Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | 19. Új fiúk érkeznek a csapatba

Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | 19. Új fiúk érkeznek a csapatba

Norrie Paramor turnét szervez a fiúknak, a Kalin Twins new yorki iker testvérpárral együtt kell fellépniük Anglia különböző városaiban. A Kalin Twins a „When” c. dalukkal vezeti az amerikai kislemez listát és öt héten át maradnak az első helyen.

Ken Pavey, aki szólógitározik a csapatban, nem akar turnéra menni. Iam Samwell basszusgitáros jól tudja, hogy szükségük van hangosításra és egy szólógitárosra. A fáradhatatlan John Foster ígéri, hogy szerez egyet. Hova is mehetne máshova, mint a 2i’s kávébárba. Tony Sheridant szeretné megszerezni, aki az éppen lezajlott angliai turnén Gene Vincentnek és Conway Twitty-nek gitározott. Sheridan nincs a klubban, amikor Foster keresi, de miközben a bárban van azt hallja, hogy valaki feltűnően jól gitározik. Olyan jól, amilyen jól még senkit nem hallott. Annyira biztos benne, hogy nem téved, hogy nyomban elfelejti Sheridant és odalép a szemüveges, vézna fiatalemberhez, be sem mutatkozik, csak ennyit mond:

Cliff Richard turnéra indul a bandájával, a Drifters-szel, kell egy szólógitáros, szerintem te megfelelnél! Akkor oké?-és a srác csak ennyit felel: „Persze!”. Egy kérése van. Van egy Bruce nevű barátja és szeretné őt is magával vinni.

Hank B. Marvin, mert róla van szó, Brian Robson Rankin néven látja meg a napvilágot egy koszos kis munkásvárosban, Newcastle upon Tyne-ben,

1941. október 28-án. Apja katonatiszt, de nincs a háborúban, nem messze a lakásuktól a kiképzést irányítja, így haza tud ugrani néha, hogy meglátogassa kisfiát. Leszerelése után az angol vasutaknál helyezkedik el. Édesanyja háztartásbeli. A bombázások idején sem költöznek el, egy „bunker” van az ebédlőasztaluk alatt, anya és gyermeke oda menekül, ha a közelben hullanak a bombák. 1945-ben a kis Briannek öccse születik.

Van a családnak egy régi, örökölt pianínója, hogy az ne álljon kihasználatlanul, édesanyja unszolására zongorázni tanul, és kottát olvasni, tizenegyéves koráig vesz zongoraleckéket, de aztán megunja a sok kötelező gyakorlást.

A zenélést azonban nem hagyja abba. Mivel megkedveli Sidney Bechetet és a Monty Sunshine Band-et, elhatározza, hogy klarinétozni fog. Eljár a Newcastle City Hall-ba jazz koncertekre és annyira megszereti ezt az angol típusú dixiland zenét, hogy elhatározza, zenekart alakít. Klarinétot a szülei nem tudnak neki vásárolni, és azért, hogy hű maradjon a Monty Sunshine Band-hez, és főleg Lonnie Donegan hatására úgy dönt, hogy bendzsózni fog. Csakhogy a családnak erre sincs pénze. Van azonban az iskolájában egy franciatanár, aki elég sokat mesél a zenéről a fiúknak, és egy alkalommal megemlíti, hogy van egy bendzsója. Hank kap az alkalmon és megkérdezi a tanárt, nem adja-e el neki a hangszert. A tanár igent mond. A bendzsó 2 font 10 pennybe kerül. Hank ezt nem tudja a zsebpénzéből kifizetni, de a tanár belemegy, hogy akkor fizessen, amikor van pénze. Abban az időben, akinek saját hangszere volt az iskolában, az mindjárt zenekarvezető lehetett.

Hanknek tanárra sincs pénze, vesz egy bendzsóoktató tankönyvet, de hamar rájön, nincs szüksége könyvre, magától is tudja, hogy kell a hangszerén játszani. Mi több, arra is rájön, hogy ha szereltet egy ötödik húrt a bendzsóra, akkor még rafináltabb hangokat tud kicsalni a hangszerből. Néhány hét elteltével már meg is alakítja első zenekarát, a The Crescent City Skiffle Group-ot, még az általános iskolában. Az alsó gimnáziumban találkozik Bruce Welch-el, aki szintén rajong a skiffle zenéért.

