a Johnny Keyes and the Magnificents nevű doo-wop együttes tagja lett.
A család 1933-ban Chicagóba költözött. Cook a chicagói Doolittle általános iskolába és a Wendell Phillips Academy High Schoolba járt, ugyanabba az iskolába, ahová néhány évvel korábban Nat „King” Cole is. Cooke hatéves korában kezdte pályafutását testvéreivel az “Éneklő Gyermekek” nevű együttesben, majd tizenévesen a Highway Q.C.’s énekeseként vált először ismertté, miután 14 évesen csatlakozott az együtteshez. Ez idő alatt Cooke összebarátkozott gospelénekes szomszédjával, Lou Rawls-szal, aki egy rivális gospelcsoportban énekelt.

1950-ben Cooke váltotta a gospel tenor R. H. Harrist a Soul Stirrers nevű gospel együttesben, aki a Specialty Recordshoz szerződött. 1951-ben Cooke vezetésével készítették el első felvételüket, ami a “Jesus Gave Me Water” című dal volt.

Emellett felvették a „Peace in the Valley„, a „How Far Am I from Canaan?”, a „Jesus Paid the Debt” és a „One More River” című gospel dalokat is, sok más mellett, amelyek közül néhányat maga Cooke írt.

A Soul Stirrers

A Soul Stirrers együttest (Silas) Roy Crain alapította 1926-ban, elindítva ezzel első, jubileumi stílusban éneklő kvartettjét a texasi Trinityben. 1930-as évek elején, miután Crain Houstonba költözött, csatlakozott egy már létező együtteshez azzal a feltétellel, hogy az megváltoztatja a nevét „The Soul Stirrers„-re. A „Soul Stirrers” név Roy Crain egyik korábbi kvartettjének „lélekemelő” leírásából ered. Annak a csoportnak a tagjai között volt R.H. (Rebert) Harris, aki hamarosan a csoport zenei vezetője lett és aki a jubileumi kvartettként alakult Soul Stirrers hangzást átalakította, olyan kemény gospelénekesnők hatására, mint Mahalia Jackson és Sister Rosetta Tharpe.

A szintén a texasi Trinityből származó Rebert Harris számos olyan változást hozott még a Soul Stirrersbe, amely általánosságban befolyásolta a gospel kvartett éneklést. Azt a falsetto stílust használta, amelynek előzményei az afrikai zenében voltak, de amely új volt az akkoriban népszerű jubileumi éneklési stílusban. Úttörő szerepet játszott a „swing lead„-ben, amelyben két énekes osztozott a dal vezetésének feladatán, lehetővé téve a virtuóz énekeseknek, hogy növeljék a dal érzelmi intenzitását, miközben a vezető szólam anélkül váltakozott közöttük, hogy a négyszólamú harmóniát megzavarták volna. Ez az újítás vezetett ahhoz, hogy a Soul Stirrers, bár még mindig kvartettnek hívták, bár öt tagot jegyzett.

A Soul Stirrers ezekben az években más fontos változtatásokat is végrehajtott: a szövegek ad-libbelése, azaz szabadon kezelése a késleltetett ütemben való éneklés, és a háttérben a szavak ismétlése a vezető énekesek ritmikai és érzelmi támogatásaként, teljesen ismeretlenek voltak korabeli gospel zenében. A Soul Stirrers más kvartett-előadókkal együtt elhagyta az előttük működő jubileumi kvartettek „lapos lábú” stílusát, és repertoárjukat a spirituáléktól és a hagyományos himnuszoktól az újabb gospel-szerzeményekig bővítették.

A csoport lazított a jubileumi kvartettek által kedvelt merev hangszerelésen is, hogy a csoporton belüli egyes énekeseknek nagyobb teret engedjen az egyéni kibontakozásra.

1936-ban Alan Lomax felvételt készített a Soul Stirrersről a Kongresszusi Könyvtár amerikai zenei projektje számára, és ez a négy kiadatlan felvétel ma az American Folklife Center gyűjteményében található.

Később Chicagóba költöztek, ahol heti rádióműsort (WIND) sugároztak más híres együttesekkel, köztük a Golden Gate Quartet és a The Famous Blue Jay Singers nevű együttesekkel. Ahogy a gospel-kvartett éneklési stílus egyre népszerűbbé vált, a csoportok „dalcsatáknak” nevezett versenyeken léptek fel, hogy tovább növeljék a műfaj népszerűségét.

A második világháború kezdetével sok gospel kvartett csoport számára egyre nehezebbé vált a megélhetés. Ez azt eredményezte, hogy néhány kvartett úgy egészítette ki a jövedelmét, hogy élő előadásokat tartott templomokban, iskolákban és szomszédsági központokban. A gazdasági helyzet ellenére az 1940-es években és az 1950-es évek elején számos gospel-kvartettcsoport sikeresen folytatta karrierjét. A Soul Stirrers országos turnéi még nagyobb közönséget szereztek nekik.

A Soul Stirrers leszerződött a Specialty Recordshoz, ahol számos számot rögzítettek, köztük a „By and By„-t és az „In That Awful Hour„-t. 1950 végén Harris kilépett, hogy új együttest alapítson, arra hivatkozva, hogy elégedetlen volt az általa a „Gospel Highway” turnékörúton látott zenészek csalárdságával és erkölcstelen viselkedésével. Rövid időre Paul Foster, majd Sam Cooke váltotta a frontemberi poszton. 19 évesen Cooke csatlakozott az együtteshez, és 1950-től 1956-ig volt az együttes énekese.

Cooke egyik korai kislemeze a „Jesus Gave Me Water” volt, a nagy sláger, amely elismerést hozott a Soul Stirrersnek. Thomas L. Breustert Bob King és rövid ideig Julius Cheeks váltotta. 1956-ben Cooke távozott, hogy a popzenében folytasson karrierét, ezzel a Soul Stirrers gospel karrierje lényegében véget ért, bár egy rövid sikerkorszak Johnnie Taylorral, még egy ideig fenntartotta a csoportot.

1960-as évek elején a csoport többször is fellépett a “TV Gospel Time” című műsorában.

A különböző felállások folytatták a turnézást és a lemezfelvételeket egy kis és hűséges rajongótábor előtt. Az együttest – és valamennyi tagját – 1989-ben a rock „korai hatásai” egyikeként bevették a Rock and Roll Hall of Fame-be, 2000-ben pedig a Vocal Group Hall of Fame-be.
2022-ben az 1951-es „Jesus Gave Me Water” című felvételüket az amerikai Kongresszusi Könyvtár beválogatta a National Recording Registry-be megőrzésre.

Cooke-nak gyakran tulajdonítják, hogy a gospel zenét megismerhette a fiatalabb hallgatóság, főleg a lányok, akik a Soul Stirrers színpadra lépésekor a színpadhoz rohantak, csak azért, hogy megnézhessék Cooke-ot közelről.
A Billboard 2015-ös, „minden idők 35 legjobb R&B előadója” listáján Cooke is szerepel, aki 1957-ben az R&B/pop crossover slágerrel, a „You Send Me„-vel tört utat magának a gospelen kívülre.

Polgárjogi aktivizmusa pedig a ‘A Change Is Gonna Come‘ című csendes tiltakozó dalt eredményezte.”

Cooke-nak 1957 és 1964 között 30 amerikai top 40-es slágere volt, plusz további három posztumusz. Olyan nagy slágerei, mint a „You Send Me„, az „A Change Is Gonna Come„, a „Cupid„, a „Chain Gang„, a „Wonderful World„, az „Another Saturday Night” és a „Twistin’ the Night Away” a legnépszerűbb dalai közé tartoznak. A Twistin’ the Night Away volt az egyik legnagyobb példányszámban eladott albuma. Cooke az első modern fekete előadók és zeneszerzők között volt, aki a zenei karrier üzleti oldalával is foglalkozott. Énekesi és zeneszerzői karrierje folytatásaként lemezkiadót és kiadóvállalatot is alapított. Aktívan részt vett a polgárjogi mozgalomban is.

