Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | 15. Valahogy csak el kell kezdeni

Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | 15. Valahogy csak el kell kezdeni

„Megérintett ez a dal és nem hagyott nyugodni! Tudnom kell, hogy ki énekli, tudnom kell, hogy mi ez a szám, mert hallani akarom újra és újra!”

A kamasz Harry érzi, hogy számára ez több mint egy dal, ez egyfajta életérzés, amit át kell élni, amiben benne kell élni. De mi lehetett ez a titokzatos felvétel? Ettől kezdve a Radio Luxembourgon csüng, hátha sikerül elkapni a számot, de nem, és nem. Bár nincs egy fillérje sem, elmegy Terry-vel a helyi lemezboltba, ahol külön kis fülkékben bele lehet hallgatni a lemezekbe. Terry is kikér néhányat, Harry is. Az eladó egy fiatal srác, tudja jól, hogy a fiúknak nincs pénze, de szívesen segítene, ajánl különféle előadókat, Frank Sinatrát, Bing Crosby-t, Dean Martint, persze, hogy egyik sem az. Napok telnek el így, a két fiúnak ott van a fülében a dal, de nem hallják sehol.

A megoldást Norman Mitham, az American Forces rádióállomás DJ -je hozza el, aki a Németországban állomásozó amerikai csapatok számára leforgatja a dalt. A dalt Terry hallja meg és rohan a barátjához a jó hírrel:

„Hallottam, hallottam, a szám címe” Heartbreak Hotel” és az előadó valami Elvis Presley, vagy micsoda.” Rosszul hallottad” – válaszolja Harry, „nincs olyan keresztnév, hogy Elvis.”

Összeadják a zsebpénzüket és közösen rohannak a lemezboltba a Waltham Crossra és megveszik a kislemezt. Rohannak Terry egyik rokonához, akinek van lemezjátszója és lejátsszák a dalt, újra és újra, és újra és újra, míg a rokonnak, aki Dean Martinhoz és Bing Crosbyhoz van szokva, elege nem lesz belőle és ki nem dobja őket.

Harry tudni akarja, ki ez az Elvis, mit énekel még, tudnia akar mindent! Megkéri az apját, hogy segítse ki egy kis pénzzel, mert Elvis lemezeket szeretne venni. Az apa látja fián az elszántságot, ad neki. Harry rohan a lemezboltba és kér még Elvis kislemezt. Az eladó srác kacsint és a pult alól előhúz egy akkor megjelent vadonatúj nagylemezt, az elsőt, amit Elvis kiad, az „Elvis Presley”-t.

Harry azt sem tudja, hogy nagylemez is létezik, amin sok szám van. Terry rokonát az őrületbe kergeti, nem győzi hallgatni a nagylemez dalait, a „Blue Sude Shoes”-t, a „Tutti Frutty”-t, a „Blue Moon”-t és valamennyit. Addig rágja az apja fülét, míg kéz alatt nem vesz egy lemezjátszót. Ha rongyosra lehet hallgatni egy lemezt, hát Henry ezt rongyosra hallgatja. Nem olyan akar lenni, mint Elvis, ő maga akar lenni Elvis. Növeszti a frizuráját és úgy fésüli, mint Elvis, és brillkrémmel feltupírozza. A fürdőszobában azt játssza, hogy ő Elvis, a dalait énekli megállás nélkül. Elhatározza, hogy ha törik, ha szakad Rock&Roll énekes lesz!

A Rock&Roll világát a Radio Luxembourg nyitja ki neki, a rádióból ömlik a sok Buddy Holly, Jerry Lee Lewis, Little Richard szám és Harry minden egyes dal után még inkább Rock&Roll sztár akar lenni és semmi más! Lelkesedésével nincs egyedül, osztálytársaival John Vince-szel és három lánnyal, Betty Clarke-kal, Freda Johnsonnal és Beryl Molineux-vel együttest alapít, The Quintones néven. Az egyik tanárnő segít nekik „próbatermet” találni, az egyik osztálytermet nevezi ki tanítás utáni ifjúsági klubnak.

Csak aztán ne csináljatok zajt– inti őket a tanárnő.

Ki tudja miért, az első szám, amit először tanulnak meg harmonizálva énekelni, Paul Anka „Diana” c. szerzeménye.