Hanket 16.születésnapján a szülei meglepik egy gitárral, egy Hoffner Congress-szel, egy elektromos gitárral, amit kéz alatt vásárolnak. Saját zenekara feloszlik, így csatlakozik Bruce Railroaders csapatához és közli, hogy szólógitáros lesz, amikor igazából még nem is tud gitározni, csak bendzsózni. Bele kell húznia, ugyanis a Railroaders-szel szerződést köt a Newcastle Palace. Hanknek öt teljes napja van arra, hogy az új gitáron megtanulja eljátszani azokat a dalokat, amelyek a repertoáron szerepelnek.

A bemutatkozás sikeres, sorra kapják a fellépési lehetőséget. Fizetségük 6 font koncertenként, Hank része 25 siling. A sikerhez Hank elektromos gitárja is hozzájárul, mivel addig a tinik ilyennel még életükben nem találkoztak. Bruce a szokásos dobozos gitáron ritmusozik. Már elég ismertek a környéken, amikor elhatározzák, hogy elmennek Londonba szerencsét próbálni, megméretik magukat egy tehetségkutató koncerten, hátha befutnak. A versenyre a Granadában, Edmontonban kerül sor. Bruce énekli a szólót. Megnyerik a versenyt, de nincs semmi következménye, mehetnek vissza Newcastle-be. 1957 karácsonya előtt ismét Londonba mennek szerencsét próbálni, egy másik tehetségkutató versenyen. Ezúttal a középdöntőben kiesnek.

Még iskolába járnak, Hank tehetséges a rajzban is, de őt már csak a zene érdekli. Bruce is úgy van vele, ha törik, ha szakad zenész lesz ő is. Ekkor nyílik meg Newcastle-ben a híres televíziós show-műsorhoz kötődő „Six-Five” klub. Rock&Roll együttest keresnek, és nyomban jelentkeznek. Eddig csak skiffle-t játszottak, de imádják a Rock&Roll t, akkor miért ne? Az egyik este egy fickó jelentkezik, hogy énekelne, jó hangú fickó, Eddie Silvernek hívják, de a nagy erőssége, hogy van egy fekete Vega gitárja! Egy igazi amerikai elektromos modell. Hank beleszeret a gitárba és ráveszi a fiút, hogy adja el neki. Hank ezt használja a Kalin Twins turnén, később eladja Bruce-nak.

1958. április 6-án ismét Londonban vannak, megint egy tehetségkutatón méretik meg magukat, ezúttal azonban már Rock&Roll t játszanak. A Railroaders együttes énekese most Eddie Silver, aki basszusgitározik a csapatban. Nincs azonban dobosuk, gyorsan keresni kell valakit. Eddie ismerős Londonban, kérdezgeti a barátait, ki tudna segíteni, végül egy Peter Chester nevű fickót ajánlanak nekik. Peter nem jön egyedül, hozza magával a haverját is, Gerry Furst-öt, aki szájharmonikázik és egy másik barátját, Neil Johnsont, aki tangóharmonikázik. Gerry Furst nevét illik megjegyeznünk, mert ő játszik majd Cliff Richard „Evergreen tree” c. számában szájharmonikán.

Sok idő nincs összeszokni, elég vegyes a csapat, így indulnak el a versenyen. A közönség rajong értük, de a zsűri hajthatatlan, csak a harmadikok lesznek. Már túl késő van, hogy haza tudjanak menni, az utolsó vonat is elment, valahol kellene aludniuk. Hank és Bruce talál egy hónapos szobát, aminek a tulajdonosa Ms. Bowman, egy kedves, egyedül élő, idősebb hölgy. Közlik, hogy csak egy éjszakára kell a szoba, mert többet nem tudnak kifizetni. Úgy alakul, hogy 1959-ig itt maradnak. Ugyanis Hank és Bruce elhatározzák, elegük van Newcastle-ból és az iskolából, nem mennek haza, zenészek lesznek, történjék akármi! A Railroaders többi tagja hazamegy, az egy versenyre összeállt csapat szétszéled. Pete Chester úgy dönt, hogy velük marad, így nyomban meg is alakítják a The (Five) Chesternuts nevű együttest. (A név szójáték: gesztenyét jelent, de benne van Peter Chester családi neve)

