Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | 22. A sikert az üstökénél fogva kell megragadni

Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | 22. A sikert az üstökénél fogva kell megragadni

Ami akárcsak hónapokkal ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna, Cliff Richard és együttese, a Shadows felkerült a zenei világtérképre. A sikert Paramor nem akarja kihasználatlanul hagyni. Elérkezettnek látja az időt arra, hogy elkészüljön Cliff második albuma és jöhet a második film is!

A csapat szeptember 7-én vonul be stúdióba, ismét az Abbey Roadra és ezúttal három nap szükséges ahhoz, hogy a nagylemez készen álljon. Most azonban Paramor úgy érzi, hogy a sikert meglovagolva bedobja saját nagyzenekarát is Cliff kísérésére. Úgy gondolkodik, hogy az album fele szóljon a tiniknek, a másik fele a magasabb társadalmi osztályoknak és az idősebbeknek. Ezért úgy osztja el a számokat, hogy mindkét oldalra négy rockosabb és négy nagyzenekari szám jusson. A Norrie Paramor Orchestra-ban nem működnek közre a Shadows tagjai, kivéve a 16 éves Tony Meehan-t, aki valamennyi számban dobol.

Bár a tinik fanyalogva fogadják ezt a megoldást, ők vérbeli Rock&Rollt szeretnének, de úgy látszik, a közönség szereti, az album a 2. helyre fut fel az angol nagylemezlistán.

Ami a Shadows-zal készült számokat illeti, itt már nemcsak a monó és a sztereó változat különbözik, hanem egyes dalokat többféle módon is rögzítenek, amelyek közül a sikerültebbek a nagylemez mellé kiadott középlemezre kerülnek fel. Tehát a szemfüles gyűjtők egy szám három változatát is megkaparinthatják, a sztereó, a monó és a középlemez változatot. A hazai gyűjtők körében a hatvanas években igazi hajsza folyik ezeknek a változatoknak a megszerzéséért.

A „Cliff sings” album 1959. november 6-án kerül a boltokba (Columbia Vinyl – SX1192 (mono)

„Cliff sings” album dalai:

A oldal
„Blue suede shoes” Carl Perkins The Shadows
„The sanke and the bookwarm” Doc Pomus, Mort Shuman The Shadows
„I gotta know” Matt Williams, Paul Evans The Shadows
„Here comes summer” Jerrey Keller The Shadows
„I’ll string along with you” Al Dubin, Harry Warren Norrie Paramor Orch.
„Embracebla you” George és Ira Gershwin Norrie Paramor Orch.
„As time goes by” Herman Hupfeld Norrie Paramor Orch.
„The touch of your lips” Ray Noble Norrie Paramor Orch.

B oldal
„Twenty flight rock” Ned Fairchild, Eddie Cochran The Shadows
„Pointed toe shoes” Carl Perkins The Shadows
„Mean woman blues” Claude Demetrius The Shadows
„I’m walking” Fats Domino, Dave Bartholomew The Shadows
„I don’t know” Roy Turk, Fred E. Ahlert Norrie Paramor Orchestra
„Little things mean a lot” Carl Shulz, Edith Lindeman Norrie Paramor Orch.
„Something along the way” Sammy Gallop, Kurt Adams Norrie Paramor Orchestra
„That’s my desire” Helmy Kresa, Caroll Loveday, Norrie Paramor Orchestra

Amikor e sorok írója a nyolcvanas évek közepén nyolcvan részben elkészíti B.Tóth László közreműködésével a „Cliff Richard összes felvétele” sorozatot a Magyar Rádióban, ami a Bartók adón hangzik el, akkor minden esetben lejátssza ezeket a változatokat. Elérkezik az idő a második film elkészítésére.
Az Expresso Bongo c. filmet, amit Val Guest rendez, kredit nélküli fekete-fehér dyaliszkópban forgatják Laurence Harvey, Cliff Richard és Yolande Donlan főszereplésével. A történetet Wolf Mankowitz, Julian More eredetileg színpadra írt műve alapján írja. A musicalt 1958. április 23-án mutatják be a londoni Saville Theatre-ben. A film a színpadi változat adaptációja.