Miután már van néhány daluk, egy szombaton elmerészkednek a Waltham Cross-on működő ifjúsági klubba. Kapnak is lehetőséget, hogy képességüket csillogtassák. Az egyik szám közepén azonban egyik osztálytársa felkiabál a színpadra:

Ugyan, Harry, hagyd ezt a baromságot, gyere az Elvis dalaiddal! Halljuk, halljuk!.

Harry azt hiszi, hogy a többiek megsértődnek, de inkább ők is biztatják:

Igen, Harry, add elő őket! Tudjuk, hogy éjjel nappal ezt gyakorlod otthon!

Harrynek reszket a lába, soha egyedül még nem énekelt közönség előtt. Mi lesz, ha kifütyülik vagy kinevetik? De egyre többen biztatják, így hát „a capella” belecsap az „All shook up”-ba, majd a „Hearthbreak Hotelbe”, dobálja magát, térdre rogy, a felhangzó füttyből és a tapsból további erőt merít.

Harry Roger Webb átesik a tűzkeresztségen, elfogadják, mint előadót. Sikere van azok előtt az osztálytársai előtt, akik annak idején kigúnyolták, kinevették. Most a vállát veregetik és mindenki a barátja akar lenni. Furcsa, de jó érzés számára.

Az Elvis Presley album borítóján lévő fotón látja, hogy Elvis gitározik is, és úgy dönt, ő is meg fog tanulni gitározni. A szülei füleit rágja, nem hagyja őket békén, könyörög egy gitárért. Tizenhatodik születésnapjára meg is kapja! Az apja azt tanította neki, hogy ne vegyen semmit részletre, mert többet kell fizetnie, és mi van, ha nem tudja fizetni a részleteket. Apja soha nem tett volna ilyesmit, de most a fia kedvéért részletre vásárol egy komolyabb gitárt. Titokban büszke a fiára, hogy ő is szeretne zenélni, mint az apja. A gitár 27 angol fontba kerül, a Webb családnak egy vagyon.

Hogyne lenne a papa büszke, hiszen az első akkordokat és az első dalt is ő tanítja meg a fiának. Az első szám, amit Harry a gitárján le tud kísérni, az apjától tanult „The Prisoner’s song”, amit mi zenerajongók Fats Domino előadásában ismerhetünk. Nem egy nehéz dal, három akkord van benne mindösszesen. Harry is úgy van vele, mint Elvis, nem akar nagy gitáros lenni, a gitár csak azért kell, hogy kiegészítse az énekét, meg azért, hogy jól mutasson a nyakában a színpadon.

Azért, hogy lemezgyűjteményét gyarapíthassa, munkát vállal a hétvégeken, farmon krumplit szed. Négy órájába telik, mire egy nagy kosarat teleszed, amiért 1 font 20 pennyt kap, de hetente megkeres egy Elvis nagylemezre valót.

1957 márciusában érkezik a nagy hír, hogy Bill Haley Angliába jön koncertet adni. Ezen ott kell lenni, ha törik, ha szakad, ott kell lenni! Harry eltökélt. Életében először élőben láthat egy igazi, vérbeli amerikai Rock&Roll sztárt, és nem is akárkit, hanem Bill Haley-t, aki két filmben is elénekli a „Rock around the clock” c. számát, ami Harry egyik kedvence.

Ráadásul a Regal színházban lép színpadra Edmontonban, ami csak egy ugrásnyira van Cheshunttól. A krumpliszedésből telik a jegyre. Bár bőven ráérnének délután átmenni Edmontonba, Harry és a haverok már délelőtt ott vannak a színház bejáratánál. Csakhogy ez iskolaidő lenne, tehát lógnak. Nagy baj. Valaki kiszúrja őket és jelenti az osztályfőnöknek. Oda se neki, a koncert mindenért kárpótol. Harryt elvarázsolja a színpad, az atmoszféra, a hangulat, az, ahogy Haley a közönséggel bánik, ahogy a „Razzle-Dazzle” c. számot énekli, egyszóval minden. Másnap jön az intő, de ez Harry-t hidegen hagyja. Ő már lélekben nem az iskolában van, hanem egy színpadon, gitárral a vállán, Elvis és Bill Haley dalokat ad elő.

Sztárt csinálok belőled

Apja egy nap büszkén érkezik haza.

Szereztem neked munkát a gyárban. A te feladatod lesz, hogy ellenőrizd az elkészült termékeket, hogy tökéletesen rendben vannak-e.