Peter ismer egy magát menedzsernek kiadó srácot, Leslie Cohnt, talán érdemes lenne vele kezdeni valamit. Cohn azt kérdezi, mitek van, amit el lehet adni? Mint kiderül Peter írt egy dalt „Teenage love” címmel. Cohn azt mondja, megelőlegezi az összeget a saját zsebéből, készítsenek egy demo felvételt belőle. A dalt ők is a His Master’s voice „saját hangja, vigye haza” stúdióban veszik fel az Oxford Streeten és Cohn eljuttatja a Columbiához. A kiadó ki is adja, de nem érnek el vele különösebb hatást. Ez a világon az első lemez, amelyen hallani Hanket és Bruce-t énekelni és játszani. A dalra felfigyelnek a BBC „Six-Five Special” műsorának szerkesztői és meghívják őket szerepelni. Nem keresnek sokat, hol tudják fizetni a hónapos szállásukat, hol nem. De Ms. Bowman türelmes.

Majd fizettek, édeseim, ha híresek lesztek!

1959 áprilisától októberig anyagilag maga a pokol. Végtelenül le vannak égve, megfordul a fejükben, hogy visszamennek Newcastle-be, aztán mégsem. Bruce nagynénje néha küld nekik egy kis pénzt, amit élelmiszerre költenek. Éjjel, nappal a 2i’s kávézóban lógnak, várják, hogy beüssön a szerencse. Egyik nap beállít egy hirtelenszőke srác, Jet Harris. Éppen basszusgitárost keresnek, ott a pincében nyomban leülnek próbálni, a fiúk el vannak ájulva Jet játékától. Ilyent ők még életükben nem hallottak. Jet úgy játszik a basszusgitáron, mintha szólózna. Meghallja őket zenélni egy másik srác, aki viszont dobol. Kérdezi, nem szállhatna-e be. A fiút Tony Meehen-nek hívják. Akkor ott lent, a 2i’s pincéjében, megalakul az új együttes. Este már játszanak is, és attól kezdve háromszor egy héten. Igaz, a Chesternuts formáció is tovább működik.

Mielőtt tovább szőnénk a történetet, vessünk egy pillantást a másik három fiú élettörténetére is!

Bruce Welch 1941. november 2-án látja meg a napvilágot Bognor Regis-ben, Dél-Angliában.

Ebben az időben édesapja katona. Három hónapos, amikor a bombázások miatt átköltöztetik a családot Newcastlebe, ahol az egyik nagynénijük fogadja be őket. Édesanyja meghal, amikor Burce hatéves, innentől kezdve a nagynénje neveli őt. Apja újra nősül és nem törődik a fiával. A nagynéni Newcastle lerobbant munkásnegyedében lakik, igen nehéz kettőjüknek a megélhetés, mivel nincs pénzkereső a családban. Nyolc éves, amikor az egyik rokontól kap egy ukulelét születésnapi ajándékba. Tizenkét évesen találkozik a Ruthheford Grammar Schoolban Hankkel. Egyikük sem lelkesedik különösebben a tanulmányokért, viszont összeköti őket a „Rock Island Line” c. dal, Lonnie Donegan sikerlemeze. A rádió naponta többször játssza a felvételt, Brue és Hank azon versenyez, melyikük lenne jobb Lonnie Donegan.

Ezt a vetélkedést akkor tudnák eldönteni, ha legalább egy gitárjuk lenne, amin mindketten tanulhatnának játszani. Elhatározzák, hogy gyűjteni fogják és bedobják a közösbe a zsebpénzüket. Hamarosan összegyűlik 4 font, ami már elégséges a legolcsóbb gitár megvételére. Megveszik és nagyon büszkék rá, de ahogy Bruce később elmeséli, ez inkább egy húrral ellátott fadarab volt, mintsem egy igazi gitár. De akkor ezzel nem törődnek, gyakorolnak, gyakorolnak és gyakorolnak.

Rájönnek, hogy vannak az iskolában mások is, akiket magával ragad a skiffle zene őrülete, és Bruce megalakítja a Railroaders együttest. Hanknek van némi előnye, mert neki már volt egy zenekara az általános iskolában és egy bendzsója is van, amiről könnyű volt áttérni a gitárra.

Én még csak akkordozni tudtam akkor, Hank pedig már tudott szépen egymás után hangokat lejátszani.– meséli tréfásan Bruce.

Ezért úgy döntenek, hogy a zenekarban Hank lesz a szólógitáros, míg Bruce ritmusozik.

