A nyomok a rock and roll-hoz vezetnek. 33. rész. A Mercury Records és sztárjai. 2. rész.

Written by on 2021.11.14.

Heti rendszerességgel, folytatásokban közöljük Barcs Endre “A nyomok a Rock and Roll-hoz vezetnek” c. korábban eddig még ki nem adott rocktörténeti könyvét.

Barcs Endre

A nyomok a rock and roll-hoz vezetnek. 33. rész. A Mercury Records és sztárjai. 2. rész.

Irving Green zseniálisan menedzseli lemezkiadó vállalatát, hihetetlen mennyiségű felvételt ad ki, a zenei skála a komoly zenétől a jazzen át a country-ig, és a gospelig vezet. Green nem tesz különbséget fehér és fekete előadó között, csak a tehetség számít. Ő lesz az, aki 1964-ben, az amerikai zene történetében első ízben választ fekete bőrű zeneigazgatót a lemezkiadója számára.

Irving Green

Több lábon állnak, Green rengeteg leányvállalatot hoz létre, az ötvenes évek elejétől kezdve Mercury tulajdonában van a Blue Rock Records, a Cumberland Records, az EmArcy Records, a Smash Records, a Wing Records. Ezenkívül más független kiadó által készített anyagokat bérelnek, illetve vásárolnak továbbterjesztésre. A jukebox-ok ugyanis „nyelik” a lemezeket.
1957-ben létrehozzák a Mercury Nashville egységüket a Starday Records-szal kifejezetten country zenét játszó művészek felvételeinek kiadására, majd 1958-ban felvásárolják a Starday kiadót is.

A hihetetlen és gyors siker azonban messzemenően nemcsak a remek gazdasági stratégiának köszönhető, hanem két rendkívüli képességű embernek, akik messzemenően meghatározták a kor amerikai könnyűzenéjének irányvonalát, akik sztárokat építettek fel a semmiből és akiknek köszönhetően az amerikai társadalom is megváltozik. Az egyiküket úgy hívják, hogy John Hammond, a másikuk pedig Mitch Miller.

John Hammond

Hammond New Yorkban születik, John Henry Hammond Jr. néven, egy igen előkelő, dúsgazdag arisztokrata családban. Édesanyja a világhírű, holland származású, abban az időben az egyik leggazdagabb amerikai család, a Vanderbilt család tagja, William Henry Vanderbilt unokája. Nagyapja John Henry Hammond polgárháborús tábornok. A család tulajdonában van W. & J. Sloane üzletlánc.

Johnt azonban nem érdekli a vagyon, a zene iránt rajong, négyévesen kezd el zongorázni tanulni, majd nyolcévesen hegedűre vált. Édesanyja a klasszikus zene felé tereli, de őt sokkal jobban érdekli az a zene, amelyet a fekete cselédek énekeltek és játszottak. Közismert volt róla, hogy gyakran lement a pincébe, hogy meghallgassa a cselédszobákban játszott vidám zenét. Imádta Sir Harry LauderRoamin’ in the Gloamin‘” című dalát. Amíg ő a pincében volt, a családja többi tagja az ötemeletes kúria nagyobbik részében a nagy opera tenor Enrico Carusót, valamint Beethoven, Brahms és Mozart standard klasszikusait hallgatta.

Hammond már fiatalon érdeklődni kezd a társadalmi reformok iránt. Édesanyja is támogatja a szociális reformokat, mint eszközt, hogy visszaadja vagyonának egy részét a közösségnek. Gyakran talál vigaszt a vallásban.

Hammond egy interjúban megjegyzi, hogy az első jazz-zenét 1923-ban, Londonban hallotta egy családjával tett utazás során. Hallotta a The Georgians nevű zenekart, egy fehér dixieland jazzegyüttest, és látott egy From Dixie to Broadway című afroamerikai műsort, amelyben Sidney Bechet szerepelt. Ez az utazás gyökeresen megváltoztatja a zenéről való gondolkodását. Az Államokba visszatérve Hammond elkezdi szisztematikusan felkutatni a fekete zenészek lemezeit, mivel Manhattan gazdag negyedében nem talált, elmegy, Harlembe, a néger negyedbe.

Tehetségére jellemző, hogy Hammond 1925-ben, 14 évesen leérettségizik majd internátusba kerül. Sikerült meggyőznie az igazgatót, hogy engedje meg neki, hogy minden második hétvégén a városba mehessen, hogy zenei órákat vehessen Ronald Murat-tól. Az igazgató nem is sejti, hogy Hammond a hivatalos órákon kívül Harlembe jár, hogy jazz-t hallgasson.

1929 őszén Hammond beiratkozik a Yale egyetemre. Hegedülni, majd később brácsázni tanul. A Yale-en úgy érezi, hogy nem kötődik diáktársaihoz. Gyakran utazik New Yorkba, és rendszeresen ír zenei szaklapokba. 1930-ban sárgaság miatt ott kell hagynia az egyetemet egy átmeneti időre. Aztán úgy dönt, hogy vissza sem megy, a Melody Maker amerikai tudósítója lesz 1931-ben a New York-i bohém negyedbe, a Greenwich Village-be költözik, ahol létrehozza az egyik első rendszeres élő jazzműsort, és rendszeresen ír a faji megosztottságról. Mint emlékirataiban írja:

A négerek felsőbbrendűségének elismerése a jazzben a társadalmi tiltakozás leghatékonyabb és legkonstruktívabb formája volt, amit csak el tudtam képzelni.

1941-ben megalapítja az Afrikai Ügyek Tanácsát.

1932-ben nem fizetett állást kap a WEVD rádióállomáson, lemezlovasként. Mivel ő fizeti a műsoridőt, az állomás teljes szabadságot ad neki. Kizárólag fekete jazz lemezeket forgat le, és olyan előadókat hív be a stúdiójába vendégként, mint Fletcher Henderson, Benny Carter vagy Art Tatum. Amikor az állomás a Broadway Central Hotelből a Claridge Hotelbe költözik, az új helyszín a tulajdonos nem engedi meg, hogy a stúdióba érkező fekete zenészek a főliftet használják. Emiatt Hammond felmond a WEVD-nél.

1932-33-ra a Melody Maker című brit zenei lapban való részvétele révén Hammond elintézi, hogy a megtorpant amerikai Columbia kiadó felvételeket készíthessen a brit Columbia kiadó számára, többnyire a Columbia speciálisan létrehozott W-265000-es mátrixsorozatát használva. A felvételeket természetesen ő irányítja Fletcher Henderson, Benny Carter, Joe Venutit, Benny Goodman és más jazz előadók kompozícióit rögzíti, egy olyan időszakban, amikor a Nagy Gazdasági Világválság idején sokuknak máskülönben nem lett volna lehetősége stúdióba vonulni és igazi jazzt játszani.

Hammond javaslatára a zenészek 1935-től kezdődően vegyes fajú együttesekben kezdenek felvételeket készíteni. Bár ennek az integrációnak egy része erre az időre már megtörténik, ám mind ez ideig a nagyközönség és a politikai elit előtt rejtve maradt. 1935-ben Hammond a kevert fajú Benny Goodman Trió-val elkezd felvételeket készíteni. 1936-ban az együttes élő koncerten lép fel a Chicago Hot Jazz Society koncertjén. Ez az a pillanat, amikor fekete és fehér zenészek együtt léptek fel a nyilvánosság előtt.

1938-ban Hammond megszervezi az első „From Spirituals to Swing” koncertet a Carnegie Hallban, ahol blues, jazz és gospel művészek széles programját mutatják be, a fellépők között van Ida Cox, Big Joe Turner, Albert Ammons, Pete Johnson, Meade „Lux” Lewis, Sister Rosetta Tharpe, a Count Basie zenekar, Sidney Bechet, Sonny Terry, James P. Johnson, és Big Bill Broonzy. 1939-ben szervezi meg a második „From Spirituals to Swing” koncertet.

Miután a második világháború alatt a hadseregben szolgál. A háború után nehezen találja meg a helyét, 1946-ban a Keynote Records elnöke, 1946-47-ben a Majestic Records felvételi igazgatója, majd 1947-ben a Mercury Records alelnöke lesz. Bár nem marad csupán egy évig, ez idő alatt teljesen átformálja a kiadó zenei stílusát, sztárokat indít útjára, megnöveli a lemezeladást.

Hammondnak különleges szeme volt, az elásott kincsek felfedezéséhez. Önjelölt mániákus misszionárius felkutatta, kiásta, összegyűjtötte és napvilágra hozta ezeket a kincseket. A hanglemez volt az ő eszköze. A hanglemez segítségével világokat áthidalva kapukat nyitott meg sokak számára. Mások is ugyanezt tették ezt, de ő ihletett módon igen messzire jutott – írta Leslie George Katz a New York Times Book Review-ban.

