A nyomok a rock and roll-hoz vezetnek. 28. rész. Norman Petty és az ő rock and roll termelő stúdiója 2. rész

Írta:Létrehozva: 2021.10.10.

Heti rendszerességgel, folytatásokban közöljük Barcs Endre “A nyomok a Rock and Roll-hoz vezetnek” c. korábban eddig még ki nem adott rocktörténeti könyvét.

Barcs Endre

Norman Petty és az ő rock and roll termelő stúdiója
(2. rész)

Norman Petty-t három dolog teszi egyedivé és különlegessé. Egyrészt zenész, így szemben más hangmérnökökkel “belülről” hallja a zenét. A második a különleges tökéletességre való törekvése. Nem törődik vele, hogy mennyit kell bajlódnia egy dallal, soha nem nézi az óráját, hogy mennyi stúdió idő megy el vele, addig nem adja ki a felvételt a kezéből, amíg nem érzi, hogy tökéletes. Van olyan dal, amit több mint nyolcvan (!) take-ben vesz fel. Elvis ismert arról, hogy a stúdióban már régen rábólintottak volna egy dalra, de neki még mindig baja volt vele és további változatokat vetetett fel. De Elvis sem ment tovább huszonnyolc neki futásnál. A harmadik tulajdonság, ami Petty-t messze kiemeli a többi korabeli hangmérnök közül, hogy ő a világon az első, aki felvétel közben hozzá mer nyúlni a keverőasztalhoz. Más hangmérnökök az ő korában, és ilyen volt Sam Phillips is, előre beállították a hangot, úgy, ahogy az számukra a legjobban megfelelt, és felvétel közben már nem nyúltak hozzá. Nem így Petty!

Norman Petty

Elég meghallgatni a Peggy Sue c. dal felvételét. Ha jól megfigyeljük, hallani, hogy Petty akkor, amikor nincs ének, bátran kiemeli a dobot, majd amikor Holly hangja megszólal, újra a háttérbe tolja. Ezt folyamatosan ismétli végig a dalban. Teszi ezt oly módon, hogy az ő korában nem csúszkák voltak a keverőasztalon, hanem gombok, azokat kellett jobbra, balra csavarni finom érzékkel.

Akárcsak Sam Phillips, Petty is kidolgoz egy egyedi visszhang technikát. Csakhogy amíg Phillips-nél az egész stúdió visszhangos, nemcsak a hangszerek, hanem az énekes hangja is, addig Petty-nél a visszhang irányított. Főleg a dobot visszhangosítja, de ha úgy érzi az énekes hangját is.
Nem véletlen tehát, hogy stúdiójának hamar híre megy, és sok kezdő előadó ide jön demó felvételt készíteni, mert tudják jól, nemcsak a felvétel hangzása lesz tökéletes, hanem számos hasznos tanácsot is kapnak útravaló gyanánt. E fiatal, kezdő előadók egyike Roy Orbison. Orbison 1956. március 4-én érkezik a Norman Petty Stúdióba, hogy kéttagú együttesével, a Teen Kings-szel demo felvételt készítsen a The Clovers együttes “Trying to Get to You” sikeréből és az “Ooby Dooby” című dalból, amit még középiskolás korában hallott.


A felvételért fizet, mint minden előadó, aki nincs szerződésben Petty-vel. Petty-nek nyomban feltűnik Roy tehetsége és felajánlja neki, hogy leszerződteti, Orbison azonban rendületlenül kitart a SUN stúdió mellett, annak ellenére, hogy Phillips hallani sem akar róla. Pontosabban Roy Orbison nagy Elvis és Johnny Cash rajongó és meg van győződve róla, hogy Sam Phillips, ahogy e két előadó karrierjét megalapozta, ugyanúgy megalapozhatja az övét is. Ezért megkéri Casht, hogy járjon közben Phillips-nél az érdekében. Cash arra kéri Phillipset, hogy kössön szerződést Orbisonnal. Phillips válasza:

Egyelőre még nem vezeted a SUN lemez vállalatot!

Roy még azon a napon, amikor a két dal demó felvétele elkészül Petty stúdiójában elvisz egy példányt Cecil Hollifield-nek, a közismert nyugat-texasi lemezkereskedőnek Odessába. “Poppa” Hollifield-nek megtetszik a lemez, így Orbison őt is arra kéri, járjon közbe az érdekében Sam Phillips-nél. Hollifiled azonnal tárcsáz egy számot és a két dalt lejátssza a vonal másik végén lévő illetőnek, de nem mondja meg, ki az előadó. A vonal másik oldalán lévő fickó megkéri, hogy küldjön neki a felvételből egy példányt. Az illető nem más, mint Sam Phillips, a Sun Records tulajdonosa. Néhány nappal később “Poppa” felhívja Royt, hogy Phillips három napon belül Memphisben akarja látni a Teen Kings-t, hogy felvételt készítsen a Sun Records számára. Közben “Poppa” odaadja a demó felvételeket az odessai Je-Wel Recordsnak, ahol 1956. március 19-én megjelenik.

