Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | 18. Jack Good és az „Oh Boy!”

Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | 18. Jack Good és az „Oh Boy!”

A stúdióban Norrie bizonytalan, mintha szégyellené, hogy ilyen „alantas” zenével foglalkozik, mint a Rock&Roll. De talán a B oldalon lévő számra nem figyelnek oda. A lemezt az EMI a maga csatornáin reklámozza, és az A oldali, húzó számra helyezi a hangsúlyt. Nem így a Radio Luxembourg, amelyik, amennyit csak lehet, nyomja a B oldali „Move it”-et. Amikor a kislemez 1958. augusztus 29-én a piacra kerül, a fiatalok megrohamozzák a lemezboltokat. Ez a Cliff lemez még 78-as fordulatú sellak kiadásban is kapható, a 45-ösváltozat mellett. Viszik, mint a cukrot, mind a két variációt.

Steve Race a Melody Maker c. zenei szaklapban a következőket írja a siker láttán:

Még mindig azt állítjátok, hogy a Rock&Roll halott? Az én temetési beszédem mindössze két szóból áll: Micsoda feltámadás.

A dal felkelti John Lennon figyelmét is, aki később így nyilatkozik róla:

Azt hiszem, az első angol lemez, ami egyáltalán ért valamit, az Cliff Richard „Move It” című száma volt, előtte nem volt semmi.

A fiataloknak fel sem tűnik, hogy Samwell egy versszakot írt csak meg, Cliff azt ismétli a szóló után. (A nyolcvanas években írnak hozzá egy másik versszakot, nekem így már messze nem ugyanaz a dal).

Tény, hogy Cliff megfogadja, hogy ezt a dalt élete valamennyi koncertjén elő fogja adni. Cliff ma 84 éves, még mindig színpadon van, és eddig állta a szavát!

Az ötvenes évek elején, közepén megjelenik a televízió és egyre nagyobb szerepet tölt be. A televíziózás is állami felügyelet alá tartozik, ezért is a BBC a felelős. A BBC 1957 februárjában elindítja az egyórás „Six-Five Special” c. zenés, szórakoztató magazin műsorát, amit minden szombat este hat órától sugároznak. A műsor szerkesztői Jack Good, aki a rendezője is az adásnak, és Josephine Douglas. Jack Good különleges figura, egyesek szerint úgy jött a világra, hogy már mindent tudott a Rock&Rollról és általában a zenéről.

A londoni születésű Jack eredetileg színész akar lenni és beiratkozik a londoni Zene és Színművészeti Akadémiára. Alighogy kézbe veszi a diplomáját, máris felkéri a BBC ennek a zenei műsornak a szerkesztésére. Jack rajong a Rock&Rollért, talán vagy százszor is megnézi a „Rock around the clock” c. filmet, és elhatározza, hogy a műsornak szédületes tempót diktál. Mindent alaposan elő kellett ebben az időben készíteni, hiszen az összes adás élőben ment, és ha elindult, abba már se szerkesztő, se rendező nem szólhatott bele. Jack jól csinálja a dolgát, néhány hét elteltével a műsornak már 12 millió nézője van. Jack 18 fontot kap egy hétre.

A „Six-Five Special” házi együttese, akit Jack Good szervez be, Don Lang and His Frantic Five. Lang mackós megjelenésű, jó hangú énekes, tele humorral. Remek felvételeket készít, a máig felejthetetlen „Which doctor” c. saját változatával fut be igazán 1958-ban.

Nos, Lang a „Move it” sikere után ír egy Rock&Roll dalt Cliff Richardról, amiben a „Move it” c. számot is megemlíti!

Jack Goodnak nem tetszik, hogy a hátán viszi a műsort, és nincs megfizetve, míg a BBC konkurense, az 1955-ben induló kereskedelmi ITV szerkesztői jóval többet keresnek. A kereskedelmi ITV vezetői hívják, csábítják, és amikor ígértet kap arra, hogy egy ugyanilyen műsort fog kapni és szabad kezet, annyi Rock&Rollt játszhat, amennyit csak akar, akkor él a lehetőséggel és átmegy az ITV-hez, ahol elindítja az „Oh boy!” show-műsorát. (A címnek semmi köze nincs a „fiúkhoz”, ez egy szleng kifejezés, ami abban a korban nagyon divatos, és körülbelül annyit jelent, hogy „a mindenit!” / „ez igen!”. Ezért is van mögötte felkiáltójel.)

Jack kétségbeesve keresi a fiatal tehetségeket, és amikor meghallja a „Move it” c. számot, felkiált:

De hisz ez olyan, mintha Memphisben, Sam Philips SUN stúdiójában készült volna!

Az EMI azt szeretné, ha Cliff a másik dalt népszerűsítené a műsorban, de Jack visszautasítja az ajánlatot: Vagy a „Move it”, vagy semmi!

Nem bíz semmit a véletlenre, a próbák egy hétig tartanak, mielőtt elkezdődne a szombat éjszakai élő műsor a Hackney Emire színházból. A próbaterem a Canonbury Lane-nen van, Islingtonban. Amikor először találkoznak, Cliff csalódik. Jack a következőkkel kezdi:

Felejtsd el a gitárt, vágasd le a pajeszodat, ne akarj Elvis lenni. Az már van egy. Te legyél Cliff Richard!

Minden mozdulatot lepróbálnak, Jack még arra is ügyel, hogy közelről ne látszanak Cliff kusza fogai. Jacktől tanulja meg, hogyan kell kamera előtt mozogni. Jack az mondja, hogy szerezzen magának valamilyen fellépő ruhát, olyant, ami csak rá lesz jellemző. Cliff gondolkodik, Elvisre gondol, ő honnan szerezte be a ruháit, miket hordott. Mi az, ami valahogy az öltözékében Elvishez kötheti. Elvis rózsaszín Cadillac-kel hívta fel magára a figyelmet, akkor ő egy rózsaszín zakóval fogja. Elmegy a Sohoban a Dean Streeten működő szabósághoz és rendel magának egyet. A szabóság még soha senkinek nem készített rózsaszín zakót, de ha a megrendelő fizet, ők elkészítik neki. A zakó sokat jelent neki, még akkor is, ha a műsort fekete, fehérben sugározzák és a színt úgysem látja senki.

Az első adásra 1958. szeptember 13-án kerül sor. Lent a közönség ül, fent a színpadon pedig televíziós kamerák. A show remekül sikerül, Cliff igyekszik mindent betartani, amit Jack javasolt neki. Az adásnak szép sikere van, olyannyira, hogy a „Move it” felkerül a húszas toplista 12. helyére.

Mivel a lemezt elkapkodják és újakat kell nyomni, Paramor beadja a derekát, elismeri, hogy bizalmatlan volt, és a két számot megcseréli, a második nyomástól kezdve már a „Move it” van az A oldalon.

Cliff egyre magabiztosabb, heti fellépést kap az „Oh Boy!” televíziós műsorban, a tini lányok sorban állnak az autogramjáért. Egyre több sztárral találkozik a műsorok során, Billy Fury, Vince Eager, és mindenekelőtt nagy riválisa, Marty Wilde, akinek ugyancsak van egy sikeres kislemeze, az „Endless Sleep”. Ők ketten a húzó nevek a műsorban, csak aztán Larry Parnes, aki Tommy Steele és Billy Fury menedzsere is Marty mellett, összevész Jack Good-dal és kiveszi Marty-t a műsorból.

A műsorvezetők, Tony Hall, egy jazz lemezproducer és kritikus, valamint Jimmy Henney, a művészek pedig a zene széles spektrumát fedik le, beleértve a balladákat, a jazzt, a skiffle-t és a Rock&Rollt.

Az „Oh Boy!” minden héten állandó művészeket és néhány különleges vendéget mutat be. Az állandó vendégek Cuddly Dudley (21 adás), Cliff Richard (20 adás), a Drifters (később Shadows) (17 adás), Marty Wilde (17 adás) és a Dallas Boys (10 adás). A vendégek között van még Billy Fury, Dickie Pride, Tony Sheridan, Shirley Bassey és Lonnie Donegan; alkalmanként olyan amerikai sztárok is felléptek, mint az Inkspots, Conway Twitty és Brenda Lee. A szólóművészeket egy külön erre a célra létrehozott házi zenekar, a Lord Rockingham’s XI támogatja, akiknek később saját jogon is lesznek slágereik, köztük a „Hoots Mon”, ami listavezető lesz az angol kislemez listán. Az előadókat a Vernons Girls, a Dallas Boys és a Neville Taylor’s Cutters éneke és tánca is támogatja.

Nyolc epizódot sugároznak az Egyesült Államokban is felvételről. Valamennyi előadást filmen rögzítenek, sajnos a 38 darabból álló sorozatból (vagyis a két pilotot is beleértve a 40 darabból álló sorozatból) csak három maradt fenn, az is rendkívül rossz minőségben.

Az eredeti műsorok közül az utolsó az Egyesült Királyságban 1959. május 30-án kerül adásba. Ennek a végén bejelentik, hogy a műsor nyári szünetet tart, szeptember 12-én visszatér, azonban az „Oh Boy!” helyett, a Good által szintén gyártott „Boy Meets Girls” című utódsorozat, Marty Wilde főszereplésével ezen a napon kezdte meg a sugárzását.

A sorozatot 1979-ben élesztik újjá a retro Rock&Roll sztárjai számára. Ezúttal Shakin’ Stevens, Alvin Stardust, Joe Brown, Lulu, Mr. Lee Grant, Freddie ‘Fingers’ Lee, Les Gray, Tim Whitnall, Johnny Storm, a Shades és Fumble szerepel a műsorban. Joe Brown az egyetlen, az 1950-es években az egész Egyesült Királyságban fellépő művészek közül, aki ebben az „Oh Boy!”-ban is látható. A felvétel műsorvezetője „GBH”, ez Billy Hartman skót színész álneve.

Az „Oh Boy!” show-műsor mellé szokatlanul egy albumot is kiadnak, azért szokatlanul, mert addig még nem volt rá példa, hogy egy televíziós adás kivonatát lemezen örökítsék meg.

A „Jack Good’s Oh Boy!” egy élő LP, amely különböző előadók számaiból áll, olyan művészekéből, akik a TV-sorozatban szerepelnek. A közreműködők között van Cliff Richard, a John Barry Seven, a Dallas Boys, Vince Eager, Cuddly Dudley, Neville Taylor and the Cutters, Peter Elliot és a Vernons Girls.

Az albumot az „Oh Boy!”zenei vezetője, Harry Robinson hangszereli, és az EMI munkatársa, Norman Newell veszi fel élő közönség előtt 1958. október 19-én, kivéve Cliff Richard énekszámait, mert azok két nappal később kerülnek szalagra az EMI munkatársa, Malcolm Addey által, aki hozzáadja a korábbi felvételen rögzített háttérsávokhoz. A munkálatok az EMI Abbey Road stúdiójában folynak.

Cliff Richard olyan dalokat ad a lemezen elő, amelyek csak itt találhatók meg, ezek „T.V. hop”, „Rockin Robin”, „High School Confidental”, „Early in the morning”, „King Creole”, „I’ll try”, „Somebody touched me”.

(E sorok írója büszkélkedhet azzal, hogy ennek a lemeznek az eredeti, 1958-as kiadása megvan a gyűjteményében, természetesen az új kiadvány mellett, ami azért kell, hogy lehessen mit hallgatni. Az eredeti túl értékes ahhoz, hogy azt tegye a lemezjátszóra.)

Később még kiadásra kerülnek számok – ki tudja, honnan kerülnek elő – elég jó minőségben. Így 1997-ben napvilágot lát a Coasters slágerének angol változata a három sztár, Cliff Richard, Marty Wilde és Dickie Pride előadásában a „Three cool cats”, az „Early in the morning” Clliff és Marty Wilde duettje, valamint a „When the saints go marchin’ in” a teljes közreműködő gárda előadásában. Ez utóbbi 2010-ben lát csak napvilágot.

Cliff 1958 szeptember 12-i bemutatkozó szerepléséről az „Oh Boy!” showban kalózkiadásban elérhető lesz három felvétel, a „Move it”, a „High Class baby” és a Fats Dominotól jól ismert „Rosalie (Come back to me)” c. dal, mindháromban Ian Samwell játszik szólógitáron. Ugyancsak kalózkiadásban megjelenik az 1958.november 15-i adásból a „Sentimental journey”.

Cliff és a Drifters 1958 augusztusában koncertet ad a Butlin ifjúsági táborban, Essex-ben. A fellépés remek hangulatú és titokban valaki felveszi magnóval. Sokáig nem is tud róla senki, majd csak 1997-ben jelenik meg a kalózfelvétel egy lemezen „Clliff Richard & The Drifters: At Butlin’s holiday camp, Aug.1958” címmel. Az album a következő számokat tartalmazza: „Twenty flight rock”, „Jailhouse rock”, „Breathless”, „Money, honey”, „Heartbreak hotel”, „Hound dog”, „I got a woman”, „Milk Cow Blues”, „Whole lotta shakin’ goin’ on”.

A felvétel jól bizonyítja, mennyire ragaszkodik ekkor még Cliff az Elvis repertoárhoz. Bár a hang minősége, amit igyekezett az ismeretlen kiadó feljavítani, messze nem a legjobb, de a kalózlemez ritka kincs, hiszen dokumentálja Cliff és a Drifters korai korszakának koncertjét. Innen nyerhetünk képet arról, milyen is volt a Shadows előtti korszakban a Drifters.

(Folyt. köv.)