Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | 25. A London Palladium csillagai

Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | 25. A London Palladium csillagai

A Londonban, a Sohó szélén, a West Endben álló London Palladium valójában egy színház. 1910-ben nyitotta meg kapuit. A nézőtér 2 286 fő befogadására alkalmas. Több száz sztár lépett fel itt, sokan televíziós élő közvetítésben. 1955 és 1969 között a „Sunday Night at the London Palladium” televíziós show műsort innen sugározták élőben, az ITV csatornáján. A műsor keretében 1963. október 13-án a Beatles is fellép, az egyik újság a következő napokban megjelent kritikájában használja először a „Beatlemánia” kifejezést, az együttes iránti hisztérikus érdeklődés jellemzésére.

London Palladium

Az idők folyamán a London Palladium a showbiznisz szellemi otthonává válik, annyi neves előadó lép fel itt. Az ITV 1955. szeptemberi indulásakor a színház tulajdonosa Val Parnell, az ATV tulajdonosának, Lew Grade-nek az üzleti partnere. A Grade / Parnell duó kezében lévő színház és kereskedelmi televíziós csatorna ad otthont a brit és a nemzetközi tehetségek tömegének.

Az indulás utáni években a művészeket a színpadon a The Skyrockets zenekar kíséri, míg a legendás tánccsoport, a The Tiller Girls nyit meg minden egyes előadást. Az ekkori zenés műsorban, a „The Trinder Years” showban Frankie Lymon and the Teenagers, a The Crickets Buddy Hollyval, Mario Lanza is fellépnek.

A reklám már itt sem maradhatott el, mivel a műsort kezdetben élőben sugározzák, amikor az adásban reklámszünet van az otthonülők számára, addig egy fiatal nő lép mindig a Palladium színpadára egy plakáttal a kezében, amin az est szponzorai vannak felsorolva. Az ötvenes évek végén a show nagy sztárja Craig Douglas. Róla itt csak annyit, hogy Terence Perkins néven látja meg a napvilágot Newportban. A New Musical Express brit zenei magazin 1959-ben a legjobb új énekesnek választja. Douglas nyolc feldolgozást készít korábbi amerikai slágerekből, összesen kilenc Top 40-es brit kislemezzel. Ezen számok között Douglas 1959-ben listavezető kislemezzel is büszkélkedhet, ez az „Only Sixteen” című dal, ami könnyedén túlszárnyalja Sam Cooke eredeti verzióját.

A számot az EMI Abbey Road stúdióban veszik fel, Mike Sammes fütyülésével, és a Top Rank records adja ki. Szokatlan módon Douglas négy egymást követő 9. helyezést ért el a brit kislemezlistán. 1961-ben Douglas benevezett az Eurovizió elődjébe, a „Song For Europe versenyre” a „The Girl Next Door” című dalával, de nem kelt feltűnést vele. Szerepel az 1962-es „It’s Trad, Dad!” című, a kortárs angol könnyűzenei palettát felölelő filmben is.

1959 végén Craig Douglas, valamint a műsor producerei és ügynöke, a legendás Bunny Lewis elszámolási vitába keveredik. Lewis ragaszkodott ahhoz, hogy ügyfele három dalt énekelhessen, míg a producerek valószínűleg joggal gondolák úgy, hogy mivel csak egyetlen sláger van mögötte, két dal is elég lesz.

A műsort 1966-tól rögzítik és a felvett változat az Egyesült Államokba is eljut. 1966 májusa és augusztusa között az NBC hat produkciót sugároz különleges epizódként. Az USA-ban bemutatott műsorban olyan brit sztárok szerepeltek, mint Cliff Richard és a Shadows, Petula Clark, a Beatles és a Rolling Stones. A Beatles publicistája, Tony Barrow szerint a zenekar 1963. október 13-i első szereplése után indult be a Beatlemánia az Egyesült Királyságban. Fellépésüket 15 millió néző látta.

1960-ban a Lew Grade/Wall Parnell duó elérkezettnek látja az időt, hogy friss levegőt engedjen be az ódon színház amúgy is fülledt nézőterére és elindítja a „Stars in their eyes” c. rockosabb show műsort. Új adáshoz új előadó is kell, így Grade megállapodik Tito Burns-szel, Cliff menedzserével, hogy az énekest a Shadows-zal együtt leköti hat hónapra, heti hat koncertre. A műsor egyik sztárja Russ Conway angol zongorista, aki nem kevesebb, mint húsz instrumentális számmal szerepel a kislemez lista első helyén 1957 és 1963 között. Csak 1959-ben 83 hetet tölt összesen lemezeivel a hitlistán.

Cliff és a fiúk érdekes formáját választják annak, hogy mivel is lépjenek fel naponta a műsorban, hogy ne utánozzák magukat. Valamennyien gyerekkoruk óta hallgatják a Radio Luxembourg hitlistáját, ezért azt nézik, mi van valami újdonság. Ray Charles jelentkezett új számmal, ok, tanuljuk meg, Ricky Nelsonnak van egy új nótája, rendben, jöhet. Ha Elvis jelentkezik új kislemezzel, másnap már játsszák a Palladiumban.

Magához a rádióhoz is közük lesz, ugyanis a londoni stúdiójukból megkeresik őket és egy heti showt kötnek le velük. Eleinte fel sem tudják fogni, hogy egyszer abban a rádióban fognak szerepelni, ami egész gyerek-, és kamaszkorukat meghatározta. Ez a műsor is élőben megy, Cliff és a fiúk bemennek a Radio Luxembourg londoni stúdiójába, ahol élőben előadják a legfrissebb számaikat. Az élelmesebb angolok mikrofont tartva a rádiókészülék elé felvesznek minden olyan műsort, amiben Cliff és a Shadows szerepel. Számtalan jobb és rosszabb minőségű kalózlemez volt a kezemben, ami ezeket a műsorokat tartalmazza, sajnos mindegyik fédinges, gyakran elmegy a hang, majd visszajön. Érdekes, mert legtöbbször itt játszanak el olyan számokat, amelyek később lemezre kerülnek, és hallhatjuk, hogy fejlődik egy adott szerzemény. A Radio Luxembourg stúdiójában előadott dalok sokszor darabosak, kidolgozatlanok, Hank improvizálásai még bizonytalanok, vagy gyengébbek, a kislemezeken már apró finomságok, apró, észrevehetetlen kis díszítések vannak, és a harmónia a keverés miatt sokkal lágyabb és érzelemdúsabb.

Ha már a London Palladiumnál tartunk, el kell mesélnem, hogy magam is megfordultam ebben a színházban 1992-ben, amikor Pat Boone adott koncertet. Éppen Londonban voltam egy konferencián, amikor megláttam egy programfüzetben, hogy este Pat Boone ad koncertet a híres Palladiumban, amit akkor már New London Palladiumnak neveztek, de maga az épület belül kopott volt és szürke. Felhívtam a színházat és mondtam, magyar újságíró vagyok, a művész úrral szeretnék interjút készíteni, mikor érkezik a színházba. Az adott időpontban ott ácsorogtam a művészbejárónál, amikor megállt egy nagy fekete limuzin és a hátsó ülésről maga Pat Boone kászálódott elő, sötétkék suhanó melegítőben meg sportcipőben. Kicsit összetörtebb volt, mint amilyenre a képekről emlékeztem róla, bemutatkoztam neki és mondom, hogy mikor találhatnánk időpontot egy interjúra. Közben odaért a kocsi túloldalán kiszállt menedzser és azt kérdezi, hogy el tudom-e adni Pat-et legalább egy koncertre, Budapestre. Mondom, megpróbálom.

Jó, akkor itt egy tiszteletjegy és a koncert után találkozunk. – mondja és bevonulnak a színházba.

A jegy a 12. sor közepére szólt, de szerencsém van, magas vagyok, én mindenhonnan jól látok. Nagy volt a várakozás és még nagyobb a csalódás. Pat teljesen dekoncentrált benyomást keltett, iszonyatosan hamisan énekelt, túl sokat mesélt számok között. Kilenctagú tánczenekar kísérte, de a zenészek sem voltak a helyzet magaslatán. Pat majdnem az egész koncert alatt egy helyben állt, alig mozgott. Néha kicsit hátrább ment és rátámaszkodott a zongorára, néha előrébb jött, közelebb a közönséghez. Hiába volt hófehér öltönyben, az egész koncert csapnivalóra sikeredett. Olyannyira, hogy szégyen ide, szégyen oda, a koncert után nem mentem be az öltözőbe, hanem szépen vissza a szállodába. Nem volt szép tőlem, de ott a hatás alatt nem tudtam másképpen cselekedni.

Annak azért örülök, hogy ott ülhettem azon a színpadon, ahol Cliff és a Shadows nagy sikereit aratta, ahol elindult a „beatlemania” a Beatles egyik itt adott koncertje után, és ahol az angol Rock&Roll valamennyi csillaga megfordult.

Bocsánat a kitérőért, máris folytatjuk Cliff és a Shadows történetét.

1960 márciusában vagyunk, a fiúk heti hat alkalommal a London Palladiumban adnak koncertet, heti egy alkalommal a Radio Luxembourg stúdiójában, és ilyen körülmények között van idejük új album elkészítésére. Méghozzá milyen albumra, talán a korszak legjobb nagylemezét készítik el, mintegy a Rock&Roll korszak lezárásaként. Ez az Lp a „Me and my Shadows”.

(Folyt. köv.)