Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | 23. „Itt van Amerika!”

Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | 23. „Itt van Amerika!”

Cliff kinéz a szálloda ablakából, szemben a Brooklyn Bridge, jobbra a felhőkarcolók sora. Hát, itt van Amerikában, a mesék világában, a Rock&Roll hazájában, amiről annyit álmodozott. Nem is akárhogy van itt, elhozta magával az angol Rock&Rollt, ami az amerikaiból nőtt ki. Vajon, hogy fogadják az itteniek az angol változatot?

Az amerikai turnén a Shadows tagjai mellett ott van Tito Burns, mint menedzser, Ian Samwell és Cliff édesapja, aki a

hadd nézzem már meg milyen is az a híres Amerika!-kijelentéssel csatlakozik a csoporthoz.

A turné valójában Kanadában indul majd, itt New Yorkban Cliff vendége a „The Pat Boone Chavy Showroom” televíziós shownak, ami az ABC csatornán fut. Milyen megfoghatatlan messzeségnek tűnt még, amikor a nagybácsi lemezjátszóján forgatta Pat Boone kislemezeit és most itt van maga az énekes a maga élő valóságában, és ő, Cliff a műsorában szerepel. Ha van álom, ami megvalósul, akkor ez az. Már nem elfogódott, van magabiztossága, oldottan szerepel a műsorban, ami nagyon vigyáz arra, hogy az amerikai fehér középosztály igényeit elégítse ki.

Aztán találkozik a körutazás legnagyobb hírességeivel. Mert Amerikában minden a „legnagyobb”. Így a turné elnevezése is:

A hatvanas évek legnagyobb sztárjai.

Ott van Frankie Avalon, akinek az itteni sikerszámát, a „Venus”-t az angol közönség némi fanyalgással fogadta. Az óceánnak ezen a felén siker, hiszen errefelé már kimúlt a Rock&Roll vadsága és társadalomfelforgató ereje. Ott van Bobby Rydell, Freddy Canon, a The Isley Brothers és Clyde McPhatter, aki az amerikai Driftersből vált ki, és aki dörgedelmes levelet küldött, hogy az angol Drifters legyen szíves azonnal megváltoztatni a nevét. Ott van Cliff kedvenc bandája is, a Johnny and the Hurricanes. Tőlük remél igazi Rock&Rollt! Na, és ott van Cliff Richard és a Shadows.

A plakát így hirdeti:

További szenzáció, Cliff Richards és a Shadows, Nagy-BritanniaNo. 1. énekes zsenije.

Hiába, errefelé még nem annyira ismert, a neve mögött ezért van az „s”.
1960. január 18-án érkeznek meg New Yorkba és január 21-én Montrealból indul a turné. A csapat két Greyhound busszal utazik át a fél országon.

A „koncert csomagban” öt szám előadására kapnak helyet. Ezeket maga Cliff választja ki: „Forty days” Chuck Berry-től, „Voice in the wilderness”, „My babe”, „Living doll” és „Whole lotta shakin’ goin’ on”. A közönség jól reagál minden számra, kivéve a „Living doll”-t, ami túl lassú és unalmas számukra.
Ahogy estéről estére nő a sikerük, az öltözőben Cliff felkiált:

Amerika szeret bennünket!.

Ki hinné, hogy a fő műsorszám, amire az egész koncert épül, Frankie Avalon-t fogadja a közönség leginkább fanyalogva. Cliff biztos benne, hogy az itteni fiatalokban még nem hunyt ki a Rock&Roll iránti vágy.

Cliff és a Shadows tagjai megdöbbenéssel tapasztalják, hogy mennyire meghatározó az előadó bőrszíne. Még sok zenész is suttog elítélően és lenézően egy adott fekete sztár háta mögött vagy szólnak le egy színes bőrű kollégát. Ez annyira meghökkentő számukra, hogy fel sem tudják fogni, mi okozhatja ezt az ellentétet, hiszen ugyanazt a zenét szeretik, együtt turnéznak. Sokszor kellemetlen hallani ezeket a sugdolózásokat a buszon.

A körutazás legfontosabb állomása az angol fiúk szerint Lubbock, Texasban. Persze, hogy ez, hiszen ez a város Buddy Holly szülőhelye és sikereinek kovácsa. Mindent látni akarnak, de nincs sok idő, csak délután érkeznek és este koncert s másnap mennek tovább. De a közönség imádja Hank-et, szemüvege miatt emlékezteti őket Holly-ra, így külön ünneplést kap, amit Hank nem tud megállni könnyek nélkül.

Cliff apja egyenesen beleszeret Amerikába. Nem győz mindenre rácsodálkozni. Mindegyik koncerten ott van, és egyre kritikusabbá válik.

