Elvis, a rasszista? Na, azt már nem!

Barcs Endre írása

Frissítve: 2021.05.25.

Elvis, a rasszista? Na, azt már nem!

Hihetetlenül érdemtelen támadás érte Elvist, méghozzá nem mástól, mint az amerikai könnyűzene pápájától, a nyolcvannyolc éves Quincy Jones-tól. A 28-szoros Grammy díjas zenei producer, dalszerző,hangszerelő, aki szinte mindenkivel dolgozott az amerikai zeneiparban, aki Ray Charles kebelbarátja volt, Frank Sinatra hangszerelője és aki sztárt csinált Michael Jacksonból rasszistának találta nevezni Elvist!

Történt, hogy a Hollywood Reporter munkatársa felkereste az idős zenei gurut Bel Air-beli otthonában, ahol éppen Elon Musk a közvetlen szomszédja, és egy hosszú, kimerítő interjút készített vele. Az interjúban szó esik sok mindenről és sok mindenkiről, izgalmas és érdekes írás, mivel maga az interjúalany egy rendkívül izgalmas és érdekes, egyáltalán nem hétköznapi személyiség. Éppen ezért méltatlanok és igaztalanok a szavai.

A legjobb, ha szó szerint idézzük a leírtakat:

-Dolgozott valaha Elvisszel?

-Nem. Nem dolgoztam volna vele.

-Miért nem?

Dalokat írtam a zenekarvezető Tommy Dorsey-nak, oh Istenem, valamikor az ötvenes években.

Tom Dorsey

 Aztán Elvis bejött, mire Tommy azt mondta.

Nem akarok vele játszani.

Ő egy rasszista anyámasszony katonája volt – de most már befogom a pofám. De akárhányszor csak találkoztam Elvisszel, éppen (a Don’t be cruel szerzője) Otis Blackwell azt magyarázta neki, hogy kell énekelni. (Blackwell maga mondta David Letterman show műsorában 1987-ben, hogy soha nem találkozott személy szerint Elvisszel.)

Otis Blackwell

Ennyi a történet, és túl is léphetnénk rajta, ha ezeket a mondatokat nem vette volna át számos újság és magazin, közöttük a New Musical Express, amely zenei lap máig meghatározó szerepet játszik a könnyűzene világában.

Nos három megjegyzésem lenne a leírtakkal kapcsolatban.

1, Elvis 1956. január 28-án mutatkozott be országos televíziós műsorban éltében először, és az a show a Dorsey testvérek televíziós show-ja volt. Tudjuk, hogy Elvist a fehér középosztály ebben az időben közellenségnek tekintette. Azt is tudjuk, hogy a jazz műfaj két nagy alakja, Tommy és Jimmy Dorsey, akik 1928 óta voltak a szakmában és szimfonikus nagyzenekarukkal országos ismeretségre tettek szert, mennyire utálták a rock and rollt, mint zenét, és így Elvist is. Nem csoda, ha Tommy Dorsey negatívan nyilatkozott Elvisről. Talán azért nevezte rasszistának, mert éppen az elátkozott néger zenét szolgálta.

2, Quincy Jones egyáltalán nem ismerte Elvist közelebbről. Ha ismerte volna, nem mondott volna olyan butaságot, hogy a fekete Otis Blackwell tanította énekelni. Valószínűleg valaki ezt mondta, arra gondolva, hogy Elvis fekete módon énekel, és ez megmaradt benne. (Az újságíró javára írandó, hogy zárójelben leírja az igazat, hogy Blackweel és Elvis soha nem találkozott személyesen. Manapság nem foglalkoznak az újságírók az igazsággal, csak azt írják, ami megfelel nekik.) Kár, hogy nem követte Elvis életútját, mert akkor rájöhetett volna, hogy éppen Elvis volt az, aki kiállt a feketék mellett, és aki messzemenően hozzájárult ahhoz, hogy a feketéket és fehéreket elválasztó szégyenletes fal ledőljön, a szegregáció végleg megszűnjön.

3, El tudom képzelni, mit szenvedhettek a feketék a rabszolgasorstól a szegregáció megalázásáig, ez az amerikai társadalom soha el nem évülő bűne. A hosszú, hosszú évtizedek alatt felgyülemlett feszültség mostanában kezd kitörni a feketékből. Megértem őket, de mintha kezdenének átesni a ló túloldalára és ott is rasszistát látni, ahol nincs! Főleg az megalázó, hogy olyan valakit akarnak befeketíteni, aki maga sokat tett a feketék felemelkedéséért. Elvis inkább a feketék által emelt szobrot érdemelne, nem ilyen megaláztatást! Talán a kijelentés megérne egy bocsánatkérést, még egy olyan nagy egyéniségtől is, mint Quincy Jones! Vannak még sokan ezen a Földön, akik nem engedik Elvis nevét bemocskolni, hírnevét meghurcolni!

Ed Beres barátom küldte arra válaszként, hogy Elvis rasszista volt – e vagy sem. Estelle Brwon háttérénekesnő monda:

Soha nem volt fölöttünk, mi mindannyian egy szinten voltunk. Hé, főnök! – kiabáltam egyszer, mert kérdezni szerettem volna valamit. Nem, nem, én nem vagyok főnök, én testvér vagyok! Ennyit a rasszizmusáról!