Barcs Endre: A Földgolyóról jelentem – Ray

Barcs Endre: A Földgolyóról jelentem – Ray

Az ezerkilencszáznyolcvanas évek vég efelé járunk, nyakunkon a glasznoszty, Gorbacsov reformja, a szabadság szele már megérintett bennünket, a vasfüggöny szakadozik. A szabadság szele befújdogál a Magyar Televízió székházába is, ugyanis korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy egy stáb leköltözik Sopronba és onnan naponta átjár Bécsbe interjúkat készíteni világhírű jazz sztárokkal.

Márpedig velünk pontosan ez történt 1988-ban. Fejembe vettem, hogy azt, amit addig a Magyar Rádió számára csináltam, megcsinálom a televízió számára is. Ezentúl nem csak hangban hangzik el, amit egy világsztárral készítek, hanem a televízió nézői is évezhetik. Volt Bécsben egy híres jazz iskola, ahol Babos Gyuszi is tanított jazz gitárt. Ide sok világhírű jazz zenész járt tanítani, elhatároztuk, hogy valamennyivel készítünk egy külön műsort. A műsor címe „Sztárok közelről” lett. Így készült műsor például az amerikai Art Farmer trombitással, aki a „bebop” stílusból indult innen terjesztette ki tevékenységét a kísérleti jellegűbb irányzatok felé, olyan zeneszerzőkkel való együttműködés révén, mint George Russell és Teddy Charles. Gerry Mulligan kvartettjével, majd Benny Golsonnal közösen megalapította a Jazztetet. Már szép karrier volt a háta mögött, amikor Bécsbe költözött az oktatás idejére. meghívta az egész stábot a lakására ebédre, még néhány CD-t is adott ajándékba. Ugyancsak készítettünk anyagot Billy Cobham dobossal, aki szintén nem volt akárki, hiszen 1987-ben beiktatták a Modern Drummer Hall of Fame-be, és később a Classic Drummer Hall of Fame-be, vagyis a halhatatlan dobosok közé. Cobham nem kisebb személyiségnek dobolt, mint Miles Davis, majd a Mahavishnu Orchestra tagja lett, mielőtt megalakította volna saját zenekarát.
Kint dolgozunk Bécsben, amikor megkapjuk az információt, hogy Ray Charles fel fog lépni az Austria Centerben, méghozzá a Belügyminisztérium Szimfonikus zenekarának a kíséretével, akik a plakáton Budapest Szimfonikusok néven szerepelnek. Ismerem a koncertszervezőt, lehetőséget kapunk a forgatásra a délutáni próbán és az esti koncerten is, sőt meghívást kapunk a koncert utáni fogadásra is.

Ray Charles az 1950-es években úttörő szerepet játszott a soul zene műfajának kialakulásában azzal, hogy az Atlantic Recordsnál töltött ideje alatt zenéjébe ötvözte a blues, a jazz, a Rhythm&Blues és a gospel elemeit. Az 1960-as években hozzájárult a country, a Rhythm&Bluesés a popzene integrációjához az ABC Recordsnál elért crossover sikereivel, különösen két Modern Sounds albumával. Az ABC-nél Charles az első fekete zenészek egyike lett, akinek egy mainstream lemezkiadó művészi irányítást biztosított. Ray Charles szerzeményei, a „George on my mind”, a „What’d I say” vagy a „Hit the road Jack” világhírű slágerek. Talán a huszadik század legmeghatározóbb zenész egyénisége.

Eleinte úgy van, hogy a magyar zenekar kíséri európai turnéjának minden állomásán, ebből azonban csak egyetlen koncert lett, a bécsi. A magyar zenészek érthető módon nagyon izgatottak, hiszen szinte valamennyien nagy rajongói Ray-nek. A kottákat már jó előre megkapták, be is gyakorolták és gyakorolnak a helyszínen is, amikor a sztár vakvezetőjével, vállára vetett nagykabátjával megérkezik és bebiceg a zongorához. A zene szól és akkor sem marad abba, amikor bevonul. Így Ray átadja kabátját a kísérőjének, és leül a zongorához és beszáll ahol a zenekar éppen tart. A dal lezárásával azonban elégedetlen. A lábával ütve a ritmust, szájjal eljátszva, mit akar adja tudtul a zenekarnak, mit szeretne. Másodjára sem elégedett, de csak mosolyog és megismétli, a kívánt vég változatot. Nagyon boldog, mire végre a zenekar rátalál a megfelelő ritmusra. Úgy folyik a próba, hogy semmi bemutatkozás csak a munka. A próba jó másfél órát tart, közben van egy szünet. A szünetben a zenészek felállnak és indulnak kifelé. Nem úgy Ray, aki belekezd egy blues-ba a ritmus szekció kíséretével. Egyre jobban belejön a jammelésbe. A magyar zenészek visszaszivárognak és halálos csendben a helyükön ülve figyelik az örömzenélést. Aztán Ray hirtelen azt mondja menedzserének:

Hívd be őket, folytatjuk a próbát.
Nem kell Ray, mind itt vannak!

Ebben a pillanatban hatalmas tapsban törnek ki a mieink. Valóban Ray zenéjének nem lehet ellenállni, nem lehet csak hallgatni, részesévé kell válni, át kell itatódni vele. Hihetetlen, hogy három órával korábban még nem ismerik egymást, este a koncerten pedig már közösen szétszedik a házat. Mondanom se kell, hogy az esti koncert hatalmas siker. Zenészeink nem vallanak szégyent. Játék közben nem is a kottára koncentrálnak, hanem Ray bravúrjait és hangulatváltásait követik. Együtt élnek az előadóval, így maguk részesei, létrehozói a csodának.
A koncertet követően zárt körű fogadásra kerül sor az épületben. Egy kisebb ünnepségre is sor kerül, az osztrák vakok szövetségének elnöke díjat ad át Ray-nek. Valamiféle vázát. Mindenki tapsol, csak arra nem gondol senki, hogy mindkét szereplő vak, így összefejelnek, és Ray híres fekete szemüvege, amivel vakságát takarja a földre zuhan. Ugrok és veszem fel a szemüveget, amit Ray kinyújtott kezébe teszek. Közben nézem az arcát és megdöbbenek. Raynek nincsenek meg a szemgolyói, kioperálták. Csak egy, egy igen vékony fehér csík van a szemgolyója helyén.
Ray-t a hidegháború két ellenséges nagyhatalmának, az USA-nak és a Szovjetuniónak a nagykövetei közé ültetik le egy pamlagra. Szembe velük a vendégsereg ül székeken, lehet szabadon kérdezgetni. Igyekszem közelebb férkőzni, Mivel nem megy, térdre ereszkedem és négykézláb bemászok a közönség között egészen Ray elé, kezemben a mikrofonnal. Szerencsém van, kérdéseimre Ray készséggel válaszol.

Mivel a vele készült televíziós műsoromat még sikerült kimentenem az archívumból, amit előbb fizetősé tettek, majd később elérhetetlenné, itt , most szó szerint közre tudom adni a vele készült anyagot:

-Engedje meg, hogy gratuláljak. Ma este nagyszerű volt, mint mindig. Hogy tetszett a magyar szimfonikus zenekar?

-Imádtam őket, csodálatosak, elbűvölőek voltak. Számomra nagyon fontos amit csinálok, ezért nem mindegy, hogy milyen zenekar kísér. Ők követték minden egyes mozdulatom minden taktust, szóval mélységesen elégedett vagyok velük.

-Mi a titka a fantasztikus energiájának és az örök fiatalságának?

– Nincs benne semmi titok. Arról van szó, hogy a zene számomra motor. A szívem a zene ütemére préseli szét a vért az ereimben. Hároméves korom óta hallgatok zenét, persze akkor még nem tudtam hangszeren játszani, de volt egy zongoránk. Azon ütögette a billentyűket. Megpróbáltam valamilyen hangot kicsikarni belőle. Számomra a zene oxigén, a zene maga az élet, ha minden rosszul megy a zenéhez, menekülök a segítségért, és a zene segítségével mindig sikerült kilábalnom a bajból.

– A délutáni próbán azt mondta, hogy ön egy nagy túlélő. Hogy kell ezt érteni?

- Így igaz, így igaz (nevet) nagyon is igaz. Tudja, az ember életében akadnak nehéz pillanatok, amikor akadályok emelkednek előtte. Nekem is volt sok ilyen nehéz periódus az életemben. Az ember ilyenkor úgy érzi, hogy nincs tovább. Ilyenkor meg kell találni a bajból kivezető utat, meg kell próbálni túlélni és menni tovább előre. Ezt csak úgy lehet megtenni, ha a feladataikra koncentrálunk. Azért vagyok túlélő, mert mindig úgy gondoltam, hogy soha nem szabad feladnom, csak dolgozni kell, dolgozni és haladni előre.

– Hogyan válogatja meg a dalait egy koncertjeire vagy a lemezeire? A melódia vagy a szöveg alapján?

-A dalnak jó sztorival kell rendelkeznie, egy jó dal mindig olyan, mint egy film. Egy filmhez is szükség van forgatókönyvre, a dalhoz is olyan szöveg kell, ami történetet mesél el. A különbség csak az, hogy amíg a film másfél, két óra alatt mond el egy történetet, addig a dal két perc alatt. Azért fontos számomra a szöveg, mert erre épül minden egy dalban.

-Főleg szomorú dalokat játszik. Nem gondolja, hogy a vidám dalokkal felvidítaná az embereket?

– Nézze, az embereket csak addig érdekli a zene, ameddig a művész a hatalmában tudja tartani őket a zenéjével. Amig az előadó viszi őket magával az érzelmek kalandos útján. Ha szomorú dalokat játszom, akkor szembe kell néznem azzal a ténnyel, hogy mindegyikünk életében voltak szomorú pillanatok és időszakok, amelyek emléke bennünk él, és ha ezt a zenémmel a felszínre hozom, akkor felszaggatok behegedt sebeket, felkorbácsolok rég elfeledett szomorú emlékeket, de a végére elérek vele valami feloldást. Éppen ezért játszom minden egyes szomorú dal után egy vidám dalt, mozgok dobálom magam a zongorám mögött a széken, hogy ezzel feloldjam a szomorúságot. A jókedvem ekkor átragad a közönségre. A koncerteken egyébként igyekszem olyan dalokat játszani amiket ismernek. Ezt általában szeretik az emberek, és nekem az a legfontosabb, hogy a hallgatóim átvegyék tőlem a zene hangulatát, hogy a zene feloldódjon a vérükben. Ott keringjen bennük, hogy együvé váljanak azzal a zenével, amit létrehozok. Ez az egyetlen az életemben, amit igazán szeretek csinálni.

– A közönséget tekintve van e különbség a városok között?

– A kérdés nagyon találó, nem is tudja, hogy mennyire, mert arra utal, hogy a zene nem ismer határokat, a zenével, ugyanis mindent ki lehet fejezni. Én magam nagyon szeretem a gyerekeket, ha kimegyek egy játszótérre őket figyelem, ha nem is érti az ember a nyelvüket, de a zsivajból megérti az örömüket, a vidámságukat, az önfeledt boldogságukat . Nagyon szeretem hallgatni őket. Ha egy gyerek sír, legyen orosz, amerikai vagy kínai, a sírás, a bánat a panasz hangja mindig ugyanaz, ahogy az örömé is. A zenével ugyanez a helyzet. Teljesen függetlenül attól, hogy Japánban vagy Olaszországban adok koncertet az én zenémet ugyanúgy érzik az emberek, teljesen függetlenül a különböző országok közötti különbségtől. A hallgatóság alapján nem tudom megállapítani, hiszen fizikailag vak vagyok, hogy milyen emberek ülnek a nézőtéren, japánok, olaszok, amerikaiak vagy németek. Engem csak az érdekel, hogy miként viszonyulnak a zenémhez. Teljesen mindegy, hogy a Carnegie hallban vagy Bécsben vagy Los Angelesben játszom, a szívemmel érzem, hogyan hatok az emberekre. Számomra csak az a fontos, hogy kicsaljam belőlük azt az általános érzést, ami a gyerekekben van a játszótéren.

– A zeneszerzéssel végleg felhagyott vagy komponál még dalokat?

– Úgy van, úgy van, nagyon jól tudja. Igenis abbahagytam a komponálást, mert sok minden mással foglalkozom és nincs időm rá, de őszinte leszek magához. Soha nem tartottam magam jó zeneszerzőnek. Valóban igaza van, amikor szükségét éreztem, írtam néhány dalt, és szerencsém volt velük, mert ezek sikeresek lettek, de valójában nem vagyok tehetséges komponista. Nekem három napomba is beletelik, mire megírok egy valamire való dalt. A sikeres dalszerzők meg folyton azt mondogatják nekem, hogy öt perc alatt meg kell írni egy dalt. Ha ez nem megy nem kell erőltetni. Márpedig, ha én írni akarok valamit, akkor leírom, aztán összetépett, átírom és újra összetépem és foglalkozom vele addig, amíg nem vagyok vele teljesen megelégedve. És ez bizony három napba is beletelik. Ezért nem bajlódtam velük. Rengeteget koncertezem szerte a világban. Vannak TV fellépéseim és interjúkat adok, így nincs időm megfelelően koncentrálni a dalszerzésre, főleg az olyan dalokra, amelyeket valójában írni szeretnék. De nagyon szépen köszönöm ezt a kérdést.

-Ön most az amerikai és az orosz nagykövet között ül itt Bécsben. Ez jelképesen ez azt jelenti, hogy ön a híd szerepét tölti be a két ország között?

– Igen, igen, pontosan eltalálta! Őszintén odaadó híve vagyok a békének az emberiség boldogságának. Egész zenei munkásságom célja, hogy az emberek egymással szeretetben éljenek. Ugyanis mi valamennyien ugyanazt a levegőt szívjuk be, ugyanazt a vizet isszuk, egyek vagyunk. Szeretném, ha megértenék, hogy ez a pillanat nagyon boldoggá tesz. Azon imádkozom, azt kívánom teljes szívemből, hogy ennek a két országnak a közeledése folytatódjon akkor is, amikor én már nem leszek itt ezen a Földön. Ebben rendületlenül hiszek abban, hogy a békülés az egyetlen helyes út.

-Jó lenne, ha egyszer ellátogatnak Budapestre.

– Hívjanak meg. Jaj, jaj, hívjanak meg! Nagyon szívesen elfogadom a meghívást.