A nyomok a rock and roll-hoz vezetnek. 35. rész. Big Bopper és Ritchie Valens története.

Írta:Létrehozva: 2021.11.28.

Heti rendszerességgel, folytatásokban közöljük Barcs Endre “A nyomok a Rock and Roll-hoz vezetnek” c. korábban eddig még ki nem adott rocktörténeti könyvét.

Barcs Endre

A nyomok a rock and roll-hoz vezetnek. 35. rész. Big Bopper és Ritchie Valens története.

Jiles Perry Richardson, a D.J világrekorder, aki öt nap, két óra és nyolc percig zenél egyfolytában és akinek a slágerére saját édesanyja énekel válasz dalt.

Volt a Mercury Recordsnak egy sztárja, akiről illik történetünkben megemlékezni. Az illető Jiles Perry Richardson, Jr. néven látja meg a napvilágot 1930. október 24– én a texasi Sabine Passban, idősebb Jiles Perry és Elise (Stalsby) Richardson legidősebb fiaként. Apja olajmezőn dolgozó fúró mester. Két fiatalabb testvére van, Cecil és James. A család Jiles születése után nem sokkal a texasi Beaumontba költözik. A Jiles Beaumont High Schoolban érettségizik 1947-ben. Jó fizikumú, megtermett legény, a “Royal Purple” rögbi csapat tagja, mezén a 85-ös számot viseli védekező játékosként.

Később jogot tanul a helyi Lamar College-ban, és tagja az egyetem zenekarnak és kórusnak. Richardson nem a szép ének hangjának, inkább erejének és túláradó személyiségének köszönheti, hogy beveszik a zenekarba. Az egyetem mellett, hogy a nehéz és unalmas jogi szövegtől valahogy legalább rövid időre elszakadjon, no meg azért, hogy egy kis pénzt is keressen részmunkaidőben a KTRM rádióban dolgozik lemezlovasként.

1952. április 18-án feleségül veszi a louisianai Montegutból származó Adrianne Joy Fryou-t. 1955-ben önként csatlakozik az Egyesült Államok hadseregéhez, ahol két évet el is tölt radar oktatóként, Fort Blissben. Leszerelése után visszatér korábbi sikereinek színterére, a KTRM rádió állomáshoz, ahol hétfőtől péntekig, 11 órától 12.30-ig a “Mosogató szerenád” műszakot vezeti. Ez a műsor az otthon lévő fiatal asszonyoknak szól elsősorban, akik a napnak ebben az időszakában főleg a konyhában foglalatoskodnak.

Richardsont nem elégíti ki ez a feladat, szeretne közelebb kerülni a tinédzserekhez. Eljár táncos összejöveteleire, de eleinte semmi érdekeset nem talál. Egy alkalommal – ki tudja miért – az egyetemi zenekar elkezd RandB zenét játszani, mire az összes egyetemista srác elkezd egy Bop nevű táncot járni, ami nagyon megtetszik neki, úgy döntött, hogy “The Big Bopper” – a nagy bopperes ilyen zenéket fog leforgatni a műsorában. Ehhez új időpontot kér a rádió állomástól, amit meg is kap. Ettől kezdve a maga által kitalált „The Big Bopper” művésznevet használja.

“The Big Bopper”

Az új rádióműsort délután 3-6 óra között sugározza az állomás, akkor, amikor a tinik éppen hazaérnek az iskolából. Az újítás remekül beválik, Bopper egyre népszerűbb lesz a fiatalok körében, oly annyira, hogy hamarosan ő maga lesz az állomás programigazgatója.

1957 májusában Jape Richardson nyolc perccel megdönti a folyamatos adásidő rekordját. Összesen öt nap, két óra és nyolc percig megy a műsor egyfolytában. Ez idő alatt 1821 lemezt játszik le. Bopper az óránkénti ötperces hírműsorokat használja arra, hogy egyen, zuhanyozzon, és w.c-re menjen. A maraton alatt 16 kg fogy. A KTRM állomás 746,50 dollárt fizet Big Boppernek a túlóráiért, és ő gyorsan le is fekszik, hogy kialudja magát és folyamatosan alszik 20 órán keresztül.