Első pop/soul kislemeze a „Lovable” (1956) volt, a „Wonderful” című gospel dal átdolgozása.

A dalt „Dale Cook” álnéven adta ki, hogy ne idegenítse el gospel rajongóit, abban időszakban ha gospel énekesek világi zenét adtak elő, az jelentős megbélyegzéssel járt. Ez azonban senkit sem tévesztett meg, Cooke egyedi és jellegzetes énekhangját könnyen fel lehetett ismerni. Art Rupe, a Soul Stirrers kiadójának, a Specialty Recordsnak a vezetője áldását adta arra, hogy Cooke világi zenét vegyen fel valódi neve alatt, de nem volt elégedett azzal a fajta zenével, amit Cooke és Bumps Blackwell producer készítettek.

Rupe azt várta, hogy Cooke világi zenéje hasonló legyen a másik Specialty Records-előadó, Little Richard stílusához.

Amikor Rupe besétált egy felvételre, és meghallotta, hogy Cooke Gershwint énekel, eléggé feldúlt lett. Rupe és Blackwell közötti vita után Cooke és Blackwell elhagyta a kiadót. A „Lovable” nem lett sláger, de nem is bukott meg és jelezte Cooke jövőbeli lehetőségeit.

Bár a gospel népszerű volt, Cooke látta, hogy a rajongók többnyire az ország alacsony jövedelmű, vidéki részeire korlátozódtak, ezért igyekezett terjeszkedni. Cooke később bevallotta, hogy a legkevésbé valószínű embertől, lelkész apjától kapott támogatást a popzenei karrierhez.

„Apám azt mondta nekem, hogy nem az a fontos, hogy mit énekelek, hanem hogy Isten hangot és zenei tehetséget adott nekem, és az ajándékának igazi felhasználása az, hogy megosszam azt, és boldoggá tegyem az embereket”.

Cooke 1957-ben az ABC” The Guy Mitchell Show” című műsorában tűnt fel. Még ugyanebben az évben leszerződött a Keen Recordshoz. Első slágere, a „You Send Me„, egy gospel, amely a „Summertime” B-oldalaként jelent meg. A kislemez hat hétig volt a Billboard R&B lista No.1. első helyén, egyben mainstream sikert is aratott, három hétig volt a Billboard poplista No.1. listavezető helyén, ami a heti 200 dolláros keresetét heti 5000 dollár fölé emelte.

1958-ban Cooke fellépett a híres “Cavalcade of Jazz” koncerten, amelyet Leon Hefflin Sr. rendezett a Shrine Auditoriumban. A többi fellépő Little Willie John, Ray Charles, Ernie Freeman és Bo Rhambo volt. Sammy Davis Jr. ott volt, hogy megkoronázza a Miss Cavalcade of Jazz szépségverseny győztesét. Az eseményen Los Angeles négy legjobb prominens lemezlovasa vett részt.

Cooke 1960 januárjában szerződött az RCA Victor lemezkiadóhoz, miután a kiadó producerei, Hugo & Luigi 100 000 dollárt ajánlottak neki. Az RCA Victor egyik első kislemeze a „Chain Gang” munkadal volt, amely a No. 2. helyig jutott a Billboard poplistáján.

Ezt további slágerek követték, köztük a „Sad Mood„, a „Cupid„, a „Bring It On Home to Me” (Lou Rawls kísérőénekével), az „Another Saturday Night„, és a „Twistin’ the Night Away„.