Az apa boldog, hogy a fia kenyérkereső lesz, a fiú messze nem annyira. Ott áll az elkészült lámpák, elektromos eszközök, rádiók között és arra gondol: mit keresek én itt? Apja azonban rajta tartja a szemét, így kénytelen dolgozni. „Egész életemet így fogom leélni?” -teszi fel magának a kérdést és elborzad. Keresi a kiutat. Terry barátja azt ajánlja, hogy alakítsanak skiffle zenekart, de Harrynek ez nincs ínyére, de azért Terry unszolására találkozik a nála öt évvel idősebb Dick Teague-val, aki rajong a skiffle zenéért, és létrehoznak egy zenekart. A helyi ifjúsági klubban zenélnek, Harry egyre bátrabb a színpadon és lehetősége van a sok skiffle szám között előadni kedvenc Elvis dalait is.

A szíve azonban egyre szomorúbb, 1957-ben sorra születnek Elvis listavezető dalai, az „All shook up”, a „Teddy Bear”, a „Too much” és a „Jailhouse rock”! A fenébe is a skiffle zenével, amikor itt vannak ezek a ragyogó számok! Harry úgy dönt, a saját lábára áll és létrehoz egy vérbeli Rock&Roll együttest. Volt osztálytársa, Norman Mitham lesz a gitáros, Terry dobol, Harry ritmusgitározik és énekel. A lakás előszobája a „próbaterem”. Itt gyakorolnak szabadidejükben, ami elég kevés, tekintve, hogy Harry szombaton is napi nyolc órában dolgozik.

Eleinte nem sok jót sejtet a kísérlet, messze vannak attól, amit szeretnének elérni, de Harry mamája boldog és biztatja őket, hogy ne adják fel. Az Elvis számok mellett Ricky Nelson és az Everly Brothers számait is gyakorolják.

És elérkezik 1958. A fiúk úgy érzik, kezdhetnek koncerteket adni, nem fognak megbukni vele és kilépnek a nyilvánosság elé. Amikor az ifjúsági klub vezetője kérdezi tőlük, hogy milyen néven hirdesse őket a plakáton, akkor döbbennek rá, hogy nincs is neve a zenekarnak. Felvetődik ott hirtelen több variáció is, végül a Driftersnél maradnak. Senki nem emlékszik, hogy ki dobja be ezt a nevet, arra sem, hogy pont miért ezt. A klub vezetője meghirdeti az első Drifters koncertet 1958 márciusában! Közel háromszázan vannak a teremben és a koncert egészen jól sikerül, a fiatalok szeretik, amit csinálnak.

Néhány sikeres helyi koncert után Harry úgy gondolja, szerencsét kellene próbálni komolyabb kluboknál is, hátha bejön. Megcélozza a Five Horseshoes klubot, ami a szomszédos Hoddesdonban van. A tulajdonos hétköznap este ajánl nekik lehetőséget, amikor aránylag kicsi a látogatottság. Ez azonban már nem ifjúsági klub, ezt a klubot felnőttek látogatják, főleg munkások a közeli gyárakból.

Az első koncerteken nincsenek sokan, de sikerük van, és egyre többen jönnek. Harry szemüveges tizenegy éves korától, de a színpadon nem hordja, mert úgy érzi, az nem tartozik a Rock&Rollhoz. Nem is veszi észre, hogy a közönség soraiból valaki feltűnően figyeli őket. Egy Teddy Boy kinézetű fickó. Amikor véget ér a koncert, felmegy a színpadra és Harry vállára teszi a kezét. Be sem mutatkozik, csak ennyit mond:

Sztárt csinálok belőled!

A srác neve, mint kiderül, John Foster, aki menedzsernek adja ki magát és felajánlja, hogy szívesen menedzselné az együttest. Azzal dicsekszik, hogy ismeri a 2i’s kávézó tulajdonosát és el tudja intézni, hogy a Drifters fellépjen ott. A fiuknak fogalmuk sincs, hogy ki ez a figura, arról sem, hogy igazat mond-e, de szemük előtt megjelenik a 2i’s, a mesék birodalma, a kávézó, ahol csak a leghíresebbek zenélnek. Hiszen abban lép fel Terry Dene és Tommy Steele is! Ők ott? Ez csak mese lehet. Amikor Fosterrel többet beszélnek, rájönnek, hogy a fiúnak semmi köze a zenéhez, semmit nem tud a Rock&Rolllról, teherautót vezet, az egyik gyár alkalmazottja. Foster is bevallja, hogy még életében nem menedzserkedett, de itt a jó alkalom, hogy kipróbálja. Rendes srác, veszíteni nem veszíthetnek vele, oké, akkor dobja be magát, mint a Drifters menedzsere.

Foster nem hazudott, tényleg ismeri a 2i’s tulajdonosát. Szól neki, a válasz, hogy rendben, szombaton felléphetnek. Nagy az izgalom, a fiúk, kezükben a hangszerükkel felülnek a zöld távolsági buszra és bemennek London belvárosába, ahol addig még nem jártak. Az Oxford Circus-nál szállnak le a földalattiról, onnan gyalogolnak be a Sohoba, az Old Compton Streetre, ahol a híres 2i kávéház található. Meg vannak zavarodva a színes forgatagtól, a rengeteg embertől, a kávézóktól, amik tele vannak, és a sztriptíz bároktól, már attól, hogy mezítelen lányok fotói tarkítják a kirakatokat. Ilyet még életükben soha nem láttak.

A 2i’s csalódást okoz számukra. Jóval kisebb, mint gondolták, és sokkal szakadtabb. Ők valami fényes termet képzeltek el, hatalmas csillárokkal és táncparkettel, és látnak egy szűk pincehelyiséget, ahol esténként mozdulni is alig tudnak az emberek. Kiderül az is, hogy miért „kávé bár”. Egyszerűen azért, mert nem szolgálnak ki alkoholt, a fiatalok csak üdítőt és kávét ihatnak. A kávézónak nincs alkohol kiszolgálásra engedélye, így a levegőt a kávé illata tölti be.

Maga a hely egy hosszú pince, mintha egy földalatti folyosó lenne. Amikor a fiúk megérkeznek, még kora délután van, a helyiség teljesen üres. A tulajdonos, Tom Littlewood rendeli őket magához, mert a saját fülével szeretne meggyőződni róla, hogy a fiúk képesek lesznek-e megfelelni az elvárásnak. Két dalt játszanak le neki, amikor azt mondja, rendben, este jöhetnek! A fiúk belevetik magukat a londoni forgatagba, nem győzik felszívni a szemükkel, annyi újdonság éri őket.

London! Igen ez London és ők itt fognak játszani, mint egy igazi zenekar. Este játszanak is és szép sikerük van. Ha a lányok nem is visítanak, de a közönség elismerően tapsol. A koncert után odamegy hozzájuk Littlewood és 25 fontot nyom a kezükbe. 25 fontot! Sőt, felajánlja, hogy a következő héten minden egyes este felléphetnek. Nem akarnak hinni a fülüknek. Ők? A 2i’s kávézóban?

A rá következő hét maga a pokol. Harry lenyomja a napi nyolc órát az Atlas Lampsnél, majd hazabiciklizik, a hóna alá kapja a gitárját és rohan a buszmegállóba, aztán egyenesen a Soho! Hurrá, fel vagyunk fedezve. Littlewood fedezte fel Tommy Steelet is, akkor minket miért ne?

És nem! Semmi. Lemegy a hét és egyetlen lemezproducer sem tűnik fel a láthatáron, senki nem tesz semmiféle további ajánlatot. Visszamenni a helyi ifjúsági klubba már kínos lenne. Az egyetlen, aki a héten érdeklődést mutat a fiúk iránt, egy Ian Samwell nevű fickó, aki nem sokkal korábban szerelt le a katonaságtól és azt mondja szólógitáros, nem vennék-e be őt gitározni a csapatba. Az utolsó előtti napon vagyunk, Harry azt mondja, oké, gyere be holnap, hozd a gitárodat, hogy meghallgassunk. Meghallgatják, Samwell jól játszik, beveszik a csapatba. Történik a héten még egy csoda. Odamegy hozzájuk egy Jan Vane nevű lány, aki akkor és ott ünnepli a tizenhatodik születésnapját. Azt kérdezi a fiúktól, mit szólnának hozzá, ha megszervezné a Drfiters rajongók klubját. Ettől a naptól kezdve búcsút intenek a buszozásnak, Jan és a barátja viszi őket haza kocsival Cheshuntba.

(Folyt.köv.)