Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | 20. Az első nagylemez

Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | 20. Az első nagylemez

A turné előtt Hank és Bruce felkeresi Cliffet a lakásán, Cheshuntban, ahol Ian és Terry is ott van már. Együtt a csapat. A szimpátia azonnal kialakul a fiúk között, ami összeköti őket, az a Rock&Roll imádata. A lakásban kezdenek el gyakorolni, és annyira jól megy, hogy elhatározzák, még a turné előtt visszatérnek az Abbey Roadra, hogy felvegyék Samwell-nek egy másik szerzeményét, amit a napokban írt, a „High class baby”-t. A felvétel jól sikerül, de nem éri el a „Move it” színvonalát. Azonban itt jegyezzük meg, hogy ez az első alkalom, hogy Hank és Bruce Cliff-fel készít lemezt.

Elindul a Kalin Twins turné. A szervezők egy csomagot állítanak össze, az ikrek és Cliff meg a Drifters mellett velük van Eddie Calvert, a The Most Brothers (akik közül Mickey Most majd később nevet szerez magának, mint lemez producer). A legolcsóbb belépőjegy a koncertre 22 penny!! A Drifters mindig a szünet után következik. Ahogy egy buszban utaznak városról városra, szó szerint egyre jobban „összerázódnak”, folyamatosan mélyül a barátság, minél többet beszélnek egymással.

Önálló fellépésen 1958 októberében, a turné szünetében mutatkoznak be Hanley-ben. Szép tömeg gyűlik össze és felhangzik a lányok kórusa:

Szeretünk, Cliff!

A koncert után a lányok meg is rohanják kedvenc sztárjukat, a fiúknak kell körbe fogniuk és kimenekíteni a megvadult tinik gyűrűjéből.
A KalinTwins turné folytatódik, csakhogy az elmúlt hosszú hetek alatt a „When” visszaesik az amerikai listán, csökken az érdeklődés, új húzó lemez nincs, viszont a Drifters már nagyobb szenzáció, mint az ikrek. Egyre kínosabbá válik, hogy a Drifters fellépése után őrjöng a közönség, nem akarják őket leengedni a színpadról, szegény ikrekre senki nem kíváncsi többé. Talán a siker láttán megjelenik náluk Jet, aki a Most Brothers együttes basszusgitárosa a turnén, és kerek perec megkérdezi, hogy nem csatlakozhatna-e a Dtiftershez, mert az ő zenéjük sokkal jobban tetszik neki. Azt mondja, fizetést sem kér, csak hadd játszhasson velük. Nem akarnak zűrt, Cliff azt mondja, oké, de várjuk meg a turné végét, amikor Jet szerződése amúgy is lejár.

A körutazás után Paramor összehívja a csapatot és a fejleményeket látva közli, hogy nagyobb átrendeződés szükséges a továbblépéshez, mert innentől kezdve mindent a legprofibb alapon kell csinálni, komolyan kidolgozott szerződésekkel, olyan szakemberekkel, akiknek nevük van a maguk saját területén. John Foster, aki önmagát nevezte ki menedzsernek, remek munkát végez, a fiúkhoz jó barátság köti, de az a szint, ahol most tartanak, kezd túl magas lenni neki. Nem akarnak megválni tőle, Paramor úgy határoz, legyen a Drifters turné menedzsere, amit John örömmel elfogad.

A másik döntés szívbe markoló. Ian Samwell hozta nekik a „Move it” számot, remek barát és elég jó basszusgitáros is, de játéka nem mérhető Jet képességéhez. Ezt Paramor is nagyon jól tudja. Ő mondja ki, amit senki más nem mer, hogy mostantól Jet a Drifters basszusgitárosa, Ian maradjon az együttes „házi dalszerzője”. Ian teljesen összeroppan, de nem szakítja meg a kapcsolatot barátaival. Paramor következő döntése, hogy Franklyn Boyd zeneműkiadó tulajdonos, aki a „Schoolboy crush” c. számot is reklámozta, legyen az új menedzserük. A fiúk nem pihennek, napközben a hétvégi „Oh, Boy!” televíziós show próbái folynak, este London különböző klubjaiban lépnek fel, heti három alkalommal a Chiswick parkban, a Finshbury Park Empire-ben.
Hogy Cliffnek ne kelljen folyton hazautaznia koncertek után Cheshuntba, úgy határoz, hogy beköltözik az ú menedzser, Franklyn és felesége otthonába.