1961-ben Cooke J. W. Alexanderrel és menedzserével, Roy Crainnel megalapította saját lemezkiadóját, az SAR Records-ot. A kiadóhoz hamarosan csatlakozott a Simms Twins, a Valentinos (akik Bobby Womack és testvérei voltak), Mel Carter és Johnnie Taylor. Cooke ezután létrehozott egy kiadót és egy menedzsment céget Kags néven.

Mint korának legtöbb R&B előadója, Cooke is a kislemezekre koncentrált, összesen 29 top 40-es slágere volt a poplistákon és több az R&B listákon. Termékeny dalszerző volt, és az általa felvett dalok többségét ő maga írta. A dalok némelyikének hangszerelését is ő felügyelte. Annak ellenére, hogy többnyire kislemezeket adott ki, 1963-ban megjelentetett egy jól fogadott, blues-hangsúlyos LP-t, a « Night Beat »-et.

1964-ben pedig a kritikusok által leginkább elismert stúdióalbumát, az « Ain’t That Good News »-t, amely öt kislemezt tartalmazott.

1963-ban Cooke ötéves szerződést kötött Allen Kleinnel a Kags Music és a SAR Records menedzselésére. Klein egy ötéves szerződést tárgyalt ki az RCA Victorral. Az RCA Victor kizárólagos forgalmazási jogokat kapott 6 százalékos jogdíjfizetésért és a felvételekért cserébe. Adózási okokból Cooke a 100 000 dolláros kezdeti készpénzelőleg helyett a Tracey elsőbbségi részvényeit kapta meg.

1958 novemberében Cooke autóbalesetet szenvedett útban St. Louisból Greenville-be. Sofőrje, Edward Cunningham meghalt, míg Cooke, a gitáros Cliff White és az énekes Lou Rawls kórházba került.

Sam Cooke halála

Cooke-ot 33 éves korában, 1964. december 11-én ölték meg a kaliforniai Los Angeles déli részén, a 91. és a South Figueroa Street sarkán található Hacienda Motelben. Lőtt seb volt a mellkasán, amelyről később megállapították, hogy a szívét érte.
A motel vezetője, Bertha Franklin azt mondta, hogy önvédelemből lőtte le. Cooke ismerősei azonban nem hitték, hogy ez igaz lenne. Franklin azt mondta, hogy Cooke az irodája ajtaján dörömbölt, és azt kiabálta:

Hol a lány?!, utalva Elisa Boyerre, egy nőre, aki Cooke-ot a motelbe kísérte, és aki aznap este percekkel Carr előtt hívta a rendőrséget a motel melletti telefonfülkéből.

Franklin visszakiabált, hogy az irodájában senki sincs rajta kívül, de a feldühödött Cooke nem hitt neki, és egy cipő és egy sportdzseki kivételével meztelenül benyomult az irodába. Megragadta a nőt, és ismét azt követelte, hogy tudja meg, hol van a nő. Franklin szerint dulakodtak, mindketten a földre estek, majd felállt, és elrohant egy fegyverért. Azt mondta, hogy ezután önvédelemből rálőtt Cooke-ra, mert féltette az életét.
Cooke-ot egyszer a törzsén találta el. Franklin szerint a férfi azt kiáltotta:

Hölgyem, maga rám lőtt, olyan hangon, amely inkább tanácstalanságot, mint dühöt fejezett ki, mielőtt újra rátámadt a nőre.

Azt mondta, hogy egy seprűnyéllel fejbe ütötte, mielőtt végül a földre zuhant és meghalt.

Az eset kivizsgálására halottkémi vizsgálatot hívtak össze.
A lány, Boyer elmondta a rendőrségnek, hogy aznap este találkozott először Cooke-kal, és az estét a társaságában töltötte. Elmondta, hogy miután együtt távoztak egy helyi szórakozóhelyről, többször is kérte, hogy vigye haza, de úgy tűnt, hogy a férfi ittas volt, és akarata ellenére egy olyan helyre vitte, ahol szexeltek. A Harbor Freeway-en száguldoztak, és Boyer megjegyezte, hogy több szálloda és autópálya mellett is elhaladtak.

