A nyomok a rock and roll-hoz vezetnek

Heti rendszerességgel, folytatásokban közöljük Barcs Endre „A nyomok a Rock and Roll-hoz vezetnek” c. korábban eddig még ki nem adott rocktörténeti könyvét.

Barcs Endre

A nyomok a rock and roll-hoz vezetnek

( Az amerikai zene rövid fejlődéstörténete)

Az Egyesült Államok zenéjét közel két évszázadon át az határozta meg, amit a bevándorlók  vittek magukkal Európából, majd a behurcolt rabszolgák Afrikából. Az írek, az angolok, a svédek, a németek, a franciák és az olaszok magukkal vitték népdalaikat, hangszerként pl. a hegedűt, amely lassanként elengedhetetlen tartozéka lett az amerikai country zene egyik ágának, a „blue grass”- nak. A franciák nemcsak nyelvüket, hanem a pásztordalaikat, és a tangóharmonikát is közkedveltté tették az új világban. Ez a hangszer a cajun-ban , ebben a francia nyelvű amerikai counrtry-val kevert kocsma muzsikában éli mai napig aranykorát.

Az afrikai néger rabszolgáknak köszönheti Amerika a dobot és a „s”-t ( a bendzsót), azt a pengetős hangszert, amelyre állatbőrt feszítettek, hogy felerősítse a rezonanciát.  A skót kálvinisták csak szigorú puritanizmusukat hozták az új világba, olyannyira, hogy a zenét az ördögtől való léha szórakozásnak tekintették, ezért szigorúan tiltották. A dallamban történő önkifejezésük csupán az éneklésben nyilvánult meg, amelyet zenei kíséret nélkül gyakoroltak, lévén, hogy valamennyi hangszer használata tilos volt. Egyes vélemények szerint még ezzel az „a cappella” dalolással is hozzájárultak a rock and roll kialakulásához, a ritmus adó hangszer utánzásaként énekelt „diddili, diddili, dum, dum” –jukkal.

Ahogy teltek az évszázadok, az új világban is kialakultak a társadalmi különbségek. A felső, leggazdagabb réteg megengedhette magnak, hogy  európai módon élvezze a zenét, operába járjon, a lányaik, és fiaik zongorázni tanuljanak, míg a gyapotföldeken a rabszolgák a tűz körül tovább éneklik fájdalmas spirituáléikat. A rabszolga felszabadítás után az afrikaiak a nagyvárosokban keresnek megélhetést, a színes bőrű, vak blues zenészek a templomok környékén kitett kalapjuk mellett gyűjtögetik a megélhetésre valót, miközben fájdalmas hangon, dalba foglalva, gitárkíséret mellett adják elő a napi híreket. Olyan feladatot ellátva ezzel, mint amilyent nálunk Tinódi Lantos Sebestyén töltött be a késői középkorban.

Odabent a templomban a színes bőrű hívek a prédikátornak felelgetnek egyre hangosabban, majd a mise átmegy a gospel dalok éneklésébe, amit az önkívületbe kergető tánc kísér. Magam is részt vettem ilyen miséken Atlantában, és  saját szememmel láttam, mint dobtak hideg vizes lepedőt a daltól és tánctól önkívületbe zuhanó hívőkre. A déli államok kisvárosaiban nem építettek külön templomot a feketéknek és a fehéreknek, ezeken a „vegyes” istentiszteleteken mind a mai napig a helybéli kisiskolásokból álló kórus énekli a gospel dalokat. Így volt ez a szegregáció idején is, feketék, fehérek együtt.

Kevéssé köztudott, hogy az ezerkilencszázötvenes évek elejéig tilos volt nőknek a templomi kórusban énekelni, ezért a női szólamokat is férfiak adták elő, úgynevezett „falzetto”, azaz fejhangon. Ezt követően azonban sorra jelentek meg a nők alkotta gospel együttesek, és számos női előadó innen indulva vált világhírűvé, elég csak Aretha Franklin nevét említenünk.

Chicagoban és más nagyvárosokban a templomokban zongora szólt, és egy idő után befogadták a vak blues énekeseket, akik gitárkíséretükkel egészítették ki a zongora hangját. Ettől egészen sajátos hangzás alakult ki, ami megtermékenyítette a blues zenét, és ennek rockosabb formáját a rhytm and blues-t, amely az ötvenes évek elejére egyedi műfajjá nőtte ki magát. És innen már csak egy ugrás a rock and roll.

Érdemes kitérni néhány szó erejéig New Orleans-ra is, amely a spanyol-amerikai háború után ugrásszerű fejlődésnek indult.  A városban sajátosan keveredett a francia és spanyol katolikus egyházi zene az afrikai néger zenével és hitvilággal. Ennek következtében különös és egyedi zenei világ alakult ki. Az itteni fúvószenekarok leginkább temetési meneteken játszottak, és játszanak a mai napig, előbb fájdalmas, lassú panaszos dallamot, ahol az egyes hangszerek a zenekar által játszott fődallammal szemben ellen dallamot improvizálnak. Ezt követően a zene átcsap igen vidám hangulatba, ami azt jelzi, hogy  az elhunyt megérkezett a mennybe, aminek természetesen örülni kell. Ki gondolná, hogy a „When the saint go marching in” című, gyakran rock and roll ritmusban előadott dal is ilyen tradicionális nóta, ami nélkül nem lehet temetést rendezni New Orleansban. E fúvós együttesekkel előadott temetési dalokból született meg a dixiland. Ugyancsak ez a város a szülőhelye a cajun-nak és a kreol zydeco-nak is, de ezekről itt most nem szólnék bővebben.

New Orleans kitüntetett helye az amerikai zenei világban annak köszönhető, hogy a spanyol-amerikai háború után a város vezetése arra ösztönözte a fiatalokat, képezzék magukat, és zenei tehetségükkel öregbítsék a város hírnevét. Sorra nyitották kapuikat a városban a zeneiskolák.

Az Egyesült Államok zeneiskolái egyébként is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az amerikai zene, különösen a jazz világhírű legyen. Hazánkfia, Szabó Gábor például a Berkleyben lévő igen neves zeneművészeti főiskolán tanított a jazzgitár tanszakon.  Egyik tanítványa Carlos Santana volt.  Santana első budapesti koncertje előtt tartott sajtótájékoztatóján nem győzte volt tanárát dicsérni. Santana elmondta, Szabó Gábortól tanulta, a technikai tudás önmagában semmit sem ér. „A jazz olyan, mint a cigányzene,- idézte tanárát Santana – ha nem a szív mélyéből jön, ha nem megszólaltatója egyéniségét tükrözi, ha nincs átitatva érzelem ezer formájával, akkor az a zene a közönséget hidegen nagyja. Az a zene, legyen technikailag bármily tökéletes, halott zene.”

A rock and roll azonban majdnem teljesen olyan előadókhoz kötődik, akik – kevés kivétellel –autodidakták voltak, zeneiskola közelében sem jártak, a kottát nem is ismerték. A rock and roll ebből a szempontból az amerikai zene a „népi” gyökeréhez tartozik. Az amatőrök által űzött örömzenének igen fontos szerepe volt az Egyesült Államok történetében.

A gyapotföldeken a feketék között, az elmaradott vidékeken a fehérek között az örömzene dívott. Mindenki zenélt, akinek kis tehetsége, vagy kedve volt hozzá.

A második világháborút követően, mivel a feketék zenéje teljesen el volt zárva előlük, az amerikai fehér fiatalok visszanyúltak a gyökerekhez, a népzenéhez. Mindenki a korábban kizárólag vidéken, hétvégeken üres csűrökben előadott „square” táncot járt, amely így polgárjogot nyert a városokban is. A háborút követő néhány évben hihetetlen népszerűvé vált a folk, ez az ír népzenén alapuló népies ízű, és gyakran valódi amerikai népzene ( ami nem tévesztendő össze a country-val).

Csakhogy ekkor már születőben volt egy vadonatúj stílus. A később világhírűvé vált fehér előadók,  akik ekkor még majdnem mindannyian középiskolások voltak,  saját rádiójukon keresték azt a zenét, ami megfogja őket. Csavargatták az állomáskereső gombját, és mindig valamelyik fekete zenét sugárzó állomásnál ragadtak le.

Folytatása következik!