1958. október 3-án készítik el második kislemezüket:

A oldal
High Class Baby – szerző Ian Samwell

B oldal
My feet hit the ground – szerző Ian Samwell és Josep Seener (Norrie Paramor álnéven)

Zenészek:
• Cliff Richard – ének
• Ian Samwell – ritmusgitár
• Ernie Shear – szólógitár
• Frank Clarke – bőgő
• Terry Smart – dobok

A kislemez 1958. november 14-én kerül a boltokba (Columbia 45-DB 4203). Angliában a Top20-as listán a 4. helyre fut fel, Norvégiában a 3. helyre. 1961-ben a spanyol Los Teen Tops együttes felveszi a High Class baby spanyol változatát, amivel listavezetők lesznek Mexikóban.

A „Move It”-hez hasonlóan Norrie Paramor producer a felvételre Ernie Shear és Frank Clarke session zenészeket szerződteti. Cliff azonban azt mondja, hogy ezek semmiben sem hasonlítanak a „Move It”-hez, és sír, amikor hazaér, mert azt hiszi, hogy a karrierjének vége.

Eredetileg az ekkor szintén rögzített „Don’t Bug Me Baby”c. számot szánják a B oldalra, amit egy amerikai énekes, Milton Allen írt. Paramor ezt gondolja a „Move It” megfelelő folytatásának. Azonban a felvétellel nincs megelégedve, így azt félreteszik, ezért kerül a „High Class Baby” a B oldalra, aminek „angolosabb a hangzása”. A „Don’t Bug Me Baby”-t később újra felveszik az énekes „Cliff” című albumához.

A „High Class Baby”-t a megjelenése után a BBC betiltja, mert a dalszövegben egy Cadillac autót említenek, ami sérti a BBC a reklámszabályait.
A Disc számára írt kritikájában Don Nicholl a „High Class Baby”-t úgy jellemezi, mint

egy dühös rockszám, amely megrázza a fogaidat a fejedben; és úgy van tálalva, mintha egy megvadult géppuska szólna.

1958. november 14-én készül el következő kislemezük az EMI stúdiójában, ugyancsak Norrie Paramor produkciójában.

A oldal
Livin’ Lovin’ Doll – szerző Johnny May és Jim Gutard (itt ez az álnév rejti Norrie Paramort)

B oldal
Steady with you -szerző Ian Samwell


A lemez elkészítésénél Paramor szerette volna továbbra is saját zenészeit alkalmazni, de Cliff a sarkára állt, és azt mondta, most már itt van Hank, Bruce és Jet, engedje, hogy ők működjenek közre. Mivel a vita Ernie Shear és Frank Clarke jelenlétében zajlik, a két zenész sértődötten elhagyja a stúdiót. A B oldali szám érdekessége, hogy maga Paramor játszik zongorán és a Mike Sammes Singers a háttér vokál.

A zenészek

• Cliff Richard – ének
• Hank Marvin – szólógitár
• Bruce Welch – ritmusgitár
• Jet Harris – basszusgitár
• Terry Smart – dobok

A lemez 1959. január 23-án jelenik meg (Columbia 45-DB 4249). Az angol kislemez listán a 20. helyig fut csak fel. Cliff végtelenül csalódott, de Paramor nyugtatgatja.

1958. november 14-én még egy kislemezre valót rögzítenek.
A oldal
Mean streak -szerző Ian Samwell és Joseph Seener (Norrie Paramor álnéven)

B oldal
Never mind – szerző: Ian Samwell


Zenészek

• Cliff Richard – ének
• Hank Marvin – szólógitár
• Bruce Welch – ritmusgitár
• Jet Harris – basszusgitár
• Terry Smart – dobok

A lemez csak 1959. május 1-én jelenik meg (Columbia 45-DB 4290). Az angol kislemezlistán az A oldal a 10., a B oldal a 21. lesz. Norvégiában az SP listán 5. helyig jut.

Ezeken a felvételeken Hank Marvin még egy Astoria típusú, japán kiadású gitáron játszik. Egy londoni hangszerboltban bukkan rá, egyedi darab, valaki behozta Japánból és eladta.

Paramor hasonlóképpen gondolkodik, mint Tom Parker, egy sztárnak a film hozza meg az igazi elismerést, ezért felveszi a kapcsolatot néhány filmvállalattal. Az egyik helyről pozitív visszajelzés érkezik. A”Serious charge” (Komoly vád) c. filmet készítik forgatni a fiatalkorú bűnözésről, ahol jól jön a Rock&Roll, mint elrettentő példa.

Nem éppen a legjobb reklám a feltörekvő együttes számára, de Paramor is jól tudja, hogy a fiatalokat nem érdekli a mély eszmei mondanivaló, ők csak a zenére és az énekes sztárra kíváncsiak. Megköti a szerződést. Cliff magán kívül van az örömtől! Ő is filmezni fog, mint Elvis! El sem akarja hinni. De képes lesz-e játszani, hiszen soha nem tanult színészetet, amit az iskolai színkörben gyakorolt, édeskevés lesz egy igazi, egész estés filmhez. Paramor megnyugtatja:

Nem kell csinálnod semmi különöset, csak add önmagadat!-mondja.

A film igen sötét és merész történet a korában. Egy papról szól, akit egy fiú azzal vádol meg, hogy homoszexuális kapcsolatot akart vele létesíteni. A papnak védekeznie kell az alantas rágalmazás ellen, miközben az egész kisváros ellene fordul. A homoszexualitás abban az időben tabu, nem csoda, hogy a film 18 éven felüliek számára ajánlott beosztást kap, ami elvileg megakadályoz sok tinit abban, hogy megnézhesse a mozikban. A papot Anthony Quayle alakítja, aki abban az időben igen népszerű színész. A női főszerepet Winston Churchill lánya, Sarah Churchill kapja. A rendező Terence Young. Terence nem akárki, elég, csak azt megemlíteni, hogy nem sokkal később három James Bond filmnek is a rendezője lesz, „Dr.No” (1962), „From Russia with love” (1963) és „Thunderball (1965), valamint három sikeres Charles Bronson filmnek szintén. Már ekkor több híres mozisiker van a háta mögött, a szakmában nagy tisztelet övezi.

A film számukra nem okoz komolyabb gondot, nem kapnak valódi szerepet, önmagukat kell adni, saját, jól ismert klubjukban, a 2i’s kávézó pincéjében, ahol igazán otthon vannak. Három dalt adnak elő a filmben, bár egyik sem hangzik el teljes egészében: „No turning back”, „Mad About You”, és a „Living Doll” uptempós, rockos változatának egy része. Ez a variáció soha nem jelenik meg lemezen, valójában csak itt hallható a filmben.

Igazából csak a „No turning back” c. dal van kidolgozva. Norrie Paramor, aki rájött, hogy nem esik le az ujjárról a gyűrű, ha a Rock&Rollal foglalkozik, itt használja első ízben azt a technikát, amivel később nagy sikert arat, a Drifters kombót saját zenekarának rézfúvósaival erősíti meg, a kettő összegyúrva sokkal erőteljesebb hatást kelt, olyannyira, hogy a másik két szám, amin csak ők vannak négyen, kidolgozatlannak, nyersnek tűnik. Egyébként a Drifters tagjai nem jelennek meg a filmen személyükben.

A film szép siker, a plakátokon az szerepel, hogy „bemutatkozik Cliff Richard”.A Drifters tagjai egy ideig viccelődnek Cliff-fel, „cheshunti James Dean”- nek szólongatják. A kritika akárcsak Elvisszel, Cliff-fel sem elnéző. A New Musical Express azt írja:

Cliff csípőmozgása visszataszító, nem olyan látvány, amit a szülők megengedhetnének a gyerekeiknek.

Hát, mit mondjak. Ennél ártatlanabb csípőmozgást, amit Cliff a filmben csinál, ki sem lehetne találni. Abban az időben kicsit túltolták az erkölcsi mércét, volt mit a kor tini generációjának lebontani. Egyébként is számomra Cliff egy tejfelesszájú óvodásként van jelen, amolyan anyám kedvence, sehogy nem illik rá az vad Rock&Rollos stílus, amit a filmben alakítania kellene. Komolyabb színészi alakításra nincs lehetősége, mozgása nagyon amatőrnek hat a profi táncosok között.