Jó voltál ma este, Henry, de miért nem énekelsz keményebben, mint Jerry Lee Lewis vagy Little Richard? -mondogatja a fiának.

A napi koncertek és az éjszakai utazás a buszon, megviseli az egészségüket. Minden koncert után négyszáz, ötszáz kilométert utaznak a következő állomásra. Legtöbbször a buszon alszanak és a Greyhound buszmegállókban található éttermekben esznek. Cliff láncdohányos apja, komolyan megfázik és Cliff is egyre jobban kimerül, az egyik koncerten elmegy a hangja.

Vannak azért kellemes emlékek is, amikor a híres Route 66 -en haladnak és Oklahoma City-ben megtekintik a Nemzeti Cowboy és Nyugati Örökség Múzeumot, meg a szomszédos kisvárost, a Frontier City-t, ahol még megőriznek egy darabot a múltból. Ki-, és besétálnak a szalonokba és berúgják a lengőajtót, ahogy azt kamaszkorukban eldugott kis mozikban a western filmeken látták. Dübögnek a fapadlón és újra gyereknek érzik magukat.

Fort Woth-ben megtekintik a Bird’s Fort-i szerződést, amit a Texasi Köztársaság és több indián törzs között 1843-ban írnak alá a mai Arlingtonban, a Texas államban található Bird’s Fort-ban. A szerződés XI. cikke előírja, hogy senki sem lépheti át „a kereskedőházak vonalát” (az indiánok területének határán) Texas állam elnökének engedélye nélkül, és nem tartózkodhat vagy maradhat az indiánok területén. Ezeket a „kereskedőházakat” később a Trinity – folyó Clear Fork és West Fork folyójának találkozásánál, a mai Fort Worth területén létesítették.

Itt, a múzeumban ismerkednek a különféle indián törzsekkel, ami különösen Jet és Hank képzeletét fogja meg. Elképzelhető, hogy az itteni múzeumi látogatás is előképe az elkövetkezendő Shadows világsikernek. Megnézik a híres Alamoi ütközet helyszínét. Az alamói csata (1836. február 23. – március 6.) a texasi forradalom egyik kulcsfontosságú eseménye és katonai ütközete. A 13 napos ostromot követően a mexikói csapatok Antonio López de Santa Anna elnök tábornok vezetésével beveszik a San Antonio de Béxar (a mai San Antonio, Texas,) közelében lévő Alamo missziót, ahol ekkor mintegy száz texasi volt helyőrségben. Őket a továbbiakban még vagy százan erősítettek meg James Bowie és William B. Travis későbbi alamói társvezérek vezetésével. Február 23-án nagyjából 1500 mexikói vonult be San Antonio de Béxarba, a Texas visszafoglalására irányuló hadjárat első lépéseként.

Minneapolisban Hank a busz ablakából kiszúr egy színes magazint az út melletti bolt kirakatában és látja Elvis nevét. Éppen megállnak, leszáll, hogy megvásárolja magának. A főoldalon nagy betűkkel ez áll:

Az ördög küldte Elvis Presly-t Amerikára?

A fiúk meg vannak döbbenve, naivan azt hiszik, hogy Elvisről csak a legelismerőbben írnak hazájában, ahol még mindig, annak ellenére, hogy két éve Németországban katonáskodik, a legnagyobb sztár. Bruce gondol egyet, bemegy a boltba, megveszi a magazint és ott az eladó szeme láttára széttépi. Az eladó mérgesen kitessékeli a boltból.

Minek tépted össze – ugratja Hank – Most soha nem tudjuk meg, hogy tényleg az ördög küldte-e.

A turné közepén, február második hetében Cliff hazaugrik egyetlen napra Londonba. Muszáj, hiszen a New Musical Express „A legjobb angol férfi énekes” díját adja át neki egyik rendezvény keretében, ahol Billy Fury mellett fellép az éppen Angliában körutazáson lévő Eddie Cochran és Gene Vincent. Cliff hozzá van szokva a sikításhoz, de amikor felmegy a színpadra, hogy átvegye a díjat, azt hiszi, leszakad a mennyezet. A Shadows tagjai nem jönnek vele, így koncert nincs, de elég, hogy ő személyesen megjelenik. Este fel kell lépnie a „Sunday Night at the London Palladium” televíziós showban. Playbackelnie kell, amit utál. A visszaúton édesanyja is vele tart, ami nagyban megnyugtatja Cliffet.

A turné végén van néhány napjuk New Yorkban. Minden nevesebb klubba ellátogatnak, Birdland-be, ahol a zenészek leginkább egymásnak játszanak és természetesen a Greenwich Village klubjaiba, amelyek ugyanolyan kicsik, tömöttek és füstösek, mint otthon a Soho zenés helyei. Itt igazán otthon érzik magukat és valódi, hamisíthatatlan blueszenét hallhatnak.

A nagy találkozás

Elvisszel nem jöhet létre a nagy találkozás, hiszen Elvis még Németországban van. Ezzel szemben Cliff menedzsere, Tito Burns elintézi a lehetetlent, találkozót hoz össze Tom Parkerrel. Meghatódottan megy Burns-szel az Ezredes new yorki irodájába, ahol a legendás alak, szivarral a szájában, motyogva beszélve fogadja. Hamar felenged, viccelődik, baráti hangot üt meg velük, mesél Elviszről történeteket, Cliffet meg is lepi ezzel, ugyanis ő hozzá van szokva, hogy a menedzserek szigorúak, a tényekre koncentrálnak, rögtön a tárgyra térnek, de itt szó sincs ilyesmiről, mintha valami baráti találkozóra érkeztek volna és nem azért, hogy felkérjék Parkert, menedzselje őt is, meg a Shadowst. A találkozó délelőtt jön létre és annyira elhúzódik, hogy Parker megszólal:

Na, fiúk, gyertek, meghívlak benneteket egy jó ebédre!

Cliffnek összefut a szájában a nyál, arra gondol, hogy most beülnek Parker limuzinjába és elhajtanak Manhattan legelőkelőbb éttermébe, ehelyett Parker kihúzza íróasztalának egyik fiókját, kivesz két szendvicset, az egyiket Burns kezébe, a másikat Cliff kezébe nyomja. Persze a menedzselésből sem lesz semmi, hiszen Parker itt is kijelenti, hogy neki csak egyetlen fia van, Elvis, soha senki mást nem fog menedzselni.

A turné anyagilag sikeres, de a cél, hogy szerződést kapjanak az USA-ban, nem valósul meg. Amerika nem adja meg magát az angol Rock&Rollnak. Az angol beatnek majd meg fogja!

Még 1959. december 20-án készítik el a stúdióban következő kislemezüket.

A oldal
„A voice in the wilderness” -szerző: Norrie Paramor és Bunny Lewis

B oldal
„Don’t be mad at me” -szerző: Tepper, Bennett
(Columbia 45 DB 4398)

A „A Voice in the Wilderness” az Expresso Bongo című filmben és az annak zenei kivonatából készült Ep-n ugyancsak szerepel. Mivel a szerzeményt kifejezetten a kétszámos kislemez számára veszik fel újra, eltér a középlemezen megjelent verziótól. Az énekhangban fedezhető fel leginkább a különbség.

A dal felkerül a slágerlistákra, és Cliffet felkérik, hogy vegye fel a BBC rádió Top of the Pops című műsora számára is, mielőtt amerikai és kanadai turnéra indulna. Ez megint egy újabb változat, ha elenyésző is a különbség. A Rock&Rolltól történő eltávolodás miatt Cliff nem túl lelkes az „A Voice in the Wilderness” iránt, és arra gondol, hogy a „Don’t Be Mad at Me” című B-oldali dal sokkal népszerűbb lesz, így azt szeretné A oldalra.

Az Egyesült Államokban tartózkodik, amikor megtudja, hogy az „A Voice in the Wilderness” a 2. helyen áll a brit kislemezlistán, megkérdezi Burnst, hogy szerinte az első helyre fog-e kerülni, mire a válasz az, hogy

egy jó reklámmal a rádióban most még lehet csinálni és gondolj arra, hogy „A Top Of The Pops” műsorokat ezután fogják sugározni! Már érted, miért akartam, hogy az A oldalra tegyük a Voice In The Wilderness-t?

Jack Good az egyetlen, aki egyetért Cliff-fel.

A -Don’t Be Mad at Me- a legjobb felvétel, amit Cliff valaha készített, az „A Voice in the Wilderness” csupán egy első osztályú, végtelenül hosszúra nyúlt dal. – mondja.

Hiába, ízlések és pofonok különböznek, szokták mondani.

Cliff nem panaszkodhat, az „A Voice in the wilderness” Írországban listavezető lesz, Svédországban és Norvégiában a 8. helyet éri el, Hollandiában 14., Indiában a 4. és Ausztráliában csak a 95. a százas listán. Viszont a lemez ezüst lesz, 250 000 példányban kel el.