Jape Richardson (Big Bopper) és az egyik kislemez abból az 1821-ből, melyet a maratoni show alatt a KTRM állomás stúdiójában lejátszott.

Ebben az időben kezd amatőr módon gitározni tanulni, és e mellett saját dalokat komponálni. Egy idő után felbátorodik és felajánlja egyik szerzeményét George Jonesnak, aki lemezre is veszi Richardson ‘White Lightning‘ című dalát, amely 1959-ben az első #1 country sláger lesz. (A dal a poplistán No.73.)

Ugyancsak ő a szerzője a ‘Running Bear‘ című számnak, amit a texasi Port Arthurból származó barátjának, Johnny Prestonnak ajánl fel. A dalt egy gyermekkori emlékből születik, a Sabine folyóról, amelynek partján Bopper egy indián törzs varázslójától hallott történeteket, amelyek egészen elvarázsolják. Johnn Preston felvételénél ő maga, Big Bopper brummog a medvét utánozva. Háttérénekesként van feltüntetve, de éneklésnek nem lehet nevezni ezt a medve brummogást. A felvétel csak halála után, 1959 szeptemberében jelenik meg. Néhány hónapon belül a No.1 helyre fut fel a Billboard hitlistán.

Még lemezlovas, amikor ezek után a szerzemények után felfigyel rá Harold ‘Pappy’ Dailey, aki a Starday Records promóciós igazgatója. Pappy nagy tehetséget lát benne, ezért felajánlja a Mercury-nak. A lemeztárság le is szerződteti Big Boppert.

Első kislemeze, a country ízű, álmodozó ‘Beggar To A King‘ nem kerül fel a listákra. A kirobbanó siker azonban nem várat magára sokáig.

A „Chantilly Lace” c. szerzeményével, amelynek felvétele 1958 augusztusában kerül a boltokba, egy csapásra országos hírnévre tesz szert. A felvétel eredetileg Pappy Daily D kiadója számára készül, azonban a Mercury Records azonnal lecsap rá. A kislemez fél évvel azután jelenik meg, hogy Chuck Berry kiadja a “Sweet Little Sixteen“-t, amely ugyanazt az akkordmenetet használja, mint ez a dal. A “Chantilly Lace” a Billboard Hot 100-as listáján a No.6. helyet éri el, és 22 hétig szerepel a Top 40-es listán. Ez volt 1958-ban harmadik legtöbbet játszott dal. A Cash Box listán a “Chantilly Lace” a No.4. helyet éri el.

A dal egy fiatalemberről szól, aki telefonon flörtöl a barátnőjével, és felsorolja, mi tetszik neki benne, és mi nem:

Finom csipke,csinos arc, egy lófark frizura

Kacsázó a járása, kuncogó a nevetése

Ő viszi előre a világot

A dal telefoncsörgéssel kezdődik, Bopper az erős hangján beleszól: “Hello Baby” . Ez a motívum újra megjelenik a Big Bopper következő dalában, a “Big Bopper’s Wedding“-ben, amelyben az énekest annyira elvonják a koszorúslányok, hogy a türelmetlen pap azt kérdezi: “Akarod ezt a lányt vagy nem akarod feleségnek?“.

A “Chantilly Lace” szinte kiált a válaszdalért, ami hamarosan meg is születik. A dal címe “Bopper 486609” és az előadója Donna Dameron, aki sokak szerint nem más, mint Big Bopper édesanyja, Elsie Richardson.

A dal felvétele 1958 decemberében történik és a kiadást 1959 február 3-ra tervezik, de Big Bopper halála miatt elhalasztják, ugyanis a felvételen maga Booper hangja is hallatszik a legvégén. Sok szakértő Pappy és a Mercury üzleti fogását látják abban, hogy azt terjed el, hogy Dameron Bopper édesanyja. Ezzel meg is ássák a sírját ennek a tehetséges előadónak, akiről soha nem derül ki igazán, hogy kicsoda, nehogy leleplezze a jól felépített üzleti fogást.

Ugyancsak ez a dal inspirálja a Jayne Mansfield által előadott “That Makes It” című válaszdalt, amely azon az elképzelésen alapult, hogy mit mondhatott a lány a vonal másik végén.

A “Chantilly Lace” sikerét követően a Mecury Records felkérésére Richardson kivesz egy kis szabadságot a KTRM rádiótól, és csatlakozik Buddy Holly and the Crickets, Ritchie Valens és Dion & the BelmontsWinter Dance Party” turnéjához, hogy a dalt országszerte népszerűsítse.

1959. február 2-án Buddy Holly kibérel egy Beechcraft Bonanza típusú repülőt, hogy őt és új Crickets zenekarát (Tommy Allsup és Waylon Jennings) az észak-dakotai Fargóba vigye. Richardson influenzás lesz, nem érezte jól magát a buszon, ezért Waylon átadja neki a repülőgépen neki szánt helyét.

Február 3-án kora reggel, az iowai Clear Lake-i Surf Ballroomban tartott február 2-i fellépés után a kis négyszemélyes Beechcraft Bonanza erős hóviharban száll fel, és a felszállás után néhány mérfölddel, hajnali 1.05-kor Albert Juhl kukoricaföldjébe csapódik. A balesetben Holly, Valens, Richardson és a pilóta Roger Peterson életét veszti. Ez az esemény “A nap, amikor a zene meghalt” néven válik ismertté.

A csikánó énekes, aki elindítja a latin rock mozgalmat

Ha ez a repülőgép szerencsétlenség ismét szóba került, illik megemlékezni a harmadik halottról is, Richard Steven Valenzueláról, művész nevén Ritchie Valens amerikai gitáros, énekes és dalszerzőről. Ő is a rock and roll úttörőjének számít, ugyanakkor a csikánó rock mozgalom egyik ősatyja, akinek mindössze nyolc hónapnyi karrier adatott meg.

Ritchie Valens

Richard Steven Valenzuela Pacoimában, a Los Angeles-i San Fernando völgy egyik városrészében, tehát az Egyesült Államokban látja meg a napvilágot. Szülei, José Esteban Valenzuela és Concepción “Concha” Reyes mexikói származásúak. Öt testvére közül ő a második.

Valenzuela igen érdekes zenei környezetben nő fel, hat rá a hagyományos mexikói mariachi zene, a flamenco ugyanúgy, mint az R&B és a jump blues. Valenzuela elég korán megmutatja különleges érdeklődését a zene iránt, ötévesen kezd el gitározni és trombitálni tanulni, később autodidakta módon megtanul dobolni. Bár Valenzuela balkezes, olyannyira vágyik arra, hogy gitározhasson, hogy a hangszer hagyományos, jobbkezes változatát sajátítja el.

Valenzuela 15 éves diák a Pacoima Junior High Schoolban az 1957-es pacoimai légi közlekedési baleset idején. Aznap nem megy iskolába, mert nagyapja temetésén vesz részt. 1957. január 31-én a város felett összeütközik egy utasszállító Douglas gép egy amerikai katonai vadászgéppel. A vadászgép a templom előtti térre zuhan, a Douglas gép roncsai pedig pont az iskola udvarára, amikor éppen 220 diák tornagyakorlatokat végez ott. Számos diák veszti el ekkor az életét, ugyanis a gép mind a négy hajtóműve az udvaron robban fel. A katasztrófáról visszatérő rémálmok miatt Valens rettentően fél a repüléstől.

Tizenhat éves, amikor az egyik iskolai együtteshez csatlakozik, a The Silhouetteshez (ami nem összetévesztendő az azonos nevű, a “Get a Job” című slágeréről híres együttessel). Gitárosként szerepel az együttesben, majd amikor a fő énekes elhagyta a csapatot, Valenzuela veszi a helyét. 1957. október 19-én debütált fellépőként a The Silhouettes együttesben. Megfigyelték, hogy fellépései alkalmával gyakran improvizál új dalszövegeket és játék közben új riffekkel egészíti ki a népszerű dalokat.

A középiskola egyik tanulója hívja fel Bob Keane-nek, a hollywoodi Del-Fi Records kis lemezkiadó tulajdonosának és elnökének figyelmét Valenzuára. Az iskolában úgy tekintettek Valenzára a többiek, mint “San Fernando Little Richardjára“. A Little Richard összehasonlításon felbuzdulva Keane elmegy megnézni Valenzuela fellépését egy szombat délelőtti matinén, egy San Fernando-i moziban. Az előadástól lenyűgözve elhívja egy meghallgatásra a Los Angeles-i Silver Lake-i otthonába, ahol az alagsorban van egy kis hangstúdiója. Felvételi felszerelése egy korai sztereó magnóból (egy hordozható kétsávos Ampex 601-2) és egy pár Neumann U-47 kondenzátor mikrofonból áll.

Ezt az első meghallgatást követően Keane 1958. május 27-én leszerződteti Valenzuelát a Del-Fi-hez. A zenész ekkor veszi fel a “Ritchie” nevet, mert, ahogy Keane mondja:

Akkoriban egy csomó ” Little Richard” énekelgetett a környéken, a Ritchie hasonlít, de mégis latinosabb.

Hasonlóképpen, Ugyancsak Keane javasolja, hogy vezetéknevét Valenzueláról “Valens“-re rövidítse.

Valens készen áll arra, hogy egy teljes zenekarral a háta mögött lépjen be a stúdióba. A zenészek között van René Hall, Carol Kaye és Earl Palmer. Az első dalok, amelyeket a Gold Star Studiosban egyetlen stúdió sessionon felvesznek, 1958 júliusának egyik délutánján, a “Come On, Let’s Go“, egy eredeti, Valens/Kuhn (Keane valódi neve) nevéhez fűződő dal és a “Framed“, egy Leiber és Stoller szerzemény.


A lemez- szokatlan módon – a felvételt követő napon nyomdába kerül és meg is jelenik. Valens következő lemeze, egy dupla A-oldalas kislemezen, az utolsó, ami még életében megjelenik. Ezen található a “Donna” című dal, amit barátnőjéről, Donna Ludwigról ír, valamint a “La Bamba“. A lemez több mint egymillió példányban kel el, amiért az Amerikai Lemezkiadó Szövetség aranylemezzel tünteti ki.


1958 őszére Valens már olyan ismert és sikeres, hogy arra kényszerül, hogy otthagyja a középiskolát. Keane fellépéseket foglal le számára az Egyesült Államok különböző helyszínein, és fellépéseket szervez számára televíziós műsorokban. Az 1959. február 2-i Clear Lake-i (Iowa állam) fellépés után (amely éjfél körül ért véget) Holly-val, és Richardson-nal ő is ott van a repülő gépen, ugyanis pénzfeldobással nyer Holly háttérgitárosával, Tommy Allsuppal szemben. Valens mindössze 17 éves amikor meghal.

Ez a tragédia inspirálja Don McLean énekest, hogy megírja 1971-es “American Pie” című slágerét, amely február 3-át “The Day the Music Died“-ként örökíti meg. Innen ered az elnevezés.

Valens földi maradványait a San Fernando Mission temetőben temetik el, Mission Hillsben, Los Angelesben, Kaliforniában.

Valens a chicano rock és a latin rock úttörője volt, és számos mexikói származású zenészt inspirált. Olyanokra volt hatással, mint a Los Lobos, a Los Lonely Boys és Carlos Santana, mivel akkor vált országos sikeressé, amikor még nagyon kevés latin volt az amerikai rock- és popzenében. Őt tartják az első olyan latinónak, aki sikeresen átlépett a mainstream rockzenébe.

A “La Bamba” bizonyult a legnagyobb hatású felvételének, nemcsak azért, mert teljes egészében spanyolul énekelt popsláger lett, hanem azért is, mert sikeresen ötvözte a hagyományos latin-amerikai zenét a rockkal.

Valenzuela családja otthon csak angolul beszélt, és ő nagyon keveset tudott spanyolul.[vitatott – vitassák meg] Valens megtanulta a szöveget fonetikusan, hogy spanyolul vegye fel a “La Bambát”. 2019-ben a “La Bamba” Valens-féle verzióját az amerikai Kongresszusi Könyvtár beválasztotta a National Recording Registrybe megőrzésre, mint “kulturális, történelmi és esztétikai szempontból jelentős alkotást.”

(Folyt. köv.)


[There are no radio stations in the database]

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás