A nyomok a rock ‘n’ roll-hoz vezetnek. 41. rész. A Dot Records története.

Heti rendszerességgel, folytatásokban közöljük Barcs Endre “A nyomok a Rock and Roll-hoz vezetnek” c. korábban eddig még ki nem adott rocktörténeti könyvét.

Barcs Endre

A nyomok a rock ‘n’ roll-hoz vezetnek. 41. rész. A Dot Records lemezkiadó és halhatatlan zeneigazgatója, Billy Vaughn.

A DOT Records lemezkiadó vállalatot Randy Wood és Gene Nobles alakítja meg 1950-ben, a Tennessee állambeli Gallatinban. Az alapítók közül Randy Wood, eredeti nevén Randolph Clay Wood az izgalmasabb személyiség. 1917-ben a Tennessee állambeli McMinnville-ben születik két tanár egyetlen fiaként, és már gyerekkorában elkezd rádiókészülékeket építeni. A Middle Tennessee Állami Egyetemen 1941-ben diplomázik majd a második világháború alatt az amerikai hadsereg légi erejében szolgál rádiós mérnökként.

1945-ben boltot nyit a Tennessee állambeli Gallatinban, ahol elektromos készülékeket és néhány hanglemezt árul. Miután észreveszi, hogy sok tinédzser keresi az olyan zenészek, mint Joe Liggins és Cecil Gant rhythm and blues lemezeit, Gene Nobles és Bill „Hoss” Allen nashville-i rádiós DJ-kkel együttműködve postai rendelést indít nehezen beszerezhető lemezek számára. R&B lemezeket kezdett el árusítani a fehér közönségnek, és 1950-re az üzletből Randy’s Record Shop lesz, azaz teljesen a lemezekre szakosodik.

Randy’s Record Shop

A lemezbolt jól jövedelmez, így társtulajdonosa lesz az egyik helyi rádióállomásnak, a WHIN-nek, majd 1950 januárjában Nobles-szel közösen megalapítja a Dot Records-ot, hogy kiadhassa az állomáson fellépő zenészek felvételeit.

A DOT Records logoja.

A másik alapító, az 1913-ban született Gene Nobles ahogy mondani szokták volt már minden, csak akasztott ember nem, volt karneváli kikiáltó, bingóárus, majd több kis déli rádióállomás bemondója. Róla annyit érdemes megjegyezni, hogy ő volt az első euro-amerikai lemezlovas az amerikai rádióban, aki rendszeresen játszott népszerű afro-amerikai zenét. Ezzel megelőzte neves társait, így a korai rock and roll D.J.t, Alan Freed-et és a WLAC bemondóit, John R. Richbourgot, Bill „Hoss” Allent és Herman Grizzardot is.

Noblesnek tulajdonítják, hogy olyan művészeket mutatott be a szélesebb közönségnek, mint Chuck Berry, Fats Domino és Little Richard. Nobles áttörést hozó műsora előtt az R&B művészeket általában csak az afroamerikaiak hallották, akik az úgynevezett Chitlin’ Circuit éjszakai klubokban látogatták fellépéseiket, és fekete tulajdonú boltokban vásárolták lemezeiket. A konzervatív fehérek nagy többsége (különösen a szegregáció hívei) ellenezte az ilyen zene sugárzását, de sokan mások megvették az R&B lemezeket és táncoltak rájuk.

A DOT első sztárjai között találjuk Johny Maddox honky-tonk zongoristát, aki kezdetekben lemezeket pakolt neki a boltjában, és akinek honky tonk zongorastílusa közel húsz évig meghatározta a Dot Records stílusát. Wood R&B előadói közé tartozik az Ivory Joe Hunter, Joe Liggins, a Four Dots, a Big Three Trio, Brownie McGhee, Shorty Long, a Counts és a Griffin Brothers, R&B együttes, „Weepin’ & Cryin’” című dala (Dot 1071) 1952 elején az R&B lista No.1. listavezető helyére kerül.

