Gusztafik Tibor: Lemezlovagok | „Sztárcsinálók”

Gusztafik Tibor: Lemezlovagok | „Sztárcsinálók”

Bob Neal a szervező, Bill Randle lemezlovas és Dick Clark a tévés csillag, színes egyéniségek, producerek, üzletemberek, véleményalkotók, zenei divatdiktátorok voltak. Működtették a show bizniszt!

Bob Neal koncertszervező

Elvis Presley 1954-ben először került a reflektorfénybe, hiányzott mellőle a kulcsfontosságú személy: egy rátermett menedzser.
Bob Neal kanyargós életpályát futott be. 1917. október 6-án született az afrikai Kongóban. A szülei hittérítők voltak, gyerekként sokszor utazott, ingázott Afrika és Európa között. 1930-ban költöztek az USA-ba. 1939-ben kezdett rádiózni, műsoraiban popzenét, csipetnyi klasszikus zenét és sok country számot játszott.

Az első figyelemreméltó műsora a „The High Noon Roundup” volt. A Memphis-i WMPS adón1948-ban beindította a közkedvelt, „Bob Neal Farm Programot”, amelyben kizárólag country zenét játszott.

Bob Neal:

Az adást 1948-tól 1956-ig vezettem, elsősorban a hallgatók ízlésére, kívánságaira koncentráltam, közben megismertem a a country műfaj nagyságait. A műsoromra adott reakciók határozottan biztatóak voltak, kiaknáztam a rádióban szerzett népszerűséget, elkezdtem kisebb élő fellépéseket szervezni Memphis 100-150 mérföldes körzetében. Promoterként meghívtam néhány helyi énekest, és időnként néhány nashville-i zenészt koncertezni, én voltam a műsorvezető. Szerepeltünk középiskolai előadóteremben, tornateremben, baseballpályán vagy valami hasonló helyszíneken. Rögzítettem az előadásokat a rádióban pedig lejátszottam a felvételeket. Egyszer Sam Phillips felhívott és elújságolta, hogy van egy új sráca, akinek megjelent debütáló kislemeze, leszerződtetném-e az egyik színpadi műsoromba. Beleegyeztem 1954. július 30-án Elvis fellépett a Country Music Jamboree- show-ba.

Memphis Press Scimitar korabeli hirdetésében ez állt:

Személyesen, a SZENZÁCIÓS rádiós sztár, Slim Whitman, Billy Walker, Ellis Presley és még sokan mások!
A belépő: 1,25 dollár.

Presley műsora hisztérikus reakciót váltott ki, karizmája elbűvölte a közönséget, ami engem nagyon meglepett, mert csak akkoriban kezdte a szakmát. A feleségem is megjegyezte: „Elvis nem csak egy újabb énekes, ő valami más!”
Ez szöget ütött a fejembe. Pár hónappal később azon gondolkodtam, hogy megkérdezem Elvist, van-e menedzsere. „Nincs”, ugyan még sohasem voltam menedzser, de próbáljuk meg, körülbelül másfél évig dolgoztunk együtt”-emlékezett Bob Neal.

A memphisi DJ mindent megtett azért, hogy népszerűsítse a feltörekvő énekest, szervezte a fellépéseit, intézte a telefonhívásokat, koncertszervezőként beindította Elvis karrierjét. Ügyesen ténykedett, ám a kiemelkedően tehetséges énekest mégis a híres-hírhedt Tom Parker segítette fel a Rock&Roll trónjára. 1956. január 21-én Bob Neal közölte Parker ezredessel, hogy egyéb elfoglaltsága miatt nem tud részt venni a turnékon, ezért elbúcsúzik Elvistől. Vajon miért engedte át Bob Neal az „aranytojást tojó tyúkot?

„Érvényes szerződésben álltam Elvissel, és amikor Parker – az erőfeszítéseimnek is köszönhetően – érdeklődni kezdett az énekes iránt, 1955. június 17-én partnerségi megállapodást kötöttünk. Jól ment a rádióműsorom Memphisben, volt egy sikeres lemezboltunk (Bob Neal Record Shop), népes volt a családom, – hiába éreztem, hogy Elvis nagyon nagy lesz -, én nem akartam örökké vándorolni, állandóan úton lenni. Inkább otthon maradtam, és a gyeplőt átadtam az ezredesnek. Az ezredes csodálatos munkát végzett az énekessel. Talán egy kicsit másképp taktikáztam volna a koncertek terén. Elvis mindig szívesen lépett fel élőben, az ezredes szerintem túlságosan sokáig távol tartotta a közönségtől.”

Bob Neal hosszú ideig ott maradt a tűz körül, 1958-tól Johnny Cash pályáját istápolta, később segítette Jerry Lee Lewis, Roy Orbison, Conway Twitty, Lynn Anderson, Warren Smith, Bobby Helms és mások előmenetelét is.
Bob Neal 1983. május 9-én hunyt el.

A clevelandi csaló

Bill Randle, a clevelandi WERE rádióállomás újító lemezlovasa segített megváltoztatni az amerikai populáris zene arculatát, sokat tett a Rhythm&Blues és a Rock&Roll a maintstream-be emeléséhez, dolgozott a forrongó nemzedék zenei formálásában. A DJ és lemezproducer médiában kiharcolt óriási népszerűsége lehetővé tette számára, hogy számos fiatal zenész, köztük, Tony Bennett, Elvis Presley a Four Lads, Bobby Darin és Fats Domino pályáját egyengesse.

Bill Randle William McKinley Randle Jr. néven 1923. március 14-én született a michigani Detroitban.

A helyi WJLB-AM rádióban (ma WDTK) debütált, csakhamar egy igen hallgatott műsort The Interracial Goodwill Hour vezetett.Randle innovatív felfogású zenei szerkesztőként tette a dolgát, főképpen Rhythm&Blues lemezeket pörgetett, de gyakran játszott jazzt és egyéb különlegességeket is. Rendszeresen szembe ment a főnökei elvárásával, akkoriban a fehér előadók popzenéje volt a trendi. Lázadó hajlama kis híján a karrierjébe került:

A WJLB állomás kirúgott, mert Nat ‘King’ Cole egyik számát a nap olyan szakaszában játszottam, amikor nem volt szabad fekete előadók lemezeit pörgetni.

Otthagyta Detroitot és Cleveland-be költözött. A váltás nagyon bejött Randle-nek, országos hírnevet szerzett magának, az 1950-es években a Time magazin Amerika egyik legjobb DJ-jének nevezte!

Nem lennék ott, ahol ma vagyok, ha nem segített volna Bill Randle. – nyilatkozta Tony Bennett.

Randle nimbuszát az is mutatta, hogy az Universal Pictures tervezett egy egész estés zenés filmet a hősünkről és a műsorában fellépő sztárokról, amelyben Pat Boone, Bill Haley és Elvis Presley léptek színpadra. A filmstúdió megrendelésére készült alkotás eredeti címe: The Pied Piper Of Cleveland: A Day In Life of a Famous Disc Jockey. (Cleveland-i csaló: Egy híres Lemezlovas egy napja). Noha a koncert és a filmfelvétel nagyszerűen sikerült, nem került bemutatásra, mert Parker ezredes vagy a szakszervezet megtiltotta a forgalomba hozását.
Az „aranytorkú” clevelandi rádiós kulcsszerepet játszott, hogy Elvis Presley nevét megismerje az amerikai közönség. 1956. január 28-án Elvis első televíziós fellépésén a Dorsey Brothers Stage Show házigazdájaként a következőket mondta:

Szeretnék bemutatni nektek egy fiatalembert, aki sok más előadóhoz, köztük Johnnie Rayhez hasonlóan szinte a semmiből bukkant fel, és egyik napról a másikra hatalmas sztár lett. Film forgatáson találkoztunk először. Úgy gondolom, hogy ma este televíziós történelmet fogunk írni. Ismerkedjetek meg– Elvis Presley-vel!.

Randle a hatvanas évek végén félig visszavonult a műsorvezetéstől, hogy egyéb szenvedélyeinek hódoljon, például az autóversenyzés, a repülőgép-vezetés. Egyetemi professzor lett, és 1987-ben ügyvédi kamarai minősítést szerzett, de soha nem hagyta abba a rádiós munkát. Fogékony maradt az újdonságokra, az egyik modern előadó, akit a műsoraiban népszerűsített, a rapper Eminem volt.
Az 1950-es egyik legbefolyásosabb lemezlovasa, Bill Randle 2004. július 9-én hunyt el az ohiói Clevelandben.

Showtime!
Az örökifjú Dick Clark

Dick Clark az amerikai zenei televíziózás egyik legbefolyásosabb személyisége Richard Wagstaff Clark néven született 1929. november 30-án Bronxville-ben, és a közeli Mount Vernon-ban cseperedett fel. A Syracuse Egyetem-en diplomázott 1951-ben. Rádiós karrierje 1945-ben kezdődött a WRUN állomásnál. Később dolgozott a WOLF-AM-nél is. Diploma után visszatért a WRUN-hoz, a „Dick Clay” nevet vette fel. Ezután a WKTV tévécsatornánál kapott állást, a Cactus Dick and the Santa Fe Riders című countryzenei műsort vezette. 1952-ben a pennsylvaniai Drexel Hillbe költözött. A helyi WFIL nevű rádiónál lett DJ, művész nevét a Dick Clark változtatta. A WFIL társcsatornája (manapság WPVI) népszerű televíziócsatorna volt, amely 1952-ben indította el a Bob Horn’s Bandstand című műsort. Clark rendszeresen helyettesítette Horn-t, amikor nyaralt. 1956-ban gond támadt, Horn-t letartóztatták ittas vezetésért, így Clarkot nevezték ki a helyére.

American Bandstand 1957. augusztus 5-én debütált az ABC csatornán, meghatározta a fiatalok kultúráját, számtalan slágert generált, sok zenész számára jelentett ugródeszkát: az Ike & Tina Turner, a Smokey Robinson and the Miracles, Stevie Wonder, Simon & Garfunkel, Iggy Pop, Prince, Talking Heads és Madonna mind-mind felléptek a show-ban. A műsor –kis túlzással- DISCO volt a tévéstúdióban. Dick Clarkot „Amerika legidősebb tinédzsereként” vagy a „világ legidősebb tinijeként” emlegették, mivel fiatalos külsővel áldotta meg a sors. A közönsége a tinédzser korosztály verbuválódott:

Tizennégy év alatt és tizennyolc év felett senki sem szerepelhetett a műsorban. Tony és én azt tapasztaltuk, hogy a tizenhárom évesek túlszédültek és nehezen irányíthatók. A tizennyolc évesek általában pedig már-már közömbösek voltak a műsorral kapcsolatban-emlékezett Clark.

Az adás formátuma egyszerű volt: kislemezeket játszottam, a fiatalok táncoltak, a vendég énekesek play back-eltek, a tinédzser közönség táncolt. Az „American Bandstand” tudatosan táplálta a táncőrületet. Amerika pedig nézte. Az adás minden délután 2:45-kor került képernyőre. Azért választottuk ezt az időpontot, mert 2:30-kor a legközelebbi iskola, a West Catholic Gimnázium, akkor engedte ki a tanulóit, és nekik 15 percbe telt, mire elértek a stúdióba. Az iskolai szünetekben a fiatalok már reggel nyolckor megérkeztek. Ebédeltek, hordozható rádiót hallgattak, rajongói magazinokat olvastak, várták a műsorkezdést.

Öltözködési és viselkedési szabályok is voltak, amelyeket be kellett tartani ahhoz, hogy a tinik bekerülhessenek a műsorba. Az öltözködési szabályzat előírta, hogy a fiúk zakót és nyakkendőt, vagy pulóvert és nyakkendőt viseljenek. Senki sem öltözködött így a való életben, de ez elfogadhatóvá tette a műsort a felnőttek számára. A lányok nem viselhettek nadrágot, szűk pulóvert, rövidnadrágot vagy mélyen dekoltált ruhát – olyan ruhákat, pulóvereket és szoknyákat kellett viselniük, mint iskolában. A díszlet elemeit a minimálisra csökkentettük. Nem akartuk elterelni a nézők figyelmét túl sok felesleges vizuális elemmel, a cél az volt, hogy a gyerekek táncát mutassuk.
A stúdióban a lemezek hangja fülsüketítő volt. Azt hiszem, mi voltunk az elsők, akik ilyen fülsüketítő hangerővel játszottunk a zenét. Semmit sem lehetett hallani a stúdióban. Ha beszélni akartam valakivel, oda kellett mennem, és a számat a füléhez kellett tennem. Kifejlesztettünk különleges fejhallgatókat az operatőröknek, hogy hallhassák a rendezőt. Senki sem csinált még soha hangos zenével készült tévéműsort.

Clark befutott a tinik menő tévéműsorával, a lényéből áradó kisfiús csibészség tetszett a nézőknek, hírnevét kihasználva vállalkozásokba kezdett. Érdeklődése kiterjedt a lemezkiadókra, és egyes előadók menedzsmentjére is. 1959-ben kirobbant a lemezipart megrengető Payola fizetési botrány (amely szerint az énekesek a lemezeik lejátszásáért cserébe fizettek a lemezlovasoknak), Clark egy kongresszusi bizottságnak azt nyilatkozta, hogy nem tud olyan énekesről, zenészről, akihez anyagi érdekeltsége fűződött, olyan előadóról aki aránytalanul sok lejátszást, szereplést kapott a műsorában. Kijelentette, hogy nem kért, nem fogadott el semmilyen személyes ellenszolgáltatást, pénzt vagy egyéb dolgot azért, hogy bármely előadó szerepeljen a műsoraiban. Dick Clark a vizsgálatot sértetlenül megúszta.

Mi ez a tánc fiatalok? Dick Clark az American Bandstand pultjánál

Dick Clark 1960-ban kipróbálta magát mozivásznon is, „BECAUSE THEY’RE YOUNG/Mert fiatalok” című alkotásban, tanárt alakított, aki megpróbált változtatni a diákjai életfelfogásán.

Dick Clark:

„Az első játékfilmem, ‘Because They’re Young’ (Mert fiatalok) forgatása nagy élményt jelentett. A következő televíziós munkám a „The Dick Clark Saturday Night Show” volt. Egy Rock&Roll színpadi műsor, amelyben fél órán át a legjobb popzene és rockzene lüktetett a képernyőn, folyamatosan, a lehető legkevesebb megszakítással. Egyáltalán nem olyan volt, mint az American Bandstand („Zenepódium”) – mert ezúttal a táncosok helyett sikoltozó nézők foglaltak helyet a stúdióban. Az adás elején bejelentettem a fellépőket, egyik sztár a másik után jött ki a színpadra, play backről eljátszották a legújabb dalukat, és a műsor végén ismét én következtem, felsoroltam az aktuális hét 10 legnagyobb slágerét.

Az első adás 1958. február 15-én, szombat este került képernyőre, rengetegen nézték, népszerűsítettük a Rock&Roll műfaját!

Antoine Fats Domino többször is szerepelt a műsoromban. Fats rettegett az élő tévészerepléstől. Fellépés előtt az öltözőben mindig egy láda Teachers skót whisky várta őt és a zenekarát. Egyik szombat reggel elkésett a próbáról, így aztán elmentem érte a szállodájába. Reggel tizenegy óra körül járt az idő. Amikor beértem a szobájába, éppen akkor kelt fel. Ott állt alsóneműben, fogat mosott és egy doboz sört ivott. „Antoine, gyere, menjünk le a földszintre, együnk valamit, aztán megyünk a műsorra.” Rám nézett. „Nem, Dick” – mondta, miközben kortyolgatta a sörét –„nem tudok üres gyomorral reggelizni-mosolygott Dick Clark.

Itt van az a férfi, akinek a lemezei több mint kétmillió példányban keltek el, aki teltházak előtt játszik országszerte, ide repült Nashville-ből, Tennessee államból, hogy ma este velünk legyen: a neve Jerry Lee Lewis! A gyerekek sikítoztak és kiabáltak, ahogy a függöny szétnyílt, és felfedték Jerry Lee-t, aki leopárdmintás zakójában egy fehér zongoránál ült, mögötte egy dobos és egy basszusgitáros. (Jerry Lee volt Fats mellett, az egyetlen előadó, aki nem volt hajlandó play back-elni, ezért mindig magával hozta a zenekarát.) Rákezdte a „Great Balls of Fire”-t, és a színház visszhangzott a gyerekek visításától és tapsolásától-emlékezett Dick Clark.

Nem volt mindig minden csupa móka és kacagás, a legfőbb tévés ellenlábas nem nézte jó szemmel Dick Clark műsorainak sikerét.

Ed Sullivan akkoriban „sportszerűtlen gazemberként” viselkedett velünk. Szúrós szemmel figyelte a vendéglistámat, elhatározta, hogy kinyírja, elrontja a show-mat. Próbált olyan záradékokat beletenni a szerződéseibe, hogy ha egy művész fellép az ő műsorában, akkor az nem léphet fel más show-ban egy héttel azelőtt és nyolc nappal azután, hogy a Ed Sullivan show-ban szerepelt. Nem értette, hogy olyan művészek, mint Tony Bennett, miért csinálták meg az én műsoromat 155 dollárért, miközben 5000-7000 dollárt kértek tőle az ő műsorában való szereplésért. Meg volt győződve arról, hogy pisztolyt fogtam Tony fejéhez. Sullivan nem értette, hogy az én szombat esti műsorom hatalmas tinédzser közönsége eladja az énekes lemezeit.

1963-ban az American Bandstand Los Angelesbe költözött, egyrészt hogy kövesse a zeneipar változó központját, másrészt hogy Clark szélesíthesse részvételét a televíziós bizniszben. Az American Bandstand 1989-ig volt látható. Clark több rádióállomást is birtokolt. 1964-től 1978-ig a KFOO adó tulajdonosa volt. 1967-ben megvette a KGUD-AM-FM-et (ma KTMS és KTYD). Folyamatosan szerepelt, a Dick Clark Productions vetélkedőműsorokat, tévéfilmeket és varietéműsorokat rendezett, vezetett, amelyek közül a legsikeresebbek a 25 000 dolláros piramis és a Bloopers & Practical Jokes voltak. A cége által készített számos díjátadó műsor közül kiemelkedett az American Music Awards, amelyet Dick Clark hozott létre! A műsorvezető színfalak mögötti üzleti vénája nagyban hozzájárult a felhalmozott vagyonához, a tévénézők elsősorban karizmatikus személyiségéről és fiatalos külsőjéről emlékeztek rá, amely lehetővé tette számára, hogy az amerikai zenei televíziózás egyik legnépszerűbb műsorvezetője és reklámembere maradjon.

A The Jackson Five 1970. február 21-én szerepelt a műsorban

Forrás: Gusztafik Tibor: Lemezlovagok című készülő könyve