A film cselekménye:
A simlis szélhámos menedzser, Johnny Jackson mindig friss tehetségeket keres, akiket kihasználhat, miközben rohanó életét sztriptíztáncos barátnőjével, Maisie Kinggel tölti. Maisie az éneklésben szeretne jobb életet találni. Jackson egy eszpresszó kávézójában felfedez egy Bert Rudge nevű tinédzser énekest, és nekilát, hogy a hírnév felé vezető rögös úton elindítsa. Nevét Bongo Herbertre változtatja, és hamarosan lemezszerződést és kapcsolatot szerez neki egy idősödő amerikai énekes szenzációval, Dixie Collinsszal. Johnny találkozót szervez a Garrick Recordsnál dolgozó Mayer úrral, és ráveszi Maisie-t, hogy telefonáljon oda, és adja ki magát a His Master’s Voice kiadó képviselőjének, és vegye rá Mayer urat, hogy adjon szerződést Bongónak. Bongo azonban hamarosan rájön, hogy a szerződést, amely szerint 50% az övé, míg a másik 50 Johnny-é, amiben naivan megegyezik Johnnyval, nem is olyan nagyszerű felbontani, mint gondolta, végül Dixie Collins segítségével sikerül neki, hiszen Bongo jogilag még kiskorú.

A filmet a London melletti Shepperton filmstúdióban forgatják. Néhány jelenetet azonban az „eredeti” helyszínen, a 2i’s kávézóban, a londoni Soho negyedben vesznek fel, valamint a „Dicken’s Chop House”- ban, ami 1955 körül a „The Chiquito Club” és eszpresszó kávézó lesz. Első tulajdonosa, K. D. Emihea (akit később a bíróság megsértése miatt bebörtönöztek) 1957-ben gitárosok részére ad ki engedélyt, de táncra nem. Az alagsorban skiffle együttesek gyakorolhatnak. Valójában nagyban hasonlít a 2i’s kávézóhoz, amit az előző film, a „Serious charge” néhány jelenetében is láthatunk.

Val Guest rendező Kenneth MacMillant bízza meg a filmben megjelenő sztriptízklub táncosainak koreografálásával. Bár MacMillan azzal küszködik, hogy rávegye őket, hogy egyszerre táncoljanak és énekeljenek playbackre, és így panaszkodott:

Ez a legegyszerűbb rutin. Lehet, hogy van külsejük, lábuk és melleik, de nincs koordinációjuk.

Szabad legyen itt megjegyezni, hogy ez a végeredményben nem látszik. A film egyik ereje a koreográfiában rejlik, ami már egyes mozzanataiban a West Side Story előképe.

Laurence Harvey eleinte bizonytalan, hogy milyen akcentust adjon a karakterének, ezért Guest azt mondta neki, hogy a történet „részben Soho, részben zsidó, részben középosztálybeli„, s talán jó ötlet lenne Wolf Mankowitz íróhoz fordulni e kérdésben. Harvey elintéz néhány ebédet a gyanútlan Mankowitzcal, hogy testközelből tanulmányozhassa az írót, így a filmben szereplő Johnny Jackson karaktere nagyjából úgy beszél, mint a film írója, vagyis többféle akcentus keverékét beszéli, beleértve a saját dél-afrikai akcentusát is. Azt az ötletet, hogy az író maga is megjelenjen egy pillanatra a filmben, Alfred Hitchcock-tól csenik el, aki, mint rendező minden filmjében feltűnik valahol, a nézőknek kell kiszúrni, hogy hol. Ebben a filmben Wolf Mankowitz a film első, feliratos jelenetében jelenik meg, egy szendvicstáblát cipelve, amin a saját neve szerepel.

