A nyomok a rock ‘n’ roll-hoz vezetnek. 46. rész. A doo-wop Chicagoban.

Heti rendszerességgel, folytatásokban közöljük Barcs Endre “A nyomok a Rock and Roll-hoz vezetnek” c. korábban eddig még ki nem adott rocktörténeti könyvét.

Barcs Endre

A nyomok a rock ‘n’ roll-hoz vezetnek. 46. rész. A doo-wop Chicagoban.
Doo Wop sorozat 3. rész.

Chicago az 1950-es években

Chicago igen fontos szerepet játszik az amerikai könnyűzene alakításában. Nem véletlenül, hiszen igen sok fekete bőrű fiatal vándorol fel ide délről, hogy az ipari nagyvárosban munkásként találjon megélhetést. Számos zenész is jön velük, akik a város megszámlálhatatlan bárjaiban , klubjaiban zenélnek esténként. A negyvenes évektől kezdve Chicagot csak New York City előzi meg hangfelvételi központként a zenei hanglemezipar korai éveiben. Az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején a független lemezkiadók átveszik a nagy cégektől az irányítást a fekete lemezpiac felett, és Chicago a rhythm and blues zene egyik fő központjává emelkedik. Ez a zene fontos forrása a rock ‘n’ rollnak (Erről bővebben a korábbi fejezetekben). Amint arról úgyszintén szóltunk, a doo-wop a rock and roll kialakulásának egyik forrása. Az 1950-es évek közepén számos, a később doo-wop néven ismert énekegyüttes stílusában fellépő rhythm and blues előadó kezd átkerülni az R&B listákról a mainstream rock and rollba. A rock and roll születése ekkor és itt érhető tetten Chicagoban.

A chicagói lemezkiadók felfigyelnek erre a trendre, igyekeznek is ezt a hullámot meglovagolni és felkutatják a városban fellépő énekegyütteseket, amelyek közül a tehetségesebbeket leszerződtetik a kiadóikhoz. A chicagói lemezkiadók, lemezterjesztők és éjszakai klubtulajdonosok mind részt vesznek a doo-wop együttesek énekesi potenciáljának fejlesztésében, kifinomultabbá tételében, de a vérbeli chicagói doo-wop, akárcsak máshol, itt is a város alsóbb osztályú negyedeinek utcasarkain „teremtődik meg”.

A chicagói doo-wop csoportok, akárcsak a New York-iak, az utcasarkokon kezdtek énekelni, és a harmóniákat csempézett fürdőszobákban, folyosókon és metróaluljárókban gyakorolják, csakhogy ezek a fiatalok eredetileg a “mély délről”, a gospel és a blues zene hazájából jöttek, doo-wop hangzásukra nagyobb hatással van a gospel és a blues, mint a más városokban található együttesekre.

Mindenek előtt a Vee-Jay Records és a Chess Records azok, amelyek a doo-wop együttesek felvételeit rögzítik Chicagóban. A Vee-Jay lemezkiadó az, amelyik leszerződteti a Dells-t, az El Dorados-t, a Magnificents-t és a Spaniels-t, azokat a doo-wop együtteseket, amelyek az 1950-es évek közepén országos listasikereket érnek el.

A Chess szerződteti le a Moonglows-t, amely együttes az 1950-es évek doo-wop csoportjai közül a legtöbb kereskedelmi sikert aratja, valamint a Flamingos-t, amely együttes szintén országos slágereket ér el.

A Dells együttes

A The Dells az Illinois állambeli Harveyban felnövő fiatalokból áll, akik a Thornton Township High Schoolban kezdenek el együtt énekelni. Az 1952-ben El-Rays néven alakítanak együttest, a csapat tagjai: Marvin Junior, Michael McGill, Lucius McGill, Verne Allison, Chuck Barksdale és Johnny Funches.

Az El Reys együttes

Lucius McGill hamarosan elhagyja az együttest, a megmaradt kvintett pedig leszerződik a Checker Recordshoz, ahol 1954-ben kiadják első kislemezüket, a „Darling I Know„-t, ami megbukik.

1955-ben az együttes átnevezi magát The Dells-re és leszerződik a Vee-Jay Recordshoz. 1956-ban rögzítik első slágerüket, az „Oh, What a Night” című dalt (a dal társszerzője Johnny Funches, aki Marvin Junior mellett énekel is a felvételen, amely felkerül az R&B kislemezlista top 5-ös helyére. Több mint egymillió példányban kel el és aranylemez lesz. Ezen túlmenően a dal a Rolling Stone magazin Minden idők 500 legjobb dala című listáján a 260. helyen szerepel.

1958 novemberében a Dells autóbalesetet szenved, aminek következtében McGill-nek hat hónapig egy ohiói kórházban kell feküdnie. Az együttes így ideiglenesen kénytelen feloszlani, és máshol lehetőséget találni maguknak. Barksdale például Harvey Fuqua Moonglows nevű csapatának tagjaként énekel tovább, abban az együttesben, amelyben a fiatal Marvin Gaye is szerepel. McGill felgyógyulása után,1961-ben a Dells újra összeáll és meghallgatásra jelentkezik Dinah Washingtonnál.

Dinah Washington

Washingtonnak tetszik a csapat, csakhogy Johnny Funches váratlanul elhagyja az együttest mondván, hogy a családjáról gondoskodnia kell és az éneklésből nem tud megélni. Funches helyére a Flamingók alapító tagja, Johnny Carter kerül, aki két évig Washington háttérénekese volt korábban. 1966-ban felfogadják őket Ray Charles előzenekaraként, de miután egy fellépésük többszörös álló ovációt eredményez, a koncert szervezői attól tartanak, hogy ellopják a showt Ray Charles elől és kirúgják őket. 1966-ban a csapat Barbara Lewisnak háttérvokált biztosít. Ők adják a háttérvokált Lewis slágerén, a „Hello Stranger„-en, miközben Quincy Jones-szal is dolgoznak, aki segített finomhangolni az éneküket a standardekhez és a jazz anyaghoz.

1966-ban a Dells leszerződik a Chess lemezkiadó Cadet leányvállalatához, ahol Bobby Millerrel és a későbbi Earth, Wind & Fire hangszerelővel, Charles Stepney-vel dolgoznak együtt. 1967-ben a Dells kiadja a “There Is” című albumot, amely évek óta az első R&B listavezetőjük. A címadó szám, amely Marvin Junior éles baritonját és a négy másik Dell-lel való harmóniát mutatja be, egyben az első top 20-as popslágerük is.

Az ezt követő R&B slágereik közé tartozik a „Wear It on Our Face„, az „Always Together” (Top 20 pop lista), az „I Can Sing a Rainbow – Love is Blue (medley)” (UK No. 15), és az első No. 1. R&B slágerük és első Top 10-es pop slágerük, az 1968-as „Stay in My Corner„.

1969-ben a The Dells debütáló slágerének, az „Oh What a Night„-nak soulos remake-je adja a csoport második listavezető, No.1. R&B kislemezét, és szintén a Billboard Hot 100-as lista első tíz helyét is eléri. A dalból több mint egymillió példányt adnak el és a felvétel aranylemez lesz.

1971-ben a The Dells „The Love We Had Stays on My Mind” című dala újabb top tízes sláger az R&B listán, és a pop listán felkerül Top 30-as helyre. Charles Stepney veszi át a produceri feladatokat Bobby Millertől. Az 1973-as „Give Your Baby a Standing Ovation” immár a harmadik aranylemezük. A dal szerzője L.V. Johnson, a producere pedig Don Davis.

1974 vége felé az együttes otthagyja a Cadet-et, mivel az anyavállalat pénzügyi nehézségekkel küzd és nem tud nekik fizetni.Több kiadónak is dolgoznak, felvételeket készítenek a Mercury, ABC és Virgin kiadóknál, és akad néhány slágerük is, köztük az 1980-as „I Touched a Dream„, amely visszaröpíti a csapatot a top 40-be az R&B listán. A Dells ezután leginkább az oldies piacra szorul, egészen addig, amíg fel nem kérik őket, hogy legyenek kreatív tanácsadók Robert Townsend 1991-es filmjében, a “The Five Heartbeats”-ben, amely lazán a The Dells és más korabeli együttesek életén alapszik.

The Five Heartbeats pósztere

A csoport ekkor lemezre veszi az „A Heart Is a House for Love” című szerzeményt. A dal a No.13. helyet éri el a Billboard R&B listáján.

A következő évben a PIR-hez szerződve kiadják az “I Salute You” című albumot.

A The Dells az új évezred első éveiben is folytatja a fellépéseket és a felvételeket szórványosan. 2004-ben az együttest felveszik a Vocal Group Hall of Fame és a Rock and Roll Hall of Fame tagjai közé. Egészen 2012-ig folytatják a fellépéseket.

Az El Dorados

A Vee-Jay lemezkiadó legizgalmasabb és a rock and roll szempontjából legfontosabb együttese az El Dorados. Ha csak egyetlen daluk lett volna, az „At My Front Door„, azzal is beírták volna a nevüket a legfontosabb doo-wop együttesek sorába, hiszen ez a slágerük azóta klasszikussá vált, sokan feldolgozták, köztük Pat Boone is.