Roy Orbison és a Teen Kings 1956. március 26-án, hétfőn érkezik Memphisbe. Phillips le van nyűgözve Orbison tehetségétől. Nem sokat vacakol, már másnap újra felveteti velük az “Ooby Dooby“, a “Trying to Get to You” és ehhez még a “Go Go Go Go (Down the Line)” című dalokat. E dalok Sunnál készült felvételei mára közismertté váltak, de az eredeti demo, ami a Je-Wel-nél jelent meg, Je-Wel kislemezen mára már aranyat ér.


Minden út Norman Pettyhez vezet

Buddy Wayne Knox egy aprócska texasi faluban, Happy-ben születik, apja mezőgazdasági munkás. Hamar megtanul gitározni és kamasz korában, néhány középiskolás barátjával megalakítja a “Rhythm Orchids” nevű zenekart.

Buddy Knox and the Rhythm Orchids

1956-ban ugyanabban az élő rádióműsorban lépnek fel, mint Roy Orbison és “Teen Kings” nevű zenekara. Knox elmondja Orbisonnak, hogy írt néhány dalt és szeretne valakivel lemezszerződést kötni, ahol ezek a dalok megjelenhetnének. Orbison azt javasolja, hogy keresse fel Norman Petty lemez producert, aki biztosan örömmel fogadja majd. És valóban, Pettynek tetszenek Knox dalai, különösen a “Party Doll“, aminek eredetijét még 1948-ban írja szülőfalujában, egy szénakazal tövében ülve. Amikor a West Texas egyetemre kerül, a kollégiumban szobatársa lesz Jimmy Bowen, aki igazít a szövegen, sőt Knox zenekarának bőgőse lesz. Egy harmadik kollégista, Don Lanier lesz a dobos. Knox teljesen biztosra akar menni és kéttagú zenekarán kívül magával viszi a nővérét, annak két barátnőjét, az amarillói Iraene Potts-ot és egy szomszédot, akik a háttér vokált éneklik a dalhoz, valamint a Clovis High School “pom-pom” zenekarából egy lányt, aki cintányérozik. El lehet képzelni, milyen arcot vágott Petty, amikor megjelennek. A felvétel érdekessége, hogy Petty-nek sehogy nem tetszik a dob. Valahogy neki nem illik a dalhoz. Ezért kitalálja, hogy dob helyett, egy kartondobozon játsszon a dobos. 1957 márciusában Jerry Allison, a The Crickets dobosa egy interjúban azt nyilatkozza, hogy a Party Doll “dobja” volt az inspirációja annak a dobhangzásnak, amit a “Not Fade Away“-hez használt.

Jerry Allison, a “The Crickets” dobosa

Amikor a “Party Doll” c. dal felvétele elkészül, megvásárolja a dal kiadói jogát, de csupán egy aprócska kiadónál, a Triple-D-nél tudja elhelyezni. Egy amarillói DJ-nek azonban megtetszik a dal és elkezdi játszani, így hamarosan regionális sláger lesz. Ekkor figyel fel a felvételre a New York-i Roulette Records és mivel semmit nem tudnak a dalról, felveszik a DJ-vel a kapcsolatot, majd a DJ közvetítésével eljutnak Petty-hez. Petty örömmel adja el a dal kiadói jogát a Roulett-nek, amely az egész országban terjeszteni kezdi és a siker nem is marad el. A felvétel 1957-ben a Cash Box lemez listájának No.1. első helyére kerül, több mint egymillió példányban kelt el, és így a RIAA aranylemezzel jutalmazza. Petty ekkor szerződést köt Knox-szal, az új felvétel a “Rock Your Little Baby To Sleep” a Billboard lista No. 17. helyezettje lesz, az ezt követő “Hula Love” No. 9. Vagyis a “Party doll” sikerét nem tudja megismételni. Érdekesség, hogy a hatvanas évek második felétől Bob Montgomery-vel dolgozik együtt a country zene megújításán, azzal a Bob Montgomery-vel, akivel Buddy Holly a pályafutását kezdte.



Bár Knox soha nem éri el Holly vagy Orbison művészi sikereit, de mindkettőjüket túlélve hosszú zenei karriert fut be. Úttörő szerepéért beválasztják a Rockabilly Hall of Fame-be, míg a “Party Doll”-t beválasztják a Rock and Roll Hall of Fame-be, mint a rock and roll stílusát meghatározó legjobb 500 dal egyikét.

Oh, boy!

Joseph (Sonee) West Lubbock közelében születik egy farmon, apja a közeli földeken napszámos.

Számára is a zene jelenti a kitörést a szegénységből.Tizennyolc évesen zenekart alapít Jimmy Metz bőgőssel, Doc McKay dobossal és Buddy Smith gitárossal. Két szerzeményét, “Rock-Ola Ruby” és a “Sweet Rockin’ Baby” című dalokat a helyi KLVT rádióállomáson veszik fel Levellandben. Bob Kaliff, a KLVT lemezlovasa elviszi a demo felvételeket Norman Petty-nek, akinek megtetszenek és meghívja az együttest a saját stúdiójába.


Amikor hallja a fiúkat játszani, úgy érzi, hogy ezeknek a daloknak „szabad levegő” kell, így arra az egyedi elhatározásra jut, hogy a felvételeket nem a saját stúdiójában készíti el (akkor a stúdiójának még nem volt visszhang kamrája), hanem a helyi Lyceum Színházban. E két dalból 1956-ban mindössze 700 példányt ad ki Petty saját Nor-Va-Jak lemez kiadónál. Tom Lincoln és Dick BlackburnGuide to Rare Rockabilly and Rock and Roll 45 rpms” (45-ös rockabilly és rock and roll kislemezek katalógusa) című könyve szerint: “Elvis eredeti Sun lemezei mellett ez a két felvétel lehet a következő legkeresettebb rockabilly lemez a gyűjtők körében.” Petty ekkor változtatja meg West nevének írásmódját Sonee-ról Sonny-ra.

1957 februárjában West lemezre veszi az “All My Love” című dalt, aminek az az érdekessége, hogy Glen D. Hardin zongorázik a felvételen. Ebből a felvételből csak néhány példány készül, amelyeket elküldtek a lemezkiadóknak, hogy felkeltsék érdeklődésüket a lemez kereskedelmi forgalomba hozatala iránt.

1957 júliusában az egyik példányt Buddy Holly is meghallgatja, hogy a The Crickets-szel lemezre veszi Petty lubbocki stúdiójában, “Oh, Boy!” címmel.

Holly felvétele októberben jelenik meg, és 1958 elején az amerikai listán a No. 10., az Egyesült Királyságban pedig a No. 3. helyig fut fel.
Bár a dalt egyedül West írja, Petty ragaszkodik hozzá, hogy az ő neve is felkerüljön a lemezre szerzőként. Bill Tilgham is hasonló igényekkel áll elő, ami kemény összetűzésre vezet. (West „All my love” felvétele csak 2002-ben jelenik meg ismét lemezen, amikor a daliból nagylemezt készítenek.)
A vita West és Petty között azzal zárul, hogy 1957 végén Petty West menedzsere lesz, kétéves lemez szerződést köt le számára az Atlantic Records-nál. West 1957 decemberében két új saját szerzeményt vesz fel, amelyek közül az egyik a “Rave On” című dal, amely 1958. február 17-én jelenik meg az Atlantic Records-nál, B-oldalán a “Call on Cupid” című dallal. A kislemez igen kevés kereskedelmi sikert ér el.

A „Rave on” viszont nagyon megtetszik Holly-nak, aki 1958. január 25-én, a New York-i Bell Sound stúdióban rögzíti a saját verzióját, mint debütáló szólóalbumának egyik számát. A felvételt a Coral Records 1958 áprilisában adja ki kislemezként. Bár a dal alig került be a top 40-be, az Egyesült Államokban csak a No. 37. helyre jut el, azonban Angliában No. 5. helyezett lesz.

1958 tavaszán West a “Baby Bessie Lee”, a “Doll Britches” és a “Linda Loves a Hula Hoop” című dalokat vesz fel Sonny Curtis (gitár), Vi Petty (zongora), George Atwood (basszusgitár) és McKay/Bo Clarke (dobok) közreműködésével Petty Clovis Stúdiójában, de mivel Petty ismét előáll azzal a követelésével, hogy őt is tüntessék fel szerzőként, West nem járul hozzá a felvételek kiadásához. Sőt, a vita odáig fajul, hogy West búcsút mond Petty-nek, a texasi Odessába költözik, ott folytatja pályafutását. .

Innen nem kísérjük tovább a pályafutását, annyit még megemlítünk, hogy 2011 (!) szeptemberében West kiadja a „Sweet Perfume” című albumát a Lance Recordsnál, amely a korábban felvett dalait tartalmazza, és két olyan dalt is tartalmaz, amelyet még 1958-ban tervezett Hollynak írni, de amelyeket a szerzői jogvita miatt már nem adott oda Holly-nak.
( Folyt. köv)

 


[There are no radio stations in the database]

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás