Roy Orbison

Roy Orbison

Roy Kelton Orbison (1936. április 23. – 1988. december 6.) amerikai énekes, dalszerző és gitáros, aki jellegzetes és erőteljes hangjáról, összetett dalszerkezeteiről és sötét, érzelmes balladáiról volt ismert. Orbison legsikeresebb korszaka az 1960-as évek eleje és az 1980-as évek vége volt.

A „rock Carusója” és a „Nagy O” becenevet kapta.

Roy Orbison számos dala sebezhetőséget sugallt egy olyan időszakban, amikor a legtöbb férfi Rock&Roll előadó erőt sugallt. A színpadon szinte alig mozgott,  és fekete ruhákban lépett fel, amelyek jól illeszkedtek festett fekete hajához és sötét napszemüvegéhez.

A texasi születésű Orbison tinédzserként kezdett el énekelni egy country – és westernzenekarban. Johnny Cash szorgalmazására 1956-ban szerződtette le Sam Phillips a Sun Records-tól. Elvis éppen elhagyta a Sun-t, Phillips pedig a helyére keresett valakit. Első Sun-felvétele, az „Ooby Dooby”, Elvis korai Sun-felvételeinek közvetlen zenei hangzását utánozta.

Volt némi sikere a Sunnál, de legnagyobb sikereit a Monument Recordsnál aratta.

1960 és 1966 között Roy Orbison 22 kislemeze jutott be a Billboard Top 40-es listájára. Majdnem minden Top 10-es slágerét ő írta vagy társszerzője volt, köztük az „Only the Lonely” (1960), a „Running Scared” (1961), a „Crying” (1961), az „In Dreams” (1963), az „Oh, Pretty Woman” (1964), az „I Drove All Night” (1987), a „She’s a Mystery to Me” (1988), a „You Got It” (1988) és a „California Blue” (1988).

Az 1960-as évek közepétől Roy Orbison számos személyes tragédiát szenvedett el, és karrierje is megingott. Az 1980-as években, dalai számos feldolgozásának sikere nyomán népszerűsége ismét fellendült.

1988-ban George Harrisonnal, Bob Dylannel, Tom Pettyvel és Jeff Lynne-nel együtt megalapította a Traveling Wilburys szuperegyüttest. Roy Orbison decemberben, 52 évesen szívrohamban meghalt. Egy hónappal később a „You Got It” (1989) című dala kislemezként jelent meg, és közel 25 év után ez lett az első olyan slágere, amely mind az Egyesült Államok, mind az Egyesült Királyság Top 10-es listájára is felkerült.

Roy Orbison kitüntetései között szerepel, hogy 1987-ben tagja lett a Rock and Roll Hall of Fame-nek és a Nashville Songwriters Hall of Fame-nek. 1989-ben a Songwriters Hall of Fame, 2014-ben pedig a Musicians Hall of Fame and Museum választotta be Royt a tagjai közé. Grammy-életműdíjat és további öt Grammy-díjat kapott. A Rolling Stone a „Minden idők legnagyobb előadói” listáján a 37. helyre, a „Minden idők 100 legjobb énekese” listáján pedig a 13. helyre sorolta. 2002-ben a Billboard magazin a 74. helyre sorolta a Top 600 énekes előadó listáján.

KORAI ÉVEK

Roy Orbison 1936. április 23-án született a texasi Vernonban. Orbie Lee Orbison (1913-1984) és Nadine Vesta Shults (1914-1992) három fia közül ő született másodikként. Apja egy olajmezőn dolgozó fúrómester volt, aki a nagy gazdasági világválság után nehezen talált munkát, anyja pedig szeretett festeni és verseket írni.

Roy közvetlen apai felmenői az írországi Lurganból származó Thomas Orbisontól (született 1715-ben) eredeztethetők, aki a 18. század közepén telepedett le Pennsylvania tartományban. Roy Orbison fia, Alex által írt „The Authorized Roy Orbison” című életrajz szerint a család 1942-ben Fort Worthbe költözött, hogy munkát találjanak a repülőgépgyárakban. Roy 4 éves korától kezdve látásproblémái miatt vastag szemüveget viselt.

Roy Orbison édesapjától hatodik születésnapjára kapott egy gitárt. Apja és idősebb testvére tanította meg játszani rajta. 7 éves korára „befejeztem, tudod, minden mást”, és csak a zene lett élete középpontja.

Ifjúkorában a country és a western swing zene volt rá a legnagyobb hatással. Különösen Lefty Frizzell éneke hatott rá, a szaggatott szótagokkal, ami Orbisont arra késztette, hogy felvegye a „Lefty Wilbury” művésznevet a Traveling Wilburysben töltött ideje alatt. Kedvelte továbbá Hank Williamst, Bob Willst, Moon Mullicant és Jimmie Rodgerst. Az egyik első zenész, akit személyesen hallott, Ernest Tubb volt, aki egy teherautó platóján játszott Fort Worthben.

Roy Orbison azt is elmondta, hogy meghatározó élményt jelentettek számára a Fort Worth-i rendszeres éneklések, ahol olyan katonákkal volt körülvéve, akik intenzív érzelmekkel voltak tele, mert a második világháborúban a frontra készültek küldeni őket. Nyugat-Texasban megismerkedett a Rhythm&Blues-szal, a western swinggel, a tex-mexszel, Mantovani zenekari feldolgozásaival és a cajun zenével.

A „Jole Blon” című cajun kedvenc volt az egyik első dal, amelyet nyilvánosan énekelt. 8 éves korában kezdett rendszeresen énekelni egy helyi rádióműsorban, és az 1940-es évek végére a műsor házigazdája lett. 9 éves korában Roy megnyert egy versenyt a KVWC rádióállomáson, ami saját rádióműsorhoz vezetett, ahol minden héten ugyanazokat a dalokat énekelte.

A Fort Worth-i Denver Avenue Általános Iskolába járt, amíg egy 1944-es gyermekbénulásos betegség arra nem késztette szüleit, hogy az akkor 8 éves Royt és bátyját, Grady Lee-t Vernonba küldjék, hogy a nagymamájuknál éljenek. A második világháború végével Roy szülei visszatértek Vernonba.

Az Orbison család 1946-ban munkát keresve elköltözött, ezúttal a texasi Winkbe. Roy úgy jellemezte a wink-i életet, mint

„futball, olajmezők, olaj, zsír és homok”

Megkönnyebbülését fejezte ki, amikor aztán elhagyhatta a kietlen várost. Roy Orbison határozott és öntudatos volt a külsejével kapcsolatban. Már fiatalon elkezdte a majdnem fehér haját feketére festeni.

Jellemét tekintve csendes, visszafogott, udvarias és előzékeny volt.

Az iskolai szünetekben egyedül gitározott, míg a többi gyerek különféle játékokat játszott. Tinédzserként Royt félénkség és alacsony önbecsülés jellemezte. Mindig is szívesen énekelt, ám a hangját nem tartotta túl sokra.

KARRIER
1949–1955: A „Wink Westerners – korszak”

1949-ben az akkor 13 éves Roy Orbison megalakította a „Wink Westerners” nevű zenekart iskolai barátaival, Billy Pat Ellis dobossal, Slob Evans basszusgitárossal, Richard West zongoristával és James Morrow-val aki elektromos mandolinon játszott. Helyi honky-tonk bárokban country és western swing standardeket, valamint Glenn Miller jazz swing dalokat játszottak. Hetente reggeli rádióműsoruk volt a texasi Kermitben lévő KERB rádióban.

Első fellépésük egy iskolai gyűlésen volt 1953-ban. 400 dollárt ajánlottak nekik, hogy játsszanak egy bálon, és Roy rájött, hogy a zenéből meg tud élni. Orbison a saját bandája mellett egy menetelő zenekar és egy énekes oktett tagja is volt. 15 éves korában Roy úgy döntött, hogy ahelyett, hogy gitárosként zenélne, inkább az éneklésre helyezi a hangsúlyt.

Ugyanebben az évben zenekara a Wink Westerners benevezett egy tehetségkutató versenyre a KMID-TV-n a texasi Midlandben. A csoport megnyerte a versenyt, ami egy 30 perces fellépést eredményezett egy helyi televíziós műsorban. A fellépést követően Roy Orbison megkérdezte a műsort szponzoráló cég tulajdonosát, hogy szponzorálhatná-e az együttest a folyamatos műsorokhoz, ami oda vezetett, hogy a Wink Westerners hetente játszott a KMID-TV-n péntek esténként, valamint az odesszai KOSA-TV-n szombat esténként. Ez idő tájt kezdte Roy a haját (természetesen „mosogató-szürke színű”) rendszeresen koromfeketére festeni.

Miután 1954-ben leérettségizett, Orbison beiratkozott a dentoni North Texas State College-ba. Az volt a terve, hogy geológiát tanul, hogy ha a zene nem kifizetődő, akkor az olajmezőkön tudjon munkát biztosítani magának; azonban már az első évben megunta a kurzust, és történelemre és angolra váltott. Roy inkább a zenélést választotta Billy Pat Ellis, Dick Penner és Wade Moore diáktársaival. Penner és Moore írtak egy egyszerű, fülbemászó rockabilly dalt, az „Ooby Dooby„-t, ami lenyűgözte Orbisont. Roy szerette volna lemezre venni a dalt.

Orbison az első év után is folytatta a fellépéseket zenekarával a Wink Westerners-szel. Ekkor hallotta, hogy iskolatársa, Pat Boone lemezszerződést kötött, és ez tovább erősítette elhatározását, hogy profi zenész lesz.

Az 1954-es szilveszteri bálon a Wink Westerners egész este főleg country és western swing zenét játszott, ám az estét Bill Haley & the Comets „Shake, Rattle and Roll” című slágerének többszöri eljátszásával fejezték be. Ez katalizátorként hatott a bandára, amely ezután a Rock&Roll zenére váltott. Ugyanebben az évben Roy, a North Texas State College-ban látta Elvis Presley fellépését is, és lenyűgözte az Elvis által a színpadon bemutatott „izgalmas, sokkoló őrület„.

1955–1956: A „The Teen Kings-es” év

Wade Lee Moore és Dick Penner Roy két egyetemi barátja volt Dentonban, és ők írták az „Ooby Dooby Dooby”-t. Dick Penner elintézte, hogy felvegyék a dalát Jim Beck stúdiójában, a texasi Dallas külvárosában, ami Dentontól délkeletre található. Becknek nagy szerepe volt Lefty Frizzell és Marty Robbins felfedezésében a Columbia Records számára, így a zenekar Dallasba indult, hogy felvegyék az „Ooby Dooby”-t és a „Hey, Miss Fannie”-t, amely Roy Orbison és James Morrow duettje.

A felvételre valamikor 1955 nyarán került sor, mielőtt a fiúk visszatértek volna Nyugat-Texasba. Roy meg volt győződve arról, hogy szerződést kapnak a Columbia Records-tól, ami ellenben soha nem történt meg. Ez az egy meghallgatás volt a Columbia Records számára. A munkamenet egy Sun válogatás kiadványon  jelent meg, és prioritást kapott mint történelmi tartalom.

Az acetát lemezen a zenekar Wink Westerners néven szerepel, így lehetséges, hogy a névváltoztatásra csak 1955 végén vagy 1956 elején került sor. Roy nevét ”Ordasun”-nak írták. Don Law, a Columbia igazgatója nem látta Orbison érdemeit, de az acetátot odaadta egyik szerződött művészének, Sid Kingnek, aki 1956 márciusában felvette az ”Ooby Dooby Dooby”-t.

Az 1955 tavaszi szemeszter végén Roy Orbison otthagyta a North Texas State College-ot, és az Odessa Junior College-ra váltott. 1955 őszén a Wink Westerners feloszlott, és Roy Orbison új zenekart alapított The Teen Kings néven. A zenekar Roy Orbisonból, Billy Pat Ellisből és James Morrow-ból állt a Wink Westernersből, valamint Jack Kennelly basszusgitárosból és Johnny Wilsonból.

Egy táncos rendezvényen, ahol a Teen Kings fellépett, Roy megismerkedett későbbi feleségével, Claudette Fradyvel. Claudette akkoriban tizennégy éves volt, öt évvel fiatalabb Orbisonnál.

A Teen Kings első felvétele az „Ooby Dooby” című dal volt, amelyet Norman Petty stúdiójában vettek fel az új-mexikói Clovisban, 1956 márciusában. A dalt az odesszai székhelyű start-up kiadó, a Je-Wel adta ki a JE-WEL 101 kislemez B-oldalaként A kislemez A-oldala a „Tryin’ to Get to You” című dal volt, amelyet korábban Elvis Presley is rögzített.

Miután az „Ooby Dooby”-t a Je-Wel Records piacra dobta, Orbison rájött, hogy egy nagyobb kiadó több példányszámban tudná terjeszteni a lemezét. Roy Orbison jogi lépésket tett és kapott egy végzést, amellyel meg tudta akadályozni a Je-Wel-t a lemez terjesztésében. Végül megegyeztek, hogy a zenekar visszafizeti a kiadónak a már kiadott lemezek előállítási költségeit. Roy így most már szabadon kereshetett egy új kiadót az Ooby Dooby forgalmazásához; azonban ekkor egy további hátráltató tényező lépett fel. Roy a Columbia Records számára is készített egy demót a dalból, amelyet azonban elutasítottak. Ugyanakkor a Columbia egyik szerződéses művésze (Sid King) lemezre vette az „Ooby Dooby-t”, mielőtt Orbison felajánlhatta volna a kazettát egy másik lemezkiadónak.

Végül Sam Phillips Sun Records lemeztársasága szerződött le az „Ooby Dooby” felvételére, de az ehhez vezető események vitatottak.

Egyesek azt állítják, hogy Johnny Cash 1955-ben és 1956-ban Odessa környékén turnézott, és ugyanabban a helyi tévéműsorban szerepelt, mint a Wink Westerners. Cash azt állította, hogy

55 végén vagy 56 elején Elvisszel turnéztam, amikor találkoztam Royjal Texasban…. Mondtam neki, hogy vegye fel a kapcsolatot a Sun Records-szal, ha szeretne lemezeket készíteni. Orbison azt mondta, hogy amikor ezt megtette, Phillips azt mondta neki: Nem Johnny Cash vezeti a lemezkiadó cégemet!

Azonban mind Sam Philips, mind Billy Pat Ellis (a zenekar dobosa) vitatta, hogy Johnny Cashnek köze lett volna a dologhoz. A Teen Kings zenekar három tagja elmondta, hogy a Sun Records-szal való kapcsolatuk akkor kezdődött, amikor az odesszai lemezbolt tulajdonosa, Poppa Holifield 1956 áprilisában telefonon lejátszotta az Ooby Dooby-t Sam Phillipsnek, aki ezt követően szerződést ajánlott a Teen Kingsnek.

A Teen Kings a memphisi Sun stúdióban ismét lemezre vette az „Ooby Dooby” című dalt. A felvétel meghallgatása után Sam Phillips leszerződtette a csapatot „egy-két évre”. A zenekar karrierje azonban hamarosan visszaesett, mivel Roy inkább érzelmes balladákat szeretett volna rögzíteni, míg Sam Phillips pörgős rockabilly-ket követelt a bandától. Sam Phillips célja ekkoriban Elvis Presley utódjának a megtalálása volt.

Nem sokkal később Carl Perkins súlyosan megsérült egy autóbalesetben, aminek eredményeképpen az „Ooby Dooby” (a „Go Go Go Go”-val együtt) 1956 májusában megjelent a Sun Single 242-es számán.

A Teen Kings egyfajta „kísérleti turnéra” indult, és az USA déli részén lévő autósmozikban játszott. A vetítőházak tetején koncerteztek a drive-in filmvetítések közöti szünetekben, Sonny James, Johnny Horton, Carl Perkins és Johnny Cash társaságában. Roy Orbison, akire nagy hatással volt Elvis Presley, nagy elannal lépett fel,

…mindent megtettünk, amit csak tudtunk, hogy tapsot kapjunk, mert csak egy slágerlemezünk volt.

Roy rockabilly stílusú dalokat kezdett írni, mint pl.: a Go! Go! Go! és a Rockhouse. 1956 júniusában az Ooby Dooby a Billboard listáján az 59. helyen végzett, és 200 000 példányban kelt el, azonban az azt követő kislemezek már nem kerültek fel a slágerlistákra.

A Teen Kings 1956. június 1-jén Carl Perkins, Johnny Cash, Warren Smith és Eddie Bond mellett játszott az Overton Park Shellben, de Orbison kapcsolata a zenekar többi tagjával ekkorra már megromlott. Ezen az estén Elvis Presley is a közönség soraiban volt, és Roy azt állította, hogy Elvis megdicsérte Orbisont, de egy másik zenekari tag szerint valójában Jack Kennelly (a zenekar basszusgitárosa) volt az, akit Presley megdicsért.

Kennelly azt mondta, hogy

Roy álma az volt, hogy sztár legyen, és miután Sam (Phillips) felfújta az egóját, nem tudott egyetlen egység része lenni. Roy egomániássá vált.

Roy 1956 nyarán egy vadonatúj lila Cadillacet és egy gyémántgyűrűt vásárolt az első jogdíjcsekkjéből amit az „Ooby Dooby”-ért kapott. A zenekar azonban hamarosan rájött, hogy a koncertekről származó fizetési csekkjeik nem fedezik a költségeiket, és hogy a turnézózenekari élete demoralizáló élmény.

Az együttes szerződése nem tartalmazott semmilyen jogdíjfizetést („BMI”), amikor a dalaikat a rádióban játszották, végül Roy Orbison 1956 végére kifogyott a pénzéből.

Norman Petty biztatta Orbisont, hogy vegyen fel egy kislemezt a Teen Kings nélkül. A zenekar többi tagja otthagyta Royt amikor szóba került, hogy ezután új néven, „Roy Orbison and The Teen Kings” futna a formáció. A csapat 1956 decemberében feloszlott, és Sam Phillips azt mondta, hogy mindez a pénzről való vitata hatására történt, de az alapvető probléma az volt, hogy Roy Orbison túl magányos és megszállott egoista volt.

Az együttes hiánya komoly problémát jelentett Roy Orbison Sun Records-szal kötött szerződése szempontjából, mivel a kiadónak nem volt szüksége egy olyan énekesre, akinek nem volt zenekara.

1956–1959: Szólókarrier és az Acuff-Rose Music időszak

A Teen Kings feloszlása ​​után Roy Orbison Memphisben maradt barátnőjével, Claudette-tel. Sam Phillips otthonában laktak, és Phillips állítása szerint, amíg nála laktak nem aludtak együtt a házában.  Roy Orbison le volt égve, és rájött, hogy nem tud megélni ha csak lemezeket rögzít, ezért néhány hét múlva visszatért a turnéra. Johnny Cash-sel, Sonny Burgess-zel, Eddie Cochrannal és Gene Vincenttel turnézott. Főként más előadók dalait játszotta, mielőtt egy saját dallal befejezte a fellépést. Abban az időben Roy Orbison altatók és a speed rabja volt. Royt bemutatták Elvis Presley társasági körének, és egyesek szerint egy alkalommal Presley lila Cadillac-jében is beszélgettek.

1957 augusztusában Roy Orbison visszatért a Sun Records Studió-ba, és háttérzenekar helyett csak az akusztikus gitárjával vett fel néhány új dalt. Egyik sem volt sikeres, és Roy felhagyott a lemez készítéssel. Sam Phillips emlékei szerint sokkal jobban lenyűgözte Orbison gitárjátéka, mint a hangja. 1957 őszén Roy visszatért a texasi Odessába, hogy együtt lehessen 16 éves barátnőjével, Claudette-tel. Tervezgetni kezdték az esküvőt. Roy Orbison Memphisben találkozott Joe Melson énekessel, aki a későbbiekben, az 1960-as évek elején Orbisonnal együtt dolgozott a legnagyobb slágerein.

