A nyomok a rock and roll-hoz vezetnek. 8. rész. A rock and roll fővárosa, Memphis.

Heti rendszerességgel, folytatásokban közöljük Barcs Endre “A nyomok a Rock and Roll-hoz vezetnek” c. korábban eddig még ki nem adott rocktörténeti könyvét.

A rock and roll fővárosa, Memphis

Az Egyesült Államok lakosságának közel tíz százaléka fekete bőrű a II. világháború után, azonban ha valaki a rádiót hallgatta ebben az időben, annak a számára ez egyáltalán nem derült ki. A rádióállomások műsorait a fehér férfi műsorvezetők uralták, olyannyira, hogy még a fekete szereplőket is fehér színészek alakították. Éppen ezért volt különleges a WDIA rádióállomás, amely 1947 júniusában kezdte meg a sugárzását Memphisben. Ebben az időben hat rádióállomás működött a városban, ezek egyike volt a WDIA, amely kezdetekben, pont úgy, mint a többi rádióállomás, fehér zenét játszott, leginkább Frank Sinatra dalait, holott a város lakosságának a negyven százaléka volt fekete. 1948-ban a rádióállomás a tönk szélén állt, ezért tulajdonosai, Bert Ferguson és John R. Pepper elhatározták, jöjjön, aminek jönnie kell, napi fél órát (!) „annak a társadalmi rétegnek szentelnek, amelynek a zenei ízlését és zenei szükségleteit nem szolgálja ki senki.” A félórás műsor címe „Tan Town Jubilee” volt, ami 1948 októberében indult egy fekete bőrű műsorvezetővel, Nat D. Williams középiskolai tanárral. Ebben az időben a szinte valamennyi műsorvezető, vagy nevezzük DJ-nek amatőr volt, a munkájukat kedvtelésből folytatták, fizetést nem kaptak, ezért a rádiózás mellett egyéb foglalkozásuk is volt, ami a megélhetést biztosította a számukra. A rádió tulajdonosainak azért esett a választása éppen Nat D. Williams-re, mivel a tanárnak hatalmas blues gyűjteménye volt, és mivel a rádióállomás nem rendelkezett ezekkel a lemezekkel, a műsorvezető a saját gyűjteményének lemezeit forgatta le esténként.

Nat D. az ötvenezer wattos WDIA rádióállomást a helybéli médiapiac második helyére repítette. A két tulajdonos, Ferguson és Pepper rájött, megtalálták a siker kulcsát, így a fekete hallgatóságnak gyorsan újabb RandB programmal kedveskedtek, amelynek a címe „Hoot and Holler” lett, és amivel a rádió állomás piacvezető lett Memphisben, a rádióállomások közül elsőként meghaladva az egymillió dolláros éves profitot. A tulajdonosok hamar rájöttek, hogy bevételeiket úgynevezett bujtatott reklámmal gyorsan növelhetik, elég volt annyi, hogy a fekete DJ este bemondja, hogy melyik étteremben ebédelt aznap. A bevételből immár a DJ-k is részesedtek, pontosabban fix fizetésük lett. Ugyancsak nagy népszerűségnek örvendett az úgynevezett „jótékony célú hirdetés”, amivel az elveszett személyeket és tárgyakat jelentették be. A fekete közönséget ugyanis rendkívüli módon érdekelte, ha egy személy megkerült, vagy valamely tárgy visszakerült a gazdájához. 1954-re a rádióállomás olyan sikeres lett, hogy tulajdonosai anyagilag is képesek voltak segíteni a helyi fekete közösséget.

A rádió tulajdonosai nem elégedtek meg a kiadott lemezek lejátszásával, kerestek fekete bőrű zenészeket, akikkel felvételeket készítettek, így színesítve a kínálatot. Riley B. King, vagy ahogy a világ ismeri, B.B. King 1950-ben, amikor meghallotta, hogy a rádióállomásnál lehet lemezfelvételt is készíteni, azonnal buszra szállt és órákat gyalogolt a zuhogó esőben, mire megtalálta a rádió épületét. Meglepetésére Ferguson tulajdonos nem volt elájulva a játékától, ezért egy gyógyszeripari termék, a Pep-Ti-Kon reklámozását bízta rá. B.B. King gondolt egyet, és a szöveget megzenésítette és énekelve adta elő: „“Pep-Ti-Kon sure is good. Pep-Ti-Kon sure is good. Pep-Ti-Kon sure is good. You can get it in your neighborhood.” (A Pep-Ti-Kon az tényleg jó, a Pep-Ti-Kon az tényleg jó, a Pep-Ti-Kon az tényleg jó, Bármerre jársz, hozzájutsz). Ez a buta kis reklám hihetetlenül népszerűvé tette Kinget, akire a „Beale Street Blues Boy” becenév ragadt, ez rövidült B.B.-re.

WDIA rádióállomás sikerén felbuzdulva sorra születnek a fekete műsorvezetők által készített műsorok. A Baltimore-ban működő rádióállomás műsorvezetője, Maurice “Hot Rod” Hulbert Jr. Lesz az első főállású fekete bőrű DJ Amerikában, és a detroiti Martha Jean “The Queen” Steinberg az első fekete bőrű, akinek saját rádióállomása lesz. Miközben a WDIA rádióállomás egyre jobban a fekete közösségre koncentrál, műsorát a fehér tinédzserek is elkezdik hallgatni. Először csak titokban, hiszen ezzel nem illik hencegni, a feketék abban az időben nem számítottak egyenrangúnak az USA-ban, később azonban már egészen nyíltan. A rádióállomás talán egyik legnagyobb fehér bőrű rajongója Elvis Presley volt.

A fekete előadók sikerén felbuzdulva számtalan fehér énekes utazik Memphisbe szerencsét próbálni. A rádióállomás már nem bír az igényekkel, szerencsére akad valaki, aki segít ezt a megnövekvő igényt kiszolgálni. Az illetőt úgy hívják, hogy Sam Phillips.

Sam Phillips onnan indul, ahonnan a rock and roll előadói, a déli gyapotföldekről. Az alabamai Florence-ben látja meg a napvilágot 1923-ban, apja bérlő gazda. Gyerekkorában a helybéli fiataloknak a square táncait figyeli, amit a falu csűrjeiben adnak elő e hétvégeken. E mellett természetesen a vasárnapi misék az elmaradhatatlan spirituálékkal és gospel dalokkal, amelyek jó része a földeken születik. Zenei érdeklődése azonban messze erősebb, mint az átlag, hamar megtanul harsonán játszani és dobolni is, így a középiskola 72 tagú, kizárólag indulókat játszó együttesének tagja.

Eleinte esze ágában sincs zenével foglalkozni, védőügyvédnek készül, mindenek előtt azért, mert látja, hogy a feketéket mennyi igazságtalanság éri. Aztán történik valami váratlan. 1939-ben mélyen vallásos szüleivel Dallasba indul, hogy részt vegyen a híres lelkész, George W. Truett istentiszteletén. Útban a misére a család megáll Memphisben. Ez a kis pihenő egy életre meghatározza a sorsát. Éjféltájban, zuhogó esőben érkeznek a városba. A szülők kivesznek egy hotelszobát és aludni térnek. Phillips azonban beveti magát a nyüzsgő városba, felfedezi az éjszakai szórakozóhelyek világát, és egy életre magával ragadja az ott hallott zene. Ekkor határozza el, hogy ebben a városban fogja leélni az életét. Nyomban ott is akar maradni, de a szülei nem engedik.

Középiskolás a Coffee High School-ban, Florence-ben, ám édesapja 1941-ben meghal. Ott kell hagynia az iskolát, hogy eltartsa édesanyját és nagynénjét. A helybéli temetkezési vállalkozónál készíti fel a halottasházat a ravatalozásokra, e mellett egy zöldségesnek is besegít árut beszerezni a piacról. Tizenkilenc évesen azonban már az alabamai Sheffield városkában van, ahol a helybéli WLAY rádióállomás DJ-je. Itt ismerkedik meg későbbi feleségével, a 17 éves Rebecca „Becky” Burns-szel, aki ekkor még középiskolába jár, de szabadidejében bejár a rádióhoz műsort vezetni. A nővérével közösen van egy rádió műsoruk, a „The Kitchen Sisters”, amelyben főzési tanácsokat adnak, lemezeket játszanak le és duettben énekelnek. „ Bár akkor beleszerettem a hangjába, mielőtt találkoztam volna vele” -nyilatkozza Sam. 1943-ban házasodnak össze, és házasságuk hatvan éven keresztül, Sam 2003-ban bekövetkezett haláláig tart. Két gyermekük születik. Sam és Rebecca 1949-ig dolgozik a rádiónál, ekkor azonban Sam meghallja, hogy Mempisben a WREC , ami a WDIA nagy konkurense, hangtechnikust és DJ-t keres. Jelentkezik mind a két állásra. Meg is kapja mind a kettőt. Mindent hátrahagyva utazik Memphisbe, álmai városába.

A WREC rádióállomás Memphis belvárosában, az 1869-ben épült Peabody hotel emeletén üzemel.

Sam első munkái az élő rádióadás rögzítéséből állnak. Ekkor kezdi érdekelni a felvétel minősége, a rögzítés technikája. Rájön, hogy sokkal ütősebb a zene, ha a ritmus szekciót ( a basszust és a dobot) felerősíti, ezért a felvételeknél a mikrofont egészen közel helyezi a dobhoz és a bőgőhöz. Ez a megoldás teljesen ismeretlen abban az időben. Szerencsére a rádió tulajdonosainak is feltűnik, mennyivel élvezetesebbek így a felvételek.

Ha nem csinálsz valamit másként, akkor nem csinálsz semmit. – ez a mottója.

Csillogó fekete lemezeken…

Sam Phillips gyermekkora óta megszállottan hiszi, hogy léteznie kell egy zenei stílusnak, ami megfelel az amerikai közízlésnek. Városiaknak és vidékieknek egyaránt, ami elfogadható mind a fekete, mind a fehér hallgatók számára, és amely olyan hatással van hallgatójára, hogy annak nem tud ellenállni. Arra egy percig sem gondolt, hogy pont ő lesz az, aki ezt a stílust felfedezi és világhírűvé teszi. Érezte, hogy a feketék zenéje izgalmas, de tudta, a fehér középosztály soha nem lesz képes ezt a zenét ilyen formában, és fekete előadókkal elfogadni.

A WDIA sikerét látva a konkurens WREC is ráállt az afroamerikai zenére. Csakhogy a felvételi lehetőségek szűkösek voltak, hamar a két rádióállomás hamar kifogyott a fekete RandB zenéből, így kénytelenek voltak jazz-t és klasszikus blues-t játszani, amit a korabeli tinik nem igen kedveltek. Nekik olyan zene kellett, ami felpezsdíti a vérüket, és amire kitáncolhatják a lelküket.

Samnek már egészen korán az eszébe ötlött, hogy a felvételeket, amiket a rádióállomáson készít, elkészíthetné saját stúdiójában is. Gyűjtötte a pénzt, és már 1949-ben, a 706 Union Avenue-n kinézte magának azt a lerobban autószélvédő-javító műhelyt, ami nem kellett a kutyának sem. Nyomban leelőlegezte, de csak hónapokkal később, 1950. január 3-án tudta megvenni. Nyomban munkához is látott, ledobta a garázs bádogtetejét, a falakon hangelnyelő hullámpapírokat helyezett el. Akárhogy is alakítgatta, a volt garázs és műhely sehogyan sem felelt meg akusztikailag az igényeinek. Ha tapsolt, a falak visszaverték a hangot a helyiség minden szegletéből. Modern hangmérnökök szerint a helyiség maga volt a csoda és rejtély, a hangzás aszerint változott, hogy hol helyezték el a hangszert, akárcsak néhány centivel is ide-oda tolva. Phillips dolgát tovább nehezítette, hogy az abban az időben létező hangrögzítő berendezéseket az élő zene egyben történő felvételére alakították ki, és nem aprólékos stúdió munkára. Hangtechnikusi tapasztalatára és rendkívül érzékeny fülére volt szükség, hogy a helyiséghez kiválassza a megfelelő technikai berendezést, egy Presto lemezrögzítőt, amely a felvett hangot nem szalagra, hanem egyenesen bakelit lemezre veszi.

Vett mellé néhány kólásüveg alakú Altec hangfalat, RCA-77- es mikrofonokat és néhány Shure 55-ös mikrofont, ami később a rock and roll zene egyik jelképe lesz.

A Presto lemezrögzítőt az RCA-től kiszuperált 1938-as állványzatra helyezte fel. Már csak egy titkárnő kellett, amit meg is talált Marion Keisker személyében.

Marion egyetemet végzett nő volt, a középkori angol irodalomból volt tanári képesítése, mégis inkább bemondóként dolgozott a WREC rádióállomásnál, ahonnan Sam-nek sikerült elcsábítania. Ezzel minden készen állt arra, hogy megkezdődhessen a Memphis Recording Service munkája. „ Felveszünk mindent, bárhol, bármikor” -volt Phillips jelszava. Eleinte jöhetett minden, bluegrass, western, blues, Sam Phillips számára egy volt a lényeg, hogy az előadók a Beale Street valamelyik éjszakai lokáljából jöjjön.

Az volt a célom, hogy megragadjam a pillanatot, rögzítsem a kor zenéjét, hogy az ne tűnjön el a semmibe. – nyilatkozza egy helyen.

Azt akarta, hogy a hangzás olyan legyen, mintha a zenészek ott játszanának a Beale Street-en, valamelyik klubban. Eleve nem a „finom” hangzásra, hanem a nyers hangzásra törekedett, és természetesen a valóságoshoz a lehető legközelibbre. Igaz, voltak a stúdiónak gyerekbetegségei is, példának okáért az irodai helyiség ajtaja nem zárt tökéletesen, így Jimmy DeBerry dalának, a”Time Made a Change”-nek a felvételén hallani lehet, ahogy megszólal odakint Keisker íróasztalán a telefon.

Phillips akkor érezi meg első ízben, hogy munkája nem fog kárba veszni, amikor egy szép napon besétál hozzá a konkurens rádióállomás üdvöskéje, „Beale Street Blues Boy,” azaz maga B.B. King. King itt készíti el a „Mistreated Woman” és a „She’s daynamite” c. dalainak felvételét. Ezek sikere már mágnesként vonzzák az előadókat Phillips stúdiójába.

Sam arra még álmában sem gondolt, hogy stúdiójával már 1951-ben történelmet fog írni. B.B. King azt ajánlja neki, hogy készítsen felvételt a helybéli „Kings of Rhythm” együttessel, amelynek vezetője a kamasz Ike Turner. A felvétel nem ment simán. Ott kezdődött, hogy a telepakolt autó a stúdióba menet defektet kap, amikor kezdenek hátul mindent kipakolni, hogy elővegyék az emelőt és a tartalék kereket, a gitár erősítője leeseik az utca kövére. Bent a stúdióban, ahová nagy késéssel érkeznek, Willie Kizart bekapcsolja a gitárját, de az erősítő éktelen recsegő, csikorgó, torz hangot ad. Úgy néz ki, hogy a felvétel úgy ér véget, hogy el sem kezdődött. Sam úgy igyekszik menteni a helyzetet, hogy átszalad a szomszédos vendéglőbe papír alátétért, azokat tömködi be az erősítőbe, hogy ne torzítson annyira. Annyit ér el vele, hogy a gitárnak olyan lesz a hangja, mint egy pufogó basszusszaxofonnak. A zenészek csóválják a fejüket, a hang hallatán, de Sam elégedett. Végre valami egészen más, valami új és szokatlan! A zenészek megvonják a vállukat, nekik mindegy és felveszik a sokak szemében az első rock and roll felvételt, a „Rocket 88”-et. Egy döglött erősítő hangja, ami lázba hoz egy generációt. Ha úgy vesszük, ez a világ első torzítós-gitár felvétele. Akárhogy is, a felvétel szép anyagi hasznot hoz a zenészeknek is és Samnek is.

1952 februárjában Phillips létrehozza saját lemezkiadóját, a Sun Record-ot, és a stúdiót is átnevezi ennek megfelelően. Megtartja a „saját hangja, vigye haza” szolgáltatást, amolyan négy dollárért bárki bármit felvehet és bakelit lemezen hazaviheti. Egy tizennyolc éves memphisi kamasz sétál be egy szép nap a stúdióba azzal, hogy két dalt szeretne felvenni az édesanyjának. A kamasz fel is veszi a két dalt, saját gitárkísérettel, kifizeti a kétszer négy dollárt, és hazasétál a felvételekkel. Nem történik semmi különös. A kamaszt úgy hívják, hogy Elvis Presley.

1954-ben Phillips úgy dönt, forradalmasítja a SUN stúdió hangzását, hogy olyan egyedi legyen, amit csak ő csinál. Beszerez két Ampex 350-es professzionális magnót és kikísérletezi a késleltetett hangzású, úgynevezett „visszacsapó” visszhangot.

Az egyik mikrofont a szólista előtt helyezi el, a másikat a háttér énekesek előtt. Így a „fő” felvevőfej előbb érzékeli a szólista hangját, mint a play back fej a háttérénekesekét. A két mikrofon és a két magnófej közötti fizikai távolságból ered a híres SUN visszhang. Sokan próbálják ellopni az ötletet, de Sam trükkjeit nem olyan könnyű leleplezni. Csak érdekességképpen. Amikor Elvis átszerződik az RCA-hoz, az a kívánsága, hogy a lemeztársaság állítsa elő ugyanazt a visszhangot a stúdióban. Az RCA technikusai mindent megpróbálnak, még azt is, hogy Elvist kint énekeltetik a folyosón. Valamit sikerül elérniük, hallható valamiféle visszhang a „Heartbreak Hotel” c. dalban, de messze nem azt, amit Phillips tudott előállítani. Azt a hangzást sokáig senki nem tudta utánozni.

Folytatása következik!