A filmhez egy négyszámos középlemezt adnak ki, amit a filmtől elkülönítve vesznek fel az Abbey Road-i stúdióban 1959. április 28-án. Ezeknek a felvételeknek valójában semmi közük a film zenéjéhez, bár címükben ugyanaz a három szám, mégsem egyeznek meg. A „No turning back” c. dalt itt csak maga a Drifters kíséri, nincs a fúvószenekari kiegészítés. A szám keménységét Jet határozza meg, aki szólózik a basszusgitárján, a középső improvizációt természetesen Hank játssza. A főszerep azonban Jet-é! A „Living doll” is alaposan átalakul, Bruce tanácsára sokkal „countrysabb” formát vesz fel. Itt is Jet vezeti be a dalt. A „Mad about you” egy közép gyors szám, nehezen lehetne Rock&Rollnak nevezni. Az érdekesség, hogy e három szám szerzője az a Lionel Bart, aki Tommy Steele sikerszámának, a „Rock with the caveman”-nek a szerzője.

Egyveleg a filmben elhangzó dalokból:

A középlemez negyedik dala a Drifters instrumentális felvétele, a „Chinchilla”. Ebben valóban Jet szólózik a basszusgitárjával, míg Hank zongorázik, és a középső improvizációt játssza gitárral. Egyszerű kis dal, sokkal érdekesebb a szerzője, aki nem más, mint Randy Star. Ő nem kevesebb, mint 12 dalt ír Elvis Presley számára, közöttük a „Kisssin cousins”, a „Yellow rose of texas” és az „Almost in love” című számokat. Ezt megírni nem esett nehezére.

(A középlemezről majd a megjelenése idején)

A túl sok munka megbosszulja magát, az egyik koncerten elmegy Cliff hangja, de a sikítozástól úgysem lehetett őt hallani. A hűséges John Foster, úgyis, mint turnémenedzser, bepakolja az autójába és hazaviszi a szüleihez. Édesanyja el van képedve, hogy milyen rossz bőrben látja a fiát. Nem érdekli őt a szerződések sokasága, ágyba dugja a gyerekét és ki sem engedi onnan két hétig. Az „OhBoy!” showból is kimarad két hétre, Cliffnek nem kell kártérítést fizetnie, ugyanis a szerződésében benne van, hogy a betegséget „vis major”-nak számítják, azaz előre nem látható körülménynek. A pihenést Paramor arra használja fel, hogy ismét átrendezze a csapatot. Új menedzsert kapnak, Tito Burns-t, és elbúcsúzik Terry Smarttól is. Cliff talán soha nem engedte volna el a barátját, aki a „Move it”-en is dobol, de Paramor hajthatatlan, jobb dobosra van szükségük! Terry azzal vigasztalódik, hogy megvalósítja régi álmát, elszerződik egy luxus turista hajóra zenésznek, hogy bejárhassa a világot. Cliff ekkor már keres annyit, hogy az apjának ne kelljen a gyárban gürcölnie. Szabad idejét arra használja, hogy vigyázzon a fia egészségi állapotára és arra, hogy rosszakaratú emberek be ne csapják, le ne húzzák pénzzel. Apja első lépése, hogy lakást szerez neki London belvárosában, közel a Soho-hoz, hogy ne kelljen senkihez alkalmazkodnia, nyugodt körülmények között tudjon pihenni. Mi több, megengedi John Fosternek, hogy Cliff-fel lakjon, Foster már amúgy is amolyan mindenes, mindenhol ott van, mindenhol besegít, ha kell menedzser, ha kell „road”, ha kell technikus, ha kell orvos. Remekül csinálja, miközben egyikhez sem ért.

1959 januárjában országos turnéra indulnak, ekkor van először együtt igazán a nagy csapat, Hank, Bruce, Jet és Tony. A színpadon jól értik egymást, de jellemző, hogy amikor a turnébusz megáll valamelyik városban, mind a négyen négyfelé mennek, szerteszét.

A költségvetés szűkre szabott, sokszor alszanak olcsó hotelben, egyetlen szobában, egy dupla ágyon négyen. (Reggelre ketten mindig a földön ébrednek).
Turné közben pár napokra haza kell ugrania az „Oh Boy!”próbáira,a Hammersmith Odeon színházba, majd autóval vissza abba a városba, ahol a körutazás tart. (Szabad megjegyeznem, hogy e sorok írója a hatvanas évek végén ebben a színházban élvezi Bill Haley and the Comets koncertjét. Bár már nem a régi zenészei vannak vele, de a koncert hangulata remek.)

Itt az Odeonban, az egyik gyakorlás során azt látják, hogy a The Dallas Boys énekegyüttes, az „Oh Boy!” állandó szereplői, egyfajta mozgással színesítik az éneküket. Hanknek támad az ötlete, mi lenne, ha ők sem egy helyben állnának, hanem találnának maguknak egy, a dalhoz illő lépés koreográfiát, ami kiemelné az egyéniségüket.

A Teddy Boy-ok elkezdenek féltékenykedni Cliffre. Képtelenek elfogadni, hogy a csajaik csak róla álmodoznak, csak róla beszélnek és minden koncertjére el akarnak menni „csápolni” és sikítani. Ezért egy igen veszélyes fegyverhez nyúlnak, összegyűjtenek egy csomó aprópénzt és a koncerten azt vágják a színpad széléről a szemükbe.

Elég kellemetlen, a szemüket is kiüthetnék ezekkel a pénzdarabokkal. A rendezvényeken ezekben az időkben nincs rendőri felügyelet, nincsenek erre kiképzett testőrök, idős jegyszedő bácsik és nénik vannak, akik tehetetlenek. Ezért a Teddy Boy-ok vérszemet kapnak és repül minden, tojás, paradicsom, gyümölcs, kemény cigarettás dobozok, tele cigarettával. Van úgy, hogy el sem tudják kezdeni a koncertet. Ilyen körülmények között érkezik el 1959. február 3-a,

a nap, amikor a zene meghalt.

Lezuhan kis bérelt repülőgépével Buddy Holy, Big Bopper és Ritchie Valens. Ez szörnyű hatással van rájuk. Ekkor érzik meg igazán, hogy karrierjük,akár egy közlekedési baleset során is tragédiába torkollhat.

Paramor elérkezettnek látja az időt az első nagylemez elkészítéséhez. Arra gondol, hogy legyen olyan, mint egy igazi koncert, ahol a közönség kiadhatja az érzését, kiabálhat kedvére, a fiúk meg játszhatnak pont ugyanúgy, mint a tinik által annyira kedvelt koncertjeiken. Az Abbey Road kettes stúdióját felkészítik úgy, hogy a meghívott közönségnek legyen hely. Tornapadokat helyeznek el körben a teremben és a Cliff klub tini lányait hívják meg. Két este alatt veszik fel a lemezt. Ebben az időben már monóban és sztereóban egyaránt jelennek meg albumok. Paramor ötlete az, hogy az első este vegyék fel az élő koncertet monóban, a második este pedig rögzítsék sztereóban. A számok ugyanazok, de mivel élő felvételről van szó, a monó és a sztereó változat sok helyen különbözik, nem mindent játszanak egyformán. Egy igazi gyűjtő annak idején minden korai Cliff lemezt ezért megvett monóban és sztereóban is.

A koncertekre 1959. február 9-én és 10-én kerül sor. Elvis Presley, Buddy Holly, Little Richard, Jerry Lee Lewis, Roy Orbison, Ricky Nelson, Ritchie Valens és Gene Vincent feldolgozásokat adnak elő, három saját daluk van összesen, a „Move it”, aminek Ian Samwell a szerzője és a két instrumentális nóta, a „Jet black”, melyet Jet Harris írt, meg a „Driftin’”, amit Hank Marvin jegyez.

A lemez producere természetesen maga Norrie Paramor. A Columbia úgy dönt, hogy az albumot csak monó formában jelentetik meg (Columbia 33 SX 1147), de a teljes anyagot kiadják mellé két hatszámos középlemez formájában, melyeknek címe: „Cliff No.1.” és „Cliff No.2.”, ezek már monó és sztereó formában is napvilágot látnak 1959 áprilisában.

