A lemezkiadás a II. világháborút követően

Barcs Endre írása

A lemezkiadás a II. világháborút követően

A II. világháborút követő időszakok gazdasági fellendülése lökést adott a technikai fejlődésnek a hangfelvétel területén is. Néhány ötlet soha nem vált be igazán, mint például az MP3 korai előfutára, ahol a zenegépeket telefonvonalra kötötték, amelyen keresztül a vásárlók dalokat kérhettek. Ezeket a dalokat egy DJ játszott le a vonalon keresztül (és a zenegép hangszóróján keresztül). Talán sokan rácsodálkoznak, de léteztek a „Soundies” nevű videómegosztók is, amelyek néhány évig igen népszerűek voltak, sajnos az 50-es évek közepére, éppen, amikor a rock and roll kirobbant, eltűntek.

(A Soundies-ek nem voltak mások, mint háromperces amerikai zenés filmek, amelyeket 1940 és 1947 között készítettek. Egy-egy dalt, táncot és/vagy zenekari vagy zenekari számot mutattak be. A színházi mozgóképekhez hasonlóan professzionális 35 mm-es fekete-fehér filmre készültek, de a hordozhatóbb és gazdaságosabb 16 mm-es nyomtatásban készültek.

A filmeket a chicagói Mills Novelty Company által gyártott Panoram nevű, érmével működő „filmzenegép” vetítette. Minden Panoramban egy 16 mm-es RCA filmvetítő volt, nyolc Soundies-filmmel, amelyek végtelenített hurokban voltak elhelyezve. Egy tükörrendszer a szekrény alsó feléből a képet a szekrény felső felében lévő, előre néző képernyőre vetítette. Minden egyes film lejátszása 10 centbe került, és nem lehetett választani, a vendég azt a filmet látta, amelyik a sorban a következő volt. A Panorámák nyilvános szórakoztató központokban, éjszakai klubokban, kocsmákban, éttermekben és gyári társalgókban voltak megtalálhatók, és a filmeket hetente cserélték. Az elkészült Soundie-ket a Soundies Distributing Corporation of America általában a forgatás után néhány héten belül forgalmazta. Forrás: Wikipéda)

A legfontosabb változások azonban a lemez előállítási technológiájában következtek be: a háborúban kifejlesztett fejlettebb műanyagok és gépészeti megoldások gyorsabban elterjedtek, mint általában a legtöbb fogyasztási cikk.
A technikai újdonságok között a Hi-Fi audio volt talán az egyik legfontosabb fejlesztés. A HI-FI audio rögzítést a brit haditengerészet által feltalált szélesebb frekvenciájú hangrögzítő gépeknek köszönhetjük. Ezt a hangrögzítő technikát a háborúban a hajókon használták a tengeralattjárók hajócsavarjainak hangjának elemezésére, ennek segítségével tudták felismerni az ellenséges hajó hangját.

A Decca lemezkiadó volt az első, amely ezt a technológiát a háború után alkalmazta, és a lemezcímkékre nyomtatott „ffrr” betűkkel jelölte, aminek a jelentése: „full frequency range recording„. (teljes frekvencia- skálájú felvétel).
Egy másik, igen fontos találmány a V-Disc volt, ami a rádióműsorok felvételére használt hanglemezekre hasonlított (16 hüvelyk, 33 RPM), de szilárdabb műanyagból készült, és amikre az államilag létrehozott Victory Disc Record Company rögzítette a felvételeket, valamint préselte is ezeket a lemezeket a háború idején.

A tengerentúli bázisokra 20 darab lemezből álló, összesen négy órányi anyagot tartalmazó készleteket küldtek a katonák szórakoztatására. Bár a V-lemezek még mindig nem voltak elég strapabíróak, a sokszori ismételt lejátszásra alkalmatlanok voltak, ezért szükség mutatkozott arra, hogy új fogyasztói formátumot alkossanak meg. Az ebben az irányban tett kísérletek igen hasznosak voltak az LP-k későbbi kifejlesztése szempontjából.

A katonák millióinak hazatérése hatalmas gazdasági fellendülést hozott, amely a legtöbb más iparággal együtt a lemezipar forgalmát is fellendítette. Az eladások a negyvenes évek végére meghaladták az 1920-as évek szintjét, csak az Egyesült Államokban 1946-ban 350 millió darabra, 1947-ben pedig 375 millióra emelkedett az éves lemezeladási szám. A kisebb és nagyobb kiadók elkezdték kiadni a saját verzióikat a más kiadóknál megjelent slágerekből, és ez a gyakorlat egészen a 60-as évek közepéig általános maradt (feltehetően azután szűnt meg, hogy az LP eladások megelőzték a 45-ös lemezek eladásait, mivel kevésbé volt megvalósítható egy egész albumnyi feldolgozást elkészíteni).

