Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | 29. Sikert siker követ és akkor villámcsapásként éri a rajongókat egy belejelentés

Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | 29. Sikert siker követ és akkor villámcsapásként éri a rajongókat egy belejelentés

Szeptemberben megjelenik a Shadows várva várt első albuma, a „The Shadows”. A nagylemez egységes és kiegyensúlyozott, mintha valamiféle koncepció alapján épülne fel, holott a dalokat nem egyszerre, hanem 1960. október 26. és 1961. június 21. között veszik fel az Abbey Road stúdióban (Studio 2). A felvételek teljesen analóg eszközökkel, valós időben készültek, minden egyes számot egy sávban, overdubok és szerkesztés nélkül, 2 sávos hangrögzítő gépen rögzítettek. A sztereó és a monó változatot itt is külön-külön veszik fel, így a két verzió között vannak eltérések. De hogy ennél bonyolultabb legyen, a műveletek során elkövetett hibák újra vételeket tettek szükségessé, és emiatt néhány (ha nem is mindegyik) szerzeménynek több változata is létezik az EMI kazettás páncéltermében.

A The Shadows együttes

Az összes számot nyolc hónapon keresztül (kilenc session-nap) több szakaszban veszik fel, amelyek során kislemezeket is rögzítenek, köztük a „Kon-Tiki”, a „She Wears Red Feathers” (kiadatlan), a „The Frightened City”, „Wonderful Land”, „36-24-36”, „March of the Shadows” (kiadatlan), „Peace Pipe”, „The Savage”, „Blues From an Unfurnished Flat” (kiadatlan), „Happy Birthday to You” (ez overdubolt formában a „21 Today” című Cliff Richard LP-n jelenik meg első ízben).

A „The Shadows” c. album dalai:

A oldal
• „Shadoogie” (Hank Marvin, Bruce Welch, Jet Harris, Tony Meehan)
• „Blue Star” (Victor Young, Edward Heyman)
• „Nivram” (Bruce Welch, Hank Marvin, Jet Harris)
• „Baby My Heart” (Sonny Curtis) – Ének: Hank Marvin
• „See You in My Drums” (Tony Meehan) – Drum solo
• „All My Sorrows” (Dave Guard, Bob Shane, Nick Reynolds) – Ének: Jet Harris
• „Stand Up and Say That” (Hank Marvin)
B oldal
• „Gonzales” (McGlynn)
• „Find Me a Golden Street” (Norman Petty)
• „Theme from a Filleted Place” (Hank Marvin, Bruce Welch, Jet Harris)
• „That’s My Desire” (Helmy Kresa, Carroll Loveday) – Ének: Bruce Welch
• „My Resistance Is Low” (Hoagy Carmichael)
• „Sleepwalk” (Ann Farina, Santo Farina, Johnny Farina, Don Wolf)
• „Big Boy” (Bruce Welch, Hank Marvin)
(Columbia SX 1374 mono verzió)

A három énekes dalt a gitárosok adják elő, itt hallhatjuk először Jettet énekelni (és utoljára is a Shadowsban). Az album az angol nagylemezlista élére kerül.

Bert Weedon angol gitáros interjút ad a New Musical Express-nek abból az alkalomból, hogy megválasztják az Év Zenei Személyiségének. Ebben a következőket mondja, amikor a Shadows-ról kérdezik:

Ha a Shadows jövőjére gondolok, azt kell mondanom, lehetetlen, hogy együtt maradjanak. Négy remek zenész, négy erős egyéniség, akik külön-külön, egymagukban is sztárok lehetnének, előbb-utóbb szét fognak válni. Azt nem mondom, hogy Hank és Bruce el fognak válni egymástól, ők olyanok, mint egy ikerpár, elválaszthatatlan barátok, ők soha nem fogják otthagyni egymást. Azonban ami Tony-t és főleg Jet-et illeti, bennük már nem vagyok olyan biztos. Különösen Jet az, aki előtt hatalmas jövő áll. Higgyék el, értek valamit a gitározáshoz, ez a fiú rendkívüli tehetség. Ha szólókarrierbe kezd, nagyon sokra fogja vinni.

Az örömbe üröm vegyül, Weedon szavai valóra válnak, Tony Meehan elhagyja a zenekart. A döntés csak a kívülállókat lepi meg. A felszínen minden rendben volt, de a csoporton belüli kapcsolatok egyre feszültebbé váltak. Az állandó turnézás, a túl kevés szabadnap, az ifjú házasok és a csecsemők otthoni igénye, valamint az év nagy részében az egymással való összezártság mind kezdte megfizetni az árát. Hank természeténél fogva elég lazára vett mindent, nem csinált semmiből nagy ügyet, igyekezett viccel elűzni a problémákat. Ugyanakkor Bruce egyszerre volt aggódó és perfekcionista, szerette a rendet és a pontosságot maga körül, Tony hajlama arra, hogy késve jelenjen meg a próbákon és az előadásokon, nagyon aggasztotta.

Tony Meehan

A „The Story of The Shadows” c. könyvében Mike Read idézi Bruce-t a „kölyök” dobosukról alkotott meglehetősen régóta fennálló nézetéről:

Tony hozzáállása valóban egyre jobban idegesítette a csapatot. Megvolt benne az a csodálatos nagyképűség és magabiztosság, ami egy tizenhét éves kamasz sajátja, olyan hihetetlenül felsőbbrendű hozzáállást tanúsított más emberekkel szemben, hogy kínos volt a társaságában lenni, amikor így viselkedett.

Már jóval 1961 októbere előtt jól megalapozott tény volt, hogy Tony látszólagos képtelensége arra, hogy reggel képes legyen időben felébredni és elkészülni, a falra kergette a zenekar pontosságáért és folyamatos teljes készenlétéért felelős Bruce-t.

Egy alkalommal, – meséli Bruce – amikor Leedsben kellett koncertet adnunk,  Tony  olyan későn indult el otthonról, hogy lekéste a vonatot. Felszállt egy későbbire, és az előadás kezdete után meg is érkezett a színházba. Mi nem várathattuk a közönséget, ezért dobos nélkül kezdtük a koncertet. Mi mást tehettünk volna? Elég furán nézett ki, de mi úgy csináltunk, mintha ez így lenne kitalálva. A koncert felénél Tony közömbösen besétált a színpadra, a nézők mennydörgő tapsa közepette, anélkül, hogy átöltözött volna a fellépő ruhájába, és leült a dobok mögé.

Bruce  még hozzáteszi:

Úgy tűnt, hogy nem tisztel senkit, legkevésbé az idősebbeket. Egyik este az öltözőben Hankkel késhegyre menő vitát folytattak nem sokkal azelőtt, hogy már színpadra kellett volna mennünk, és Tony valóban annyira bevadult, hogy megtámadta Hanket és megharapta az egyik ujját.

Hank beszámolója erről az epizódról egy kicsit részletesebb:

Amikor elmentünk érte, hogy velünk jöjjön a koncertre és nehogy megint elkéssen, még mindig ágyban volt. Ráadásul neki állt feljebb, amiért merészeltük felébreszteni, ránk förmedt, kiabált. Az volt a szokása, hogy soha semmiért nem kért bocsánatot, és egyáltalán nem volt hajlandó semmit megbánni. Mindig nagyon higgadtnak és magabiztosnak tűnt, még tizenöt vagy tizenhat éves korában is, és szép lassan kezdett felemelkedni bennünk a pumpa. Szörnyű veszekedésem volt vele az öltözőben az egyik koncert előtt, mondtam neki, hogy ez így nem mehet tovább, minket hoz kellemetlen helyzetbe a közönség előtt, az egész együttest lejáratja, ekkor csontig belesüllyesztette a fogait az ujjamba. Hihetetlen pánikba estem, mivel kevés igény van háromujjú gitárosokra, de ujjam végül nem esett le! Valójában egyáltalán nem tisztelte az idősebbeket, sőt, mindig olyan arroganciát mutatott Sam Curtisszel [a zenekar menedzserével] szemben, hogy egy nap Sam fejébe szökött a vér, fejjel lefelé fordította Tonyt a térdén, lehúzta a nadrágját, és jól elfenekelte!

Természetesen Tony-nak is megvan a saját magyarázata:

Amikor csatlakoztam a csoporthoz, 15 éves kamasz voltam, nem férfi. Folyamatosan turnéztunk, kétszer koncerteztünk minden hétköznap este és háromszor szombatonként, soha nem volt szabadságunk, pihenőnapunk is csak ritkán. A késési problémámat valószínűleg az állandó fáradtság okozta, a fizikai kimerültség, de a zenét illetően megtettem mindent, amit tennem kellett. Mindannyian különböző háttérrel rendelkeztünk, de a kémia megvolt és nagyon jó. Lehettünk nagyon ingatagok, de alkottunk valamit, és megpróbáltuk megtalálni önmagunkat.
Turnéztam a csapattal az Egyesült Államokban, Dél-Afrikában és Skandináviában. Amikor hat hónapos szezont töltöttünk a Palladiumban, nélkülem kellett kezdeniük, mert megbetegedtem. Gyerekkorom óta küszködtem mindenféle betegséggel, kioperálták a fél gyomrom. Fizikailag sokkal gyengébb voltam a többieknél.

Mint később a visszaemlékezésekből kiderül, a súrlódások a dél-afrikai turné során kezdődtek, 1961 elején, amikor Bruce és Tony egy szobában laktak a szállodában. Bruce a következőket meséli:

Azon a napon, amikor haza kellett repülnünk Angliába, ismét elaludt… Már mindenki útra készen volt, ő még mindig szunyókált, a világ gondja nélkül. Sikerült felébresztenem és némi sürgősséggel közöltem vele, hogy indulunk haza. Tony üres tekintettel bábult a levegőbe. A szeme nyitva volt, de üveges.

– Gyerünk, Tony, lekéssük a gépet – mondtam, és az arcára csaptam, hogy felébresszem.

Morgott és nyögött, de nem mozdult. Megint megráztam, és még mindig nem reagált.

– Rendben van – mondtam, ultimátumot adva neki.

– Öt perc múlva indulunk. Ha nem jössz, akkor itt hagyunk. Nincs válasz.

–Ok, itt hagylak, hogy felöltözz és visszajövök érted, ha a taxi megérkezett.

Ott hagytam, visszamentem a szálloda előcsarnokába és vártam rá a többiekkel együtt. Amikor a taxik megérkeztek, még mindig nem volt nyoma Tonynak. Nagyon bedühödtem. Pontosan tudtam, mi történt, és valóban úgy volt, ahogy gondoltam. Amikor benyitottam a hálószobába, az ágyon találtam, mélyen aludt. Elkeseredtem. Elvesztettem az uralmamat, odadobtam a jegyeit és az útlevelét az ágyra és kiviharoztam a szobából, becsapva magam mögött az ajtót… Nélküle távoztunk. Tony végül ki tudja, milyen módon hazaért, de a Shadows tagjaként töltött napjai a végéhez közeledtek.

Tony Meehan

(Folyt. köv.)