Barcs Endre: A Földgolyóról jelentem – Anglia a hippikorszak idején

Barcs Endre: A Földgolyóról jelentem – Anglia a hippikorszak idején
(fél interjú Eric Claptonnal)

Ezerkilencszázhatvankilenc nyara igen forró Angliában. Hetekig felhő sincs az égen, hét ágra tűz a Nap, ami a ködös Albionban igen szokatlannak számít. A lapok arról cikkeznek, hogy ez az esztendő fordulópontot jelent, egy nagy korszak lezárását, a diáklázadások, a polgárjogi küzdelmek, a hippi világ, az underground művészetek, és a szexuális forradalom bukását. Megvallom őszintén, én ebből a bukásból semmit nem veszek észre.

A Tottenham Court Road és az Oxford street sarkán álló öreg épületben járok nyelviskolába. A tanterem ablaka London legnépesebb bevásárló utcájának színes forgatagára néz, ahol napestig jönnek, mennek a turisták, a trapéz nadrágos fiúk, lányok combtőig érő miniben, a hippik tarka virágos blúzban, a Krisna szekta tagjai kopaszon és színes bő gatyákban. A banknegyedben dolgozó fiatalok előírásszerű módon, szürke öltönyben, aprólékos gonddal megkötött nyakkendővel a nyakukban, fejükön kemény kalappal, kezükben az elmaradhatatlan esernyővel és mezítláb, hogy kifejezzék együttérzésüket a hippikkel. A bankban dolgozó tisztviselők számára a szigorú öltözködési előírás ugyanis csak a cipő használatára nem terjed ki.

Oxford street, London a hatvanas években

A kapuk előtt kábulatban drogosok ültek, akiket úgy kell átlépnie az embernek. A tanítás végeztével, ahogy kilépek, a kapun én is belekerülök ebbe a színes forgatagba, amely sodor magával. Mindenki boldog , mindenki mosolyog. A testvériség érzése akkoriban valóban betöltötte a levegőt.

Igaz akkor is voltak elégedetlenkedők, akik a pubokban, sör mellett szidták a munkáspárti kormányt, nem tudván, hogy rá egy évre a konzervatívok kerülnek hatalomra, akik még jobban tönkre teszik az országot.
Ebben a különös világban szigetként áll a Soho Square, a viktoriánusi békeidőket idézve, angolosan nyírt bokrokkal és középen egy kis faházzal. Tíz lépésnyire a forgatagától. A Soho térről kis utca nyílik a szórakoztató negyed felé, ahol a híres Marquee klub is megtalálható. A klub a 60-as években meghatározó szerepet játszott az angol könnyűzene történetében.

Olyan zenészek léptek itt fel, mint Mick Jagger a Rolling Stones-szal, John Mayall, Manfred Mann és még sokan mások.

A Wardour Streeten álló klubot körbeveszik a szórakozónegyed szex üzletei, kínai, magyar, indiai éttermei, használt cikk kereskedései és a “second hand” lemezboltok sokasága. Néhány nagy filmvállalat irodája is itt található.

Ezen a délutánon hosszú sorban ülnek a bejutni szándékozó fiatalok. Az érdeklődés természetes, hiszen odabent a frissen alakult Blind Face együttes játszik majd, amely néhány nappal korábban, százezer néző előtt lépett fel a Hyde Parkban.

Nekem szerencsém volt, mivel a Magyar Rádió angol szekciójának vezetője, Charlie Coutts, aki az 50-es években Engelbert Humperdinck és Tom Jones menedzsere volt a névjegykártyájával bocsájtott angliai utamra. A kártya hátuljára a következő sort írta:

Aki ezt a kártyát felmutatja, a barátom. Bánjatok vele e szerint.

Nos, megérkezésem után rögtön rohanok Chris Barberhez, a neves jazz pozanoshoz, aki társtulajdonosa a Marquee klubnak. Felmutatom neki a kártyát.

-A jó, öreg Charlie! Hogy van az én kebelbarátom? -kérdezi. Onnantól kezdve meg van a korlátlan ingyen belépőm a klubba.
A nevezetes klub az éleben egészen más, mint amit elképzeltem. Az ablaktalan, feketére festett falaival inkább egy cipős dobozra hasonlít. Bent iszonyatos a lárma és a füst, az egyetlen ajtón jönnek, mennek az emberek, hogy kis levegőhöz és frissítőhöz jussanak. A zenekar egészen kicsi és alacsony színpadon játszik, ami felett egy csíkos sátortető van kifeszítve. Úgy néz ki, mintha egy cigánykaraván egyik szekere lenne.

A Blind Face, ahogyan vissza tudok emlékezni, alaposan kitett magáért. A lánya arcú Steve Winwood remekül énekelt, Eric Clapton unottan, ám egészen fantasztikusan gitározott, Ginger Baker keverte a dobokat, és Rick Grech kissé visszahúzódva basszusozott, néha hegedült.A műsor végén bekeveredem az öltözőbe, mindenki izgatott , hiszen a frissen alakult együttes minden fellépésével bizonyítani akar. Sokan ugyanis a régi Cream-et sírják vissza, amiből ez a banda kialakult.
Steve bedobja a kérdést: “Na milyenek voltunk?” Persze azonnal akadnak önkéntes kritikusok. Eric Clapton a sarokban ül és cigarettázik, mintha más világban élne, oda se figyel a többiekre. Leülök mellé.

Eric Clapton 1969

– Fű? – kérdeztem a cigarettára mutatva.
– Az. Kérsz? – és már nyúlt is a zsebébe.
Hosszú haja középen elválasztott, arca frissen borotvált. Olyan, mint egy kölyök. Elutasítom a füvet, ami nagyon csodálkozik.
– Nem erős – nyugtat meg – nekem szükségem van rá. Nem tudnék élni nélküle.
Mesélem, hogy a vasfüggöny mögül jövök, ahol még nem nagyon ismerik. Akkoriban még csodabogárnak számított az, aki a világnak erről a részéről érkezett. Meghökkentő, hogy Angliában mennyire torz fogalmaik vannak az embereknek a szocializmusról. Akkor éppen az angol kommunista párt főtitkárhelyettesénél lakom és szinte naponta kell előadást tartanom arról, hogyan élünk mi itt Magyarországon. Nem akarják elhinni például, hogy mi is használjuk a pénzt. Azt hitték néhányan, hogyha valakinek szüksége van valamire, akkor csak bemegy egy üzletbe, és megkapja ingyen. Mások meg csokoládét hoznak, mondván, bizonyára még soha életemben nem ettem ilyesmit.
Clapton nem csodálkozik, csak éppen nincs kedve beszélgetni.
-Meg vagy elégedve a mai szereplésetekkel? – kérdezem, hogy valahogy szóra bírjam.
Nagyot húz a cigiből.
– Nem szeretem a koncerteket, amikor mindenki lármázik, kiabál, így alig hallom, hogy mit játszunk. Néha azt se tudtam, milyen akkordot kell lefognom, mert nem hallottam, hogy hol tartunk a számban.
– Mikor tanultál meg gitározni?
– Tizenhét éves lehettem, a blues gitárosok voltak rám nagy hatással. Meg Little Walter Jacobs, aki egy blues harmonikás, de úgy játszik a hangszerén mintha gitározna. Aztán beleszerettem Chuck Berry gitárjátékába. Őt utánoztam csak úgy magamtól. Eleinte úgy játszottam, hogy senki nem tudta megkülönböztetni játékomat Chuck-étól, még a Yardbirds-ben sem. Aztán Big Bill Broonzy, Robert Johnson, Skip James és Blind Boy Fuller is hatott rám. Na és természetesen B.B. King, akit a legnagyobbnak tartok. Végül összeállt a magam stílusa. Jelenleg az indiai zene hatása alatt állok, de nem hiszem, hogy a stílusomra ez kihatna. Azt hiszem én már egész életemben így fogok gitározni, ahogy most.
-A Yardbirds volt az első együttes amiben játszottál?
– Nem, nem az első a Rooters volt, aztán jött a Casey Jones and the Enginers. Érdekes módon, akkoriban a country zenéért voltam oda különösen a hillbillyért és a bluegrassért, de egyik együttesben se voltam tovább néhány hétnél. De igazad van, az első profi szerződést a Yardbirdstől kaptam.
– A mai napig imádom őket. Úttörők voltak az angol blues zenében. Miért hagytad ott őket?
– Nehogy azt hidd, hogy olyan fenékig tejfel volt velük játszani. Valahogy rákényszerítették az emberre a saját zenei akaratukat. Úgy éreztem mintha kifacsarták volna az agyamat, mintha elvették volna az értékeimet. Nem voltam önmagam abban az együttesben és sokat törtem a fejem, hogyan léphetnék le, mert nem akartam cserben hagyni őket. Akkor jött John Mayall ajánlata, akit igen nagyra becsülök eredetisége miatt. Jobb ajánlat nem is jöhetett volna. Másfél év alatt, amit veled töltöttem, többet tanultam, mint addig bárkitől. A zene mélyére hatolt és egészen különös dolgokat hozott felszínre.
– Akkor miért hagytad ott John Mayallt és a Bluesbreakerst?
– Mert megragadtak egy szinten és csak chicagói bluest voltak hajlandók játszani. Én meg ennél többet szerettem volna, ami közelebb áll például a Rock&Rollhoz.
– Hogyan állt össze a Cream?
– Már korábbról ismertük egymást, amikor Jack Bruce még Manfred Mann– nel játszott, Ginger Baker meg Graham Bond-dal. Nagyon könnyen egymásra találtuk. Minden jött magától. Azt mondtuk, mindenki úgy játszik az együttesben, ahogy akar. Nem lesznek megkötöttségek. Nagyon élveztük, eleinte nem is törődtünk azzal, hogy milyen irányba haladunk, csak leültünk játszani és felvettük szalagra, ami kijött belőlük. Igazi session zene volt ez. Aztán ennek is vége lett…
Mint ahogy vége lett a beszélgetésünknek is, ugyanis közben odajöttek Claptonhoz a többiek és mondták, indulni kell. Felálltunk és nyújtom a kezem. Clapton elcsodálkozik:
– Azt akarod, hogy kezet fogjunk?
-Igen. Arra, hogy találkoztunk.
-Az angolok soha nem fognak kezet, csak bemutatkozásnál. De azért szia.
Elpöcköli a körmére égett füves cigit és elindul a többiekkel a kijárat felé.