A filmben 12 dal szerepel, de, mint mondtuk, ebből csak négy kapcsolódik Cliffhez és a Shadowshoz.
Megdöbbentő, hogy ilyen rövid idő alatt Cliff mekkora változáson megy keresztül. Első filmjében szinte még gyerek, semmiféle jelét nem mutatja annak, hogy bármiféle színészi képességei lennének, inkább csak hagyja, hogy a kamera felvegye őt, nem igazán tudja, mit kezdjen magával. Tánca is suta, ezért igyekszik a rendező, ahogy lehet, profi táncosokkal eltakarni őt. Hangja is kamaszos. Ezzel szemben ebben a filmben egy magabiztos, hihetetlen profi színészként kerül elénk, aki a hátán cipeli a filmet. Igaz, a „Komoly vád” egy drámai filmalkotás, amihez a Rock&Roll-t elrettentő példaként használják fel, itt viszont Cliff és a Shadows is önmaga lehet, a saját világában. És remekül otthon is érzik magukat benne. Cliff hangja megérik, karakteressé válik, remek a mozgása, magabiztos megjelenése, mintha nem ugyanazt a személyt látnánk. Az eddig elért sikerek úgy tűnik, megerősítették a hitében, hogy van tehetsége és van jövője. Itt láthatjuk első ízben a Shadows tagjait „élőben”, ahogy előadják a „Bongo blues”-t. Hank már villog a Stratocasterével, Bruce kezében egy igen kezdetleges gitár van. A Shadows azonban már a saját karakteres hangján szól.

Cliff azt írja a „The Dreamer” c. életrajzi könyvében, hogy forgatnak néhány jelenetet, ahol a női táncosok félmeztelenül, takaratlan keblekkel vannak. Ezeket a jeleneteket természetesen nem engedélyezik Nagy Britanniában, de néhány külföldi filmforgalmazó ezekkel együtt vásárolja meg. Cliff leírja azt is, hogy ő ezeket a jeleneteket soha életében nem látta.

A filmhez kritikai jelenik meg a Pop Matters-ben, Paul Duffus tollából, amiből most itt idézünk:

A várakozás, hogy a vásznon ott lesz Cliff, aki a csípőjét lengeti, és a legjobb Elvis-imitációjában görbíti az ajkát, és olyan színpadi produkciókat mutat be, ami szexuálisan rémisztő lehet az anyukák és apukák és a családi háziállatok számára, de ez inkább enyhén komikusnak tűnik. Harmincéves tinédzserek veszik körül, akik vigyorogva és csavarogva, egyenesen a hűtőszekrényből ássák elő az őrült ütemet! Lesznek korán megöregedett gyerekek, akik ebben a zenében és táncban hirtelen azon kapják magukat, hogy a középkorból visszarángatják őket a fiatal felnőttkornak ebbe az újszerű kifejezésébe: a fiatalság egy új formájába, amely csak most válik elérhetővé számukra.

Szerencsére a Val Guest rendezte Expresso Bongo (1959) kevés ilyesmit kínál. Van Cliff, és vannak nyugdíjas tinédzserek, de alapjában véve ez a filmgyöngyszem egy pengeéles szatíra a születőben lévő zeneiparról, valamint a pénz és a hírnév maró természetéről.

Laurence Harvey játssza az impresszáriónak készülő és verbális gépfegyveres Johnny Jacksont. Miközben a Soho eszpresszó bárjaiban vadászik tehetségekre, felfedezi Bert Rudge-ot (Cliff), a puha bőrű, fenomenális hajú és a bongók iránt meglehetősen természetellenes szeretettel rendelkező tinédzser énekest. Ó, és Rudge-nak megvan az a meghatározhatatlan, ostoba sztárminősége, amivel hódítani lehet.
Az Expresso Bongo szatirikus célzása a zeneiparra már jól megszokott: A művészek rossz szerződéseket írnak alá, a közvetítők minden adandó alkalommal bepiszkítják a csőrüket, a tisztesség és a lojalitás a madaraknak való, és így tovább. Az Expresso Bongo ezzel egy műfajba kerül más ismert showbiznisz-szatírákkal, például a Sunset Boulevard (1950) és A siker édes illata (1957) című filmekkel. Maga az Expresso Bongo kora is rávilágít az iparág régóta fennálló gonoszságára, és növeli a film támadásának maró erejét.

Maga Cliff Richard rendben van. Ha nem tudod, ki az a Cliff Richard, nos, ő napjaink egyik legsikeresebb brit sztárja. Egy dologban azonban nem az: nem színész. Vagyis egy színész, ahogy Elvis is színész. Ám vitathatatlanul nem olyan jó színész, mint Elvis. Az Expresso Bongóban nyújtott alakítása azonban jónak mondható. Bongónak szelíd ártatlanságot kölcsönöz: tésztaarcú és őzikeszemű, de időnként utal arra, hogy a kifürkészhetetlen felszín alatt sötétebb áramlatok kavarognak.

A dalok – hiszen végül is musicalről van szó – rövidek és elviselhetők; a film színpadi eredetének többnyire felesleges maradványai. A legjobb talán Sylvia Sims határozottan savanyú száma egyedül a lakásában, amely során mindenféle panaszt tesz a kóborló Jacksonra.

Ha valami megakadályozza, hogy az Expresso Bongo olyan filmek rangsorába kerüljön, mint a „Sunset Boulevard”és „A siker édes illata”, akkor talán az, hogy nincs meg benne az a méret- és terjedelemérzet, mint az említett kettőben. A Sheppertonban és a Sohóban forgatott Expresso Bongo több mint jól néz ki, de nem közvetíti különösebben a város és a tágabb háttér érzetét, ahogy például „A siker édes illata” New York zűrzavarának és nyüzsgésének közepébe helyezi a nézőt, vagy a „Sunset Boulevard” élesen mutatja be a régi Los Angeles egy nagyon különleges részének hanyatló pompáját.

Ez azonban eléggé szelektív szócséplés, és semmiképp sem szabad, hogy háttérbe szorítsa a film számos kvalitását. Az Expresso Bongo című filmből hiányzik az eredeti színpadi musical szatirikus éle, de valójában a forgatókönyv még mindig vidáman szúrós és több mint eléggé gúnyos ahhoz, hogy a leglelkesebb ízlést is kielégítse.”

A vallásos Cliff kérésére belekerül a filmbe egyfajta ima, egy fehér keresztény gospel dal, a „The shrine on the second floor”, amit majd a főhős közvetlenül édesanyjához, átvitt értelemben mindannyiunk édesanyjához, Szűz Máriához énekel a filmben. Cliff itt igazi hősként viselkedik, hiszen őszintén vall hitéről, vagyis ezzel a dallal evangélizál. Magában a filmben úgy áll színpadra, hogy ezt mondja:

Kevesen tudják, hogy én mélyen vallásos vagyok…

Ez egy teljesen személyes vallomás, ami nincs benne a forgatókönyvben, a dalt Cliff kérésére teszik bele, sőt még egy templomi kórus is hozzájárul a hit megerősítéséhez. Igaz, a film készítői örülnek Cliff kérésének, mert ez alátámasztja azt az álláspontjukat, hogy a Rock&Roll nem pusztító és nem veszélyes a társadalomra, a kamaszok erkölcsére nézve.

Pihenésre nincs idő, a csapat első promóciós európai turnéjára indul Nyugat -Németországba és Svédországba. Tony nem tud velük tartani, tovább is gyomorproblémákkal küszködik, kórházba kell szállítani, ahol újabb operáción esik át, a vakbelét is kiveszik. Tony helyét egy ugyancsak kamasz dobos, Laurie Joseph veszi át. Hajnalban találkoznak a Heathrow repülőtéren. Még egyikük sem ült repülőn és nagyon félnek. Németországban ifjúsági klubokban lépnek fel. Meglepi őket a német fiatalok vad ereje, ami törésben, zúzásban testesül meg, ehhez nincsenek hozzászokva, hiszen a Teddy Boys-ok sem merészkednek el idáig. A németeknél a kabaré a divatos, ami azt jelenti, hogy egy nagyobb teremben, ahol vacsorázni is lehet, vegyes műsort adnak, humoristával, zsonglőrrel, hasbeszélővel és velük, Cliffel és a Shadows-zal, mint fő szám. Ilyenben sem volt részük még.

Mielőtt elutaznak, pontosan szeptember 8-án és miután visszatérnek a turnéról, október 19-én rögzítik az „Expresso bongo” c. filmhez a középlemezt.

Az EP egyik dala, a „Bongo Blues” kizárólag a Shadows instrumentális felvétele. A „Love” és az „A Voice in the Wilderness„ 1959. szeptember 8-án, míg a „The Shrine on the Second Floor” és a „Bongo Blues” 1959. október 19-én kerül rögzítésre. Mindegyiket az EMI stúdióban veszik fel Norrie Paramor producerrel. A megjelenést 1959. december 4-re hirdetik meg számos magazinban és újságban, azonban azt 1960. január 8-ra halasztják, hogy egybeessen a film 1960. január 11-i országos bemutatójával.

A oldal
„Love” – szerző: Norrie Paramor, Bunny Lewis
„A voice in the wilderness” – szerző: Norrie Paramor, Bunny Lewis
B oldal
„The shire on the second floor” -szerzők: David Heneker, Julian More, Monthy Norman
„Bongo blues” -szerző: Norrie Paramor

Az „A Voice in the Wilderness” később, 1960. január 15-én kislemezként is megjelenik, és 1960 februárjában három hétig a 2. helyen áll a brit kislemezlistán. A kislemezes változatot 1959. december 20-án veszik fel, így az különbözik az EP változattól.

Az Expresso Bongo című film 1959. decemberi megjelenésekor rendkívül sikeres és ez jelentősen segíti az EP-t, ami január harmadik hetében került fel a New Musical Express kislemezlistájára. Három héttel később a 14. helyen éri el a csúcsot, majd február utolsó hetét követően elhagyja a top 30-as listát (így összesen hét hetet töltött azon). 1960 márciusának második hetében azonban a Record Retailer (amelynek top 50-es kislemezlistája válik a kanonikus hivatalos listává) elkezdi közzétenni az EP felvételeket is. Az Expresso Bongo egy hétig vezeti az első Record Retailes EP chartot, mielőtt Elvis Presley Strictly Elvis című EP-je öt héten át megelőzi, majd az „Expresso Bongo” visszaszerzi a vezetést. Összesen 28 hetet tölt a top 20-as EP-listán és csak 1960 szeptemberének utolsó hete után távozik onnan.
A Record Mirror Top 20 kislemezlistáján az EP a 8. helyen végez, a Disc Top 20 kislemezlistáján csak a 19.

A Melody Maker kislemezlistáján még nem szerepel, bár a magazin 1959 novembere után már publikál EP-listát.

A megjelenést követő három hónapon belül az EP 150 000-nél több példányban kelt el, ami ötször nagyobb az átlagos EP slágereladásoknál.

Még 1959-nél maradva, decemberben megjelenik a Shadows harmadik kislemeze. Mindkét dala énekes verzió, ekkor még a fiúk nem gondolkodnak csak instrumentális karrierben, továbbra is abban hisznek, hogy azzal lesz sikerük, ha énekelnek.

A oldal
„Lonesome fella” -szerző: Chester

B oldal
„Saturday dance” -szerző: Chester, Marvin
A lemez 78-as formátumban és 45-ös formátumban is kiadásra kerül (Columbia 45 DB 4387)
Ez az első Shadows kislemez, ami felkerül az angol listára, a 31. helyig fut fel.

(Folyt. köv.)