A Down Beat magazinban John McDonough a következőket írja róla:

Ahhoz, hogy megértsük őt, a zenén túlra kell nézni, akkor megláthatjuk azokat az erőket, amelyek legmélyebb szenvedélyeit irányították. Nála a zene nem csupán művészi törekvés volt, hanem társadalmi erő – széles körű társadalmi és politikai állásfoglalás közvetítője és kifejezője. Ez adott tartalmat Hammond új zenei hangok és új zenei irányok iránti vágyának.

Nem véletlen, hogy J. Edgar Hoover, az FBI igazgatója vizsgálja Hammond kapcsolatát a kommunista párttal. A különböző jótékonysági és adománygyűjtő estek miatt, amelyeket Hammond a népfront számára rendezett, a neve gyakran szerepel a The Daily Worker című kommunista újságban. Továbbá a neve gyakran szerepel azoknak a baloldali szervezeteknek a levélpapírján, amelyeknek adományozója vagy tagja. Hammond azonban nem volt kommunista, és a társadalom a szociális oldalról és a zenén keresztül volt számára fontos, a politikához nem értett és nem is érdekelte.

A másik személy, aki naggyá tette a Mercury kiadót, Mitch Miller volt.

Mitch Miller

Róla bővebben szóltunk előzőleg, itt csak annyit említenénk meg, hogy 1947-ben, amikor a Mercuryhoz kerül zeneigazgatóként, alaposan felforgatja a kiadót. A Down Beat szaklap szerint:

Ezekben az években Miller az újszerű zene Midasza, aki olyan lemezekkel rohamozza meg a slágerlistákat, mint Jimmy Boyd „I Saw Mommy Kissing Santa Claus” című száma, és olyan szokatlan hangszeres hátteret biztosít az énekeseknek, mint Rosemary Clooney-nak a csembalót, vagy Guy Mitchellnek francia kürtöket. Mitch Miller egyik legkorábbi slágerét, a „Mule Train”-et az izmos hangú Frankie Laine három elektromos gitárral veszi fel, és Mitch maga is egy fatuskóval szimulálja az ostorcsattogást.



Miller a zenei hangzás mellett a stúdió megújítója is. A gitáros Les Paullal és néhány más zenésszel együtt ő az úttörője az „overdubbingnak„, annak a technikának, amellyel különböző sávokat fektetnek egymásra, hogy gazdagabb hanghatást érjenek el.

Mint írtunk róla az előző részben, igen sikeresen alkalmazza ezt a technikát Patti Page felvételinél, akinek szoros harmóniájú „duettjei” a védjegyévé válnak. Miller számos felvételen eléri azt is, amit ő hangzásbeli „ragyogásnak” nevez, hogy egy úgynevezett visszhangkamra alkalmazásával visszhangot érjen el. Az ötlet igen egyszerűnek tűnik, ami úgy fogan meg a fejében, hogy otthon a fürdőszobában énekelve érzi a visszhang hatást. Aztán beviszi az oboáját a fürdőszobájába, megfújja és ekkor születik meg a zenei „ragyogás” élménye benne. Így aztán a Mercury stúdiójában felépített egy kicsempézett helyiséget, beletesz egy mikrofont és egy hangszórót, ahonnan visszahallatszik a lejátszott zene és kész a tökéletes „analóg” visszhang.

1947-től a Mercury Recordsnál kezdetben a klasszikus zenei részleg producere, majd átveszi a poprészleget is. E mellett ő a felelős a Hammond által felkutatott tehetségek „kicsiszolásáért” valamint a repertoárért. Három évig marad a Mercury-nál, és ez idő alatt maradandót alkot. Tevékenysége felkelti a konkurens Columbia Records elnökségének érdeklődését. 1950-ben egy korábbi osztálytársa, Goddard Lieberson, a Columbia Records ügyvezető alelnöke egy mesés összegű ajánlattal keresi meg, aminek nem tud nemet mondani.

