Carl Perkins: Some Things Never Change – a kulisszák mögött

Carl Perkins: Some Things Never Change – a kulisszák mögött

A Rock&Roll világát örömmel töltötte el a hír, hogy megjelenik a Some Things Never Change, egy nagylemeznyi, többnyire eddig kiadatlan Carl Perkins-anyag. A Vintage Rock Nashville-ben beszélgetett a producerrel, Bill Lloyddal a felvételek létrejöttéről és későbbi eltűnéséről.

Az „elveszett” vagy korábban kiadatlan felvételek előásása az elmúlt években már-már külön művészetté vált: sok lemezkiadó túrja fel archívumait ritkaságok után kutatva. Ezek közül azonban sokat talán jobb lett volna eltemetve hagyni, hiszen számos nyers felvétel, alternatív verzió és stúdióban rögzített tréfálkozás leginkább csak a megszállott rajongók és zenetudósok érdeklődésére tart számot.

Éppen ezért ritka, hogy egy teljes albumnyi olyan anyag kerüljön elő, amelynek már jóval korábban napvilágot kellett volna látnia – ez a tíz Carl Perkins-dalból álló gyűjtemény azonban olyan magas színvonalú, hogy rejtve maradása az 1990-es felvétele óta valódi rejtélynek tűnik. Bár a Baby, Bye Bye és a Memphis In The Meantime felbukkant a Bear Family 2005-ös válogatásán (Carl Rocks), az album többi dala korábban soha nem jelent meg.

Most azonban Carl Perkinsnek ismét „új” anyaga van: fröccsöntött (splatter) bakeliten és CD-n, újra a Sun Recordsnál. Bár a Some Things Never Change méltó kiegészítése Perkins diszkográfiájának, úgy tűnik, az album valamilyen különös limbuszban rekedt.

Valahogy így néz ki – ért egyet Bill Lloyd, majd részletesebben felidézi a dalok születését. Az történt, hogy volt hét dal, amelyeket Carl otthoni stúdiójában rögzítettünk – ez a medenceháznál volt, közvetlenül a lakóháza mögött. Ő, a fiai és én csináltunk ott hét-nyolc számot, aztán kaptam egy kisebb költségvetést, hogy Nashville-ben még vegyünk fel néhányat. Így az album első három dala már Nashville-ben készült, egy 16th Avenue Sound nevű helyen. Nagyszerű stúdió volt, Carl feljött, és remekül éreztük magunkat.

Újonnan felfedezett kincs

Adódik a kérdés: mi is volt pontosan az a bizonyos „medenceház”, ahol a dalok először megszülettek? Egy csúcstechnológiás stúdió Carl jacksoni (Tennessee) otthonának szomszédságában?

Az emlékeim szerint a medenceház fele tele volt mindenféle holmival – mint a legzsúfoltabb garázs, amit csak el tudsz képzelni – nevet Bill.

Emlékszem, volt ott egy gitár, amit George Harrison adott neki, egy Los Angeles-i hangszerkészítő munkája, és büszkén mutatta meg nekem. Csak annyit mondtam: ‘Hűha, ez gyönyörű.’ A stúdiórész balra volt, amikor bementél, elég szűk helyen. Volt egy keverőpult külső effektekkel, és szalagra rögzítettek – nem digitálisan.

A Foster & Lloyd countryduó egyik feleként Bill kapcsolata Carllal 1989–1990 körül, a turnékon kezdődött.

Talán négy-öt koncerten mi voltunk az előzenekar Carl előtt, így ismertük meg egymást – emlékszik vissza. Mivel kétszólamú éneklésünk volt, gyakran megkért minket, hogy csatlakozzunk hozzá a Your True Love alatt, ami nagyon szórakoztató volt. Zeneileg jól illett egymáshoz a két zenekar.

Radney Foster és Bill Lloyd 1986 és 1990 között kilenc slágert jegyzett a countrylistákon, és három albumot adtak ki. Mivel Carl dalszerzőként is sikereket aratott – például a The Judds Let Me Tell You About Love című slágerével, illetve George Strait feldolgozásával (When You’re A Man On Your Own) –, Perkins menedzsere lehetőséget látott abban, hogy Lloyd segítsen olyan dalokat írni, amelyek a country rádiók felé nyitnak.

Ez volt az elképzelés – erősíti meg Bill. Mi akkoriban a rádióban voltunk, és a hangzásunk rockabilly gyökerű volt, egy kicsit rockosabb, mint az akkori country többsége. Így jó párosításnak tűntünk – legalábbis mindenki így gondolta.

Megértő társ

Perkins és Lloyd turnékon kialakult kapcsolata elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy Bill a medenceházi felvételek idején Carl otthonában is megszálljon.

Találkoztam Carllal és a menedzserével – talán egyetlen megbeszélés volt –, és azt mondta: ‘Gyere le Jacksonba, aztán meglátjuk, hogyan alakul.’ Ez afféle próba volt, hogy emberileg és zeneileg mennyire működünk együtt. Nagyon jól bántak velem, jól kijöttünk egymással, elkészítettük a dalokat, majd amikor lett egy kis pénz egy rendes stúdióra, Nashville-be mentünk. Két hétvégét dolgoztam vele Jacksonban, és a vendégszobában szállásolt el.

Bizarr élmény lehetett Perkins otthonában élni és dolgozni?

Carl teljesen otthonosan fogadott. Reggel bekopogott az ajtón, és azt mondta: ‘Valda megcsinálta a reggelit.’ Számomra ez teljesen szürreális volt – ott lenni Carl Perkins házában. Sok időt töltöttünk együtt, élveztük egymás társaságát, nagyon könnyű volt vele dolgozni. Ez kissé meglepett, de rendkívül kedves ember volt. Mesélt a múltjáról, és emlékszem, hogy a nappalijában a kandalló fölött bekeretezve ott lógott az a papírzacskó, amelyre eredetileg a Blue Suede Shoes szövegét írta. Ott ültem, néztem azt, miközben mesélt a gyerekkoráról és a gyapotszedésről – micsoda élet!

Nashville-i hangzás

Így történt, hogy 1990 májusában és júniusában két hétvége alatt elkészültek az első felvételek, egy olyan környezetben, ahol Carl teljesen otthon volt. Perkins és Lloyd mellett részt vett a munkában Carl két fia, Greg (basszusgitár) és Stan (dob), Joe Schenk zongorán, valamint Pete Finney pedál steel gitáron. A vendégzenészek Carl és Bill ismeretségi köréből kerültek ki.

Joe Schenk olyan valaki volt, akivel gyakran dolgoztak. Nem tudom, mennyire volt helyi, de megjelent Jacksonban – meséli Bill. Nashville-be is eljött játszani. Pete Finney pedig az én emberem volt: a Foster & Lloyd élő zenekarában játszott, később Doug Sahmtól Reba McEntire-ig mindenkivel dolgozott, és Michael Nesmith mellett volt egészen annak haláláig. A nashville-i felvételen Jerry Douglas is csatlakozott, ő játszotta a lap steel szólamot a Memphis In The Meantime-ban – klassz volt, hogy ott volt.

Bill zenei múltja ellenére a keverőpult túloldala még viszonylag új terep volt számára.

A saját felvételeimen voltam már hangmérnök, amikor muszáj volt, de technikailag nem vagyok az – inkább dalszerző és zenész– mondja őszintén.

Hogyan közelítették meg a felvételeket? Élő előadás-szerű rögzítés volt?

Részben igen. Emlékszem, volt egy dal, a Miss Muddy, amibe egyszer csak belekezdett, én meg mondtam: ‘Várj, várj!’ Elkezdtek játszani, és úgy hangzott, mintha Carl ott helyben találná ki a szöveget – pedig túl jó volt ahhoz, hogy improvizáció legyen – meséli Bill mosolyogva.

Szerintem már régóta ott lapult nála, csak még nem mutatta meg. Végül elektromos gitáron játszottam rajta. Ez volt az a szám, ahol mindent beállítottunk, aztán én is beszálltam. Sokszor viszont módszeresen dolgoztunk, ahogy bármelyik stúdióban: először dob és basszus, majd akusztikus gitár vagy zongora. Amennyit az eszközök engedtek, egy menetben rögzítettem, aztán az idő függvényében jöttek az utólagos sávok.

Klasszikus Carl

A Miss Muddy nem az egyetlen Perkins-szerzemény az albumon. Carl már Bill érkezése előtt is dolgozott a medenceházi stúdióban, így Lloydnak egy halom dal közül kellett válogatnia.

„A balladák – a Where Does Love Go és a Some Things Never Change – két olyan demó volt, amelyekbe azonnal beleszerettem”– lelkesedik Bill. Nem pörgős vagy rockabilly darabok voltak, egyszerűen nagyszerű dalok. Nagyon szerettem volna megcsinálni őket.

Ugyanígy felkeltette az érdeklődését a Messin’ Around With Rock ’n’ Roll is.

Imádom, mert afféle személyes történet, Beatles-szerű riffekkel és rengeteg Buddy Holly-féle hangnemváltással – nagyon klassz hangszerelés. Ez volt az egyik kedvencem. A saját dalai közül a Baby, Bye Bye-t is nagyon szerettem: minden megvolt benne, ami egy klasszikus Carl-számhoz kell. Ez az egyik kedvenc felvételem. A Some Things Never Change-en mind a demó, mind a nashville-i verzió hallható. Amikor az akusztikus gitárt hallod, az én vagyok, és vokálozom is vele. Többször megkérdezte: ‘Játszol ezen?’ vagy ‘Szeretnél ezen játszani?’ Néhány számban Carl unszolására beszálltam, de igyekeztem nem túlságosan előtérbe tolni magam.

A boogie-val fűtött Don’t’cha Know I Love You az utolsó eredeti dal, a három feldolgozás közül viszont Bill meglepetten tapasztalta, hogy kettőhöz már volt személyes kötődése – kezdve John Hiatt vad Memphis In The Meantime-jával.

John akkoriban a szomszédom volt – mondja Bill. De erről a dalról már korábban is szó volt. A Heart Of My Heart egy olyan feldolgozás volt, amit Carlék elé tettek, és nagyon tetszett nekik. Az egyik szerző Bill Kenner volt, akivel korábban együtt írtam dalokat, bár nem ezt választottam volna. Felajánlottam más számokat is, de Carl már rengeteg saját demót készített kazettákon. Öt-hatot kiválasztottunk. A Get Rhythm verziója is meglepetés volt – teljesen más groove-ja van. Greg és Stan elkezdték játszani, én meg kérdeztem: ‘Ez micsoda?’ Azt mondták: ‘Így szoktuk játszani a Get Rhythm-et.’ Elkezdtünk kísérletezni, és így alakult ki.

Get Rhythm

Miután Mary Martin (RCA) meghallgatta a demókat, sikerült költségvetést szerezni, és 1990. szeptember 16–18. között mindenki a nashville-i 16th Avenue Sound stúdióba költözött. Bill Lloyd maradt a producer, és akusztikus gitáron, mandolinon, valamint vokálban is közreműködött. A munkában részt vett Rick Will hangmérnök, aki Scott Baggetttel együtt keverte a dalokat, valamint a már említett Jerry Douglas, a dobro és lap steel gitár legendája. Erős alkotógárda volt, mégis: ekkor sem volt konkrét célpontja a felvételeknek.

Demóknak számítottak – magyarázza Bill,majd hozzáteszi: a medenceházhoz képest mindenképp előrelépés volt. Nagy stúdió volt, de nem egy teljes albumhoz elég – inkább afféle ‘nézzük meg, mi sül ki belőle’. Az első keverések tele voltak az 1990-es évek digitális zengetésével. Az albumon hallható verziók kicsit később készültek, amikor visszavettünk abból a tipikus ‘80-as évekbeli nagy dobhagzásból. Akkor csináltam, amikor hozzáfértem a szalagokhoz, mert ha bárkinek megmutatom, szerettem volna, ha kevésbé hordozza azt a hangzást. De így sem történt igazán semmi ezekkel a dalokkal.

És itt folytatódik a rejtély… Most, hogy ezek a számok végre teljes egészükben elérhetők, minőségük miatt különösen furcsa, hogy annak idején nem jutottak el a közönséghez. Perkins 1989-es Born To Rock albuma után volt, amelyet néhány cinikus zeneipari szereplő kegyetlenül Roy Orbison késői sikereinek utánzásaként bélyegzett meg, valójában azonban nagyrészt saját szerzeményekből álló, erős anyag volt. Torokrák-diagnózisa már a közelben volt, de szerencsére felépült, és a ’90-es évek albumai – mint a Friends, Family & Legends vagy a vendégsztárokkal teli Go, Cat, Go – még előtte álltak.

Memphis In The Meantime

Mi történt valójában a Some Things Never Change dalainak felvétele után?

Egyszerűen elsikkadt – von vállat Bill. Elkészítettem a keveréseket, odaadtam Carlnak, a fiainak és a menedzserüknek. A gond az volt, hogy Carl menedzsere akkoriban a The Juddsot is menedzselte, Radney Foster és én pedig (Foster & Lloyd) szintén az RCA-nál voltunk, akárcsak a The Judds. Amikor a The Judds épp a feloszlás előtt állt, és Wynonna átment az MCA-hoz, szerintem ez az oka annak, hogy az RCA nem vitte tovább ezt a projektet. Egyszerűen ott maradt.

A Carllal töltött idő alatt érzett-e Bill bármiféle jelet arra, hogy az előadó a saját helyét keresi a korabeli zenei térképen?

Szerintem egyfajta számvetés időszaka volt számára – elmélkedik Bill. A Messin’ Around With Rock ’n’ Roll szövege is erről szól: ‘Nem tudtam, hogy a rock’n’rollal játszom / nem tudtam, mi fog történni.’ Ez nagyon is visszatekintés volt a karrierjére. A Blue Suede Shoes hatalmas siker volt, és bár voltak más nagy pillanatai is – például a Daddy Sang Bass Johnny Cash számára –, az a dal mindent vitt. Azóta is arra épített, meg a Beatles-feldolgozásokra (Matchbox, Everybody’s Trying To Be My Baby, Honey Don’t), és ott volt az NRBQ-val készült lemeze a hetvenes évek elejéről.

Az idő múlása mit sem rontott Perkins dalszerzői képességein, és úgy tűnik, még mindig lehetnek izgalmas kincsek az archívumban.

Igen, van két 90 perces kazettám tele Carl demóival – árulja el Bill. Nem azok, amin együtt dolgoztunk, hanem olyanok, amiket azért adtak oda, hogy válogathassak. Nem tudom, mind a medenceházban készült-e, lehet, hogy Nashville-ben vagy máshol. Rengeteget írt; hihetetlenül termékeny volt. Sokan azt hiszik, a rockabilly csak három akkord, de neki remek harmóniamenetei, dallamai és ötletes szövegei voltak. Jó dalszerző volt. Dolly Parton is eljött hozzá dalokat írni akkoriban. Egyszer, amikor mentem hozzá dolgozni, azt mondta: ‘Hé, Dolly itt volt a múlt héten.’ Nagyon izgatott volt miatta.

Megérte várni

Ahogy ezek a rég elveszett dalok végre szélesebb közönséghez jutnak, érdemes felidézni, hogy az egész projekt egy laza beszélgetésből született.

A Sun Records keresett meg, ami nagyon jólesett – magyarázza Bill. Ben Vaughn, akivel korábban dalokat írtam, egy philadelphiai/new jersey-i dalszerző és producer. Sok független lemezt csinált, Los Angeles-ben is volt produceri karrierje, tévés zenéket is írt. Ben kapcsolatban állt Laura Pochodylóval a Sunnál, és mondta neki: ‘Beszélned kellene Bill Lloyddal, itt van Nashville-ben, és Carllal dolgozott.’ Így jutott el hozzám. És hol voltak ezek az elveszett kincsek? „DAT kazettákon, és néhány CD-n, amit az évek során kiírtak – de nagyrészt sosem hallotta őket senki.

Különös lehet, hogy egy munka 35 év után jut el a közönséghez, de Bill lelkes az egész projekt miatt.

Az a nagyszerű ebben a kiadványban, hogy minden rajta van, ami fel lett véve – ennek nagy része eddig csak a család számára volt ismert. Felemelő érzés, évekig meséltem róla a barátaimnak, most végre mindenki hallhatja. Bízom benne, hogy akik Carlra, a Sun-hangzásra és a gyökérzenére hangolódnak, találnak benne kedvükre valót. Örülök, hogy most hallhatjuk, és nem csak sima fekete bakeliten jelenik meg. Ezért örülök annak is, hogy a Sun Recordsnál jön ki.

Ahogy új fény vetül Carl Perkins kevésbé ismert történetének egy szeletére, Bill Lloyd elégedetten tekint vissza szerepére.

Nem bánom, ha elmesélem ezt a történetet, szerintem szórakoztató – vigyorog. Bizonyíték arra, hogy néha a jó dolgok azokhoz jutnak el, akik tudnak várni.

További információk a Some Things Never Change című könyvről és megrendeléshez kattintson ide

Forrás: vintagerockmag.com