A nyomok a rock ‘n’ roll-hoz vezetnek. 48. rész. Bill Kenny és a „tinta pacnik.”

Heti rendszerességgel, folytatásokban közöljük Barcs Endre “A nyomok a Rock and Roll-hoz vezetnek” c. korábban eddig még ki nem adott rocktörténeti könyvét.

Barcs Endre

A nyomok a rock ‘n’ roll-hoz vezetnek. 48. rész. Bill Kenny és a „tinta pacnik.”
Doo Wop sorozat 5. rész.

Sorozatunk előző részével kicsit előre szaladtunk az időben, pedig bőven van még mondanivalónk a az olyan zenei műfajok, mint a rhythm and blues a rock and roll, ez utóbbi alműfaja, a doo-wop kialakulásáról. Az 1930-as években a jazz volt az egyeduralkodó, e későbbi műfajok ekkor még nem különöltek el. A doo-wop kialakulásának pillanatát a legjobban a “tinta pacnik” az Ink Spots együttes pályafutásának bemutatásával érzékelhetjük.

Az Ink Spots kezdetben egy vokális jazzegyüttes, amely az 1930-as és 1940-es években nemzetközi hírnévre tesz szert, az elsők között ebben a születő műfajban. Mivel a harmincas években a jazz széles körben elfogadott mind a fehér, mind a fekete közösségekben, így az Ink Spots-nak sikerül gyorsan hírnévre szert tennie.

Az együttest 1931 körül Charlie Fuqua és Jerry Daniel alapítja „Jerry és Charlie” néven, ami eleinte csak egy énekes duó, amely Indianapolis környékén lép fel klubokban. Körülbelül ugyanebben az időben Orville Jones és Deek Watson egy kvartett, a „The Four Riff Brothers” tagjai, akik rendszeresen fellépnek az ohiói Cincinnati WLW rádióállomáson. 1933-ban ez a csoport feloszlik és Watson, Daniels és Fuqua összeáll, hogy új ének-, hangszer- és komédiaegyüttest alapítsanak, amely kezdetben a „King, Jack és Jester” nevet viseli. Továbbra is rendszeresen szerepelnek az ohiói rádióban, és négyes lesz belőlük, amikor a következő évben Jones is csatlakozik a csoporthoz.

1934 júliusában elfogadnak egy fellépést a New York-i Apollo színházban, Tiny Bradshaw előzenekaraként. Ekkor „The 4 Ink Spots„-ra változtatják a nevüket. A programja szerint színes kvartett, a Mills Brothers és a Three Keys közötti stílusban énekelnek, és rendhagyó módon gitáron és egy csellón kísérik magukat – amelyen nem vonóval, hanem pengetve és ütögetve játszanak, mint egy nagybőgőn. Természetes ösztönük van a forró ritmushoz, amit remekül példáz a félelmetes egyhúros szólómunkájuk és a gyönyörűen kiegyensúlyozott és remekül frazeált éneklésük. Mindenféle ritmikus vokálozást kihasználnak – egyenes szólókat, koncertszerűeket, scat-et és hangszeres imitációkat. Még egy kis táncot is bedobnak a műsoruk zárásaként, a vezető gitáros pedig egyszerre játszik és zsonglőrködik a hangszerével.

The Four Ink Spots

1935-ben kezdenek felvételeket készíteni a Victor Records számára. Bár az együttes népszerűsége gyorsan nő, korai lemezkiadásaik kereskedelmi szempontból nem sikeresek. Első felvételeiken olyan dalok szerepelnek, mint a „Swingin’ On The Strings„, a „Your Feet’s Too Big„, a „Don’t ‘Low No Swingin’ In Here” és a „Swing, Gate, Swing„. Repertoárjukat erősen áthatja a néger spirituálé és a korai gospel.

1936-ban Danielst egy 21 éves baltimore-i énekes, Bill Kenny váltja fel, aki azután szerződik az Ink Spotshoz, hogy a harlemi Savoy Ballroomban rendezett amatőr versenyen első helyezést ér el. Kenny az, aki szokatlanul magas tenor balladaéneklésével világsikerre viszi az együttest.

Bill Kenny

Kenny 1914-ben születik William Francis Kenny Jr. néven Philadelphiában, ikertestvérével, Herb Kennyvel, aki később szintén a The Ink Spots tagja lesz. A fiúk apja, William Francis Kenny Sr. 1919-ben, amikor a fiúk ötévesek, spanyol influenzában meghal. Özvegy édesanyjuk, Jennie Kenny (1894-1958) előbb Washington D.C.-be, majd Baltimore-ba költözik, ahol a család a Szent Péter templomba jár. Mrs. Kenny szabóként dolgozik, áruházak számára készít drapériákat, hogy képes legyen eltartani gyerekeit. Bill mindössze általános harmadik osztályos, amikor kisétál az iskolája, a St. Peter’s Parochial színpadára, hogy elénekelje első nyilvános dalát. Ez a „The Japanese Sandman” című dal. Kenny igen korán bebizonyítja magas tenor énekesi képességeit, a felső C-t képes kiénekelni magas C felett. Részt veszkülönböző iskolai operettekben a Booker T. Washington Junior High Schoolban, majd később a Douglass High Schoolban, ahol leérettségizik. Íme egy részlet a Baltimore Afro-American újságnak 1944-ben adott interjújából .

‘7 éves korom óta énekelek, és soha életemben nem tanultam énekelni. Egy nap az osztályban ültem, és csak úgy, magamtól elkezdtem énekelni. A tanárom meg akarta tudni, hogy ki énekel, és először féltem válaszolni, de végül bevallottam. Akkoriban teljes szopránt énekeltem, és ha nem tudta volna, azt hitte volna, hogy egy lány énekel. Akárhogy is, a tanár úr bent tartott iskola után, de ahelyett, hogy megbüntetett volna, elintézte, hogy az előadóteremben énekelhessek. A hangom azóta nem sokat változott. Még mindig elég magas. Bár a hangom mindig is magas, lányos volt, a gyerekek sosem piszkálták emiatt. Mindig csendben maradtak, amikor énekeltem, és úgy tűnt, élvezték.

Ez azért érdekes, mert Kenny beszédhangja meglehetősen mély és rekedtes. Miközben a New Jersey állambeli Atlantic Cityben nyaral, 22 amatőr éjszakai klubversenyen indul el, amiből 21-et meg is nyer. Első hivatalos fellépése a New Jersey állambeli Atlantic Cityben, a Ritz-Carlton Gardensben van, ahol Milton Berle testvére, Phil Berle meghallja énekelni, és azonnal szerződést köt vele. Mivel abban az időben New Yorkban túl nehéz énekesi munkát kapni, Berle úgy dönt, hogy rövid idő után felmenti Kennyt a szerződés alól. Ekkor ismét amatőr lesz, a „Trees” című dalt énekeli egy amatőr versenyen a Savoy Ballroomban Harlemben, és ismét megnyeri a versenyt, valamint egy állást a „The Ink Spots” nevű együttesben.

Bill Kenny első felvételei a The Ink Spots-szal az „It Ain’t Nobody’s Nobody’s Biz’ness What I Do” és a „Your Feet’s Too Big” című swing dalok.


Kennynek van egy rövid szólója a „Your Feet’s Too Big” című számban is. 1938 februárjában Kenny első ismert szólószereplése a WEAF rádióállomás számára készült rádióadásban hangzik el 1938 februárjában. A dal a „Tune In On My Heart” az 1929-es Broadway musicalből, a „Remote Control„-ból való, a szöveg és a zene Buddy Valentine és Gene Johnston munkája.

1938-ban, miután már két évet lehúzott az együttesben, elkezdi bevezetni az együttest egy új stílusba, amit Kenny „Top & Bottom„-nak nevez el. Ezt a formátumot elsősorban balladák előadására használják, nem pedig azokra a tempós „jive” dalokra, amelyeket a csoport előadni szokott. Ez a az új stílus abból áll, hogy a tenor (Kenny vagy Watson) énekli a főszólamot egy refrén erejéig, amit egy másik refrén követett, amelyet a basszusénekes Jones énekel, aki a nem énekel, hanem a szöveget szavalja. A „beszélő basszus” refrénje után a vezető tenor énekli a dal hátralévő részét . A „Top & Bottom” formátumuk legkorábbi példája a „Tune In on My Heart„, valamint az „So little Time” című felvételek, amelyekben Kenny vezeti a dalt, Jones pedig a beszélő basszust adja hozzá.