Ahhoz, hogy a Mercury Records legsikeresebb együttesének a történetét részletesen elmesélhessük, meg kell ismerkednünk még egy személlyel. Ő nem más, mint Ralph Basso, művésznevén Ralph Bass, rhythm-and-blues lemezproducer és tehetségkutató, aki úttörő szerepet játszik abban, hogy az afroamerikai zene bekerüljön az amerikai mainstreambe. Pályafutása során kulcsszerepeket tölt be a Black & White Records, a Savoy Records, a King Records, a Federal Records és a Chess Records lemezkiadóknál Tevékenységéért 1991-ben – nem előadóként- bekerül a Rock and Roll Hall of Fame-be.

Ralph Basso

A New York-i Bronxban születik olasz katolikus apától és német-amerikai zsidó anyától, A szülők gyermeküket kóser háztartásban, a judaizmus vallása szerint nevelik. Ralph már kisfiúként tehetséget mutat a zene iránt, és édesanyja beíratja őt zeneórákra, aminek köszönhetően kiváló klasszikus hegedűművész lesz A Bronxban, egy sokszínű enklávéban nevelkedő Ralph azonban számos zenei hatásnak van kitéve, amelyek befolyásolják a zenei ízlését. Első feleségével, Alice Robbins-szal kötött házassága után Los Angelesben talál olyan lehetőségeket, ahol zenei elképzeléseit megvalósíthatja. Lemezipari kalandozása során kutató munkába kezd a Mississippi-deltában és más déli államokba, ahol a legjobb zenéket és előadókat gyűjti össze. Számára ez a terület a még fel nem fedezett zenészek forrása.

Az 1940-es években A&R ember lesz a Black & White Recordsnál, ahol producerként dolgozik és lemezeket készít többek között Lena Horne, Roosevelt Sykes, Jack McVea (Bass javasolja neki a „Open the Door, Richard” című dal felvételét, amely sláger lett) és T-Bone Walker (többek között Walker mérföldkőnek számító „Call It Stormy Monday” című számát).


Innen indul tovább, hogy segítsen felépíteni a két legsikeresebb független lemezkiadót, a Savoy Recordsot New Jerseyben és a King Recordsot az ohiói Cincinnatiben. Ebben az időszakban Bass különböző blues-zenekarokkal turnézik délen, és megfigyeli a nagyszámú közönséget, amely még mindig túlnyomórészt fekete, de egyre több fehér keveredik a hallgatók közé. Érzi, hogy amint a zene változik, úgy változik a közönség.

A Savoyban 1948 és 1951 között Brownie McGhee és Johnny Otis felvételeit készíti. A Federal Recordsnál, a King Bass által vezetett leányvállalatánál egy sor R&B-sláger jelent meg a gondozásában, köztük a The DominoesSixty Minute Man” és a „Have Mercy Baby„, valamint Hank BallardWork With Me, Annie” című száma.



A King alapítója, Syd Nathan először nem volt hajlandó leszerződtetni James Brownt a „Please, Please, Please” felvételére, mert rossz véleménnyel van a demóról. így Bass leszerződteti Brownt a Federalhoz, és elkészíti vele a „Please, Please, Please”c. Dal felvételét, az első Federal kislemezt, amely regionális sláger lesz, és végül egymillió példányban kel el.

Ugyancsak Bass készíti a „Kansas City” című R&B standard eredeti változatát is, amelyet Little Willie Littlefield vesz először lemezre. Bass „fedezi fel” John Lee-t, akinek 1952-ben két country blues kislemeze is megjelenik a Federálnál.

Egy idézet Philip Gourevitch-nek, a The New Yorker újságírójának tollából, 2002-ből:

Ralph Bass töviről hegyire ismerte a fekete repertoárt; több kavicsos hangú ordítozót, magas hangú énekest, lepukkant rockert, templomi bömbölőt, burleszk-bőgőt, doo-wop énekest és édes, lágy nyögdécselőt, elhagyott szerelmest, magányos nőcsábászt, lecsúszott sanzon énekest, tranzvesztitát hallott énekelni, mint amennyi lemezt egy tucatnyi zenegép tartalmazhat. De soha nem hallott még olyan hangot, amely mindezen stílusok lényegét magában hordozta, miközben túllépett rajtuk, és egyszerre volt vad és magabiztos, nem hallott ilyen hangot, amíg meg nem hallotta a „Please, Please, Please”-t.

Mi most azért idéztük ide Ralph Basso-t, mert ő fedezte fel a Mercury és a világ számára a Platters ének együttest.

(Folyt. Köv.)

 


[There are no radio stations in the database]

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás