Az igazi Elvis 9. rész. Elvis Aaron Presley születése. Interjú Vernon Presley-vel.

Írta:Létrehozva: 2021.10.22.

Barcs Endre “Az igazi ELVIS” c. regénye folytatásokban közölve.

Az igazi Elvis 9. rész

(Elvis Presley élete és karrierje évekre, hónapokra és napokra lebontva)

Elvis Aaron Presley születése. Interjú Vernon Presley-vel.

1935
Január 8
Elvis Aaron Presley születése.

A Mississippi állambeli kisvárosban, Tupeloban, nem sokkal hajnal előtt Gladys Presley fiú ikerpárt hoz a világra, Jessie Garont (04.00 h körül) és Elvis Aaront (04.35h). Sajnálatosan Jessie Garon halva születik. A szülés a faházban zajlik. A szülést Dr. William Robert Hunt orvos vezeti le, aki a szülés levezetéséért járó 15 dollárját a helyi egészségbiztosítási pénztártól kapja meg. Gladys majdnem belehal a szülésbe, ezért őt is és Elvist is a tupeloi városi kórházba viszik. Amikor hazatérnek, Vernon észreveszi, hogy Gladys paranoiásan retteg attól, hogy Elvisszel valami történhet.

A Presley család a 30-as évek végén.

Részlet egy Vernonnal készült interjúból:

A fiam iránti szeretet már azelőtt megszületett bennem, hogy világra jött volna 1935. január 8-án. Abban az időben talán senki nem volt szegényebb, mint feleségem, Gladys, és én. Ennek ellenére nagy izgalomba jöttünk, amikor megtudtuk, hogy Gladys gyermeket vár. Soha nem merült fel bennem, hogy nem lennék képes Gladys és a gyerek gondját viselni. Elvis megszületése hosszadalmas és fájdalmas volt a feleségem számára, ahogy vajúdási fájdalmak csak nem akartak múlni, kezdtem kétségbe esni. A szüleim ott voltak velünk a tupeloi házban, két nővel és a szülőnővel, akinek az volt a dolga, hogy szóljon, ha a doktort hívni kell. Azután, ami számomra végtelen hosszú időnek tűnt, végre megszületett a gyerek. Egy fiú- holtan. Teljesen le voltam sújtva a fiúnk halála miatt. Ekkor azonban az édesapám rátette a kezét a feleségem hasára. „Vernon, nincs ott bent még egy gyerek?” – kérdezte. Amikor Elvis megszületett az egészségügy még nem volt olyan fejlett, hogy az orvosok előre meg tudták volna mondani, ha egy asszony ikreket várt. Így az ő érkezése váratlan meglepetés volt. A két gyermek nagyon hasonlított egymásra, de nem hiszem, hogy egypetéjű ikrek lettek volna. Az idősebb, aki ugyan holtan született, mégis nevet adtunk neki, a Jesse nevet kapta apám után, a fiatalabbnak az Elvis nevet adtuk, ami az én középső nevem. Középső nevet is adtunk a gyermekeinknek, Jesse a Garon nevet kapta, és Elvis középső neve Aron lett, mert tudtuk, hogy sok ikergyerek kapja ezt a középső nevet.

Természetesen az évek során rengeteget beszélgettünk Elvisszel arról, hogy vajon az ő élete drasztikusan másképpen alakult volna, ha ikertestvére életben marad. Én arra az elhatározásra jutottam, hogy semmi estere sem, hiszen Elvis karrierje és hozzájárulása a világ alakulásához, a sors rendelése volt. Szinte megszületésétől kezdve számos olyan dolog történ vele kapcsolatosan, ami meggyőzött arról, hogy Isten adta nekem a feleségemet, hogy ő áldjon meg azzal az egészen különleges gyerekkel, akivel Neki, az Úrnak, határozott tervei voltak.
Gladys és én olyan büszkék voltunk Elviszre, és annyira élveztük a jelenlétét, hogy nyomban több gyereket szerettünk volna, de valamilyen oknál fogva, és erre az orvosok sem tudtak választ adni, nem lett több gyermekünk. Miközben Elvis pólyásból totyogó kisgyerek lett, folyamatosan különféle orvosokkal konzultáltunk arról, hogyan lehetne még gyermekünk. Sokat imádkoztunk ezért. Az orvosok szerint semmilyen egészségügyi oka nem volt annak, hogy Gladys többé nem esett teherbe, nem fogant meg több gyermekünk.

Azután, amikor Elvis olyan tízéves volt, hirtelen teljesen tisztán megérett bennem egy üzenet, amit nem tudok megmagyarázni, csak azt tudom mondani, hogy maga Isten szólt hozzám és azt mondta egészen tisztán és érthetően, hogy Elvis az egyetlen gyermekünk, aki nekünk adatott, és hogy egyedül ő az a gyermek, akire szükségünk van. És valóban, Elvis egészen speciális ajándék volt számunkra, aki kitöltötte az életünket.
Igen nehéz leírni azt az érzést, amit Elvis, az édesanyja és én éreztünk egymás iránt. Habár voltak barátaink és rokonaink, ideértve a szüleimet is, mi hárman kialakítottuk a mi magunk zárt, belső világát. Elvis igen jó gyerek volt, aki szinte soha nem okozott nekünk problémát. Néhanapján el kellett páholnom, de ha most visszagondolok, ezek jelentéktelen rosszaságok voltak a részéről.

Segédlelkész voltam Kelet Tupelo Isten Gyülekezete templomában, és Elvist minden vasárnap magunkkal vittük. Később, amikor már átköltöztünk Memphisbe, az én templomomban lett megkeresztelve, de Elvis sem az Isten Gyülekezete által követett hitet, sem egyéb más hitet nem volt képes teljes egészében elfogadni és követni. Egész életében az igaz utat kereste.
Elvis úgy nőtt fel, hogy igen szoros volt a kapcsolata az édesanyjával. Elvis a „Bébi” becenéven szólította az édesanyját. Hozzám is közel állt, így csodálatos és kiegyensúlyozott volt a családi kapcsolatunk. Nem határoztam meg semmiféle életcélt a számára, nem is jelöltem ki neki semmiféle életutat. Néhány apa szeretné, ha a fia híres rögbi játékos lenne, vagy ügyvéd, vagy hasonló. Én csupán azt akartam, hogy amit Elvis életcélnak választ magának, azzal boldog legyen.
Amikor még kisfiú volt, arra kértem, hogy jöjjön el velem vadászni, de azt felelte: „Apu, nem akarok madarakat ölni!” Próbáltam megváltoztatni benne ezt az érzést.

Elvis az édesapjával

Volt egy borzalmas eset, amikor Elvis 6 éves volt. Akut mandulagyulladása lett, felment a láza, igen magasra, erejének a végén járt. Attól féltünk az édesanyjával, hogy elveszítjük őt. Az orvos, akit kihívtunk hozzá, még ő is azt mondta, hogy tehetetlen. „Nem tudok egyebet tenni,” -mondta -”talán hívjanak egy másik orvost!” Pontosan ezt tettük. E mellett feleségemmel a legnagyobb gyógyítóhoz, Istenhez imádkoztunk. Én hiszek az ima erejében. Hiszek a csodákban is, így azon a napon, amikor elkezdtünk Istenhez imádkozni, láttuk, hogy Elvis kezd egyre jobban lenni. Isten megtette azt a csodát, amit kértünk tőle, meggyógyította a gyermekünket, ezzel is megerősítve bennünket, hogy különleges gyermekkel áldott meg mindet a sors.
Nem mondanám, hogy egyáltalán valamikor is felmerült bennem, hogy Elvis híres lesz, hogy őszinte legyek, ez meg sem fordult a fejemben. Egy kis gyermeken nem látható, hogy híres énekes, filmszínész, vagy az amerikai elnök lesz belőle, vagy valami fontos személyiség. Az volt bennem, hogy vagy teherautó sofőr lesz, vagy farmer, vagy valami hasonló, olyan, mint a családunkban mindenki. Csak annyit tudtam, hogy Elvis valamit tartogat a számunkra, mert láttuk, hogy az Úr mennyire a tenyerén hordja.

Elvis az édesanyjával

Egy Elvisről írott piszkos és igazságtalan könyvben úgy állítanak be minket, a szüleit, és a Presley családot, mint valami fehér söpredéket. Szeretnék erre itt nyomban válaszolni, mert ez a megállapítás felbosszantotta Mississippi állam minden lakóját. Igen, szegények voltunk, ezt sose tagadtam. Hogy őszinte legyek, nem is tudom értelmezni, hogy a „söpredék” egészen pontosan mit takar. Volt idő, amikor nem volt mit ennünk, csak kukorica kenyéren és vízen éltünk. De mindig együtt éreztünk az elesettekkel. Azokban az időkben, amikor én felnőttem, előítéletek még nem léteztek. Mi nem néztünk le senkit, és Elvis sem.
Amikor Elvis elérte a kamaszkorát, valamennyien Memphisbe költöztünk. Elvis nem szívesen hagyta ott régi Mississippibeli barátait, de soha nem említette nekem, hogy neheztelt volna emiatt. Igen jó és megértő gyermek volt.

Annyira megbíztunk benne, hogy Gladyszel elmentünk moziba, és otthon hagytuk a barátaival, hogy bulit rendezzen. Úgy gondolom, hogy némi kis sört azért csak elfogyasztottak, de az volt minden rosszaságuk. Hogy eláruljam, Elvis soha nem ivott sok alkoholt. Egyszer azonban majdnem megölte magát, amikor túl sok barack pálinkát eresztett le a torkán. Kapott ajándékba egy üveggel, és annyira ízlett neki, hogy ivott egy kicsit, azután megint egy kicsit, míg végül túl sok nem lett. De azt a legnagyobb túlzással sem lehet rá mondani, hogy alkoholista lett volna.
Még azt követően sem, hogy leérettségizett, megmaradtunk olyan szoros családi egységben, hogy soha nem maradt ki teljes éjszakára, míg 17 éves nem lett. Amikor megtette, akkor is tudtuk, hogy hol van, és az édesanyjával egész éjjel oda telefonálgattunk, hogy minden rendben van e vele.

Elvis a bringájával. Tupelo, 1948.

A gimnáziumban összeismerkedett egy lánnyal, akit Dixie Locke-nak hívtak, és úgy érezte, hogy szerelmes bele. Gladys és én arra gondoltunk, hogy talán összeházasodnak, mert Dixie egy nagyon kedves, szerethető kislány volt, és Elvisnek folyton nála járt az esze. Ez nem így sikerült, de Dixivel a mai napig tartjuk a kapcsolatot.
Amíg felnőtt nem lett, addig halvány fogalmam sem volt róla, hogy mi válik Elvisből. Nem tudtam, hogy mit tervez az életével. Mint kiderült, ő sem volt biztos önmagában. Egy alkalommal, már az értettségi után bementem a szobájába, Az ágyán feküdt. „Fiam – mondtam – mihez akarsz most kezdeni? Egyetemre akarsz menni? Mert amennyiben igen, össze kell gyűjtenünk rá a pénzt. Vagy dolgozni akarsz inkább? Szóval, mi a terved a jövőre nézve?” Elvis később elmesélte nekem, hogy ezek a kérdések halálra rémisztették, mert ráébresztették, hogy döntenie kell. Azután egy szép napon odaállt elém és ezt mondta: „ Apu, énekes szeretnék lenni. Egy gospel kvartettben szeretnék énekelni.” Erre azt válaszoltam: „Csináld azt, amihez kedved van, én minden segítséget megadok neked hozzá, ami tőlem telik.

Elvis és Dixie Lock 1954.

1953-ban úgy határozott, hogy készít édesanyjának egy speciális ajándékot, egy lemezfelvételt, amin ő énekel. Elment a SUN lemeztársasághoz és két dalt énekelt lemezre, a My Happiness és That’s When Your Heartaches Begin volt a két dal.

Volt egy gospel kvartett, amelyik éppen abban az időben alakult, úgy hívták őket, hogy Song Fellows, és Elvis elment meghallgatásra, de elutasították. Azt mondták neki, hogy nem tud énekelni. Azután, hogy a SUN lemeztársaságnál már hivatalosan készített néhány felvételt, odajött hozzám:

Apu, emlékszel a Song Fellowsra? Nos, azt akarják, hogy most csatlakozzam hozzájuk.

Erra azt válaszoltam:

A pokolba a Song Fellowszal! Igen jól csinálod, amit csinálsz, és én a te helyedben ezen nem változtatnék!

Elvis lemezei a környéken egyre sikeresebbek lettek, lett egy menedzsere, Bob Neal, aki szervezett neki turnékat a déli államokban. Amikor ezekről a turnékról hazajött, azt mesélte, hogy milyen hírességekkel találkozott, milyen kedvesek voltak vele. Beszélt Parker ezredesről is, aki ugyancsak tervezte, hogy koncerteket szervez neki.
Úgy tűnt, Evis arra hajlik, hogy Parker ezredes legyen a menedzsere. Gladys is és én is figyelmeztettük, hogy semmit sem tudunk erről az emberről, és ha leszerződött Bob Neallel, nem lenne helyes őt cserben hagyni. Ennek ellenére Elvis az egyik következő turnéjáról úgy jött haza, hogy eldöntötte, Parker ezredes lesz a menedzsere. Mivel még fiatalkorú volt, édesanyjának és nekem kellett a nevében aláírnunk a szerződést. Elutaztunk Little Rockba, ahol Elvis koncertet adott, hogy személyesen megismerkedjünk Parker ezredessel. Ez 1955-ben volt. Igen meggyőzően beszélt, de mivel nem tudtunk róla továbbra sem semmit, nem írtuk alá a szerződést. Nem sokkal később Parker Memphisbe jött, és hozott magával egy olyan személyt, aki hitelt érdemlően tudott személyleírást adni róla. Ez a személy Hank Snow volt, a neves country énekes, azt hiszem.

Elvis és Hank Snow

Elvis annyira odavolt azért, hogy Parker legyen a menedzsere, hogy végül felmondtuk a szerződést Bob Neallel és aláírtunk az ezredesnek.
(Részlet Nancy Anderson interjújából, amit a Good Housekeeping c. lap számára készített Vernonnal 1978-ban).

(Folyt. köv.)


Olvass tovább!

[There are no radio stations in the database]

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás