Gusztafik Tibor: Lemezlovagok | Bohém élet

Gusztafik Tibor: Lemezlovagok | Bohém élet

Az Egyesült Államokban az a város, amelynek hatása az ország zenéjére és az egész világ zenei fejlődésére kiterjedt: New Orleans!

A Mississippi lomha hullámait lapátkerekes gőzhajók szelték, a fedélzeten sokféle népség sütkérezett, úti céljuk New Orleans volt. Különleges lüktetésű színes város, amely közel kétszáz éven át találkozási pontja volt a spanyol, francia, nyugat-afrikai, protestáns amerikai és karibi zenének. Ebből a kulturális olvasztó tégelyből csakis minőségi muzsika kerülhetett napvilágra. Az új őrület, a jazz a mulatókból, bordélyházakból, Mississippi sétahajóiról indult hódító útjára. Sok korabeli látogatónak azonnal szembe tűnt, hogy New Orleans olyan, mintha nem is az Egyesült Államokban lenne. Inspiratív légköre egyedülálló keveréke volt Dél-Amerikának, Afrikának és Európának, egy megfoghatatlan, különleges hangulattal vibrált Az önfeledt, laza életérzést – a szabadság és a jókedv szimbólumát – a vörös lámpás szórakoztató körzetet, a Storyville-t 1897-ben hívták életre. Sidney Story képviselő miatt nevezték el Storyville-nek, a bulis szemléletű városatya lelkesen támogatta a negyed létrehozását. A körzet határait az Iberville, Basin, St. Louis és North Robertson utcák alkották. Lokálok, kocsmák, kupik sorjáztak garmadával, melyekben vidám élet folyt, éjjel-nappal dübörgött a ritmus, az élet a táncról, a féktelen örömről szólt. New Orleans-t számos névvel illették már és mindegyik beszédes: The Big Easy elnevezés valószínűleg a 20. század eleji muzsikusok körében terjedt el, utalva arra, hogy könnyű volt itt munkát és kellemes külsejű könnyűvérű hölgy társaságot találni.

1917. november 12-én a mulatságnak váratlanul vége szakadt, Martin Behrman polgármester engedett az Egyesült Államok Haditengerészetének nyomásának. A Tengerészet régóta hevesen tiltakozott az erkölcstelenségek miatt, annál is inkább, mert a kiképző bázisa kevesebb, mint 5 mérföldre volt a vigalmi negyed bordélyházaihoz, ahol a huncutkodó tengerészek „törzsvendégek” voltak… A polgármester elrendelte a Storyville bezárását, a vigalmi övezet „munkásai”, örömlányok, muzsikusok, pincérek kiszorultak utcára, a jobb megélhetés reményében elindultak északra munkát keresni. Sokan New Yorkba költöztek, de elsősorban Chicago volt a célállomás. (A legenda szerint Chicago azért volt legkedveltebb úti cél, mert oda volt a legolcsóbb a buszjegy!) Egyik napról a másikra új bázisok tűntek fel a zenei palettán, és váltak a jazz és a blues központjává. A képzett déli muzsikusok megjelenése felrázta az északi városok éjszakai életét.

Miután véget ért a banzáj, Storyville kerület elvesztette sajátos vonzerejét, a környék lecsendesedett és fokozatos hanyatlásnak indult. Elröppent néhány év a jazz és a blues ősvárosában a szórakoztatás csupán alapjáraton működött, de a zsigeri ösztönöket lehetetlen volt elnyomni, a nép mulatozni akart!

A sivár esztendők múltával a Francia-negyed feléledt, életre kelt, Storyville sztorija tovább íródott, vendégcsalogató bárok nyíltak, a Basin Street újra bizseregni kezdett, mindenkit elkapott a feeling, főleg amikor az ördögi technikájú duci zongorista, Fats Domino püfölte a billentyűket! Zseniális zenekarvezető-zeneszerző, Dave Bartholomew pártfogoltja 1949. december 10-én rögzítette a „The Fat Man” című Specialty Records által gondozott kislemezt, amely túlzás nélkül történelmi jelentőségű. A boogie-woogie zongorista varázslatai mellett említsük meg a Specialty Records, egyúttal Dave Bartholomew másik üdvöskéjét, LIoyd Price-t, aki Domino-hoz hasonlóan a Rock&Roll new orleansi változatának kiváló képviselőjeként alkotott. A zenekarában 8 fúvós (!), nagybőgő, zongora, ritmusgitár összjátéka okozta a nagyszerű hangzást!

Jó néhányan vannak, akik magukat a Rock&Roll úttörőjének tekintik, ritkán szokták közéjük sorolni Price-t, pedig bőven megérdemli a rangos besorolást. LIoyd Price pályáján az áttörést jelentő korong az 1952 áprilisában megjelent „Lawdy Miss Clawdy” volt, Egyes zenei szakírók ezt a számot az első Rock&Roll dalok közé sorolják! Kirobbanó sikerei: „Just Beacuse”, a Stagger Lee”, és ragyogó „Personality”, az énekest a legnagyobbak közé röpítették.

(A „Personality” hatalmas sláger volt; 1959-ben egészen a Billboard Hot 100 második helyéig jutott!)

A blues-nak megszületett a törvénytelen gyereke, amit Rock&Rollnak hívnak, az újszülött lármás, hangos, zabolátlan, egyszóval zseniális! Louisiana állam legnagyobb városában a legendás Bourbon Street-i lokálokból különleges „füstös” hangzás szűrődött ki, az utcát szegélyező bárok cégtábláinak neonfénye, a bódító zsongás csábítóan működött, az emberek a bőrükön érezték a zenei metropolisz lüktetését!

A „Jambalaya” csodás hangulattal idézi fel a hamisítatlan New Orleans-i feelinget, a billentyűvarázslói, Jerry Lee Lewis, Fats Domino, Ray Charles elbűvölték a közönséget, háttérben tombolt a Rolling Stones-ból Ron Wood is! 1986. június 5-én rögzítették, Storyville-i Night Clubban, New Orleansban a Fats Domino and Friends című Cinemax műsorhoz a felvételt:

Sweet home Chicago

A blues nem más, mint egy jó ember, aki rosszul érzi magát.

Az első világháború idején több ezer fekete amerikai vándorolt a déli államokból gazdaságilag fejlettebb északi régiókba, hogy munkát találjon.

New Orleans, Memphis, St. Louis, a jazz és a blues bölcsőiből történő tömeges zenész kirajzás átírta a zenei térképet, úti cél Chicago volt. Az oda áttelepülő mississippi emberek megvetették a lábukat a South Side-on, csehókat nyitottak, megidézték mindazt, amit otthon megszerettek. Chicago-ban felpezsdült az élet, a blues feléledt, jelentős blues zenei centrummá fejlődött!

Az évek során a műfaj átalakult és hűen tükrözte modern nagyvárosi környezetét. A 20-as évektől a „Szeles Város” egyértelműen a blues fővárosának számított, az ikonikus Mississippi Delta blueszenész, Robert Johnson 1936-ban rögzítette a „Sweet Home Chicago” című számát, amely több nemzedékre is hatással volt. Az 1930-as és 1940-es években a klubok a nap 24 órájában nyitva voltak, folyamatosan önfeledt szórakozást kínáltak.

Muddy Waters, McKinley Morganfield, néven Rolling Forkban született 1913. április 30-án a híres 61-es út menti házban. Autodidakta módon tanult szájharmonikázni, a gospel zenével a templomban ismerkedett meg, 17 évesen vette meg első gitárját. Az 1930-as évek elején Big Joe Williams-t kísérte harmonikán a Mississippi Delta vidékén szervezett turnékon. Williams kirúgta Muddy-t,

…azért mert lenyúlta a nőimet-nyilatkozta.

Muddy Waters 1943-ban költözött Chicago-ba, bekapcsolódott a blues pezsgésébe. Többek között, a zseniális Willie Dixon közreműködésével kialakította az elektromos hangzást. Waters hatása a blues zenére felmérhetetlen, elnyerte a „Father of modern Chicago blues” címet is.

Az ötvenes évek hajnalán a Chess Records alapítói – lengyel emigráns testvérpár – Leon és Phil Chess gőzerővel keresték, kutatták az ígéretes muzsikusokat. Zseniális zenészből korántsem volt hiány. A tradicionális chicago-i blues és a Rhythm&Blues irányzatok gyökereiből táplálkozva megszületett a Rock&Roll!

Az 50-es, 60-as és a 70-es évtizedekben ezen műfajok nagyágyúi, jövő csillagai honky tonk klubokban, csehók kopott pódiumain varázsoltak, az érdeklődés óriási volt, a szórakoztatás magas hőfokon izzott.

„Számtalan hely volt a West és a South Side-on, hogy néhány éjszaka csak úgy autóztunk körbe-körbe, lehúzott ablakkal, és hallgattuk a zenét, ami a klubokból és csehókból szólt” – emlékszik vissza Jim O’Neal, a Living Blues magazin alapítója és volt szerkesztője, aki az 1960-as években kezdte felfedezni a chicagói zenét.

A blues klubok listája szinte végtelennek tűnt, a közönségcsalogató kultikussá nemesült szórakozóhelyek közül az egyik legizgalmasabb a Theresa’s Lounge– volt! (T’s Basement-ként is emlegették.) 1949 decemberében Theresa Needham egy lakóépület pincéjében alakította ki a zenei szentélyt. Elsősorban a környező fekete közönséget vonzotta, de a minőségi muzsikusok révén hírnévre tett szert, jellemző, hogy a műfaj ikonjai Junior Wells, James Cotton és Buddy Guy alkotta társaság volt a házi zenekar. Vonzotta ikonná nemesült előadókat Muddy Waters, Jimmy Rogers, Otis Spann, Little Walter, Otis Rush, Earl Hooker és Howlin’ Wolf. 1983-ban a bérbeadó tulajdonos nem újította meg a bérleti szerződést, a klub elköltözött egy idő után végleg bezárt.

A Checker Board Lounge azaz „Home Of The Blues” méltán híres szórakozóhely volt Chicago déli részén, Illinois államban, 1972-ben L.C. Thurman és a csodálatos gitáros, Buddy Guy nyitották meg. Thurman kiváló szervező volt, ügyesen vezette a klubot, jó időkben és rossz időkben egyaránt életben tartotta a „Blues Otthonát”! Felejthetetlen jamsession-nel írta be a nevét a rock-történelembe.

1981. november 22-én Muddy Waters fellépésekor az éppen Amerikában, Chicago környékén turnézó Rolling Stones beugrott a klubba és beszálltak zenélni a –többek között- Muddy Waters, Buddy Guy, Junior Wells fémjelezte bandába.

Come to LA! Whisky-zés, go go táncosnőkkel

1964. január 16-án Los Angelesben, a Hollywood-ba vezető híres Sunset Boulevard és a Clark Street északnyugati sarkán megnyílt a diszkó és a rockzene fellegvára, a Whisky a Go Go! Jellegtelen banképület helyén kialakított színvonalas mulató túlzás nélkül felforgatta a zenei életet, rockzenei csomópontként működött, különleges kulturális hatást gyakorolt a nyugati part szórakozási szokásaira. Chicago-i ex rendőr, Elmer Valentine 1960-ban Los Angelesbe költözött, társtulajdonosa lett egy sikeresen működő West Hollywood-i étteremnek. Három év után eladta részesedését, és Európába utazott. Párizsban ellátogatott a Le Whisky à Go-Go nevű diszkóba, megtetszett neki az önfeledt latin életérzés, night club különleges légköre. Miután visszatért Los Angelesbe, 1964 januárjában három partnerével: Phil Tanzinivel, Shelly Davisszel és Theodore Flier nevű ügyvéddel közösen megnyitotta a Los Angeles-i Whisky a Go Go-t!