A Railroaders két meghatározó tagja Hank és Bruce, van bőgősük és egy mosódeszka (washboard) játékosuk. Természetesen Lonnie Donegan dalokat gyakorolnak. Felvesznek repertoárjukra divatos folk zenét is és meg vannak róla győződve, hogy sikeresek lesznek. A sok gyakorlás az iskola rovására megy, bizony Bruce egyre rosszabb osztályzatokat kap, ezért az osztályfőnök kénytelen behívni a nagynénit és közölni vele, ha ez így megy tovább, akkor a fiú meg fog bukni. A nagynéni szobafogságra parancsolja, hogy legalább a pótvizsgán menjen át a gyerek. A pótvizsgán átmegy, de elérkezik a 15. életévéhez és ekkor búcsút mond az iskolának és Newcastle-nek is. Innentől kezdve Hankkel elválaszthatatlanok, együtt indulnak el a siker útján.

Terrence Harris a legidősebb a csapatban, 1939. július 6-án látja meg a napvilágot a Honeypot Lanen, a Middlesex grófságban lévő Kingsburyben. Apja présszerszám beállító munkás a közeli városban lévő gyárban, Willesden-ben. Édesanyja háztartásbeli. A háború itt éri őket, a német bombázók ott húznak el a házuk felett. A szülők rettegnek, a kis Jetnek ez csak játék. Itt kell maradniuk, mivel apját nem hívják be katonának, ugyanis nagy szükség van rá a gyárban, ahol fegyvereket gyártanak.

Egy nap egyre erősödő süvítő hangot hallanak. Az udvaron álló Jettet felkapja az anyja és rohannak a kiépített óvóhelyre. Éppen csak, hogy be tudják csapni az ajtót maguk mögött, a bomba a sarkon becsapódik. Az egész ház beleremeg.

Amikor Jet ötéves, megkezdi az iskolát. Rossz szokása, hogy minden háborús maradékot összeszed, egész gyűjteménye van felrobbant srapnelekből, bombaszilánkokból. Jet imádja a zenét, folyton a rádión csüng, Winifred Atwell és Tennessee Earnie Ford a kedvence. Szereti a sportot is, remek futó az iskolában, a leggyorsabb, több Middlesex-i sportversenyen ő éri el az első helyet. Ekkor ragasztják rá a „Jet” becenevet.

Tizennégy éves, amikor felveszik a helyi szakközépiskolába, apja azt szeretné, ha ő is a gyárban dolgozna és végezné ugyanazt a munkát, mint ő. De Jetnek nem fűlik a foga az iskolához, egy év múlva ott is hagyja és elhelyezkedik segédmunkásként a Diary Supply fémfeldolgozó vállalatnál. Egyre jobban érdekli a zene, a helyi jazz klubokba jár be London szívébe. Egyik kedvence a Mapleton Club a Leicester Square közelében. Összegyűjti keresetét és vásárol magának részletre, 22 font csillagászati összegért egy klarinétot. Büszke a hangszerére, de sehogyan sem boldogul vele. Rájön, hogy kár volt megvennie, soha nem fog úgy klarinétozni, mint a jazzklubban a dixit játszó kitűnő zenészek. Ennek ellenére hónapokig becsülettel gyakorol a klarinétján.

Egyik alkalommal valamelyik jazzklubban megbabonázza egy bőgős. Fantasztikusakat improvizál, pörgeti a hangszerét. Még ilyent! Bőgőzni fogok, határozza el és rohan a boltba, hogy vegyen magának egyet. Csakhogy egy bőgő 50 font! Annyi pénz a világon nincs! Márpedig ő nem fogja magát halálra gürcölni a gyárban, hogy öreg korára megvehessen egy bőgőt! Veszi a bátorságot, így egyik koncert után odamegy Sammy Stokes bőgőshöz és arra kéri, tanítsa őt meg bőgőzni. Sammy Stokes angol zenész, nem is akárki, több felvételen ő a Ted Heath nagyzenekar bőgőse. Az egyik ilyen dal a „Sidewalks of Cuba”, ahol igazán gyönyörködhetünk Sammy Stoke egészen kimagasló bőgő játékában.

Sammy azt mondja Jetnek, bizonyítsa be, hogy elég komolyan gondolja-e, és hogy van kitartása.

Ne csinálj semmit, csak nézd a kezem! -mondja Jetnek.

Attól kezdve Jet minden koncerten ott van és figyeli Sammy kezét.

Hetek telnek el így, amikor Sammy azt mondja, rendben, meggyőztél, adok neked leckéket.

Mennyibe fognak kerülni a leckék?– kérdezi Jet.

Egy doboz cigibe-válaszolja Sammy.

Sammy nem csalódik, Jet mindent tudni akar, speciális trükköket, a technikai bravúrok érdeklik őt a legjobban. A leckék néhány hónapig folytatódnak, amikor Sammy azt mondja, ennél többet nem tudok adni neked, innen már megállsz a magad lábán. Jet soha nem felejti el, mit köszönhet Sammy Stokesnak.

Még nincs bőgője, de a gyárat otthagyja örökre. Egy fiatalokból álló jazz combóhoz csatlakozik, akik „The Delinquents”-nek nevezik magukat. A Mapletonban játszanak, Jet 2 fontot kap fellépésenként.

Terry Dene tesz neki ajánlatot, amikor megtudja, hogy Sammy Stoke tanítványa volt. 30 fontot kap egy hétre. Még soha nem látott ennyi pénzt. A gyárban heti 8 fontért dolgozott. A szülei nem örülnek, azt hiszik, nem egyenes úton szerez a gyerekük ilyen sok pénzt. Apja marasztalná a gyárban. Jet azonban jól tudja, mit csinál és búcsút int a családjának.

Terry Dene-nek akkoriban jelenik meg a „White sports coat” c. lemeze, ezt népszerűsítik mindenfelé. A tinik rajonganak Dene-ért.

Az első héten Londonban, az Astor Klubban játszanak. Aztán vidéki fellépések sora, majd vége a turnénak, Jet munkanélküli lesz. Jet unatkozik, meg keresni is szeretne, amíg nincs fellépés, ezért elmegy a 2i’s kávébárba és beáll a bárpultba kávét és kólát árulni. Larry Page azt mondja neki, ilyen tehetséggel nem kellene ezt csinálnia és leköti két hónapra, 15 fontért egy hétre. Észak Angliában turnézik McDewitt-tel.

Ez a szerződés is lejár, Jet visszamegy a 2i’s-ba kólát árulni. Egyik este maga Don Lang állít be oda, bőgőst keres egy estére, a „Six-Five Special” televíziós műsorba. Fellépése siker, aztán ismét semmi, vissza a bárpult mögé. A kávézó egyik tulajdonosa, Paul Lincoln bemutatja Charlie Harrisnek, akit Anglia később Wee Willie Harris néven ismer meg. Paulnak sincs munkája, de jó haverok lesznek, együtt lógnak mindenfelé, és várják, hogy rájuk köszöntsön a szerencse.

A szerencse akkor a kávéklubokban volt fellelhető. Ezúttal az egyik klubban belebotlanak Les Bristow-ba, aki a Tony Crombie zenekarnak keres énekest. Ezúttal Crombie-val indul turnéra. Crombie azt tanácsolja neki, hogy cserélje fel a bőgőt basszusgitárra, amit sokkal könnyebb tömegközlekedési eszközökön szállítani. Szót fogad és vásárol magának egy basszusgitárt részletre, 70 fontért.

Ezzel ugyanis történelmet ír, ő az első angol zenész, aki elektromos basszusgitáron játszik, a többi zenész is csodájára jár, addig még senki nem használt basszusgitárt angol könnyűzenéhez. Sokaknak furcsa és idegen, valahogy úgy érzik, nem tartozik a megszokott hangszerek közé
Ez a turné is elmúlik, vissza a 2i’s-ba kávét árulni. Van abban az időben egy ismertebb skiffle csapat, a Vipers.

A Vipers együttes 1956 tavaszán alakul London központjában, eredetileg Wally Whyton, Johnny Martyn (született John Martyn Booker, 1934-2007) és Jean Van den Bosch énekes-gitáros triójaként. Még azon a nyáron kibővülnek egy ritmusszekcióval, Tony Tolhurst (basszusgitár) és John Pilgrime (mosódeszka). 1956 szeptemberében meghallgatásra jelentkeznek George Martinnál, aki szerződést köt velük a Parlophone Recordsnál.

Második kislemezük, a „Don’t You Rock Me Daddy-O”, melynek producere maga George Martin, 1957 elején felkerül a kislemezlista 10. helyére az Egyesült Királyságban.

Egy nap Wally-ék besétálnak a 2i’s-ba, ahol szeretnének fellépni. Ha már ott járnak, megkéredzik az éppen munkanélküli Jet-tet, nem csatlakozna-e hozzájuk. Jet-nek nincs sok választása.

Szülei továbbra is aggódnak miatta, apja hívja haza, sokkal biztosabb lenne a gyári munka, mondja neki és elküldi Jet édesanyját, hogy hozza haza a fiát. A mama elszörnyed, amikor látja, hogy a fiúk hol lakik. Négyszobás, egy fürdőszobás alagsori lakás egyik szobájában, a Victoria vasútállomás mögött. Itt lakik Johnny Booker, a Vipers énekese és ritmusgitárosa is a másik szobában. A mamát különösen az rémiszti halálra, hogy van a helyiségben egy róka, két majom, egy kutya és egy macska. Kitömve. Az előző lakó hagyta ott. Anyja azt kéri a fiától, hogy ezektől szabaduljon meg, ha továbbra is itt akar maradni. Jet azonban ragaszkodik hozzájuk. Ráadásul az egyik majmot Elvisnek nevezi el. A szobában elviselhetetlen a rendetlenség, a kosz és a cigiszag. Emellett kiderül, hogy egy alkalmi szobatársa is van, Bruce, akit Jet a 2i’s-ban ismer meg. Néhány estét itt tölt Jettel, a zenéről beszélgetnek, éjjel már nem indul haza, a földön alszik. Az is kiderül, hogy hideg vízben mosakodnak, mert nincs pénzük a fizetős boylerre.

A mama sírva megy haza, de nem árul el semmit abból, amit látott, nehogy férje felkerekedjen és hazarángassa a fiát. Jet további hat hónapot tölt így, mielőtt elindulna Cliffel a KalinTwins turnéra a Drifters-szel.

Tony Meehan 1943. március 2-án születik Hampsteadben. Nem egyedüli gyerek, három bátyja van, John, Keith és Kevin, de később születik egy húga is, Angela.

Hatévesen kórházba kerül komoly bélproblémákkal, kioperálják a fél gyomrát. A hasán a hosszú forradás mindvégig megmarad. Magának való gyerek, nem mutat különösebb feltűnést semmi iránt. Aztán hatévesen, egy este az ágyában fekszik, amikor a szomszéd lakásból, a rádióból zene szűrődik át. Addig nem hallott zenét, a szüleinek nem volt rádiójuk, lemezjátszójuk meg pláne nem. Nyolc éves, amikor a család elmegy egy amerikai zenés filmet megnézni. A film az amerikai szving korszak egyik alkotása, tele big banddekkel. Egyszerűen nem tudja levenni a szemét a dobosról. Megbabonázza őt a hangszer. Alig, hogy hazaér, pálcákból csinál magának dobverőt, amivel mindent üt, ami elé kerül.

Még nincs tíz éves, amikor egy kirakatban meglát egy használt dobfelszerelést, amit eladásra kínálnak. Bemegy, hogy megveszi. A bolt tulajdonosa mosolyog a kisgyereken, aki naponta visszatér, és azt mondja, hogy márpedig ez a dobfelszerelés neki kell.

Vegye meg apád -ajánlja a boltos.

De neki nincs pénze. Viszont ő kap két font zsebpénz hetente, ezt fel tudja ajánlani. A boltos elfogadja az ajánlatot, úgy, hogy a dobokat csak akkor viheti el, ha a teljes összeget kifizette. Mennek a hetek, és a heti két fontok, amikor elérkezik a karácsony. Nem akar hinni a szemének! A fa alatt ott van a dobfelszerelés. Édesanyja titokban kifizeti a hátralékot. Egy öreg Üdvhadsereg dob, lehet vagy harminc éves, a nagydobnak hiányzik a hátsó oldala, de Tony számára egy kincs. Szegény mama, jót akart, aztán főhetett a feje. Tony dobol minden üres percében, a lakásban dobogás és dübörgés, cintányér csörömpölés van folyamatosan.

Anyja a fiát csodagyereknek tartja, ezért inkább befogja a fülét, és arra gondol, ezt ki kell bírnia, amíg a fiából híres dobos nem lesz. Amikor Tony 14 éves, édesanyja egy másik dobfelszereléssel lepi meg. A család 40 fontot gyűjt össze, és a rokonok is adakoznak, hogy a „csodagyerek” kapjon egy normális dobfelszerelést.

Tony úgy dönt, ezzel a felszereléssel már kap munkát és 14 évesen elindul a Sohóba, hogy zenekart találjon magának. David Rees osztálytársával barangolnak, benéznek a Greek Streeten lévő Skiffle pincébe. A Vipers együttes játszik éppen aznap este. Ingyen nem maradhatnak, fogyasztani kell, utolsó fillérjeiket kólára költik és hallgatják a zenét. Aztán átmennek a 2i’s-ba, ahol még varázslatosabb zene szól. Előbb azt hiszik lemez, de aztán meglátják, hogy három fickó játszik: Hank, Bruce és Jet! Életében még nem halott ilyen zenét. Egészen meg van babonázva. Amikor vége a rögtönzött koncertnek, összeszedi a bátorságát és odamegy hozzájuk. Közli velük, hogy szeretne a dobosuk lenni.

Hány éves vagy, öcsi? – kérdezi Hank.
Tizenhat múltam! -vágja rá, de érzi, hogy hirtelenszőke haja alatt a fülei elvörösödnek.
Akkor mutasd meg, mit tudsz! – így Hank, és Tony csak erre vár, leül a dobok mögé és elkezdi püfölni.

A fiúk összenéznek. El se tudták képzelni, hogy ez a kis gyerek így tud dobolni. Nyomban bemutatják a 2i’s tulajdonosának, akinek azt mondják, hogy 17 múlt, néhány hónap és betölti a tizennyolcat. A tulajdonos egy hónapra leköti őt session zenésznek, ami annyit jelent, hogy aki ott fellép, legyen bárki, annak dobolnia kell. Ebben az időben, tekintettel a skifflere, ahol nem dob van, hanem mosódeszka, dobosokat ritkán találni. Tony 25 fontot kap egy hétre.

Otthon elújságolja a nagy hírt édesanyjának. Közli, hogy az iskolát is ott kell hagynia. A legnagyobb meglepetésére a mama belegyezik. A 14 éves Tony kenyérkereső lesz. Nem is akármilyen. Az első banda, amelyikkel játszik, a Worried Man, ami Adam Faith első zenekara. Adam Faith szólókarrierbe kezd, együttese a 2i’s-ban keres és kap menedéket.

Nappal alszik és erőt gyűjt, estétől hajnalig a klubban van. Nem a legegészségesebb életmód egy 14 éves gyereknek. Nem sokkal később Vince Eager ajánl neki munkát a Churchill Club-ban, ahol este 7-től éjjel 11.30-ig kell játszania egy menetet, majd éjféltől hajnali 3-ig a következőt. Egy idő után ezt maga hagyja ott, mert túlságosan megviseli. Különben is Vince Taylor ajánl neki munkát. Sőt, őt bízza meg, hogy rakjon össze számára egy együttest és Tony összeállít egy bandát, a Playboyst azokból a zenészekből, akiket kedvel. A zenekar tagjai Tony Sheridan, Brian Locking, egy amerikai fickó, Bob Frieberg és maga a sztár Vince Taylor. Több helyen is fellépnek, a London University Dance-ben és más helyeken.

Tony a szabadidejét hol töltené máshol, mint a 2i’s-ban. Egy este besétál Johnny Booker a Vipers együttestől és felajánlja Tony-nak, hogy doboljon nekik. Azzal csábítja, hogy Tony nagy haverja, Jet Harris az ő basszusgitárosuk. Elfogadja az ajánlatot. Tony és Jet a Vipers-szel készíti el élete első lemezfelvételét, a „Summertime blues” feldolgozását. Ezen a felvételen jól hallani Jet egészen különleges basszusgitár játékát, szinte a hátán cipeli vele a dalt, őt egészíti ki Tony tűpontos és invenciózus dobjátéka. (A kislemez majd 1961-ben jelenik meg).

A turné előtt Hank és Bruce bemutatja Tony-t Cliffnek, de mivel egyrészt túl fiatal, másrészt Cliff ragaszkodik régi barátjához, Terry Smarthoz a doboknál, így visszautasítja. Ezért nekünk is egy időre el kell búcsúznunk tőle.

(Folyt. köv.)