Hey! Bo Diddley

Barcs Endre írása

HEY! BO DIDDLEY

1987 nyarán szól nekem az egyik zenei szerkesztő, hogy Bo Diddley fellép a Petőfi Csarnokban, nem mennék e el interjút készíteni vele. Már hogyne mennék? Egyik nagy kedvencem, a rock and roll korszak egyik páratlan egyénisége, aki összekötötte a bluest a rock and rollal. Kiváltáság találkozni vele. Érkezése napjának délutánján egy dunai hajókázásra hívják a sajtó képviselőit, oda nem tudok elmenni, a Magyar Rádió stúdiójában készítem az egyik műsorom, de másnap, a koncert napján, már ott ülök a szabadtéri színpadon a hangbeálláskor. Feltűnik, hogy Diddley Mama, ahogy Bo szólítja, milyen ördögien gitározik.

Később Bo elmeséli, hogy két és fél évtizede dolgoznak együtt, és Diddley Mama (utána kellene nézni az igazi nevének) az első és talán egyetlen női gitáros a rock and roll műfajban, aki egy férfi előadó zenekarában szerepel. A beállás után a Petőfi Csarnok büféjében akadok Bo-ra. Fején a különleges, és elmaradhatatlan kalap, kockás flaneling, fekete bőr mellény, fekete nadrág és csizma.

Mondom neki, hogy a Magyar Rádiótól jövök, és kellene egy jó kis interjút készíteni. Legnagyobb meglepetésemre benyúl a zsebébe, és elővesz egy marék tíz és húszfillérest.
– Ez így mennyit ér? -kérdezi
– Nem sokat.
– Sört lehet venni rajta?
– Á, nincs ez annyi.
– Neked mennyi van?
Benyúlok a zsebembe, én is előkotrok egy halom aprót. Azt mondja, játszunk fej vagy írást, mert ő a koncertek közötti hosszú autókázás, vagy vonatozás alkalmával tízcentes alapon ezt szokta játszani a zenészeivel, és mindig nyer. Megnyugtat, ha én nyerek, akkor én hívom meg őt egy sörre, ha ő nyer, akkor ő engem. Mondom neki, hogy én tudok ennél jobbat. Kérdezem, hogy tud e snúrozni. Sose hallott róla, mondja. Na, a fal mellett a parkett éppen egy csíkban végződik, elkezdjük dobálnia a pénzt, akinek a legtöbb van a vonalon, az összeszedi az egészet, megrázza, feldobja, a fej az mind az övé, aztán a másik teszi ezt, ő is elteszi a fej oldalon földet érő pénzdarabokat és ez megy addig, amíg a pénz el nem fogy. Egy jó félórát játszunk, látom rajta, tetszik neki a játék. Hajolgatni, persze én hajolgatok. Aztán megunja, és elhív a büfébe egy sörre. Az egész aprót a kezembe nyomja, ő fizet magyar papírpénzzel. Aztán leülünk a sarokba a sörrel, én előveszem a magnómat és elkezdődik az interjú. Váratlan kérdéssel indítok.
– Nagyon tetszik a kalapod. Még soha nem láttam ilyen kalapot. Egyáltalán, lehet ilyen kalapot boltban venni?
– Na, mit szólsz hozzá? Ilyen kalapot nem látsz máson. Egy haverom készíti, csak nekem. Látod ezt a tollat? Mit gondolsz milyen toll?
– Fogalmam sincs.
-Szirti sas. A kanadai hegyekben, fenn magasan a sziklák csúcsán lehet ilyen tollhoz jutni. Tudod, imádom a természetet, az állatokat. A természet a szabadságot, a tisztaságot jelenti számomra. A ködös, füstös Chicagoban nem sok részem volt a természetben. Mindig arra gondoltam, milyen jó indián válna belőlem. Jó, mi? Néger indián, az ám valami! Ilyen még úgysem volt! (Hamiskásan nevet)

– Figyelj, van itt valami gubanc a neveddel. Egy helyen azt olvasom, hogy Ellas Otha Bates, máshol meg azt, hogy Ellas McDaniel. Hogy van ez?
– Na, itt és most tisztázzunk valamit. Soha életemben nem voltam Otha. Nem tudom, hogy honnan a csudából vették ezt a nevet. Van elég nevem, nem igaz, minek még olyannal gazdagítani, ami nem is vagyok. Szóval ez úgy van, hogy a vér szerinti apám, akit soha nem ismertem, Eugene Bates volt. Csakhogy mire már akkora gyerek voltam, hogy fel tudtam fogni a helyzetemet, anyám elvált és hozzáment egy ugyancsak elvált férfihez, aki három fiút és egy lányt hozott magával. Nevelő apám soha nem szívlelt, fene tudja miért, meg anyám szerint sokan is voltunk egy rakáson a házban, ezért odaadott unokahúgának, hogy viselje a gondomat. Szegény Gussie McDaniel nem kellett egyetlen férfinek sem, vénlány maradt, pedig mindig szeretett volna egy fiúgyermeket. Megkapott hát engem. Nem Chicagoban születtem, de csak erre a városra emlékszem, ez a város jelentette nekem az életet. Egyébként anyám lakásától két háztömbnyire laktunk, és ha valami rosszat csináltam, nevelőanyám szólt anyámnak, és amikor átmentem hozzá, akkor anyám egy pálcával, amivel a többi gyerekét is ellátta, ellátott engem is. Ha hazamentem, mindeddig ezzel fogadott: – Mit kell halljak már megint? Miért nem férsz a bőrödbe? Gyere csak ide a térdemre, hadd verjem el a seggedet!-
– Szóval rossz gyerek voltál.
– Nem voltam rossz. Eleven voltam. Szegény Gussie azt hitte, kap egy istenfélő, jól viselkedő gyermeket, és kapott egy vadócot. Szóval, kaptam anyámtól eleget. De a veréseivel nem tört meg. Sőt. Verés közben mindig mondogattam magamban, úgy helyes, ahogy én csinálom, úgy van jól, ahogy én gondolom. Ebben senki nem tud megváltoztatni. Még a nádpálca sem.
– Mi volt az, amit szerinted úgy kellett csinálni, ahogy te gondoltad, és nem úgy, ahogy elvárják?
– Tudod vasárnaponként anyámmal, a fél testvéreimmel, meg Miss Gussieval eljártunk a templomba, a közeli Missionary Baptist Church-be. Anyám is, de Miss Gussie aztán még inkább, mélyen vallásos volt. Mindennek úgy kellett lennie, ahogy a pap mondta. Szépen énekeltem, és a pap szerint volt tehetségem a zenéhez, ezért nevelő anyám befizetett egy professzorhoz hegedűt tanulni. Tizenkét éves voltam ekkor. Hallottam, hogy odakint a gyerekek szaladgálnak, meg nevetnek, én meg bent nyúztam a hegedűt.
– Azt olvastam, hogy egészen tehetséges voltál. Még két darabot is írtál vonósokra.
– Igen, igen, de a fene megette az egészet, dobolni sokkal jobban szerettem. A mozgás volt a lételemem. Hegedülés közben mindig úgy éreztem, hogy le vagyok kötve. Mindig szabadulni szerettem volna.
– Jó, nem tartott sokáig, jött a gitár: Hogy jutott eszedbe, a gitározás?

– Egy alkalommal hallottam John Lee Hookert gitározni. Nagyon tetszett. Megragadott benne valami. Azt mondtam magamban, ha te ezt el tudod játszani, akkor én meg ezt meg tudom tanulni. Elkezdtem rágni nevelőanyám fülét, hogy vegyen nekem egy gitárt. Hallani sem akart róla. Ide az ördög szerszámát be nem hozod! – mondta – Vagy te is takarodsz a gitároddal együtt! Kérdeztem, mondd mama, honnan tudod, hogy a gitár az ördög szerszáma? Gondolod, hogy isten foglalkozik a gitárral? – Isten lehet, hogy nem, de a pap megmondta a templomba. A gitár bűnbe visz. Szóval így. Én meg, magamban, rendben ha bűnbe visz, akkor megyek vele a bűnbe. Addig rágtam a család fülét, míg a nővérem, Lucille, aki akkor már dolgozott valamelyik gyárban, vett nekem egyet 1940 karácsonyára.
– Akkor, ha jól számolom, még általános iskolás voltál.
– Ehhez nem kell nagy tudás, hiszen nem is végeztem többet mint a Foster Vocational High School -t. Tizennégy évesen hátat fordítottam az iskolának. Onnantól az élet iskoláját jártam. Jó, kis tanító volt! Kaptam pofont az élettől eleget, de tudtam, vagy magam maradok talpon, vagy elesek, nincs senki, aki a hónom alá nyúlna. Csak magadban bízhatsz, mondogattam mindig magamnak.
– Ezek szerint nem vagy isten hívő. Feketéknél ritka.
– Úgy voltam vele, hogy az élet megtanít arra, mi a rossz, mi a jó, másra meg nincs szükségem. Rájöttem, hogy Isten a feketék számára csak ürügyként van jelen. Lehessen minden bajukat kire fogni, vagy, ha jut valami nekik, akkor legyen kinek hálásnak lenni érte. Ott van nevelő anyám. Mindig kérdeztem tőle, ha ennyire akart gyereket, mért nem ment férjhez? Erre mindig azt válaszolta, Isten akarta így. Mire én ilyenkor azt találtam mondani, márpedig, ha én akarok valamit, abban Isten nem fog megakadályozni. Na, ilyenkor jött is a verés anyámtól.
– Térjünk vissza a gitározáshoz. Magadtól tanultál meg gitározni?
– Ki mástól? A ritmus élt bennem, és úgy használtam a gitárt, mint egy szólóhangszert és egy dobot. Azt akartam mindig, hogy a dob ritmusa jöjjön ki a játékomból. Így csiszolgattam a stílusomat. A korább hegedülés sokat segített, gyorsan kitapasztaltam, hogy vannak a hangok a gitáron.
– Mikor kezdtél együttesben játszani?
– Még az általános iskolában az osztálytársaimmal összehoztunk egy együttest, a The Hipsters-t. A suli elvégzése után egy gyárban dolgoztam, de hétvégeken kiálltunk az utcasarokra és zenéltünk. Egyetlen napon több pénzt szedtem össze, mint egész héten a gyárban. Mondtam magamban, ez lesz az én utam, ebben nem fog megakadályozni senki. Azon voltam, hogy olyant csináljak, amire megállnak az emberek, amire odafigyelnek. Egyre jobbak lettünk. Vettünk elektromos cuccot, az erősítővel és az elektromos gitárral ott kint az utcán már egész szép tömeget vonzottunk. Professzionális utcazenészek voltunk (nevet). Egy nap odajött hozzánk egy fiatal srác, és kérdezte nem szállhat e be.  Jerome Green-nek hívták. Remek zenész volt. Évekig velem tartott, a lemezfelvételeimen is hallod őt játszani. Aztán jött Billy Boy Arnold a szájharmonikájával. Ő is kérdezte, hogy nem szállhat e be játszani. Szép lassan egész jó kis banda lettünk. 1950-re, amikorra nagykorú lettem, azaz betöltöttem a 21. életévemet, már mehettünk éjszakai klubokba játszani. Nappal az utcán voltunk, este a klubban. Ekkor már Langley Avenue Jive Cats-nek hívtuk magunkat.

– A lemezfelvételek mikor indultak meg?
– Nem ment olyan könnyen, mint gondoltam. Egy szép napon hallom, hogy megkezdte a működését egy lemez cég, a Vee-Jay. Vettem magamnak a bátorságot és elballagtam hozzájuk a gitárommal. Eljátszottam nekik az “Uncle John” c. számomat. Csak néztek rám bután. Majd közölték, hogy nem tudnak ezzel a valamivel, amit én ott előadtam mit kezdeni. Na, itt a vége, gondoltam, de nem sokáig. Rájöttem, hogy milyen buta vagyok. Két sarokra tőlünk van egy másik lemezkiadó.
Amíg iskolába jártam minden egyes nap elmentem előtte. Na, itt is szerencsét próbálok, mondtam magamnak, de nem ilyen amatőr módon. Volt pénzem elég, mert anyám és nevelő anyám nem fogadott el tőlem egy fillért sem, mondván, nekik nem kell az ördög pénze. Fogtam magam felültem a vonatra és elmentem Los Angelesbe egy stúdióba. Annyi pénzem volt, hogy a stúdió mellé egy dobost is béreljek. Leültem a dob mögé és lejátszottam egy ritmust a dobosnak. Azt kérdezte, hogy mi ez, ilyen ritmust még soha nem hallott. Mondtam neki, ne törődj vele, csak üsd ezt a ritmust, én meg gitározok. Felvettük az “Uncle John” c. dalomat lakk lemezre. Ezzel a demoval állítottam be Chess Recors-hoz. Phil volt az irodában, szivarral a szájában az íróasztala mögött ült, lába az íróasztalon, úgy hallgatta a demo felvételt. Amikor vége volt, nézett egy nagyot.
– Hát, érdekes. -mondta nem valami meggyőző erővel. – Várjuk meg Leonardot, ő jobban ért hozzá. Jött a testvére az is meghallgatta. Gondolkodott. Nagy volt a csend. Az iroda a stúdió felett volt, hatalmas üvegablakkal az utcára. Leonard odament az ablakhoz és kinyitotta. Feltette a demo felvételt és jól felerősítette a hangot. Fogalmam sem volt róla, mit akar. Kérdezni akartam, de csendre intett. Aztán szép lassan odamentünk együtt az ablakhoz. Az utcán vagy tíz fekete pár táncolt a zenére.
-Ok – mondta Leonard – nekem fogalmam sincs róla, milyen zene ez, de a feketéknek tetszik. Le vagy szerződtetve. De a szöveg nem tetszett Leonardnak, túl sikamlósnak találta.
– Írj egy másik szöveget hozzá! -mondta. Jó, de miről? Talán saját magadról. Arról mindig tud mondani valamit az ember. Jó vagy rossz, ami történt vele. Legyen személyes. Arra harapni fognak. – Hazamentem, egy jó hétig gondolkodtam, mi a fenét írjak magamról. Kavarogtak a fejemben a gondolatok. Aztán egy éjjel egy hangot hallottam. Ahogy az osztálytáraim szólongattak az iskolában: “Hé, Bo Diddley!” Mert, ki tudja, hogy miért, Bo Diddley volt a becenevem. Hogy ki találta ki, hogy honnan jött, fogalmam sincs. Az egyik srác elkezdte, a többiek átvették, és rajtam maradt. Egy hét múlva visszamentem az új szöveggel. Azt kérdezi Leonard: -És ki az a Bo Diddley? – Hát engem hívtak így. – válaszoltam.
– Jó, és a rajongók honnan fogják ezt tudni? Nem állhatok oda minden egyes lemez mellé, hogy közöljem a vásárlóval, ez a Bo Diddley maga az előadó! Ültem ott némán. Mire Leonard:
– Hacsak, hacsak nem magad leszel Bo Diddley. Ez lesz a művészneved. Bo Diddley előadja a Bo Diddley számot! Ennél személyesebb nem kell. Siker lesz, majd meglátod!
– Volt is ebből kavarodás. Az Ed Sullivan show-ra gondolok…
– Az inkább az én trükköm volt. Kaptam egy felkérést az Ed Sullivan showba való fellépésre. Az volt a kérés, hogy Tennessee Ernie Ford “Sixteen tons” c. számát adjam elő. A szerződésben az állt, Bo Diddley, Sixteen tons. Felmentem a színpadra, és a Ford dal után nem jöttem le, hanem eljátszottuk a Bo Diddley-t is. Sullivan üvöltözött velem, hogy mekkora kártérítést követel tőlem, amiért megszegtem a szerződést, ő szigorúan egy dal előadására küldött szerződést. Mutattam neki a papírt. Ott volt Bo Diddley, Sixteen tons. Őrjöngött, de nem tudott mit csinálni, nem mehetett a bíróságra vele, és magyarázhatta, hogy az csak az előadó neve…

– Úgy tudom, hogy nagyon jó barátságban vagy Chuck Berry-vel. Ugyanannál a lemezkiadónál dolgoztatok, nem volt köztetek soha rivalizálás?
– Még, hogy nem! Egy nap, nem sokkal azután, hogy leszerződtem a Chess kiadóhoz, a folyosón, a sarokban látok egy alakot ülni.
– Á, te vagy az új fiú. – mondja.
– Az a hír járja rólad, hogy tudsz gitározni.
– Valamicskét pengetek.
-Hadd halljam, mi az a valamicske. Van bátorságod, hogy kiállj velem egy versenyre? Ha neked van -mondtam. Bementünk a stúdióba. Elkezdtünk jammelni. A hangtechnikus vette a lapot, hogy itt most valami érdekes fog történni, és leállított minket.
-Kezdjétek újra – mondta és felvette az egész negyed órát. Mindketten mindent beleadtunk. Sokáig hevert a felvétel valahol, aztán jóval később Leonard kezébe került és kiadta nagylemezen. Ez a gitárpárbaj közöttünk olyan volt, mintha boksz meccsen mértük volna össze az erőnket. Attól kezdve a legjobb barátok lettünk.


– 1956-ban, 1957-ben szinte uraltad az amerikai hitlistát. Talán csak Elvis szerepelt többet a listán, mint te.
– Nem jól tudod. Abban a két évben összesen hat hónapig voltam fent a listán, hosszabb ideig mint Elvis.
– Elvist tartják a rock and roll királyának. Mi a véleményed róla?
– Elvis fehér volt, nem lehet az ő helyzetét összehasonlítani a miénkkel, fekete zenészekével. Ő mindent megkapott, remek volt a menedzselése, volt reklámja, kényeztették, keresték a kegyeit. Hogy finoman mondjam, minket közben hagytak vergődni. Kipréseltek belőled mindent, amit csak tudtak, és ha már nem tudtál újabb és újabb dalokat hozni, eldobtak, mint egy kicsavart citromot.
– Gondolom, azért anyagi gondjaid nem voltak…
– Nehogy azt hidd! Ismered azt a mesét, hogy a király 25 aranyat ígér annak, aki meg tudja nevettetni? Na, szóval jön a pásztorgyerek, és megnevetteti. A királynak folynak a könnyei a nevetéstől és átad egy zacskót a 25 arannyal első udvarmesterének, hogy továbbítsa a pásztorfiúnak. Az udvarmester kivesz egy aranyat és tovább adja a következő udvarmesternek, aki szintén kivesz egyet, és úgy adja tovább. Végül a pásztor csak egy aranyat kap. Na, így van ez a fekete előadókkal is. Mindenki leszedi róluk a sápot, mindenki jól jár, csak éppen az nem, aki a pénzt kitermelte. A régi dalaim után már nem kapok egy fillért sem, minden jog más kezében van, és te nem tehetsz semmit, hogy ezt megakadályozd. Ugrálhatsz, de akkor te jársz rosszul. Nézd, nem akarok panaszkodni, de volt idő, amikor a két kezem munkájával kerestem a kenyeremet. Évek teltek el úgy, hogy nem vettem kezembe a gitárt. Most a nyolcvanas évek elején is.

– Miből éltél?
– Bútorokat készítettem. Mindig ügyes kezem volt, a gitárjaimat , azokat az egyedi kocka gitárokat is mind én készítettem magamnak. Szóval megrendelésre készítettem szép berakott, intarziás szekrényeket, szekretereket, asztalt, széket. A világhíremből nem tudtam volna megélni!
– A hatvanas években az angol beat hullám a te számaiddal indult. A Rolling Stones, az Animals, Manfred Mann, a Kinks, a Yardbirds mind, mind feldolgozták a dalaidat. Abból csak jutott valami szerzői jogdíj?
– Hidd el, egy árva fillér sem. A jogdíjakat, a kiadói díjakat, adják veszik, a végén már azt sem tudod, hol vannak a saját dalaid. Kik birtokolják és kik gazdagodnak rajta. Nekem maradt a vállveregetés, a dicsőítés az angol lapokban, és a kétkezi munka, a bútorkészítés. De nehogy azt hidd, hogy panaszkodom! Imádok fúrni, faragni. És megnyugtat. Van egy kis házi üzemem a házam háta mögött, ott szoktam dolgozgatni.
– De azért fel a fejjel, a rock and roll örök, most is itt vagy.
– Gondolod? Én nem így látom. Ha hallgatom a rádiót, a mai fiatalok már egészen mást hallgatnak, nekik a rock and roll már idegen, nem jelent számukra semmit. De ez az élet rendje. Minden változik, a világ változik, mindig jön valami új, minket meg szép lassan elnyel a feledés. Most még vannak olyanok, akik emlékeznek ránk a régi szép időkből, de szép lassan kihalnak ők is, meg mi is velük együtt, és akkor végleg feledésbe merül az igazi rock and roll.
– Nem kellene ezt a beszélgetést ilyen szomorúan befejezni. Kellene valami jó is a végére.
– Rossz helyen keresgélsz. De tudod mit! Hallgasd meg a koncertet. Az lesz a pozitív csattanó. A színpadon még nem lehet engem leírni. Bár már megöregedtem, de ott még fiatal vagyok. Ha nem is emelgetem a lábam mint rég, a testemben pezseg a vér. A koncert legyen a beszélgetésünkhöz a csattanó.

Az lett, remek volt a koncert. Másnap este Bécsben lépett fel. Kimentem utána Bécsbe is, és egy barátommal a magyar színpadi belépővel megnéztük az ottani koncertet is. Az már jóval fáradtabb volt mint a budapesti. Talán Bécsben is kellett volna beszélgetnünk egy kicsit.