Cooke végül a Hacienda Motelben kötött ki, amely egy fekete tulajdonban lévő vállalkozás Los Angeles déli részén. Boyer megjegyezte, hogy Cooke úgy ismerte az elrendezést, mintha visszatérő vendég lett volna. Azt mondta, hogy egyszer a motel egyik szobájában Cooke fizikailag az ágyra kényszerítette, majd bugyira vetkőztette; azt mondta, biztos volt benne, hogy meg akarja erőszakolni. Cooke megengedte neki, hogy használja a fürdőszobát, ahonnan megpróbált elmenekülni, de azt tapasztalta, hogy az ablak szilárdan be volt zárva.

Boyer szerint visszatért a főszobába, ahol Cooke folytatta a molesztálását. Amikor a férfi kiment a fürdőszobába, a nő gyorsan felkapta a ruháit, és kirohant a szobából. Azt mondta, hogy sietségében véletlenül Cooke ruháinak nagy részét is magára vitte.

Elmondása szerint először az igazgató irodájába rohant, és bekopogott az ajtón segítséget kérve. Azt mondta azonban, hogy az igazgatónak túl sokáig tartott a válaszadás, ezért attól tartva, hogy Cooke hamarosan utána fog jönni, elmenekült a motelből, mielőtt az igazgató kinyitotta volna az ajtót. Azt mondta, hogy ezután visszavette a ruháit, elrejtette Cooke ruháit, elment egy telefonfülkébe, és felhívta a rendőrséget.

Boyer története az egyetlen beszámoló arról, hogy mi történt közte és Cooke között azon az éjszakán, és történetét már régóta megkérdőjelezik. Az ő verziója és a Martoni’s étteremben, ahol Cooke az este folyamán korábban vacsorázott és ivott, étkezők által elmondott részletek közötti ellentmondások arra utalnak, hogy Boyer talán önként ment a motelbe Cooke-kal, majd a ruháival együtt kisurrant a szobából, hogy kirabolja őt, nem pedig, hogy megmeneküljön egy nemi erőszak kísérlet elől.

Cooke állítólag nagy mennyiségű pénzt vitt magával a Martoni’s-ban, az étterem alkalmazottai és barátai szerint. A rendőrség által Boyer táskájának átvizsgálásakor azonban egy 20 dolláros bankjegyen kívül semmit sem találtak, Cooke Ferrarijában pedig csak egy pénzcsipeszt találtak 108 dollárral, valamint néhány érmét a hamutartó mellett.

Boyer szerepére vonatkozó kérdések azonban nem tartoztak a vizsgálat tárgykörébe, amelynek célja csupán az volt, hogy megállapítsa Franklin lövöldözésben játszott szerepének körülményeit. Az, hogy Boyer a motelszobából Cooke szinte összes ruhájával távozott, valamint az a tény, hogy a tesztek kimutatták, hogy Cooke akkoriban ittas volt, hihető magyarázatot adott az esküdtek számára Cooke bizarr viselkedésére.

A halottkém esküdtszéke végül elfogadta Franklin magyarázatát és indokolt emberölésről hozott ítéletet. Ezzel az ítélettel a hatóságok hivatalosan lezárták Cooke halálával kapcsolatos ügyet.

Cooke családjának és támogatóinak egy része azonban elutasította Boyer verzióját az eseményekről, valamint Franklin verzióját. Úgy vélik, hogy Cooke meggyilkolására összeesküvés történt, és hogy a gyilkosság a három hivatalos beszámolótól teljesen eltérő módon történt. A nyomozás vélt hiányáról Cooke közeli barátja, Muhammad Ali azt mondta:

Ha Cooke Frank Sinatra, a Beatles vagy Ricky Nelson lett volna, az FBI kinyomozta volna az igazságot.