1938-ban először szólózik a Decca stúdiójában, a „I Wish You the Best of Everything” című dalban. Ez már nem a „top & bottom” formátum, ez egy ballada, ami a jellegzetes Ink Spots gitár intróját használja. Bár a lemeznek jó visszhangja, eladások tekintetében nem túl sikeres, és nem jut fel a poplistára.

1939. január 12-én az Ink Spots ismét bemegy a Decca stúdióba, hogy felvegyenek egy balladát, amelyet egy fiatal dalszerző, Jack Lawrence írt. Ez a ballada, az „If I Didn’t Care” lesz az egyik legnagyobb slágerük, amely több mint 19 millió (!) példányban kel el, és minden idők 8. legjobban fogyó kislemeze.

Ez az együttes első olyan felvétele, amely felkerül az amerikai poplistákra. Népszerűsége ellenére az „If I Didn’t Care” soha nem éri el az amerikai poplisták első helyét, több hétig a második helyen áll. Ez a stúdiófelvétel is az Ink Spots „top & bottom” formátumára készült, ahol Kenny énekli a szólót, Jones pedig a „beszélő basszust„. Ezért a felvételért minden tag 37,50 dollárt kap, azonban miután a lemezből 200.000 darabot adnak el, a Decca megsemmisíti az eredeti szerződést és a csapat további 3750 dollárt kap a felvételért. Ez a felvétel hozza el az együttest számára a világhírnevet és egyben a „top & bottom” formátumot az Ink Spots „védjegyévé” teszi.

1939-ben készült felvételeik, amelyben Charlie Fuqua jellegzetes gitárintrója, Bill Kenny tenorszólója és Hoppy Jones „beszélő basszusa” szerepel az „Address Unknown„, „My Prayer„, „Memories of You„, „I’m Gettin’ Sentimental Over You” és a „Bless You (For Being An Angel)” mind az amerikai poplisták élére kerülnek. A siker hatására további ötéves lemezszerződést kötnek a Deccával.
1940 és 1949 között Bill Kenny 45 Ink Spots-felvételéből 40-en a főszereplő énekes. Ezek a felvételek is felkerülnek az amerikai poplisták csúcsára. Az 1940-es évek első No.1 listavezető slágere a „We Three (My Echo, My Shadow and Me)” , amit 1940-ben rögzítenek.

Az 1940-es években Kenny két nagyjátékfilmben is szerepel: “The Great American Broadcast “(1941) és a “Pardon My Sarong” (1942) című Abbott és Costello filmben. 1944-ben Ella Fitzgerald csatlakozik a The Ink Spotshoz a Decca stúdióban, ahol ő és Kenny az „Into Each Life Some Rain Must Fall” című dalközösen veszik lemezre. Ez a dal az amerikai pop– és az R&B-listák No.1. első helyét éri el.

A felvétel másik oldala, az „I’m Making Believe” ugyancsak No.1 az amerikai poplistán és No.2 az R&B listán.

1945 februárjában Fitzgerald ismét összeáll a The Ink Spots-szal és így rögzítik az „I’m Beginning To See The Light” és a „That’s The Way It Is” című dalokat.


Az „I’m Beginning To See The Light” az amerikai poplistán a No.5. helyig jut. Ugyanebben az évben a The Ink Spots menedzsere, Moe Gale, Kenny növekvő vezető szerepe miatt „The Ink Spots (Featuring Bill Kenny)” néven kezdi reklámozni a kvartettet.

1946-ban az Ink Spots a „To Each His Own” című számmal az USA Pop Charts No.1. listavezető helyét szerezi meg.

Billy Reid „The Gypsy” című szerzeménye az Ink Spots legnagyobb slágere, amely 1946-ban 13 egymást követő héten keresztül maradt a No.1. listavezető pozícióban.