A „Cliff” c. album dalai:

A oldal
Apron Strings -szerző: Schroeder, Weiss
My Babe -szerző: L. Johnson
Down The Line -szerző: Roy Orbison
I Got A Feeling -szerző: Night
Jet Black -szerző: Jet Harris (The Drifters)
Baby I Don’t Care -szerző: Leiber,Stoller
Donna -szerző: Richie Valens
Move It – szerző: Samwel
B oldal
Ready Teddy – szerző: Marascalco, Blackwell
Too Much -szerző: Weinman, Rosenberg
Don’t Bug Me Baby – szerző: Bragg, Luallen
Driftin’ -szerző: Hank Marvin (The Drifters)
That’ll Be The Day -szerző: Buddy Holly, Petty
Be-Bop-A-Lula – szerző : Vincent, Davis
Danny -szerző: Weisman, Wise
Whole Lotta Shakin Goin’ On – szerző: Williams, David
(Columbia 33SX 1147 )

Van néhány dal, ami elhangzik a koncerten, de a lemezre nem kerülnek fel, ilyen az Elvis Presley-től ismert „One Night”. Ez a felvétel legelőször a „The Rock ’N’ Roll Years 1958-1963” című CD dobozban kerül kiadásra 1997-ben. Két másik szám, amit nem adnak ki – Conway Twitty „It’s Only Make Believe” és a The Weavers „Kisses Sweeter than Wine” (ami 1958-ban Frankie Vaughan slágere volt az Egyesült Királyságban).

Az album nagy népszerűségnek örvendett a magyar gyűjtők körében is, akik csak a „sikítós Cliff”-ként emlegették. Ha engem kérdeznek, akkor őszintén el kell mondanom, hogy számomra az egész angol Rock&Roll korszak csak a „Move it”-ből és a sikítós Cliffből áll. Ez a nóta és ez az album az egyetlen, amelyik képes felvenni a versenyt bármelyik amerikai Rock&Roll számmal vagy nagylemezzel. Akárhogy nézzük, nincs több angol Rock&Roll szám vagy nagylemez, amelyik ezt a korszakot ilyen hűen tudná visszaadni. Az angol rocknak mégis nagy szerepe van az angol társadalom merevségének fellazításában, a tini kultúra megszületésében, valamint mindenekelőtt és mindenekfölött az angol pop életre jöttében és világsikerében.

Paramor nem csak Cliffre gondol, hanem a fiúkra is, akik nagyon vágynak arra, hogy saját karriert építsenek, ne csak „árnyékok” legyenek. Hank és Bruce úgy gondolja, hogy nekik is énekelniük kell ahhoz, hogy híresek legyenek. Nem is énekelnek rosszul.

Ezt a február elejei „session” napokat kihasználják arra, hogy két kislemezt vegyenek fel egyszerre. Az első énekes, a másik instrumentális.

A Drifters legelső szólólemeze:
A oldal
„Feelin’ fine” -szerző Ian Samwell

B oldal
„Don’t be a fool with love” -szerző: Pete Chester (a dobos a Five Chesnutsból)

A kislemez megjelenik egyaránt 78-as és 45-ös fordulatos formában. A számok ugyanazok, csak a 45-ösnél ki van írva a szám (Columbia 45 DB 4263).
A korong nem kelt nagyobb feltűnést.
A másik lemez annak a két instrumentális számnak a stúdió változata, ami a Cliff koncert LP-n már élőben elhangzik.A dalok szerzői ők saját maguk.

A oldal:
„Jet Black” -szerző: Jet Harris

B oldal
„Driftin’” -szerző Hank B. Marvin

Ezt szinténkiadják 78-as és 45-ös fordulattal is (Columbia 45 DB 4325), de különösebb sikere ennek sem lesz.

Az viszont történelmi tény, hogy ezzel a két felvétellel indul el a gitárzene őrület, ami hatalmába keríti az egész világot. (A Ventures csak később jelentkezik a „Walk don’t run” számmal, tehát a Drifters az első. Az viszont igen valószínű, hogy az amerikai gitárzene az angoltól teljesen elkülönülve indul el, nem valószínű, hogy a Ventures tagjai tudtak volna az angol Drifters-ről, vagy erről a kislemezről. Tény, hogy az USA-ban és Nagy Britanniában egyaránt elindult világhódító útjára.)

(Folyt. köv.)