Roy egyik balladája, a „The Clown” langyos visszhangra talált; miután meghallgatta, a Sun Records producere, Jack Clement. Clement azt mondta Orbisonnak, hogy balladaénekesként soha nem fog érvényesülni. Roy ennek ellenére folytatta a balladák írását. A következő szerzeménye a „Claudette” c. dala volt, amin 1956 elején kezdett el dolgozni, és elsőként 1958 áprilisában, az Everly Brothers vett fel az „All I Have to Do Is Dream” című slágerük B-oldalára.

A „Claudette” 1959 márciusában a 30. helyet érte el a slágerlistán. Roy ezután elhagyta a Sun Records-ot, a „Claudette” jogdíjaival kapcsolatos vita miatt (amit a Nashville Records vett fel).

Roy Orbison és Claudette Frady 1957-ben házasodtak össze. Első gyermekük 1958. szeptember 16-án született. Az Everly Brothers „Claudette” című slágeréből származó jogdíjakból Roy megvásárolta a legdrágább, új, rózsaszín Cadillacet, ami csak kapható volt. Roy és Claudette azonban pazarlóan költötték a pénzt, és hamarosan csődbe mentek. Végül Roy szüleihez voltak kénytelenek költözni Winkbe.

Ekkortájt Texasban túrnézott, majd 1958-ban hét hónapra abbahagyta a fellépéseket.

Az 1958–1959-es időszakban Roy Orbison az Acuff-Rose Musicnál, egy elsősorban countryzenére koncentráló dalszerző cégnél kereste a kenyerét. Miután egy egész napot egy dal megírásával töltött, egyszerre több bemutató kazettát készített, és elküldte őket Wesley Rose-nak, aki megpróbált zenész előadókat találni azok felvételéhez. Roy ezután együtt dolgozott Chet Atkins-szel (aki többek között Presley felvételein is gitározott), akit nagyra becsült, és aki megpróbálta eladni más szerzők dalainak felvételeit az RCA Victor lemezkiadónak.

Az egyik ilyen dal a „Seems to Me” volt, Boudleaux Bryant-től. Bryant benyomása Roy Orbisonról az volt, hogy

….egy félénk, szégyenlős kölyök, akit eléggé zavarba ejtett az egész zenei világ. Emlékszem, ahogy akkoriban énekelt – lágyan, csinosan, de szinte szemérmesen, mintha valakit zavarna az igyekezete, és megdorgálná.

Éjszakánként koncertezett, feleségével és kisgyermekével egy aprócska lakásban élt. Roy gyakran magával vitte a gitárját az autójába, hogy dalokat írjon. A dalszerző Joe Melson, Roy Orbison egyik ismerőse 1958-ban Texasban egy nap bekopogtatott az autója ablakán, és elhatározták, hogy közösen írnak néhány dalt. Roy Orbison 1958-ban és 1959-ben hét dalt vett fel az RCA Victor nashville-i stúdiójában; a kiadó csak két kislemezt („Paper Boy” és „With the Bug”) ítélt kiadásra érdemesnek.

Wesley Rose hívta fel Orbison figyelmét Fred Foster producerre a Monument Recordsnál, a lemezkiadónál, ahová Roy hamarosan átváltott.

1960-1964: Monument Records és a siker időszaka
Korai kislemezek

Az első nashville-i felvétel során, melyet a Monument számára rögzített Roy egy olyan dalt vett fel, amelyet az RCA Victor visszautasított, a „Paper Boy”-t. Ehhez a B-oldalas „With the Bug” című dal társult, de egyik dal sem került a listákra.

Roy Orbison saját stílusa, a nashville-i RCA Victor Studio B-ben, a Bill Porter úttörő hangmérnökkel létrehozott hangzás, Foster produceri munkája és a kísérő zenészek

…csiszolt, professzionális hangzást adtak Orbison zenéjének… végre szabad utat engedve Orbison stiláris hajlamainak.

Roy kérte, hogy a felvételeken szimpla hegedű helyett vonós együttest használjanak, ami szokatlan volt abban az időben. Három új dalt vett fel, melyek közül a legjelentősebb a Joe Melsonnal írt „Uptown” volt, és 1959 végén jelent meg. Az eredménytől lenyűgözve Melson később így emlékezett vissza:

Álltunk a stúdióban, hallgattuk a dalt, és azt gondoltuk, hogy ez a világ legszebb hangzása.

A Rolling Stone Illustrated History of Rock and Roll szerint Roy Orbison Nashville-ben készített zenéje

új pompát hozott a rockba,

és a zenekari kíséret melodramatikus hatásait Phil Spector zenei produkcióihoz hasonlította.

Az „Uptown” szerény sláger lett. Ez Orbison és Melson első olyan dala, amely a Billboard Top 100-as listájára került. A kezdeti sikerre éppen akkor került sor, amikor az 1950-es évek Rock&Roll korszaka leáldozóban volt. Az Egyesült Államokban 1960-tól kezdve a slágerlistákat a tinibálványok, az újdonságok és a Motown lányegyüttesek kezdték uralni.

„Only the Lonely/Csak a magányosak”

Egy új hangzással kísérletezve Roy Orbison és Joe Melson 1960 elején írt egy dalt, amely az „Uptown” és egy másik, általuk írt „Come Back to Me (My Love)” című dal elemeit felhasználva vonósokat, és Anita Kerr doo-wop háttérénekesnő segítségével készült el. Emellett szerepelt benne egy Roy által falsettóban eltalált hang, amely erőteljes orgánumát mutatta meg, amely az életrajzíró Clayson szerint

nem a torkából, hanem mélyebbről, belülről jött.

A dal az „Only the Lonely (Know the Way I Feel)” volt. Roy Orbison épp Memphisben járt, amikor megpróbálta a dalt (több más dallal együtt) Elvis Presley-nek felajánlani, hogy gyorsan pénzt szerezzen, de kora reggel volt, és Elvis nem akart Roy miatt felkelni. Orbison és Melson ehelyett az RCA Victor nashville-i stúdiójában vette fel a dalt. Bill Porter hangmérnök ezúttal egy teljesen új stratégiát próbált ki, a keverést nem alulról felfelé, hanem felülről lefelé építette fel, a közeli, mikrofonozott háttérvokállal kezdte az előtérben, és a ritmusszekcióval zárta a háttérben… egészen lágyan. Ez a kombináció lett később az Orbison védjegyévé vált hangzás.

Az „Only the Lonely” a Billboard Hot 100-as listáján a második helyig jutott, az Egyesült Királyságban és Ausztráliában pedig az első helyre került. Roy Orbison szerint a későbbi dalokat, amelyeket ebben az időszakban írt Melsonnal, az ő hangját szem előtt tartva alkották meg, kifejezetten azért, hogy megmutassák a hangterjedelmét és erejét. A Rolling Stone-nak 1988-ban így nyilatkozott:

„Tetszett az énekhangom. Szerettem énekelni, megszólaltatni kiadni ezeket a hangokat, és csak folytattam, csináltam tovább. És azt hiszem, hogy ez a hang valahol az „Ooby Dooby” és az „Only the Lonely” között valahogy jó hanggá vált.”

A felvételek során azonban Roy Orbison a megélhetésért küzdött, mert csak helyi bálokon dolgozott énekesként. Emellett a Melsonnal való együttműködésének napjai meg voltak számlálva, olyan nézeteltérések miatt, mint például, hogy ki találta ki az „Only the Lonely” címét. Az „Only the Lonely” sikere Orbisont egyik napról a másikra sztárrá tette. Fellépett Dick Clark Saturday Night Beechnut Show-jában New Yorkban. Amikor Elvis  Presley először hallotta az „Only the Lonely”-t, egy doboznyi példányt vásárolt, hogy továbbadja a barátainak.

A Nashvillbe költözés

Nem sokkal a következő sláger, a „Blue Angel” korai verziójának felvétele után Roy Orbison és felesége, valamint fia (Roy DeWayne, aki 1958-ban született) Winkből a Nashville melletti Hendersonville külvárosába költözött.  Melson nem sokkal később szintén Hendersonville-be költözött, és közösen kezdtek el dolgozni a „Blue Angel”-en, amelyet 1960 augusztusában vettek fel. Ez a sláger egy összetettebb dal volt, mégis a kilencedik helyen végzett az USA-ban. Az ezt követő kislemez, az „I’m Hurtin’” (az „I Can’t Stop Loving You” B-oldalával) a 27. helyig jutott az USA-ban, de az Egyesült Királyságban nem került a listákra. A „Blue Angel” sikere után Roy Orbison egy mozgalmas turnéra vállalkozott, és gyakran lépett fel szomszédjával, Patsy Cline-nal. Ez idő alatt felesége,  Claudette magányos és boldogtalan volt, és egyesek azt állították, hogy Roy hűtlenné vált hozzá, amíg turnézott.

Visszatérve a stúdióba, változást keresve az „Only the Lonely”, a „Blue Angel” és az „I’m Hurtin’” popos hangzásától, Roy egy új dalon dolgozott, a „Running Scared”-en, amely egy férfiról szól, aki aggódik, hogy barátnője el fogja hagyni egy másik férfiért.

Roy Orbison nehézségekbe ütközött, amikor úgy találta, hogy képtelen a dal legmagasabb hangját úgy eltalálni, hogy ne törjön meg a hangja. A stúdióban egy zenekar kísérte, és Porter azt mondta neki, hogy hangosabban kell énekelnie a zenei kíséretnél. A zenekar egyszerűen nem tud halkabb lenni, mint ahogyan ő énekel. Fred Foster ekkor Orbisont a stúdió sarkába állította, és kabátállványokkal vette körül, így egy rögtönzött izolációs fülkét alkotott, hogy a hangját kiemelje.

Orbison elégedetlen volt az első két felvétellel. A harmadikban azonban felhagyott a falsettó használatának ötletével, és a végső magas „A”-t természetesen énekelte, ami annyira meglepte a jelenlévőket, hogy a kísérő zenészek abbahagyták a játékot. Ezen a harmadik felvételen készült el a „Running Scared”. Fred Foster később így emlékezett vissza:

„Megcsinálta, és mindenki csodálkozva nézett körül. Senki sem hallott még ehhez hasonlót.”

Alig néhány héttel később a „Running Scared” lett Roy Orbison első number one slágere a Billboard Hot 100 listáján, az Egyesült Királyságban pedig a 9. helyig jutott. Orbison következő slágereinek kompozíciója tükrözte a „Running Scared”-et, amely egy érzelmileg sebezhető, veszteséggel vagy gyásszal szembesülő emberről szól, és a crescendo egy meglepetésszerű csúcspontban csúcsosodik ki, amely Roy Orbison dinamikus hangját alkalmazza.

A B-oldalas „Crying” nem sokkal később következett, és 1961 augusztusában bekerült a kislemezlista top 5-jébe. 1961 augusztusában A „Crying” egy Fred Neil és Beverley Ross által írt, tempós R&B dallal, a „Candy Man”-nel párosult, amely a Billboard Top 30-ba került, és két hónapig maradt a listán. 1961 végére Roy Orbison két év alatt hat sláger kislemezt vett fel egymás után. 1962-ben, amikor Roy Ausztráliában turnézott, egy ausztrál DJ szeretettel „The Big O”-ként emlegette, részben drámai balladáinak nagy fináléja alapján, és ez a becenév ezután megmaradt rajta.

Roy Orbison második fia Anthony King ugyanebben az évben született meg. Roy az Egyesült Államokban a negyedik, az Egyesült Királyságban pedig a második helyezést érte el a „Dream Baby (How Long Must I Dream)” című, Cindy Walker country dalszerző által írt vidám dallal. Orbison az alabamai Dothanból származó The Webbs együttest szerződtette kísérőzenekarának. A zenekar Candy Men-re változtatta a nevét (Roy slágerére utalva), és 1962-től 1967-ig játszottak Orbisonnal. 1962-ben és 1967-ben önálló sikereket értek el, később néhány önálló kislemezt és két albumot is kiadtak.

1962-ben listavezető lett Roy Orbison „The Crowd”, „Leah” és „Workin for the Man”, c. dala amit az ihletett, hogy egy nyáron a Wink melletti olajmezőkön dolgozott. Roy Orbison kapcsolata Joe Melsonnal végleg megromlott Melson egyre nagyobb aggodalma miatt, hogy a saját szólókarrierje soha nem fog beindulni.

Roy Orbison 1962 májusában, Dylan 21. születésnapi partiján találkozott először Bob Dylannel.

1959 és 1963 között Roy Orbison volt a legnagyobb példányszámban eladott amerikai előadóművész és a világ egyik legnagyobb zenei neve.

„In Dreams” és a nemzetközi turnék

Roy Orbison top 40-es slágereinek sora folytatódott az „In Dreams” (1963 januárjában amerikai hetedik hely brit hatodik hely), a „Falling” (amerikai 22. hely, brit 9. hely) és a „Mean Woman Blues” (amerikai ötödik hely, brit harmadik hely) mellett a „Blue Bayou” (amerikai 29. hely, brit harmadik hely) slágerekkel. A The Authorized Roy Orbison diszkográfiája szerint a „Blue Bayou” egy ritka alternatív változata Olaszországban is megjelent. Orbison 1963-at egy Willie Nelson által írt karácsonyi dallal, a „Pretty Paper”-rel fejezte be (1963-ban amerikai 15. hely, 1964-ben brit hatodik hely).

Amikor 1963 áprilisában megjelent az „In Dreams”, Roy Orbisont felkérték, hogy helyettesítse Duane Eddy-t egy angliai turnén a Beatles előzenekaraként. A turné egy délután alatt telt házzal ment. Amikor azonban Roy Orbison megérkezett Nagy-Britanniába, rájött, hogy már nem ő a fő attrakció. Soha nem hallott a Beatlesről, és bosszankodva, retorikusan megkérdezte:

„Mi az a Beatle, egyébként?”, amire John Lennon a vállára koppintva azt válaszolta: „Én vagyok.”

A nyitóesten Roy döntött úgy, hogy elsőként lép színpadra, bár ő volt a befutottabb fellépő. A Beatles döbbenten állt a színfalak mögött, miközben Orbison egyszerűen végigjátszotta a 14 ráadást. Végül, amikor a közönség újra elkezdte skandálni, hogy

Royt akarjuk!,

Lennon és Paul McCartney fizikailag visszatartotta Orbisont. Ringo Starr később így nyilatkozott:

Glasgow-ban mindannyian a színfalak mögött álltunk és hallgattuk, hogy milyen hatalmas tapsot kapott. Ő csak állt ott, nem mozdult vagy ilyesmi.

A turné során azonban a két előadó hamar megtanult kijönni egymással, amit megkönnyített az a tény, hogy a Beatles csodálta a munkásságát. Orbison rokonságot érzett Lennonnal, de George Harrison volt az, akivel később szoros barátságot kötött.

1963-ban a turnézás megviselte Roy Orbison magánéletét. Miután felfedezte Roy egyik titkos barátnőjének levelét, felesége, Claudette viszonyt kezdett a Tennessee-i házuk építőjével. Billy Pat Ellis szerint:

Claudette azért kezdett viszonyt, mert Roy sokat volt távol, és magányos lett, valamint be akarta bizonyítani, hogy újra vonzó.

Amikor Roy Orbison 1963 őszén újra turnéra indult Nagy-Britanniábab csatlakozott hozzá.

Roy ebben az évben még Angliában, Írországban és Kanadában is turnézott. 1964-ben a Beach Boys-szal Ausztráliában és Új-Zélandon lépett fel, majd ismét visszatért Nagy-Britanniába és Írországba, ahol annyira megostromolták a tinilányok, hogy az ír rendőrségnek le kellett állítania a fellépéseket, hogy leszedjék róla a lányokat.

1965-ben ismét Ausztráliába utazott, ezúttal a Rolling Stones-szal. 1965-ben Mick Jagger később megjegyezte egy Orbisonról Új-Zélandon készített pillanatképére utalva, hogy „szép alakja volt a meleg forrásokban”.

„Oh, Pretty Woman”

Roy Orbison együttműködésbe kezdett Bill Dees-szel is, akit még Texasban ismert. Dees-szel együtt írta az „It’s Over”-t, amely az Egyesült Királyságban listavezető sláger lett.

Amikor Claudette besétált a szobába – ahol Dees és Orbison éppen dalt írtak – hogy közölje, Nashville-be készül, Roy megkérdezte, van-e pénze.

Dees azt mondta:

Egy csinos nőnek sosincs szüksége pénzre.

Mindössze 40 perccel később elkészült az „Oh, Pretty Woman”. A riffekkel teli mestermű, amely egy Bob Hope-filmből vett játékos morgó hangot valamint, az Orbison által kimondott (O, mercy-t), amikor nem tudott eltalálni egy hangot, 1964 őszén az első helyre emelkedett az Egyesült Államokban, és 14 hétig maradt a slágerlistán.

Az Egyesült Királyságban is az első helyre került, és összesen 18 hetet töltött a listákon. A kislemez több mint hétmillió példányban kelt el. Roy Orbison sikere Nagy-Britanniában nagyobb volt; ahogy a Billboard magazin megjegyezte:

Az 1963. augusztus 8-án kezdődött 68 hetes időszakban Roy Orbison volt az egyetlen amerikai előadó, akinek első számú kislemeze volt Nagy-Britanniában. Kétszer is sikerült neki, 1964. június 25-én az ‘It’s Over’-rel, és 1964. október 8-án az ‘Oh, Pretty Woman’-nel. Ez utóbbi dal Amerikában is első lett, így Orbison áthatolhatatlan volt a brit művészek addigi listavezetésével szemben az Atlanti-óceán mindkét partján.

1965-1969: Karrierjének hanyatlása és tragédiák

1964 végére Roy Orbison „alkalmanként egy-egy groupie-val kezeltette magát”. Roy feleségének, Claudette-nek viszonya volt Braxton Dixon építőmesterrel, aki Roy Orbison házát építette. 1964-ben, miután Roy tudomást szerzett a viszonyról, kirúgta Dixont, és maga fejezte be a ház építését (egy felbérelt ács segítségével). 1965 elején Roy és Claudette és ő elváltak. 1965-ben Claudette életet adott Roy harmadik gyermekének, majd Roy és Claudette néhány hónappal később újra összejöttek.

Roy Orbison kislemezei 1965 elején sikertelenek voltak, szerződése a Monument Records-szal hamarosan lejárt. Wesley Rose, aki ekkoriban Roy ügynökeként tevékenykedett, 1 millió dollárért és azzal a megállapodással, hogy Elvis Presley-hez hasonlóan a televízió és a filmek területén is terjeszkedni fog, a Monument Records-tól az MGM Records-hoz vitte át (bár Európában a Decca’s London Records-nál maradt). Roy Orbison filmrajongó volt, és amikor éppen nem turnézott, nem írt vagy nem vett fel lemezeket, akkor arra szentelt időt, hogy naponta akár három filmet is megnézzen. A lépést úgy írták le, hogy Roy

csatlakozott az MGM-hez menekülő, elhalványuló rocksztárok sorához.

Rose Orbison producere is lett. Fred Foster később azt állította, hogy Rose átvétele volt a felelős Roy Orbison MGM-nél végzett munkájának kereskedelmi kudarcáért. Bill Porter hangmérnök egyetértett azzal, hogy Orbison legjobb munkáit az RCA Victor A-Team nevű nashville-i zenészcsapattal tudta elérni. Roy Orbison első kiadványa az MGM-nél, a There Is Only One Roy Orbison című album kevesebb mint 200 000 példányban kelt el.

There Is Only One Roy Orbison című album dalai:

Az 1964-65-ben kezdődő brit invázióval a könnyűzene iránya drámaian megváltozott, és Roy Orbison generációjának legtöbb előadója (Orbison 1964-ben 28 éves volt) kiszorult a slágerlistákról. Az a szerződéses követelmény, hogy az MGM-nek évente bizonyos számú kislemezt és albumot kell kiadnia, szintén megviselte Orbison dalainak minőségét.

Roy Orbisont lenyűgözték a gépek. Közismert volt arról, hogy követett egy neki tetsző autót, és a helyszínen ajánlatot tett a sofőrnek. 1966-ban, amikor ismét az Egyesült Királyságban turnézott, Roy eltörte a lábát, amikor egy versenypályán több ezer sikoltozó rajongó előtt leesett egy motorkerékpárról; aznap este gipszben adta elő a műsorát. Claudette Nagy-Britanniába utazott, hogy elkísérje Royt a turné hátralévő részére. Ekkor került nyilvánosságra, hogy a pár boldogan újra összeházasodott és ismét együtt vannak (1965 decemberében házasodtak össze újra).

Roy és Claudette mindketten szerették a motorkerékpárokat, miután Roy-t Elvis Presley megismertette velük. Roy Orbison hírhedt sofőr volt, Harley-Davidson motorkerékpárjával száguldozott, és volt egy Ferrari autója, amellyel kihívott a több versenyzőt, hogy versenyezzenek vele az autópályán.

1966. június 6-án, amikor Roy Orbison és Claudette a Tennessee állambeli Bristolból hazafelé motoroztak, a Tennessee állambeli Gallatinban Claudette-et egy kisteherautó elütötte. Mentővel kórházba szállították, de a mája súlyosan megsérült, és aznap, 25 éves korában meghalt.

A gyászoló Orbison belevetette magát a munkába, és Bill Dees-szel együttműködve írt zenét a The Fastest Guitar Alive (A leggyorsabb élő gitár) című filmhez, amelyben az MGM tervei szerint ő is szerepelt volna.A filmet eredetileg drámai westernnek tervezték, de átírták vígjátéknak.

Roy Orbison karaktere egy kém volt, aki az amerikai polgárháború idején ellopott egy aranyládát, amelyet meg kellett védenie és át kellett adnia a konföderációs hadseregnek. A filmben Roy-t egy puskává alakítható gitárral látták el. A kellék lehetővé tette számára, hogy elmondja a

„Meg tudnálak ölni ezzel, és közben eljátszhatnám a gyászindulódat” szöveget.

Colin Escott életrajzíró szerint Roy mindezt „nulla meggyőződéssel” játszotta. Orbison elégedett volt a filmmel, ami kritikai és kasszasiker lett. Bár az MGM öt filmet foglalt bele a szerződésébe, végül nem készült több.

Felvett egy Don Gibson dalainak szentelt albumot, egy másikat pedig Hank Williams feldolgozásaiból, de mindkettő rosszul fogyott. Az ellenkultúra korszakában, amikor a slágerlistákat olyan előadók uralták, mint Jimi Hendrix, Jefferson Airplane, a Rolling Stones és a Doors, Orbison elvesztette a mainstream vonzerejét, mégis biztosnak tűnt abban, hogy ez visszatér, később.

Azt mondta:

„[Nem] hallottam sok mindent, amivel azonosulni tudtam volna, szóval úgy álltam ott, mint egy fa, ahol a szelek fújnak és az évszakok változnak, és te még mindig ott vagy és újra kivirágzol.”

Roy Orbison 1967 márciusában megjelent „Cry Softly Lonely One” című kislemeze volt az utolsó dala, amely a top 100-ba került az 1980-as évekig.

1968. szeptember 14-én, szombaton egy angliai turné és a Birminghamben való fellépés során kapta a hírt, hogy a Tennessee állambeli Hendersonville-ben lévő otthona leégett, és két legidősebb fia meghalt. Ez két évvel felesége, Claudette halála után történt, és Orbison a gyász miatt nem tudott dalokat írni. A tűzoltók szerint a tűz oka egy aeroszolos doboz lehetett, amely valószínűleg lakkot tartalmazott. Az ingatlant eladták Johnny Cashnek, akinek ugyanott lévő háza később szintén leégett.

Az 1968-as angliai turné során Roy Orbison és gyermekkori barátja, Bobby Blackburn két hónapon át tartó, hatalmas csajozásba kezdtek… számos lánnyal lefeküdtek, és egy falra akasztott naptár segítségével követték nyomon, hogy az egyes lányok mikor érkeznek és mikor távoznak a londoni Upper Brook Street-i bérelt lakásukból.

Roy ekkor ismerkedett meg Barbara Anne Marie Wellhöner Jakobs-al, egy 16 éves német lánnyal, akibe szabályosan belebolondult.

Bár Roy érzelmei a lány iránt őszintének tűntek, de ez nem akadályozta meg abban, hogy eközben továbbra is más lányokkal találkozgasson. 1969. május 25-én Roy Orbison és Wellhonen kisasszony a Madison Church of Christ templomban, a Tennessee állambeli Madisonban  összeházasodtak. Roy ekkor 33 éves volt. A források azonban eltérnek abban, hogy Wellhonen 17, 18 vagy 19 éves volt-e. Wesley-t (született 1965-ben), Claudette-tel közös legkisebb fiát Roy Orbison szülei nevelték. Roynak és Wellhonennak 1970-ben született egy fia (Roy Kelton), 1975-ben pedig egy másik (Alexander).

Roy Orbison az 1970-es években is folytatta a stúdió munkát, de karrierje ebben az évtizedben stagnált. 1974-ben az MGM-től a Mercury Recordshoz váltott át egy egylemezes szerződésért. Bár sikereinek csúcsán már túl volt, „Penny Arcade” című kislemeze Ausztráliában több hétig első volt, a „Too Soon to Know” pedig Angliában a harmadik helyig jutott.

Ezekben az időkben a szerencse csillaga leáldozott. Amerikai koncertjein alig lézengett pár néző, mint pl.: Cincinnati Gardensben adott koncertjén, amelyet 40. születésnapján, 1976 áprilisában adott. Peter Lehman megjegyezte, hogy Roy Orbison távolléte is része volt személyisége titokzatosságának:

„Mivel sosem volt világos, hogy honnan jött, úgy tűnt, senki sem törődik azzal, hogy hová ment; egyszerűen csak eltűnt.”

Ennek ellenére számos művész adott ki népszerű feldolgozásokat a dalaiból. Roy Orbison „Love Hurts” című verzióját Gram Parsons és Emmylou Harris, a Nazareth nevű hard rock zenekar és Jim Capaldi is újra feldolgozta. Sonny James „Only the Lonely” című verziója a country zenei listák első helyét érte el. Bruce Springsteen Orbison-dalokkal zárta koncertjeit, Glen Campbell pedig kisebb sikert aratott a „Dream Baby” remake-jével.

Roy Orbison legnagyobb slágereiből összeállított válogatás album 1976 januárjában első helyezést ért el az Egyesült Királyságban. Roy még abban az évben együtt koncertezett az Eagles együttessel és Linda Ronstadttal. Ronstadt 1977-ben feldolgozta a „Blue Bayou”-t. Ronstadt verziója a Billboard listájának harmadik helyére került, és 24 hétig maradt fent. Orbison ennek a feldolgozásnak tulajdonította azt, hogy ismét érdeklődés mutatkozott iránta. 1976-ban ismét leszerződött a Monumenthez, és Fred Fosterrel felvették a Regeneration című lemezt, de ez sem bizonyult sikeresebbnek, mint korábbiak.

A Regeneration című lemez dalai:

1977 végén Roy Orbison nem érezte jól magát, és úgy döntött, hogy a telet Hawaiin tölti. Bejelentkezett egy ottani kórházba, ahol a vizsgálatok kiderítették, hogy súlyosan elzáródtak a koszorúerei. 1978. január 18-án Orbisonon nyílt szívműtétet hajtottak végre. 1960 óta szenvedett nyombélfekélyben, és kamaszkora óta erős dohányos volt. Orbison szerint a beavatkozás után megfiatalodott, ám orvosa tanácsa ellenére továbbra is cigarettázott.

1980–1988: Revival and Traveling Wilburys

1980-ban Don McLean feldolgozta Roy Orbison 1961-es, „Crying” c. slágerét, amely a slágerlisták élére került. Először Hollandiában lett Nr. 1, majd az Egyesült Államokban az ötödik helyen kötött ki, és 15 hétig maradt a listán; az Egyesült Királyságban három hétig volt az első helyen, és az ír slágerlisták élén is szerepelt.

1981-ben a „Pretty Woman”-t a The Dukes of Hazzard /Hazárd megye Lordjai egyik epizódjában adta elő.

Roy Orbison ekkorra az Egyesült Államokban szinte teljesen a feledés homályába került, azonban 1982-ben egy olyan egészen valószínűtlen helyen, mint Bulgária, óriási népszerűségre tett szert. Meglepődve tapasztalta, hogy ott még mindig ugyanolyan népszerű, mint amilyen bárhol máshol volt 1964-ben, és kénytelen volt a szállodai szobájában maradni, mert Szófia utcáin zavargások törtek ki miatta.

1981-ben Emmylou Harrisszel közösen Grammy-díjat nyertek a Roadie című vígjátékban szereplő (amelyben Orbison egy cameo-szerepet is játszott) „That Lovin You Feelin Again” című duettjükért, és a dolgok kezdtek ismét felpörögni. Ez volt Roy Orbison első Grammy-díja, és reménykedett abban, hogy teljes mértékben visszatérhet a könnyűzene élvonalába.

Közben a Van Halen az 1982-es Diver Down című albumán kiadta az „Oh, Pretty Woman” hard-rock feldolgozását, ami még inkább megismertette a fiatalabb generációt Orbison zenéjével.

Roy, felesége és két legidősebb gyermeke 1986-ban Nashville-ből Malibuba költözött. Roy Orbison számára nagyon fontosnak bizonyult a Los Angeles-i kreatív közösségbe való bekapcsolódás.

Roy Orbison állítólag először elutasította David Lynch filmrendező kérését, hogy engedélyezze az „In Dreams” c. dalának felhasználását a Blue Velvet (1986) című filmben. Lynch ezzel ellentétesen azt állította, hogy producerei, és ő maga kaptak engedélyt a dal felhasználására anélkül, hogy Orbisonnal beszéltek volna először. Lynch eredetileg a „Crying-ot” szerette volna felhasználni. Az „In Dreams” a pszichopata Frank Booth (Dennis Hopper) számos rögeszméjének egyikeként szerepelt a filmben.

A dalt a filmben Ben (Dean Stockwell) – Booth drogdíler főnöke – adta elő, azt mívelve mintha ő énekelne miközben csak a dalszövegre tátogott. Egy ipari munkalámpát használt színlelt mikrofonként, amely eközben megvilágította az arcát. A későbbi jelenetekben Booth követeli, hogy az „In Dreams-t” többször is játsszák le neki. Még a főszereplő ütlegelése közben is azt akarja hallani.

A forgatás alatt Lynch néhány óránként leültette a stábját, és megkérte őket, hogy űjra és újra hallgassák meg a dalt. Roy Orbison kezdetben megdöbbent a szerzeményének ilyen furcsa felhasználási módján. A filmet egy malibui moziban látta, és később ezt mondta:

Megalázó volt, mert a cukorkaszínű bohócról beszéltek egy drogügylet kapcsán … Azt gondoltam, ‘Mi a fene …?’. De később, amikor turnéztam, megjelent a videó, és igazán értékelni kezdtem, azt amit David adott a dalnak, és amit a dal adott a filmnek – azt ahogyan elérte ezt a túlvilági minőséget, ami egy teljesen új dimenziót adott az ‘In Dreams’-nek.

Az „In Dreams” filmben elért sikere nagyban hozzájárult Roy Orbison karrierjének újraindításához.

1987-ben In Dreams: The Greatest Hits címmel Roy Orbison kiadott egy albumot az újrafelvett slágereiből.

A „Life Fades Away” című dalt, amelyet barátjával, Glenn Danziggel közösen írt és vett fel, szerepelt a Less than Zero (1987) című filmben.

1987-ben k.d. lang és ő duettben elénekelték a „Crying” című dalt, amely a Hiding Out (1987) című filmben csendült fel; a páros Roy halála után Grammy-díjat kapott a legjobb énekes country együttműködésért.

Szintén 1987-ben Roy Orbisont beiktatták a Nashville Songwriters Hall of Fame-be, a Rock and Roll Hall of Fame-be Bruce Springsteen avatta be, aki beszédét saját Born to Run című albumára való utalással zárta:

Olyan lemezt akartam, amelyen olyan szavak vannak, mint Bob Dylannél, amely úgy szól, mint Phil Spector – de legfőképpen úgy akartam énekelni, mint Roy Orbison. Most már mindenki tudja, hogy senki sem énekel úgy, mint Roy Orbison.

Roy Orbison válaszul elkérte Springsteen beszédének egy példányát és azt mondta, hogy „megerősítve” érzi magát ezen megtiszteltetés által. A díjátadó után Roy Orbison leszerződött a Virgin Recordshoz, amely azonnal kiadott egy „greatest hits” albumot, és elkezdett előkészíteni egy új dalokat tartalmazó nagylemezt.

Néhány hónappal később Roy Orbison és Bruce Springsteen újra összeállt, hogy egy koncertet filmet forgassanak a Los Angeles-i Cocoanut Grove nightclubban. Csatlakozott hozzájuk Jackson Browne, T Bone Burnett, Elvis Costello, Tom Waits, Bonnie Raitt, Jennifer Warnes, James Burton, JD Souther, és k.d. lang. Lang később elmesélte, hogy Orbison milyen hálásan, alázatosan vette a sok tehetséges és elfoglalt zenész támogatásának megnyilvánulását:

Roy mindannyiunkra ránézett, és azt mondta: ‘Ha bármiben segíthetek nektek, kérlek, hívjatok. Nagyon komolyan gondolta. Így akarta kifejezni a háláját nekünk. Nagyon érzelmes volt.

A koncertet egy élő show alkalmával rögzítették, és a Cinemax Roy Orbison and Friends: A Black and White Night címmel címmel adta le; a Virgin Records adta ki videón, és több mint 50 000 példányban adták el. A koncertet Roy Orbison karrierjének mérföldköveként tartják számon.

A Black and White Night összes dala

A világ legelismertebb szupergroupjának, a Traveling Wilburysnek az ötlete 1987-ben vetődött fel, amikor Roy Orbison egy új album létrehozása okán együttműködésbe kezdett az Electric Light Orchestra zenekarvezetőjével, Jeff Lynne-nel. Lynne éppen befejezte George Harrison Cloud Nine című albumának produceri munkálatait, és egy nap mindhárman együtt ebédeltek, amikor Roy elfogadta a felkérést, hogy énekeljen egy dalt Harrison új kislemezén. Ezt követően felvették a kapcsolatot Bob Dylannel, aki viszont megengedte nekik, hogy használják az otthonában lévő stúdiót. Útközben Harrison tett egy gyors látogatást Tom Petty rezidenciáján, hogy megszerezze a gitárját; Petty és zenekara Dylant támogatta a legutóbbi turnéján. Aznap estére a csapat megírta a „Handle with Care” című dalt, ami egy egész album felvételének koncepciójához vezetett.

Traveling Wilburysnek (Utazó Wilburyk) nevezték el magukat, és úgy mutatták be a csapatot, mint féltestvéreket, akiknek ugyanaz az apjuk. Színpadi nevet adtak maguknak; Orbison a sajátját zenei hőséről választotta, Lefty Frizzell után „Lefty Wilbury”-nek nevezte magát. A lármás zenészekből álló utazó banda koncepcióját kibővítve Orbison egy idézettel tisztelgett az együttes megalakulása előtt:

„Néhányan azt mondják, hogy apuci egy gazember, egy bunkó volt. Én úgy emlékszem rá, mint egy baptista lelkészre.”

Lynne később így beszélt a felvételekről:

Mindenki csak ült ott, és azt mondta: ‘Hű, ez Roy Orbison!’… Még ha a haveroddá is vált, és együtt lógtok, nevetgéltek és vacsorázni mentek, amint beül a [mikrofon] mögé, és teszi a dolgát, hirtelen borzongani kezdtünk.

A zenekar bemutatkozó albuma, a Traveling Wilburys Vol. 1  1988. október 25-én jelent meg. Roy egy szóló számot kapott az albumon, a Not Alone Any More-t.

A Traveling Wilburys Vol. 1 összes dala:

Mindent megtett annak érdekében, hogy a karrierje ismét felíveljen, ugyanakkor csodálkozását fejezte ki a sikere miatt:

Nagyon jó, hogy újra igény van rám, de még mindig nem tudom egészen elhinni.

Leadott jó pár kilót, hogy illeszkedjen az új imidzséhez és a turnézás állandó igénybevételéhez, valamint a videoklipek készítéséhez. Élete utolsó három hónapjában széleskörű hozzáférést biztosított a Rolling Stone-nak a mindennapi tevékenységeihez; önéletrajzot akart írni, és azt akarta, hogy Martin Sheen játssza őt egy életrajzi filmben.

Roy Orbison 1988 novemberében elkészítette szóló visszatérő albumát, a Mystery Girl-t. A Mystery Girl társproducere Jeff Lynne volt. Orbison Lynne-t tartotta a legjobb producernek, akivel valaha is együtt dolgozott.Elvis Costello, Bono, Orbison fia, Wesley és mások is felajánlották neki dalaikat.

1988 novembere körül Roy Orbison bevallotta Johnny Cash-nek, hogy mellkasi fájdalmai vannak. Roy Európába utazott és díjat kapott az antwerpeni Diamond Awards fesztiválon, ahol a „You Got It” című dal klipjének felvételeit forgatták. Naponta több interjút adott a rohanó menetrendben, és az utolsó interjú alatt vakító fejfájás gyötörte. Néhány nappal később egy bostoni klub menedzsere az aggódalmát fejezte ki a miatt, mert betegnek látszott, ám Roy álló ováció közepette játszott a koncerten.

A Mystery Girl c. lemezének dalai:

Halála

Roy Orbison 1988. december 4-én az Ohio állambeli Highland Heightsban, a Front Row Theaterben lépett fel. Kimerülten tért haza Hendersonville-i otthonába, hogy néhány napig pihenjen, mielőtt ismét Londonba repült volna, hogy még két klipet forgasson a Traveling Wilburys számára. A következő évben az Egyesült Államokban és Európában is turnézott volna.

1988. december 6-án a napot azzal töltötte, hogy buszsofőrjével és barátjával, Benny Birchfielddel alkatrészeket vásárolt modellrepülőgépekhez, majd Birchfield Hendersonville-i otthonában vacsorázott (Birchfield a countrysztár Jean Shepard felesége volt). Az étkezés után Roy távozott és elment édesanyja házába, ahol elbeszélgetett fiával, Wesley-vel. Kiment a fürdőszobába, de 30 percig nem tért vissza. A fürdőszoba padlóján összeesve találtak rá. Mentőautóval kórházba szállították, ahol 52 éves korában szívrohamban meghalt.

A barátja, Jean Shepard szervezésében december 11-én a College Heights Baptista Templomban, aTennessee államban lévő Gallatinban nyilvános megemlékezést tartottak, amelyen barátok, családtagok és rajongók vettek részt. Los Angelesben Barbara Orbison december 13-án a Wiltern Színházban „Életünnepséget” szervezett, amelyen barátok és hírességek vettek részt. Roy Orbison holttestét a Westwood Village Memorial Park temetőben temették el, jeltelen sírba.

Posztumusz karrier

Roy Orbison posztumusz albuma, a Mystery Girl 1989. január 31-én jelent meg a Virgin Records gondozásában, és karrierje legnagyobb példányszámban eladott albuma lett.A Mystery Girl legnagyobb slágere a Lynne-nel és Tom Pettyvel közösen írt You Got It volt. A „You Got It” az Egyesült Államokban a 9., az Egyesült Királyságban pedig a 3. helyig jutott. A dal posztumusz Grammy-díj jelölést hozott Roy Orbison számára. A Rolling Stone szerint:

A Mystery Girl a klasszikus hangzás epikus lendületét és nagyszerűségét aprólékos, modern produkcióba burkolja – az album magába foglal mindent, ami Orbisont naggyá tette, és éppen ezért méltó búcsúdal.

A Traveling Wilburys Vol. 1 53 hetet töltött az amerikai slágerlistákon, és a harmadik helyen végzett. Ausztráliában az első, az Egyesült Királyságban pedig a 16. helyet érte el. Az album Grammy-díjat nyert a legjobb duó vagy együttes rockelőadásért. A Rolling Stone az évtized 100 legjobb albuma közé sorolta.

1989. április 8-án Roy Orbison lett az első elhunyt zenész Elvis Presley óta, akinek egyszerre két albuma is bekerült az amerikai top ötbe: a Traveling Wilburys Vol. 1 a negyedik, a saját Mystery Girl pedig az ötödik helyen végzett. 1989. február 11-én az Egyesült Királyságban még nagyobb posztumusz sikert ért el, két szólóalbuma is a top háromban volt (a Mystery Girl a második, a The Legendary Roy Orbison című válogatás pedig a harmadik).

Bár a Traveling Wilburys „Handle with Care” című dalához készült videoklipet Orbisonnal együtt forgatták, az „End of the Line” című dalhoz készült videoklipet posztumusz forgatták és adták ki. Az „End of the Line”-ban Roy énekes szólórészletei alatt a videóban Roy gitárja egy hintaszékben látható Roy Orbison bekeretezett fényképe mellett.

1992. október 20-án jelent meg a King of Hearts – egy újabb Roy Orbison-dalokat tartalmazó album. 1996-ban a The Very Best of Roy Orbison című album dokumentálta a teljes karrierjét. 1996-ban Roy felesége, Barbara kezelte a hagyatékát és adott ki albumokat a Roy Orbison Enterprises cégen keresztül. 2011 decemberében, Barbara halála után a cég vezetését Roy fiai, Alex és Roy Kelton Jr. vették át.

2014-ben a Mystery Girl 25. évfordulós deluxe kiadásának részeként megjelent Orbison „The Way Is Love” című dalának demonstrációs felvétele. A dalt eredetileg egy sztereó kazettás magnóra vették fel 1986 körül. Orbison fiai Orbison éneke mellett hangszerelésben is közreműködtek a számon; a producere John Carter Cash volt.

Nyilvános megjelenése

Roy Orbison végül olyan imázst alakított ki, amely nem tükrözte a személyiségét. Az 1960-as évek elején nem volt publicistája, így a rajongói magazinokban is alig volt jelen, és a kislemezborítóin nem szerepelt a képe. A LIFE „névtelen hírességnek” nevezte őt. 1963-ban, miután vastag szemüvegét egy repülőgépen hagyta, Orbison kénytelen volt a színpadon viselni a vényköteles Faosa napszemüvegét és rájött, hogy jobban szereti azt. A napszemüveg miatt egyesek azt feltételezték róla, hogy vak. Fekete ruhái és dalszövegei a titokzatosság és introvertáltság képét hangsúlyozták. Roy Orbison később úgy emlékezett, hogy nem próbált furcsa lenni…

Nem volt menedzserem, aki megmondta volna, hogyan öltözzek, vagy hogyan mutassam be magam, vagy bármi, de kialakult a titokzatos és csendes, fekete ruhás ember képe, aki kissé visszahúzódó, bár valójában sosem voltam az.

Stílus és örökség

A Rock&Roll hajtóereje az 1950-es években, a kemény gitárhangzások és a fiatalos lázadást dicsőítő lírai témák határozták meg. Roy Orbison felvételei közül kevésnek vannak ilyen jellemzői. Dalainak szerkezete és témái szembeszálltak a konvenciókkal, sokat dicsért hangja és előadásmódja pedig nem hasonlított senki máshoz a Rock&Rollban. Kortársai közül sokan a klasszikusan képzett zenészekéhez hasonlították zenéjét, bár ő maga soha nem említett klasszikus zenei hatásokat. Peter Lehman így foglalta össze:

„Nem a klasszikus zene másolásával érte el, amit elért, hanem a könnyűzene egy olyan egyedi formájának megteremtésével, amely a fiatalkorában népszerű zenék széles skálájából merített.”

Orbisont „a rock Carusójaként” ismerték: és „a Big O”-ként.

A Roy’s Boys LLC, egy nashville-i székhelyű cég, amelyet Roy Orbison fiai alapítottak apjuk örökségének megőrzésére, bejelentette, hogy 2018. november 16-án jelenik meg az Unchained Melodies: Roy Orbison with the Royal Philharmonic Orchestra album, valamint egy 2018 őszi Roy Orbison hologram turnét In Dreams: Roy Orbison in Concert címmel.

A Unchained Melodies: Roy Orbison with the Royal Philharmonic Orchestra album dalai:

Dalszerkezet

Dave Marsh zenekritikus azt írta, hogy Roy Orbison kompozíciói

teljesebben definiálnak egy saját világot, mint bármely más mű a popzenében. Roy Orbison zenéjét, akárcsak magát az embert, időtállónak, a kortárs Rock&Rolltól elrugaszkodónak és a különc határát súroló, hajszálnyira a furcsaságtól elrugaszkodónak jellemezték.

Peter Watrous a New York Times számára írva egy koncertkritikában kijelentette:

„Tökéletesítette a könnyűzene egy furcsa vízióját, amelyben a különcség és a képzelőerő visszaveri a konformitás felé irányuló minden nyomást”.

Az 1960-as években Roy Orbison nem volt hajlandó a dalok szerkesztett részeit összeilleszteni, és ragaszkodott ahhoz, hogy egyetlen felvételen, az összes hangszerrel és énekessel közösen rögzítse őket. Az egyetlen konvenció, amelyet Roy a legnépszerűbb dalaiban követett, a popdalokban a rádiós tarifa időhatára. Egyébként úgy tűnik, mindegyik különálló szerkezetet követ. A versszakok és refrének standard 32 ütemű formáját használva a normál popdalok a versszak-kórus-kórus-kórus-híd-versszak-kórus szerkezetet követték. Ahol A a versszakot, B a refrént, C pedig a hidat jelenti, a legtöbb popdal A-B-A-B-C-C-A-B-vel ábrázolható, mint például az „Ooby Dooby” és a „Claudette”. Orbison „In Dreams” című dala hét tételből állt, amely az Intro-A-B-B-C-C-D-E-F formában ábrázolható; egyetlen szakasz sem ismétlődik. A „Running Scared”-ben azonban az egész dal ismétlődik, hogy a feszültséget a végső csúcspontig fokozza, amit A-A-A-A-A-A-B-vel lehet ábrázolni. A „Crying” összetettebb, a vége felé váltakozó részek A-B-C-D-D-E-F-A-B’-C’-D’-E’-F’ formában ábrázolhatók. Bár Orbison az „Only the Lonely” előtt standard szerkezetű dalokat vett fel és írt, azt állította, hogy soha nem tanulta meg, hogyan kell írni őket:

Biztos vagyok benne, hogy az iskolában kellett tanulnunk zeneszerzést vagy valami ilyesmit, és azt mondták, hogy „Így kell csinálni”, és én is így csináltam volna, úgyhogy mivel megint azzal voltam megáldva, hogy nem tudtam, mi a rossz és mi a helyes, a saját utamat jártam. Szóval, a szerkezetben néha a refrén a dal végén van, és néha nincs refrén, csak megy… De ez mindig utólag történik – ahogy írom, minden természetesnek és sorrendben hangzik számomra.
– Roy Orbison

Elton John dalszerző társa és fő szövegírója, Bernie Taupin azt írta, hogy Roy Orbison dalai mindig „radikálisan balra fordulnak”, k.d. lang pedig kijelentette, hogy a jó dalszerzés abból fakad, hogy állandóan meglepődnek, például hogy a „Running Scared” teljes szövege végül az utolsó hangon, egyetlen szón múlik. Az Roy Orbisonnal dolgozó zenészek egy részét összezavarta, az amit kért tőlük. Jerry Kennedy, a nashville-i session gitáros így nyilatkozott:

„Roy szembe ment az árral. Amikor először hallottál valamit, az nem hangzott jól. De néhány lejátszás után elkezdett hozzád nőni.”

Lírai témák

Dave Marsh kritikus Roy Orbison balladáit a fájdalomra és a veszteségre, valamint az álmodozásra reflektáló témák közé sorolja. Egy harmadik kategória a tempós rockabilly dalai, mint például a „Go! Go! Go!” és a Mean Woman Blues, amelyek tematikailag egyszerűbbek, érzéseit és szándékait férfias hivalkodással szólaltatják meg. Koncertjein Orbison a balladák közé helyezte a pörgős dalokat, hogy a show ne legyen túl következetesen sötét vagy komor.

1990-ben Colin Escott írt bevezetőt Roy Orbison életrajzához, amelyet egy CD-boxban adtak ki:

„Orbison a tömörítés mestere volt. A kislemezkorszakban dolgozva három perc alatt el tudott mesélni egy rövid történetet, vagy meg tudott teremteni egy hangulatot. Ha azt hiszed, hogy ez könnyű – próbáld ki. Legnagyobb felvételei egész egyszerűen tökéletesek voltak; egyetlen szó vagy hang sem volt többlet szándéknál.

Egy 1988-as koncertjén való részvétel után Peter Watrous a The New York Times-tól azt írta, hogy Roy Orbison dalai

„álomszerű, klausztrofóbiás intim díszletek”.

Ken Emerson zenekritikus azt írja, hogy Roy Orbison zenéjének „apokaliptikus romantikája” jól illett azokhoz a filmekhez, amelyekben a dalai az 1980-as években megjelentek, mert a zene „annyira túlzó, hogy az álmok téveszmékké válnak, az önsajnálat pedig paranoiává”, és „egy posztmodern ideget” talál el.”

A Led Zeppelin énekese, Robert Plant fiatalon az amerikai R&B zenét kedvelte, de a fekete zenészeken túl különösen Elvist és Orbisont nevezte meg, mint az általa megélt érzelmek előképeinek:

A líra és a hang kombinációjának megrendítő ereje lenyűgöző volt. [Orbison] nagyszerűen használta a drámaiságot, és drámaian írt.

A magányt Roy Orbison dalaiban, amelyekről a leghíresebb lett, egyszerre magyarázta és lekicsinyelte:

Nem hiszem, hogy magányosabb lettem volna, mint bárki más… Bár ha Nyugat-Texasban nősz fel, sokféleképpen lehetsz magányos.

Zenéje alternatívát kínált a zenében és a kultúrában elterjedt pózoló férfiassággal szemben. Robin Gibb a Bee Gees-ből így nyilatkozott:

Divatossá tette az érzelmeket, azt, hogy rendben van, hogy nagyon érzelmes dolgokról beszéljünk és énekeljünk, és a férfiak számára, hogy nagyon érzelmes dolgokról énekeljenek… Azelőtt senki sem tette volna ilyet.

Roy Orbison elismerte ezt, amikor visszatekintett arra a korszakra, amelyben népszerűvé vált:

„Amikor [„Crying”] megjelent, nem hiszem, hogy bárki is elfogadta volna azt a tényt, hogy egy férfinak sírnia kell, ha sírni akar”.

Hangminőség

Roy Orbison bevallotta, hogy szerinte a hangja nem került megfelelő használatba egészen az 1960-as „Only the Lonely” című dalig, amikor – szavai szerint – „virágzásnak indulhatott.” Carl Perkins aki együtt turnézott Orbisonnal, amikor mindketten a Sun Recordsnál voltak, felidézett egy konkrét koncertet, amikor Roy elénekelte Nelson Eddy és Jeanette MacDonald „Indian Love Call” című standardjét, és a közönség teljesen elhallgatott, mert ámulatba ejtette őket tehetségével.

Bruce Springsteen és Billy Joel is megjegyezte Orbison hangjának túlvilági minőségét. Dwight Yoakam azt nyilatkozta, hogy Roy Orbison hangja úgy hangzott, mint

egy nyitott ablakon keresztül hátrafelé zuhanó angyal kiáltása.

Barry Gibb a Bee Gees-ből még tovább ment, és azt mondta, hogy amikor először hallotta a „Crying”-et:

Számomra ő volt Isten hangja.

Elvis Presley szerint Roy Orbison hangja volt a legnagyszerűbb és legjellegzetesebb, amit valaha hallott.

Roy Orbison zenéjét és hangját többek között Bob Dylan, Tom Waits és Will Jennings dalszerző is az operához hasonlította. Dylan konkrét hatásként jelölte meg Orbisont, megjegyezve, hogy az 1960-as évek elején semmi hozzá hasonló nem volt a rádióban:

Roynál nem tudtad, hogy mariachit vagy operát hallgatsz. Mindig a lábadon tartott. Nála minden a zsírról és a vérről szólt. Úgy hangzott, mintha egy olimpiai hegycsúcsról énekelne. [Az „Ooby Dooby” után] már három-négy oktávban énekelte a szerzeményeit, amitől az ember legszívesebben egy sziklába hajtott volna az autójával. Úgy énekelt, mint egy profi bűnöző… A hangja képes volt megrázni egy holttestet, és mindig valami olyasmit mormolt magának az ember, hogy „Ember, ezt nem hiszem el”.
– Bob Dylan

Tim Goodwinnak, aki az Orbisont Bulgáriában támogató zenekart vezényelte, szintén azt mondták, hogy Roy hangját egyedülálló élmény lesz majd hallania. Amikor Orbison a „Crying”-gal kezdett és elérte a magas hangokat, Goodwin kijelentette:

„A vonósok játszottak, a zenekar felépült, és persze a tarkómon felállt a szőr. Hihetetlen fizikai érzés volt.”

Jerry Scheff basszusgitáros, aki Roy Orbison basszusgitárosa volt az A Black and White Night koncertjén, így írt róla:

Roy Orbison olyan volt, mint egy operaénekes. A hangja kiolvadt a szájából a sztratoszférába és vissza. Soha nem tűnt úgy, mintha énekelni próbálna, egyszerűen csak csinálta.

Hangja a baritontól a tenorig terjedt, és a zenetudósok szerint három vagy négy oktávos hangterjedelme volt.

Roy Orbison súlyos lámpaláza különösen az 1970-es években és az 1980-as évek elején volt érezhető. Egy koncert első néhány dalában a hangjában lévő vibrato szinte ellenőrizhetetlen volt, de később erősebbé és megbízhatóbbá vált, ami a korral is járt. Roy Orbison észrevette, hogy késő délután és esténként nem tudja kontrollálni a tremolót, és inkább a reggeli felvételeket választotta, amikor a kontroll még lehetséges volt számára.

Élő fellépések

Roy Orbison gyakran azzal mentegette mozdulatlan előadásait, hogy dalaiban nem voltak hangszeres részek, így nem tudott mozogni vagy táncolni a színpadon, bár az olyan dalok, mint a „Mean Woman Blues” ezt is kínálták. Már az 1960-as évek elején is tisztában volt egyedi előadói stílusával, amikor így nyilatkozott:

„Nem vagyok egy szuper személyiség sem a színpadon, sem azon kívül. Úgy értem, olyan előadókat, mint Chubby Checker vagy Bobby Rydell másodosztályú műsorokba rakhatsz, és ők még mindig ragyognának, de én nem. Fel kell készülnöm. Az emberek azért jönnek, hogy a zenémet, a dalaimat hallják. Ezt kell adnom nekik.”

k.d. lang Orbisont egy fához hasonlította, passzív, de szilárd szépséggel. Ez a mozdíthatatlan Orbison-kép annyira társult hozzá, hogy John Belushi parodizálta a Saturday Night Live-ban, amikor az Orbisonnak öltözött Belushi az „Oh, Pretty Woman” éneklése közben elesik, és tovább játszik, miközben a zenésztársai újra felállítják. Lang azonban számszerűsítette ezt a stílust, mondván:

Nagyon nehéz elmagyarázni, milyen volt Roy energiája, mert megtöltött egy szobát az energiájával és a jelenlétével, de nem szólt egy szót sem. Mivel annyira földhözragadt és erős volt, ebből adódóan volt szelíd és csendes. Ő egyszerűen csak jelen volt.

Roy Orbison saját szenvedélyét amely a fellépései során megmutatkozott annak az időszaknak tulajdonította, amikor Fort Worthben élt. Az Egyesült Államokban ekkor mozgósítottak a második világháborúra. Szülei egy hadiipari üzemben dolgoztak; apja esténként elővett egy gitárt, és a western swing sodró ritmusát játszotta. A katonasághoz frissen behívott barátaik és rokonaik összegyűltek, hogy együtt igyanak és szívből énekeljenek vele. Roy Orbison később így gondolkodott:

„Azt hiszem, ez az intenzitás nagy hatással volt rám, mert még mindig ott van bennem. Az az érzés, hogy ‘csináld, amit lehet, és csináld most, és csináld jól’. Nem akarom túlságosan elemezni, de azt hiszem, az a lendület és lelkesedés, amit mindenki érzett és ábrázolt körülöttem, mindvégig megmaradt bennem”.

Diszkográfia

Studió albumok

Lonely and Blue (1961)
Roy Orbison at the Rock House (1961)
Crying (1962)
In Dreams (1963)
Oh, Pretty Woman (non-US) (1964)
There Is Only One Roy Orbison (1965)
Orbisongs (1965)
The Orbison Way (1966)
The Classic Roy Orbison (1966)
Roy Orbison Sings Don Gibson/Sweet Dreams (Africa) (1967)
Cry Softly Lonely One (1967)
Roy Orbison’s Many Moods (1969)
Hank Williams the Roy Orbison Way (1970)
The Big O (1970)
Roy Orbison Sings (1972)
Memphis (1972)
Milestones (1973)
I’m Still in Love with You (1975)
Regeneration (1976)
Laminar Flow (1979)
Class of ’55: Memphis Rock & Roll Homecoming (with Johnny Cash, Jerry Lee Lewis, and Carl Perkins) (1986)
In Dreams: The Greatest Hits (1987)

Posztumusz albumok

Mystery Girl (1989)
King of Hearts (1992)
The Last Concert (2009)
One of the Lonely Ones (2015)

Remix albumok

A Love So Beautiful (with The Royal Philharmonic Orchestra) (2017)
Unchained Melodies (with The Royal Philharmonic Orchestra) (2018)

Koncert videók

1972: Live from Australia (Roy Orbison album)
1982: Live at Austin City Limits
1988: Roy Orbison and Friends: A Black and White Night

Kitüntetések

A Rolling Stone a „Minden idők legjobb előadói” listáján a 37. helyre sorolta, a „Minden idők 100 legjobb énekese” listáján pedig a 13. helyre. 2002-ben a Billboard magazin a 74. helyre sorolta Orbisont a 600 legjobb énekes között.

Grammy-díjak
Legjobb country előadás duó vagy együttes (1980) („That Lovin» You Feelin« Again”, Emmylou Harrisszel).
Legjobb szóbeli vagy nem zenei felvétel (1986) („Interviews From The Class Of ’55 Recording Sessions”, Johnny Cash, Carl Perkins, Jerry Lee Lewis, Sam Phillips, Rick Nelson és Chips Moman közreműködésével).
Legjobb country énekes együttműködés (1988) („Crying”, k.d. langgal)
Legjobb énekes duó vagy együttes rock előadása (1989) (Traveling Wilburys Volume One, a Traveling Wilburys tagjaként)
Legjobb férfi popénekes előadás (1990) („Oh, Pretty Woman”)
Életműdíj (1998)
Rock and Roll Hall of Fame (1987)
Nashville Songwriters Hall of Fame (1987)
Songwriters Hall of Fame (1989)
Csillag a Hollywood Walk of Fame-en (2010)
Amerika Popzenei Hírességek Csarnoka (2014)
Memphis Music Hall of Fame (2017)
Texas Country Music Hall of Fame (2024)

Forrás: Wikipédia