1948-ban a „The Ink Spots featuring Bill Kenny” fellép az első Ed Sullivan televíziós show-ban. 1949-ben Bill Kenny elkészíti újabb szólófelvételeit „Echoes” és „Land of Love” címmel a Decca Recordsnál, immár a The Ink Spots nélkül. Bár ezek Kenny szólófelvételei, a Decca úgy dönt, hogy „The Ink Spots” néven dobja a lemezeket piacra. Kenny „Echoes” című felvétele a No.24. helyet éri el az amerikai poplistán.

Az 1940-es években az Ink Spots olyan felvételekkel kerül az amerikai poplisták első öt helyezettje közé, mint a „When the Swallows Come Back to Capistrano” (No.4), a „Maybe” (No.2), a „We Three” (No.1), az „I Don’t Want to Set the World on Fire” (No. 4), „Don’t Get Around Much Anymore” (No.2), „A Lovely Way to Spend an Evening” (No.2), „Into Each Life Some Rain Must Fall” (No.1), „I’m Beginning to See the Light” (No.5), és „To Each His Own” (No.1).

1950-ben Ella Fitzgerald ismét közös felvételt készít Bill Kenny & The Ink Spots-szal. Ekkor rögzítik a „Little Small Town Girl” és az „I Still Feel The Same About You” című dalokat. Mindkettő Fitzgerald és Kenny duója. Korábbi közös munkáik inkább szólók , mint duettek, és nem tartalmaznak annyi harmonizálást, mint ez a két felvétel. 1950-ben Kenny szólófelvétele, az „If” a No. 23. helyet éri el az amerikai poplistán, de az 1949-es szólófelvételeihez hasonlóan a lemez „The Ink Spots” felirattal kerül kiadásra. 1951-ben Bill Kenny még két szólófelvételt készít: „I’m Lucky I Have You” és „I Don’t Stand a Ghost of a Chance with You„, melyeken Bobby Hackett kornettista is közreműködik. Ezek szintén szólófelvételek, amelyeket „The Ink Spots” felirattal látnak el. Ez még egyszer megtörténik 1951 októberében Bill Kenny „And Then I Prayed” és „Honest And Truly” című szólófelvételeivel, amelyeken Orville „Hoppy” Jones az általa híressé tett „beszélő basszus” szólamot adja elő.

Az utolsó Ink Spots stúdiófelvételek a „Somebody Bigger Than You And I” című gospel kompozíció és a „Do Something For Me” című blues számok , mindkettőt 1951 februárjában rögzítik.


1952-ben Charlie Fuqua, bariton énekes, gitáros és 1934 óta eredeti tag, úgy dönt, hogy elhagyja Bill Kennyt, és megalakítja saját Ink Spots együttesét. A bírósági döntés értelmében Fuquának „The ‘New’ Ink Spots” néven kellett megneveznie saját csoportját, azonban Fuqua rövid idő után elhagyja az „újat”, és így két csoport használja a „The Ink Spots” nevet. Ez konfliktushoz és zűrzavarhoz vezet. Ennek elkerülésére Kenny új nevet csapatának és „Bill Kenny & His Ink Spots” néven kezdenek el turnézni. A Bill Kenny’s Ink Spots néhány élő rádiófelvétele 1952/1953-ból máig fennmaradt. 18 évnyi The Ink Spots-tagság után Bill Kenny 1954-ben úgy dönt, hogy végleg elhagyja az együttest, kilépésének köszönhetően a The Ink Spots feloszlik.

1989-ben az Ink Spots (Bill Kenny, Charlie Fuqua, Deek Watson, Jerry Daniels és Orville Jones) bekerül a Rock and Roll Hall of Fame-be, 1999-ben pedig a Vocal Group Hall of Fame-be. Azóta, hogy az Ink Spots feloszlott, 1954-ben, jóval több mint száz olyan vokális csoport alakult, amely „The Ink Spots”-nak nevezte magát, anélkül, hogy a névhez bármilyen joguk lett volna, és anélkül, hogy az együttesnek egyetlen eredeti tagja is lett volna. Gyakran előfordult, hogy ezek a csoportok „második generációs” vagy „harmadik generációs” Ink Spotsnak vallották magukat.

(Folyt. köv.)