A felvétel idején az Abbey Road 1-es stúdióban, Cliffel párhuzamosan készíti lemezét az éppen Angliában tartózkodó Connie Francis, aki miután befejezi a munkát,átlátogat a szomszédos stúdió technikai helyiségébe és onnan hallgatja a felvételt. Cliff és a Shadows erről mit sem tud. Amikor a dal egyik „take”-jét befejezik és felnéznek, akkor kövülnek meg, hogy ki is figyelő őket az ablakból. De Connie tapsol, amit csak látnak, és nem hallanak. Természetesen felmennek a technikai helyisége bemutatkozni. Többre nem futja, hiszen a stúdióidő drága, indulnak vissza dolgozni.

Van még egy kislemezük, amit szintén még 1959-ben vesznek fel, méghozzá november 19-én, az a „Fall in love with you”.
A oldal
„Fall in love with you” – szerző: Ian Samwell

B oldal
„Willie and the Hand Jive” -szerző. Johnny Otis
(Columbia 45 DB 4431)

Cliff imádja a „Willie and the Hand Jive” számot, mert jól elő lehet adni színpadon. Ezt szeretné az A oldalra, mert úgy gondolja, hogy ez lesz a nagyobb sláger és megint téved, a lemez 1960. március 18-án kerül a boltokba, az angol kislemez listán a B oldal a 18. helyet éri el, míg az A oldal a 2. helyet. Pedig Cliff jól gondolkodik. A „Willie and the Hand Jive” egy Johnny Otis által írt dal, amelyet eredetileg 1958-ban ad ki kislemezként a szerző, és a Billboard Hot 100 listán a 9., a Billboard R&B listán pedig az 5. helyet érte el. A dal a speciális Bo Diddley-ütemmel rendelkezik, és részben egy motoros banda által énekelt zene ihlette, amelyet Otis hallott, amikor turnézott. A dalszöveg egy férfiról szól, aki arról válik híressé, hogy a kezével táncol, de a dalt azzal vádolják, hogy dicsőíti a maszturbációt, bár Otis ezt mindig is tagadta. Igaz, a legtöbb fekete szám esetén igen erős az áthallás, akkor ez miért lenne kivétel? Vagy mégis? Ugyanis a hand jive létezett!

A hand jive egy olyan tánc, amely az 1950-es évek zenéjéhez, különösen a Rhythm&Blueshoz kapcsolódik. Különböző kézmozdulatok és tapsok bonyolult mintázatát foglalja magában. Hasonlít a pat-a-cake nagyon bonyolult változatára. A kézmozdulatok közé tartozik a combcsapkodás, a csuklók keresztezése, az ökölcsapkodás, a kézzel való tapsolás és a stoppoló mozdulatok.

Pont így:

1957-ben, Ken Russell filmrendező még szabadúszó fotós, megörökíti a londoni Soho tinédzsereit, amint a „The Cat’s Whisker” kávézó alagsorában hand-jive-olnak. Egyes források szerint a hand-jive-ot Leon Bell, a Leon Bell and the Bell Cats együttes tagjai találták ki. 1957-ben a Daily Mirror egyik tudósítása szerint

olyan zsúfolt a hely, hogy a lányok hand-jive-olnak a zenekarnak, mivel nincs hely a táncra.

Russell a The Guardian interjúalanyának, Leo Benedictusnak azt meséli a kávézóról, hogy

a hely tele volt fiatal gyerekekkel… a hangulat nagyon vidámnak látszott. Egészséges..mindenki a kezével táncolt, mert a lábával aligha tudott volna… bizarr látványnak tűnt.

Nem csupán Cliff Richard és a Shadows az, akik hand jive dalt vesznek lemezre. A His Master’s Voice engedélyezi a Capitol Recordsnak 1958 márciusában a brit Don Lang és a „Frantic Five” együttes „Hand Jive 6-5” című számát az Egyesült Államokban. 1958 áprilisában az angol Decca lemezkiadó kiadja Bud Allen „Hand Jive” című szerzeményét, amelyet a Betty Smith Group ad elő. Maga a dalszöveg leírja azt a kéztáncot, amelyre a cím utal.

A dzsessztrombitás Miles Davis 1967-es Nefertiti című albumán található egy „Hand Jive” című szám, amelyet Tony Williams dobos írt.

1960 decemberében Richard felveszi a „Fall in Love with You” német nyelvű változatát, „Bin verliebt” címmel, Lambert Fleming német szövegével. Ez csak Németországban jelent meg kislemezként 1961 januárjában.

A dalnak az eredeti verzióhoz képest teljesen más a kísérete, hiszen nem a Shadows játszik a felvételen, hanem a Berlipp’s Band, a háttérvokált a die Hansen Boys adja. Ugyancsak megjelenik a „A Voice in the Wilderness” német nyelvű változata, „Die Stimme der Liebe” címmel, Jean Nicolas német szövegével, amelyen a kíséretet szintén a Berlipp’s Band és a die Hansen Boys adja.

(Folyt.köv.)