A nyomok a rock and roll-hoz vezetnek. 10. rész. A gospel gengszter lemezmágnás

Barcs Endre

Heti rendszerességgel, folytatásokban közöljük Barcs Endre “A nyomok a Rock and Roll-hoz vezetnek” c. korábban eddig még ki nem adott rocktörténeti könyvét.

A gospel gengszter lemezmágnás

Sam Phillipsnek, amikor megnyitja a maga Sun stúdióját, akad egy másik konkurense is, mégpedig David James Mattis-nek, a helybéli WDIA rádió programigazgatójának és DJ-jének a személyében, aki ugyancsak úgy határoz, hogy lemezkiadót alapít. Összefog Bill Fitzgerald-dal, a Tri-State Recording Company tulajdonosával és ketten elindítják a Duke Records lemezvállalatot 1952-ben. Első sikerük Roscoe Gordon „Hey Fat Girl” c. dala, amely a feketék által látogatott templomokból jól ismert hívás-válaszra épít, e mellett egyértelmű a szexualitásra való utalás. A kiadó már 1952 nyarán partnerségi megállapodást köt Don Robey-val, a Peacock Records tulajdonosával, és átteszi székhelyét Houstonba, a 2809 Erastus Street-re. Mindkét márka egyértelműen az RandB és a gospel piacra fókuszál.

Innen kövessük nyomon Don Deadric Robey élettörténetét, hiszen as sokkal sikeresebb, mint partneréé. Don Robey Houstonban születik 1903-ban. Nagyapja egy fehér ültetvénytulajdonos és egy feltehetően csinos rabszolganőnek tiltott gyümölcse. A félig fekete, félig zsidó Robey igen vad kamasz, verekedést kedvelő, és eleinte a törvénnyel kevésbé összeegyeztethető foglalkozásokat űz, egy időben dokk munkás Galvestonban. Húsz évesen megnősül és egy fia is születik. A harmincas években szeszcsempész és ezzel annyit keres, hogy megvásárol egy taxi vállalatot, majd 1933-ban egy éjszakai klubot, hogy legyen kiket szállítania a taxijainak éjszakánként. Elsőnek a Sweet Dreams Cafe-t veszi meg, majd a Lenox klubot. A szórakozó helyeire együtteseket köt le, majd Morris Merrittel közösen megnyitja a Harlem Grill tánctermet, ahol olyan zenészek szolgáltatják a tánczenét, mint Walter Barnes.

Don Robey

1945-ben nyitja meg a híres Bronze Peacock Dinner Club-ot, ahol már olyan neves előadók lépnek fel, mint Ruth Brown, Louis Jordan, Lionel Hampton, vagy T-Bone Walker. A klubban engedély nélküli szerencsejáték is folyik. A klubban kitűnő a koszt a zene, az ital, nem véletlen, hogy Houston legnépszerűbb szórakozó helyévé válik.

Robey 1947-ben a blues énekes Clarence “Gatemouth” Brown menedzsere lesz, a fent említett Duke Records tulajdonossá válik, megalakítja Aladdin kiadóját, majd még egy lemezkiadó vállalatot, a Peacock Records-ot. Remek ízléssel válogat a fekete blues és gospel művészek között, nála készíti felvételét Big Mama Thorton, aki No.1. listavezető lesz “Hound dog” c. felvételével 1953 februárjában. A lemezből több, mint 500 000 példányt adnak el, ami egészen rendkívüli mennyiség , ahhoz mérten, amennyi lemezt egy fekete előadó el tudott adni abban az időben. Ez a felvétel is egy újabb mérföldkő a rock and roll születésének útján. Magát a felvételt Big Mama Los Angelesben a Radio Recorders stúdióban készíti el 1953 augusztus 13-án. Külön érdekesség, hogy a felvétel producerei maguk a szerzők, Leiber és Stoller, míg Johnny Otis zenekarvezető játszik a dobokon. Mivel Otist ebben az időben kizárólagos szerződés köti a Federal Records-hoz, kénytelen a lemezfelvételi lapon Kansas City Bill néven szerepelni, így azután, miután Robey jó érzékkel megvásárolja a felvétel kiadói jogát, a lemezen Kansas City Bill and Orchestra jelenik meg, ami azonban Johnny Otist és együttesét rejti.

1952-ben Robey a memphisi Duke Records-ot összeolvasztja a Peacock-kal, és megszületik a Duke-Peacock. Mivel egyre többet keres a lemezekkel, egyik klubját, a Bronze Peacock-ot átalakítja stúdióvá, hogy ne csak vásároljon mesterszalagokat, hanem ő maga is készítsen felvételeket. Az első, akit elcsábít stúdiójába maga Johnny Otis. Rá már nagyon fájt Robey foga, azóta, hogy megtudta, ő kísér Big Mama Thortont a “Hound dog” c. felvételen. De csakhamar szerződést köt Junior Parkerrel és Bobby Balnd-del. A gospel felvételeket sem hanyagolja el, leszerződteti a Dixie Hummingird-öt, a Mighty Clouds of Joy-t, a Five Blind Boys of Mississippi együttest és a Swan Silverstones-t.

Mondhatjuk a kor legnevesebb gospel előadói majdnem mind nála voltak ekkor szerződésben.
A legnagyobb sikere viszont, szinte házhoz jön. 1952-ben egy kocsmai verekedésben megölik Little Richard apját. Richard ekkor Houstonba érkezik, ahol megalakítja együttesét, a Tempo Toppers-t, amellyel különböző houstoni klubokban lép fel. Természetesen a város klubjainak tulajdonosa, a jó fülű Robey hamar felfigyel a különös megjelenésű és különös hangú Little Richardra és azonnal elköti Peacock kiadójához. Little Richard a következő felvételeket készíti ekkor: Az “Ain’t that good news” 1953 június, a lemezen ez olvasható: Duces of Rhythm and Tempo Toppers lead Little Richard. A B oldalon a “Fool at the wheel” című felvétele hallható.


1954 márciusában jelenik meg az “Always” az kislemez melynek a B oldalán a fura című “ Rice, Red Beans and Turnip Greens” Tempo Toppers feat Little Richard.


Természetesen továbbra is fellép Robey klubjaiban is. Richard nem egy könnyű természet, képes ölre menni a pénzéért. Egy összeszólalkozás alkalmával elkezdenek dulakodni és Robey egyszerűen kiüti Richardot. Ezzel Little Richard életének egy rövid szakasza véget is ér, 1954-ben visszatér szülővárosába, Maconba, hátat fordít a zenélésnek, és elhelyezkedik a Greyhound távolsági busz helybéli állomásának éttermében, ahol tányérokat kell mosogatnia.

Bár soha nem tér vissza Houstonba Don Robey-hoz, a lemezmágnás van olyan ravasz, hogy amikor Little Richard befut, és neve már országosan ismert, akkor elővegye a még ki nem adott felvételeit és kiadja azokat. 1956 áprilisában jelenik meg a “Little Richard’s boogie”/“Direct from my heart to you”( a Johnny Otis Band kíséretével),


1957 júliusában pedig a “Maybe I’m right”/”I love my baby” (ugyancsak a Johnny Otis együttes kíséretével.)


Az ötvenes évek első felében Don Robey a legsikeresebb lemezkereskedő az Egyesült Államokban, nem csak saját stúdiója van, de saját lemeznyomó gépsora, nyomdája és lemezboltjai is, e mellett klubjai, ahol a lemezen szereplő előadók élőben fellépnek. Mindezek tetejében megszerzi magának a Leiber, Stoller szerzőpárost. A szerzők azonban messze nincsenek pozitív véleménnyel arról, ahogy Robey az üzleti ügyeit intézi. Jerry Leiber szerint Robey, aki az alkohol tilalom idején gengszter volt, az is maradt az üzleti világban, aki ha kell, erőszakkal és halálos fenyegetéssel szerezte meg magának, amire szüksége volt. Nem véletlen, hogy Robey folyton fegyvert viselt magánál.
Ha kellett, nem volt szívbajos előrántani a pisztolyát és halálosan megfenyegetni üzleti partnerét. Előadóinak azonban igyekezett a kedvébe járni, hiszen tudta, ők hozzák neki a pénzt. A szerzőket azonban megzsarolta, ugyanazt a módszert alkalmazta, amit a Bihari testvérek, mindenféle álnéven szerzőként tüntette fel magát és zsebre tette a szerzői jogok ötven százalékát vagy egyszerűen adott a szerzőnek a dalért 25 vagy, ha nagyon jónak találta a dalt, akkor ötven dollárt, és ezzel elintézettnek vette az ügyet, és saját nevét tüntette fel szerzőként a lemezen. Gatemouth Brown egyszer azt mondta:

Tudott valamit, amit rajta kívül senki nem tudott Amerikában. Abban az időben a miénk volt az egyetlen az egész világon elismert lemezkiadó, amely fekete előadók lemezeit adta ki.

Lehet, hogy gengszter módszerei voltak, de ő volt az első lemezmágnás az Egyesült Államokban és ő volt az, aki Houstont a gospel fővárosává tette. A gospel zene területén elévülhetetlen érdemeket szerzett, ezen a területen végzett tevékenysége hosszabb ismertetést igényelne. A gospelen kívül nem igazán érdekelte, hogy milyen stílusban zenélnek művészei, számára csak az volt a fontos, hogy klubjának látogatói szeressék azt a zenét, és a lemezeit pedig vásárolják. Így, ha akaratán kívül is, de ugyancsak elévülhetetlen érdemei vannak a rock and roll kifejlődésének elősegítésében.

Folytatása következik!