1954-ben a The Counts top 10-es R&B slágere lesz a „Darling Dear” című szám.

A country előadói közé tartozik Mac Wiseman, akinek a „The Ballad of Davy Crockett” és a „Jimmy Brown the Newsboy” című számokkal voltak slágerei.


Jimmy „C.” Newman, aki számos slágert szerez a kiadónál (a legnagyobb a „Cry, Cry, Darling„), mielőtt 1958-ban az MGM Recordshoz távozik.

Wood olyan gospel előadókat is felvesz, mint a Fairfield 4, a Gateway Quartet, a Golden Voice Trio, Rosa Shaw, Joe Warren, a Singing Stars és a Brewsteraires.

A Dot Records első popsikere 1952-ben a The Hilltoppers „Tryin‘” című száma. Az együttes zongoristája nem más, mint Billy Vaughn, aki később a DOT halhatatlan zeneigazgatója lesz.

1955-re Wood – mintegy ellen Sam Phillipsként -felismeri, hogy a fekete dalokat, behízelgő hangú fehér előadóval elfogadhatóvá lehet tenni a fehér nagyközönség számára, amely dalokat így a csupán fehér középosztályt kiszolgáló rádiók is leadnak. Wood rájön arra, hogy amennyiben az egyre népszerűbb fekete rock and roll előadók, így Fats Domino, Little Richard vagy Chuck Berry dalait fehér pop énekesekkel adatja elő, akkor ezek a dalok a fehér tinédzserek körében is egyre sikeresebbek lesznek. Keresi a megfelelő előadót, aki megfelel ennek a kritériumnak, és egy fiatal, kezdő énekesre esik a választása. Ő Pat Boone, aki feldolgozásaival túlhaladja az eredeti felvételeket, így a Charms „Two Hearts”, Fats Domino „Ain’t It a Shame”, a Five Keys „Gee Whittakers! „, Little Richard „Tutti Frutti” és „Long Tall Sally”, az El Dorados „At My Front Door” és Ivory Joe Hunter „I Almost Lost My Mind” című felvételeinek eladási számát.

Az új zeneigazgató, Billy Vaughn tanácsára azonban már 1956 késő tavaszán úgy dönt, hogy eredeti anyagok felvételére koncentrál, amelyek a Bing Crosby/Frank Sinatra hagyományokat követik. Más neves művészek is készítenek R&B feldolgozásokat a Dotnak, többek között a Fontane Sisters, akik a Jewels „Hearts of Stone”, a Teen Queens „Eddie My Love”, a Drifters „Adorable”, a Marigolds „Rollin’ Stone” és Fats Domino „Please Don’t Leave Me”, a Jacks „Why Don’t You Write Me” és a Dream Weavers „It’s Almost Tomorrow” című dalainak feldolgozásával, és Gale Storm színésznő, aki Frankie Lymon „Why Do Fools Fall in Love” és Smiley Lewis „I Hear You Knocking” című dalának feldolgozásával hívja fel magára a figyelmet.

1956 végén Wood lemezszerződést köt a Warner Bros. sztárjával, Tab Hunterrel, miután a chicagói lemezlovas Howard Miller azt javasolja Woodnak, hogy szerződtesse le Huntert, aki rendkívül népszerű és épp egy chicagói színpadi show-t töltött meg sikoltozó lányokkal. Wood megkérdezi, hogy Hunter tud-e énekelni, de Miller azt válaszolja:

Nem tudom, nem számít, azt hiszem.

Tab Hunter az első, aki elmondja Woodnak, hogy egy hangot sem tud énekelni. Miután azonban odaadja Hunternek Ric Cartey „Young Love” című dalát, Wood azt mondta a producernek, Milt Rogersnek, hogy tanítsa meg Huntert énekelni, és addig nyüstölje, míg Hunter el nem tudja énekelni a dalt.

A kínlódás eredményre vezet, a lemez 1957-ben a slágerlisták élére kerül, így a Dot kiadja Hunter következő lemezét is, amelynek címe „Ninety-Nine Ways„, amire felfigyel a Warner Bros. elnöke, Jack L. Warner, aki – mivel Wood „ellopta” tőle Huntert – megtorlásképpen megalakítja a Warner Bros. Records-ot, és Huntert a kiadó első előadójaként a céghez szerződteti olyan magas összeggel, amit Wood már nem tud megfizetni.

1956-ban Wood a Dot Recordsot Hollywoodba költözteti, ahol további kereskedelmi sikereket ért el, majd 1957-ben eladja a Dot Recordsot a Paramount Picturesnek, miközben még egy évtizedig a kiadó elnökeként tevékenykedik. Ebben az időszakban újra a rock and roll piacra koncentrál, független producerek anyagainak licencelésével.

A legtöbb licence listavezető és nagy sláger lesz, mint Sanford Clark „The Fool” című dala, amit Lee Hazlewood producertől vesz bérbe, Bonnie Guitar „Dark Moon” című dala a Fabor Records-tól, a Del-Vikings „Come Go with Me” című dala a Fee-Bee Records-tól, Jimmie Dee and the Offbeats „Henrietta” című száma a Bob Tanner’s TNT Records-tól, Robin Luke „Susie Darlin” című száma a Bertram International Records-tól, Lonnie Donegan „Does Your Chewing Gum Lose Its Flavour (On the Bedpost Overnight? )” a Pye Records-tól, a Chantays „Pipeline” a Downey Records-tól, a Surfaris „Wipe Out” a Princess kiadótól, és a Fireballs „Sugar Shack” a Norman Petty producertől.

A kiadó sikerét a poplistákon negatívan befolyásolta a Beatles és az azt követő brit invázió sikere, és 1964 és 1967 között van olyan időszak, amikor nem tud egyetlen dalt sem a Billboard Hot 100 vagy a Bubbling Under Hot 100 listán elhelyezni, így 1967-ben elhagyja a kiadót.

A DOT nélküle él tovább, a hatvanas évek végén az előadók korábbi slágereinek újrafeldolgozásából. Ebben az időszakban a DOT-nál mindennaposak a remake-ek, olyan művészekkel, mint Tony Martin, Jo Stafford, Vaughn Monroe, Gene Austin, Jimmie Rodgers, az Andrews Sisters, Debbie Reynolds és Eddie Fisher különböző időpontokban újra és újra felveszik régi slágereiket; 1968-ban a Dot különböző művészekből álló albumot ad ki, amelyet e művészek milliós eladási példányszámú remake-jeinek szentelnek.

Ahogy az RCA-nál Chet Atkins, vagy a Columbiánál Mitch Miller, itt a DOT kiadónál is a zeneigazgató határozza meg a vezető stílust. A DOT lemezkiadó zeneigazgatója nem más, mint Richard Smith Vaughn, vagy ahogy a világ ismeri Billy Vaughn.

Billy Vaughn

Vaughn a Kentucky állambeli Glasgow-ban látja meg a napvilágot. Apja, Alvis Radford Vaughn egyszerű borbély, aki szeret a fürdőszobában énekelgetni és arra inspirálja Billyt, hogy miközben három évesen kanyaróbetegségben szenvedve ágyhoz van kötve,megtanítsa magát mandolinon játszani. Meglepetésére Billy igen könnyen tanul, és bármilyen hangszert adnak a kezébe, azon igen hamar megtanul játszani.

1941-ben belép az Egyesült Államok Nemzeti Gárdájába, és amikor kitör a második világháború, a Mississippi állambeli Shelby táborban megbecsült zenészként és zeneszerzőként szolgál. Daniel I. Sultan vezérőrnagy úgy dönt, hogy Vaughn túl értékes a bázis harmincnyolcadik hadosztályának big bandje számára, és nem engedi a frontra küldeni, a háború végéig a Camp Shelbyben tartja. Amikor a háború végén leszerel a hadseregből, úgy dönt, hogy a zenészi pályát választja, és beiratkozik a Western Kentucky State College-ba, a mai Western Kentucky Universityre, ahol zeneszerzés szakon végez. Mivel az apjától elleste a fodrász mesterséget, a Western Kentuckyban folytatott tanulmányai alatt ezzel keresi a kenyerét. Később helyi éjszakai klubokban és társalgókban zongorázik. Az egyetemen három másik diák, Jimmy Sacca, Donald McGuire és Seymour Spiegelman, énekes triót alapítanak Hilltoppers néven és felveszik Vaughnt zongora kísérőnek. Billy azonban a hangját is hozzáadja a trióhoz, amiből így kvartett lesz. Az együttes tagjaként ő írja első slágerüket, a „Trying” című dalt is, amely 1952-ben a slágerlisták élére kerül.

Randy Wood, a DOT elnöke felismeri hihetetlen tehetségét és 1954-ben és leszerződteti Dot Recordshoz zeneigazgatójaként. Nyomban megalakítja saját zenekarát, amellyel még ugyanebben az évben a „Melody of Love” című kislemezével hatalmas sikert ér el. A felvétel több mint egymillió példányban kel el, és aranylemez lesz.

Összesen 42 kislemezt jegyez a Billboard listáján, gyakran két altszaxofon hangjára alapozva a hangszerelést. Emellett harminchat olyan albumon működik közre, amelyek felkerülnek a Billboard 200-as listájára, kezdve az 1958-as „Sail Along Silv’ry Moon” című albummal és befejezve az 1970-es „Winter World of Love” című albummal. Tizenkilenc Top 40-es slágere van ( több ebből Németországban), kezdve a „Sail Along, Silv’ry Moon” című slágerrel, amely szintén aranylemez lesz, és amely egy 1937-es Bing Crosby-sláger feldolgozása.

Németországban még két további listavezető slágere van, az egyik a „Wheels„amely 14 hétig áll a No.1. listavezető helyen Németországban a Hit Bilanz-on, valamint Indiában, Új-Zélandon és Olaszországban ugyancsak.

Vaughn a dalaival Ausztráliában, Latin-Amerikában és Japánban is listavezető. A „Pearly Shells” nagy sikert arat Japánban. A felvétel sikerének köszönhetően meghívást kap zenekarával Japánba 1965-ben.

Érdekes módon dalainak többsége nem az Egyesült Államokban, hanem a világ többi részén vált slágerré. Ezek közé tartozik a „Lili Marlene„, a „Zwei Gitarren am Meer„, a „Blueberry Hill” (Németország) a „Greenfields„, a „Song of Peace„, az „It’s a Lonesome Old Town” (Japán), a „Michelle” (No. 1 Argentínában és Malajziában), a „Mexico” (No. 1 a Fülöp-szigeteken) és a „Bonanza” (nagy siker Brazíliában és Olaszországban, valamint a „Theme from the Dark at the Top of the Stairs” (különböző latin-amerikai országokban). A „La Paloma” című albuma egész Latin-Amerikában sikert arat. A sikerek hatására a hatvanas évek közepén Brazíliában és Dél-Koreában is turnézik.

Az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején Vaughn a kaliforniai Palm Springsben él. 1991. szeptember 26-án, 72 éves korában a kaliforniai Escondidóban lévő Palomar kórházban hal meg hashártya gyulladásban. Őt és feleségét, Mariont az escondidói Oak Hill Memorial Parkban temeik el.

Billy Vaughn egyike azon több száz művésznek, akiknek anyaga megsemmisül a 2008-as Universal-tűzben. A Billy Vaughn Orchestra, amelynek társtulajdonosa és menedzsere a fia, Richard Smith Vaughn Jr. a mai napig turnézik , főleg Japánban.