Első fellépőként a tini bálvány, Johnny Rivers nyitotta klubot, és attól kezdve sokáig Johnny volt a fő attrakció, lemezt is jelentetett meg a mulatóban rögzített mámoros bulikról.

A névválasztás zűrösnek bizonyult, Los Angeles város törvényei nem engedélyezték, hogy egy szórakozóhely alkoholfajtáról kapja a nevét. Ezért a Whiskey szóból kivették az ‘e’ betűt, így lett Whisky. (A klub egy ideig a „The Whisk?” nevet is viselte…) A kaliforniai őrület, a Sunset Strip-i szórakozóhely a pop-rock és a Rhythm&Blues műfajok Mekkájává vált, a korszak nagymenői muzsikáltak ott! A  Byrds, a Doors, a Kinks, a Who, a Mamas and Papas, Sonny és Cher, Sam & Dave duo gyakran énekeltek a színpadán, Otis Redding 1966-ban ottani előadásán rögzítette a „Live at the Whisky” című albumát. Sokszor fellépett Bob Dylan, aki vendégként is sűrűn bejárt biliárdozni. Jimi Hendrix jammelt ott, – a legenda szerint – mikor a Beatles 1964-ben Los Angelesbe érkezett első amerikai turnéjukra, a Whisky volt az a hely, ahol szórakozni akartak!

A night club-ban a neves fellépők színvonalas koncertjei mellett a vizualitás, a látvány is príma volt! A szórakozóhelyet párizsi névrokona ihlette, ennél fogva sok ötlet származott a francia fővárosból, például Johnny Rivers szettjei között a szünetekben, női DJ hölgy mixelte a zenét, pörgette a lemezeket! A ketrecben elhelyezett diszkó pult, a helyzet magaslatán, a színpad jobb oldalán „lógott” a tánctér fölé. Optikailag kellemesen mutatós volt, hogy a mini szoknyás diszkós lady, Joanie Labine, a közönségét tánccal is szórakoztatta, ámulatba ejtette a bámészkodókat, ekkor született meg a ketreces go-go táncosok koncepciója. A Sunset strip-i klub által ihletett „go-go láz” hamarosan elterjedt, menő lett a táncosok „jelmeze” is: egy rövid, rojtos szoknyát és hosszú szárú fehér csizmát viselő táncosnő formálta a divattrendet, amelyet világszerte a diszkókban és éjszakai klubokban alkalmaztak.

A Whisky házi zenekara egy ideig a The Doors volt. Az együttes utoljára 1966. augusztus 21-én lépett fel a klubban. Az énekes, Jim Morrison lekéste az első szettjüket, a többi zenész nélküle játszott. Második menet előtti szünetben elmentek megkeresni, a Tropicana Hotel 203-as szobájában találták meg. Jim jókora adag LSD-t vett be, csupán alsóneműt és egy pár bakancsot viselt. A srácok gyorsan felöltöztették az énekest, elvonszolták Go Go-ba. Az együttes programjának utolsó dala –stílszerűen-a „The End” volt, azonban Morrison csavart egyet a dalszövegen, Oidipuszi részletet rögtönözött az édesanyjával és édesapjával kapcsolatos, vulgáris szövegekkel. Másnaptól már nem kellett többet ott fellépniük…

A Whisky Go Go az első koncert helyszín, amelyet beiktattak a Rock&Roll Hírességek Csarnokába is!

Bővebben: Gusztafik Tibor: Lemezlovagok című készülő könyvében