Az El Dorados 1952 végén áll össze, amikor Pirkle Lee Moses, Jr. (aki éppen a légierőnél szolgál) elkezdi szabadidejében néhány diákkal harmonizálgatni az Englewood High School folyosóin Chicago déli részén. Moses vezetésével a többiek a következők : Louis Bradley (tenor), Jewel Jones (második tenor és bariton), James Maddox (bariton és basszus) és Robert Glasper (basszus). Az együttes kezdetben a Five Stars nevet adja magának.

Mivel az iskola folyosóin énekelnek, nem tart soká, amíg John Moore, az iskola gondnoka meg nem hallgatja őket és úgy dönt, hogy a menedzserük lesz. Egy éven belül Robert Glasper távozik, és nem egy, hanem két új taggal bővül a csapat: Arthur Basset (tenor) és Richard Nickens (bariton és basszus). Mivel most már hatan vannak, egyszerűen „Pirkle Lee and the 5 Stars” nevet választják.

1954-ben, amikor Pirkle Lee leszerel a légierőtől, ismét nevet változtatnak. Az új Cadillac El Dorado tiszteletére az El Dorado nevet választják.

Cadillac El Dorado Convertible 1954

Bár az Orioles, a Dominoes, a Clovers, a Mills Brothers és az Ink Spots dalait gyakorolják, keményen dolgoznak a saját stílusuk kialakításán, gyakran változtatnak a feldolgozásokon, hogy azok a saját hangjukhoz illeszkedjenek.

A chicagói lemezlovas, Vivian Carter (aki a WWCA rádióállomáson a „Living With Vivian” című műsort vezeti) úgy dönt, hogy több együttest akar leszerződtetni a Vee-Jay kiadóhoz, amelynek tulajdonosa társával és férjével, Jimmy Bracken-nel. Bérbe veszi a helyi korcsolyapályát, és csoportokat hív meg, hogy fellépjenek, egy sajátos meghallgatáson. Az El Dorados is fellép és egy szerződéssel távozik. 1954. június 30-án az El Dorados megtartja első Vee-Jay session-jét, ahol rögzítik a „My Loving Baby” (Pirkle Lee Moses vezetésével) és a „Baby I Need You So” (Arthur Basset előadásában) című dalokat, amelyek szép kritikát kapnak.


1954. szeptember 8-án az El Dorados ismét stúdióba vonul, elkészítik a „One More Chance” és a „Little Miss Love” című dalokat (mindkettőt Pirkle Lee vezetésével).


Vee-Jay felkéri az El Doradost, hogy szerepeljen a lemezen egy lány, aki elénekli velük az „Annie’s Answer„c. számot A srácok meghallgatják Vee-Jay összes énekesnőjét, és végül Hazel McCollumot (a bluesénekes Robert Nighthawk feleségét) választják.

Ezt követően Arthur Basset elhagyja a csapatot, hogy befejezze tanulmányait. Valószínűleg úgy érezte, hogy egy szextett kissé nehézkes, a srácok nem is pótolják őt. Ettől kezdve a legtöbb szólót Pirkle Lee Moses énekli, kivéve a „What’s Buggin’ You Baby„c. felvételt, amelynek Louis Bradley a vezető énekese.

Az „Annie’s Answer” novemberben jelenik meg, majd Vee-Jay 1955 februárjáig vár a következő lemez, a „One More Chance” kiadásával, amelyhez a „Little Miss Love” című dal társul. 1955. április 24-én rögzítik az „I Began To Realize” és az „At My Front Door” című dalokat.

1955. június 8-án újabb session következik, amelyen a „What’s Buggin’ You Baby” (Louis Bradley vezetésével) és a „Now That You’ve Gone” című dalokat vetszik fel. A „What’s Buggin’ You Baby” tengerészeti ízű volt, jive dumával vegyítve. Mivel ez nem tartozott a kedvenceik közé, az El Dorados ritkán adta elő élőben, annak ellenére, hogy később, júniusban megjelenő „At My Front Door” című hatalmas slágerük B oldala ez a dal.

Az „At My Front Door” hatására rendkívül sok meghívást kapnak, St. Louisban, Chicagóban, Clevelandben, Baltimore-ban, Cincinnatiben, Pittsburghben, Atlantában, Nashville-ben, Detroitban és Bostonban lépnek fel. Mire az „At My Front Door” befejezi 18 hetes pályafutását az országos R&B listán,a egészen No.1.első helyig jut. Átkerül a poplistára is, ahol 15 hétig tartja magát és a No.17. helyre fut fel. . ( Pat Boone feldolgozása No.7 helyre fut fel a poplistán).