A háború után a három nagy, országos lemezkiadó, az RCA Victor, a Columbia és a Decca mellé, új nagy kiadóként felzárkózott a Capitol, az MGM és a Mercury. Mindegyiküknek saját stúdiója, A&R részlege, présüzeme és terjesztési hálózata volt.

A korábban brit tulajdonban lévő Decca amerikai céggé vált, mivel a háború után Nagy-Britannia hatalmas adóssággal tartozott az Egyesült Államoknak. Ebben az időben kezdtek megjelenni az új zenét tartalmazó „albumok”, amelyek általában egy musical vagy opera válogatásait mutatták be, vagy az aktuális sztárok korábbi slágereit állították össze. Ezek alapvetően kartonkötegek voltak, amelyekbe két vagy több 78-as lemezt tartalmaztak, az elülső borítón művészi ábrázolással, és néha a belső borítón szöveges jegyzetekkel.

Az 1920-as évek elejéhez hasonlóan a kiadók növekvő száma egyre több új stílus megjelenését tette lehetővé. Ezek közé tartozott a swing,valamint az ebből kinövő „jump„, „jump blues„, de már megjelent és egyre nagyobb helyet követelt magának a „rhythm and blues„, ez a gyors, nagy energiájú, táncra szánt zene, amely a swingnél hangsúlyosabb dobtámogatással rendelkezett. Ez a zene, valamint a háború után Chicagóba költöző mississippi bluesosok által meghonosított elektromos blues stílus már közvetlenül a rock and rollhoz vezetett.

Az LP-k megjelenése

A háború utáni első találmány, ami forradalmasította a lemezkiadást, az LP -azaz a nagylemez – feltalálása volt.
A hosszú lejátszású, 33 fordulat/perces lemez története a CBS-Columbia vezető kutatójával, Peter Goldmarkkal kezdődik, egy különlegesen tehetséges férfi történetével, aki a színes televíziót is feltalálta. Főnöke, Ed Wallerstein a 30-as években az RCA Victor cégnél dolgozott, amikor feltalálták a 33 fordulat/perces rádióműsor-átíró lemezeket. Wallerstein azt állítja, hogy a Columbia már a 30-as években tervezte az LP lemezek kifejlesztését, de a háború ezt megszakította.

Angol nyelvű kisfilm a vinyl lemezek gyártásáról

Goldmark azt állítja, hogy az LP létrejötte az ő személyes kezdeményezésének köszönhető, mindenesetre ő volt az, aki a hosszabb lejátszású idejű lemez problémáján már a 30-as években törte a fejét. „Teljes mérnöki” megközelítést alkalmazott, a hanglejátszó rendszer minden egyes komponensét elemezte, a tűtől és a tűtartó kartól kezdve a hangszórókon és az erősítőkön át a magáig minden lehetőséget és anyagot figyelembe vett.
Goldmark úgy döntött, hogy a fő kihívásra összpontosít – arra a pontra, ahol a tű a lemez apró barázdáiban ül -, és onnan kiindulva dolgozott tovább, a teljes gépezet minden más alkatrészét úgy alakítva, hogy az zökkenőmentesen működjön anélkül, hogy a tű többszöri hallgatás után elkopna, és a barázdákon csúszkálna, mint ahogy az átírásos lemezeken.

A folyamat során új anyagokat próbált ki és választott végül olyan, amely egyaránt megfelelt a tű és a lemez számára. Az LP-khez végül új tűtartó kart, motort, meghajtókat és vezetékeket tervezett. Goldmark végül még a kondenzátoros mikrofont is feltalálta, csak azért, hogy az új lemez teljes tartományát ki lehessen használni, bár kiderült, hogy a németek is kifejlesztettek egyet. Goldmark közben feltalálta a modern hangszórót is, először használva rugalmasan felfüggesztett kúpot és a szellőző nyílással ellátott szekrényt.

Az LP-k előállításának folyamata során a 33 fordulat/perc sebességet megtartották, részben azért, mert ez meglehetősen lényegtelen volt (a 12 hüvelykes lemez végül 45 perc hosszúságú volt), amit a barázdák szélességének rögzítésével határoztak meg), részben pedig azért, mert a Columbia egy ideig a 78 fordulat/perces felvételek másolatait is 33 fordulat/perc sebességgel rögzítette, hogy legyen kész anyag arra az esetre, amennyiben a hosszú lejátszású formátum végül beválna. (Mint tudjuk bevált.)

Az LP-t a klasszikus zenei piac teljes meghódítására tervezték, Wallerstein (Goldmark főnöke) több száz opera és szimfónia meghallgatása után határozta meg a ledmezek maximális időtartamát. Arra a következtetésre jutott, hogy 95%-uk nem hosszabb 45 percnél.

Az RCA Victor és a Red Seal márka sokáig uralta az akkor a könnyűzenét még megelőző, nagy árbevételű klasszikus zenei piacot, bár a CBS-Columbia az 1940-es évek elejétől kezdett el feljönni az új Masterworks sorozataival. Wallerstein úgy gondolta, hogy hogy az LP-nek nem sok hasznát lehetne venni a két-három perces dalokból álló pop, rock és jazz piacon, és úgy gondolta, hogy a Columbiának a 78-as fordulatú lemezek technikai fejlesztésére kellene koncentrálnia ezen a területen.

Az LP-t a Columbia igyekezett piacra dobni, mielőtt a konkurencia ellopná előlük, csakhogy az LP elindítása több erőfeszítést igényelt, mint a feltalálás. A felhasználóknak szükségük volt új lemezjátszóra, amin lejátszhatják őket. Colombia bölcsen kiadta a nagy lemezjátszó gyártó cégnek az összes szükséges tervet, hogy elkezdhessék gyártani az új lemezjátszókat. Ezzel egyidejűleg megterveztek egy önköltségi áron kapható adaptert, amely lehetővé tette volna, hogy az emberek a meglévő lemezjátszóikon is lejátszhassák az LP-ket. Végül, miközben mindezek a dolgok történtek, a Columbiának teljesen át kellett terveznie a sajtolóüzemeit, hogy az új lemezeket tömeges méretekben gyárthassák.

Mindezt figyelembe véve, meglepő módon a Columbia elnöke váratlant lépett, behívta az RCA Victor elnökét és kutatócsoportját az irodájába egy beszélgetésre. Az RCA elnökének fogalma sem volt arról, hogy egy új formátum van készülőben. A Columbia elnöke ugyanis nem hitt az LP sikerében, ugyanis jól emlékezett arra, hogy Edison korábbi, szabadalmaztatott hosszú lemezes ötletei sosem váltak be. Ezért aztán úgy döntött, hogy a Columbia nem szabadalmaztatja az LP formátumot. Ugyanakkor megkérte az RCA Victor elnökét és a fejlesztési osztály igazgatóját, hogy segítsenek abban, hogy az LP szabvány legyen. Az RCA vezetője, David Sarnoff, a szerencsétlenül járt Titanic egykori távírókezelője és a rádiózás úttörője azonban felháborodott azon, hogy a „kis Columbia” képes volt azt javasolni, hogy az RCA Victor, a rádió és a 78 fordulat/perces lemezek feltalálója a versenytársa találmányának támogatója legyen. Állítólag Wallerstein szeme láttára nekirontott és alaposan leteremtette a jelenlévő a munkatársait, amiért nem gondoltak előbb az LP-kifejlesztésére és később megparancsolta nekik, hogy találjanak ki valami még ennél is jobbat. Ezzel a két lemezkiadó csatája az új szabványért megkezdődött.

A 45-ös fordulatú kislemez megszületése

A Columbia nem hagyta, hogy az RCA Victor visszautasító magatartása meggátolja az LP megjelenését. Az első LP-t hivatalosan 1948. június 18-án adták ki egy sajtótájékoztatón, amelyen Wallerstein egy 3 méter magas 78-as lemez-köteg mellett állt, kezében 30 cm magasságnyi LP-vel, amely szerinte ugyanannyi zenét tartalmazott. Ezután lejátszott egy karcos 78-ast, majd ugyanezt a válogatást LP-n, és az összegyűlt tömeg megtapsolta a sokkal tisztább hangzást. A Columbia reklámjai hamarosan azt állították, hogy az LP

előnyei miatt végül ez lesz az egyetlen módja az otthoni zenelejátszásnak.

Tudjuk, nem így lett. Tény, hogy a sajtótájékoztatót követően az RCA Victor elnökénél igencsak felment a pumpa, és kiadta a parancsot, hogy a fejlesztők abban a pillanatban álljanak neki és hozzanak létre valami újat, amivel az RCA visszaszerezheti piaci elsőségét.

Az RCA fejlesztői azzal kezdték a munkát, hogy átkutatták az archívumaikat sikertelen vagy félig befejezett kísérletek után kutatva, és rábukkantak egy 1938-ban kitalált automatikus lemezváltó készülékre. Az RCA úgy döntött, hogy felülmúlhatja az LP-t egy olyan lemezváltó megalkotásával, amely elég gyors ahhoz, hogy lényegében lehetővé tegye az emberek számára, hogy saját hosszú lejátszási élményt teremtsenek.

Az RCA Victor „lemezváltó technológiája” működés közben.

A lemezváltós lemezjátszó azonban önmagában még nem volt elég, a lemezek minőségén és súlyán is változtatni kellett, ezért az RCA fejlesztői nekiláttak egy új lemez kifejlesztéséhez. Az új lemez átmérőjének is 17.78 cm kellett lennie, akárcsak az eredeti, 1890-es évekbeli Victor 78-asoké, és nagyobb középső lyukkal kellett rendelkeznie, hogy a lemezek lefelé haladva ne billegjenek a lemezváltón.

Emellett a lemez külső széle és a lemezcímke egy kicsivel vastagabb volt, mint a lemez többi része, hogy a lemezbarázdák ne dörzsölődjenek egymáshoz, amikor a lemezeket egymásra rakják. Végül pedig a lemezt egy könnyebb és tartósabb új műanyagból kellett készíteni, mivel a 78-as lemezeket alkotó sellak keverék már rövid leejtés után is könnyen megrepedhetett. Valójában ez volt az oka annak, hogy az eredeti lemezváltó ötletét félretették. A kiválasztott műanyagot a feltalálója, a Union Carbide Vinylite-nak nevezte el, és hamarosan vinylként kezdték emlegetni. Innen ered a ma is használt vinil elnevezés.

A szóbeszéd úgy tartja, hogy a 45 RPM sebességet úgy kapták meg, hogy a 78-ból kivonták a 33-at, csak azért, hogy az RCA meg tudja bosszulni a Columbiát, de ez nem igaz. A sebességet a barázda méretéből és a lemez átmérőjéből számították ki, ahogyan a 33-1/3-as, 78-as és később a 16-2/3-as lemezek sebességét is.
Az RCA eleinte habozott, hogy új lemezét 45-ösnek nevezze, mivel a Columbia egész évben az új LP-lemezek 45 perces hosszát reklámozta. De miután megjelentek az LP-k, az emberek a 78-asokat 78-asoknak kezdték hívni (előtte csak lemezeknek hívták őket), így elkerülhetetlennek tűnt, hogy a 45-ösöket is 45-ösnek nevezzék. (A 45-ösöket azonban bevezetésük után egy ideig gyakran „fánklemezként” emlegették a nagy lyukak miatt).
1950-re az LP-k eladási számai olyan meggyőzőek lettek, hogy a a Columbia biztos volt benne, ez a forma fent fog maradni. 1951-re nyilvánvalónak tűnt, hogy a 45-ös lemez legalábbis idővel felváltja a 78-ast. De ha nem lett volna az amerikai piac és az RCA makacssága, a 45-ös talán soha nem maradt volna fenn, mert nemzetközileg csak később jelent meg.

Az első LP-k Európában 1952-ben, egyes helyeken az 50-es évek végén jelentek meg, a 45-ösök még tovább tartott a piaci áttörés. A Szovjetunió egyáltalán nem vette át a 45-ösöket: a 7 hüvelykes kislemezeik mind 33 RPM-esek voltak, akaratlanul is követve a Columbia 1949-es felhívását, miszerint „Csak egy sebességre van szükséged!”.
Az ötvenes évek legelején, hiába volt a piacon az LP, a hallgatók még mindig jobban érezték magukat a lemezenkénti két dallal: 1952-ben a 45-ös lemezek eladása több mint kétszerese volt LP-nek. A 78-as lemez ekkorra már gyorsan elhalványult: A 45-ösök azonban csak 1955-ben előzték a 78-asokat az eladási számokban. Végül a legtöbb észak-amerikai cég 1959-ben leállította a 78-asok gyártását.