Etta James énekesnő megtekintette Cooke holttestét a temetés előtt, és megkérdőjelezte az események hivatalos verziójának pontosságát. Azt írta, hogy az általa megfigyelt sérülések jóval meghaladták a hivatalos beszámolót, miszerint Cooke egyedül harcolt Franklinnel. James azt írta, hogy Cooke-ot olyan súlyosan megverték, hogy a feje majdnem levált a válláról, a kezei eltörtek és össze voltak zúzva, az orrát pedig megcsonkították.
Sam Cooke sírja a kaliforniai Glendale-ben lévő Forest Lawn Memorial Parkban lévő díszsírkertben van.

Cooke első gyászszertartására 1964. december 18-án került sor a chicagói A. R. Leak Funeral Home-ban. 200 000 rajongó állt sorba több mint négy háztömbön keresztül, hogy láthassa a holttestét.

Ezt követően a holttestét visszarepítették Los Angelesbe, ahol december 19-én a Mount Sinai Baptista Templomban tartották a második szertartást, amelynek keretében Ray Charles előadta a „The Angels Keep Watching Over Me” c. gospel dalt. Cooke-ot a Forest Lawn Memorial Park temetőben temették el a kaliforniai Glendale-ben.
– 1986-ban Cooke-ot a Rock and Roll Hall of Fame alapító tagjaként iktatták be.
– 1987-ben Cooke-ot beiktatták a Songwriters Hall of Fame-be.
– 1989-ben Cooke-ot másodszor is beiktatták a Rock and Roll Hall of Fame-be, amikor a Soul Stirrers-t iktatták be.
– 1994. február 1-jén Cooke a zeneiparhoz való hozzájárulásáért csillagot kapott a Hollywood Walk of Fame-en, a 7051 Hollywood Boulevard-on.
– Bár Cooke soha nem nyert Grammy-díjat, 1999-ben megkapta a Grammy-életműdíjat.
– 2004-ben a Rolling Stone magazin a 16. helyre sorolta Cooke-ot a „Minden idők 100 legjobb művészének” listáján.
– 2008-ban Cooke-ot a Rolling Stone magazin a negyedik „Minden idők legjobb énekese” címet kapta.
– 2008-ban Cooke megkapta az első emléktáblát a Clarksdale-i Hírességek sétányán, amely a New Roxy színházban található.
– 2009-ben Cooke-ot egy emléktáblával tisztelték meg a Clarksdale-ben található Mississippi Blues Trail-en.
– 2011 júniusában Chicago városa átnevezte az East 36th Street egy részét a Cottage Grove Avenue közelében tiszteletbeli „Sam Cooke Way„-nek, hogy emlékezzenek az énekesre egy olyan sarok közelében, ahol tinédzserként lógott és énekelt.
– 2013-ban Cooke-ot beiktatták a National Rhythm and Blues Music Hall of Fame-be az Ohio állambeli Clevelandben, a Cleveland State University-n. A National Rhythm & Blues Hall of Fame Museum alapítója, LaMont Robinson szerint ő volt a valaha élt legnagyobb énekes.
– Az „A change is gonna come” (A változás eljön) szavak Sam Cooke azonos című dalából a Smithsonian’s National Museum of African American History and Culture (Afroamerikai Történelem és Kultúra Nemzeti Múzeuma) egyik falán, a Contemplative Court (Elmélkedő udvar) elgondolkodtató térben olvashatók. A múzeum 2016-ban nyílt meg.
– Cooke bekerült a Mississippi Musicians Hall of Fame-be.
– 2020-ban Dion megjelentetett egy dalt és egy videoklipet Cooke tiszteletére „Song for Sam Cooke (Here in America)” címmel (Paul Simon közreműködésével) a “Blues with Friends” című albumán. Az American Songwriter magazin a „Song for Sam Cooke” című dalt a „Greatest of the Great 2020 Songs” címmel tüntette ki.

(Folyt. köv.)