Furcsa módon az ország No.1 R&B lemezével az El Dorados elkezd kísérletezni a modern harmóniával, ami nem teszi őket kedveltté a Vee-Jay lemezkiadónál.

Október 21-én visszatértek a stúdióba, ahol az „I’ll Be Forever Loving You” és a „She Don’t Run Around” első verzióját rögzítik.

Decemberben a Drifters-szel lépnek fel az atlantai Magnolia Ballroomban. Ez az esemény a „kvartettek csatája”, amelyben a Drifters lesz a győztes.

A Drifters együttes

1956. januárjában az „I’ll Be Forever Loving You” az El Dorados második (és utolsó) országos R&B slágere. A dal a No.8. helyig fut fel, de csak alig két hétig van fent a listán.

Februárban az El Dorados hatnapos turnéba kezd New Jerseyben, fellépnek a Capitolban (Passaic), az Embassyban (Orange), a Ritzben (Elizabeth), a Regentben (Paterson), a Dewittben (Bayonne) és a Fabiánban (Hoboken). Aztán visszatérnek a stúdióba, hogy felvegyék az „It’s No Wonder” (Richard Nickens vezetésével), a „Love Of My Own„, a „Rock ‘N Roll’s For Me” és a „She Don’t Run Around” második verzióját.



Ekkor Richard Nickens elhagyja az együttest, amely így kvartettre zsugorodik. 1956. márciusában a Vee-Jay kiadja az El Dorados hatodik kislemezét: „Now That You’ve Gone„/”Rock ‘N’ Roll’s For Me„.

Május 22-én egy újabb felvételre kerül sor, amelyen a „There In The Night„, az „A Fallen Tear„, a „Chop Ling Soon” és a „Make Me A Sweetie” című dalokat veszik fel.



Ugyanebben a hónapban a Milwaukee-i Colonial Theaterben lépnek fel Little Walterrel és Chuck Berryvel együtt. Május 25-én Roy Gaines, a Heartbeats és Harriet Kaye társaságában a nyugat-virginiai Fairmontban lépnek fel. Majd 26-án a pennsylvaniai Uniontown és Somerville következik.

Júliusban sietve visszatérnek a stúdióba, hogy felvegyék a „Bim Bam Boom” c. dalt, ami egy válaszlemez a saját „At My Front Door„-jukra. Ugyanebben a hónapban Vee-Jay kiadja az „A Fallen Tear” című dalt, a „Chop Ling Soon„-nal megtámogatva B oldalon. Alan Freed kedvence és sokat játssza a „Bim Bam Boom„-ot.

1956. szeptember 21-én az El Dorados a chicagói Memorial Auditoriumban lép fel a Dells, Otis Rush, a Rip-Chords, a Clouds és a Chickadees társaságában. 1957. február 22-től egy héten át a chicagói Regal Theaterben lép fel. A színpadon Bobby Charles, a Spaniels, Jimmy Reed, Arthur Prysock, Screamin’ Jay Hawkins, a Rhythm Kings, Gene & Eunice, Big Joe Turner, Priscilla Bowman, Brook Benton és a Tab Smith Orchestra zenekarral osztoznak.

Márciusban, „Crazy Little Mama” tíz számos LP-jük jelenik meg. Közben surlódások alalkulan ki a csapat tagjai sorában, ez ahhoz vezet, hogy Jewel Jones, Louis Bradley és James Maddox otthagyja Pirkle Lee-t, új énekest (Marvin Smith) toboroznak, és végül a helyi Academy kiadónál (a 720 North Michigan Avenue-n) készítenek felvételeket. Az egyetlen kiadványuk a kiadónál (mint „Those Four Eldorados„) az „A Lonely Boy„/”Go Little Susie” volt valamikor 1958 elején vagy közepén.


Innen Kaliforniába mennek, és végül Don Barksdale San Francisco-i székhelyű Rhythm Records-nak készítenek négy lemezt, ezúttal „The Tempos” néven. A „Promise Me” és a „Never Let Me Go” szintén 1958-ban jelenik meg, míg a „To Love Again” és a „Patricia” (Perez Prado nagy instrumentális slágerének vokális változata) a dobozban marad és csak 1984-ben lát napvilágot (amikor a „Patricia”-t tévesen a Lyrics-nek tulajdonítják).

Az El Dorados 1958 február 7-én lép fel utoljára az Apollo Theaterben. Ezúttal John Lee Hooker, Frankie Lymon, a Rays, a Playmates, a Hollywood Flames és Jimmy Reed társaságában.
Az utolsó El Dorados Vee-Jay kiadvány 1958 decemberében jelenik meg: „Lights Are Low„/ „Oh What A Girl„. Ezt követően a csapat szétesik.


(Folyt. köv)