A spirituálétól a gospelig. 1. rész. Az afrikai gyökerek.

Barcs Endre “A spirituálétól a gospelig” c. regénye folytatásokban közölve.

A spirituálétól a gospelig. 1. rész. Az afrikai gyökerek.

A spirituálé a keresztény zene olyan műfaja, amely „tisztán és kizárólag fekete amerikaiak nemzedékeinek terméke, amely egyesítette az afrikai kulturális örökséget a rabszolgaságban való életérzés negatív élményével„. A spirituálék magukban foglalják a munkadalokat és az ültetvényes dalokat, amelyekből a blues és a gospel egyházi énekek fejlődnek ki. A XIX. században a „spirituálé” szó a néger népdalok minden alkategóriájára vonatkozott. Bár gyakran bibliai történetekben gyökereztek, a 17. századtól az 1860-as évekig rabszolgasorban élő afroamerikaiak által elszenvedett rendkívüli megpróbáltatásokat is leírták, a felszabadulás sokak számára elsősorban a rabszolgaság jellegét változtatta meg. A néger spirituálékból számos új zenei műfaj alakult ki.

Az amerikai polgárháború és a rabszolga felszabadulás előtt a spirituálék eredetileg szóbeli hagyományként terjedtek tovább nemzedékről nemzedékre, egyik rabszolga generációról a másikra. A bibliai történeteket memorizálták, majd dalra fordították, azaz rímbe szedett verset írtak belőlük. A felszabadulást követően a spirituálék szövegét már nyomtatott formában is kiadták. Az olyan együttesek, mint az 1871-ben alakult Fisk Jubilee Singers, népszerűsítették a spirituálékat, és szélesebb, sőt nemzetközi sikerhez juttatták el őket.

A Fisk Jubilee Singers egy afroamerikai a cappella együttes volt, amely a Fisk Egyetem hallgatóiból állt. Az első csoport 1871-ben szerveződött, hogy turnézzon és pénzt gyűjtsön az egyetem számára. Korai repertoárjuk főleg hagyományos spirituálékból állt, de Stephen Foster néhány dalát is énekelték. Az eredeti csoport az Egyesült Államokban a vasút útja mentén turnézott, valamint Angliában és Európában is fellépett.

2002-ben a Kongresszusi Könyvtár a “Swing Low, Sweet Chariot” című 1909-es felvételüket az Egyesült Államok Nemzeti Hangrögzítési Nyilvántartásába való felvétellel honorálta. 2008-ban National Medal of Arts kitüntetést kaptak. Róluk majd történetünk során majd részletesen is szólunk.

A nagyobb hangstúdiók eleinte csak fehér zenészeket vettek fel, akik a feketéktől átvett spirituálékat és azok származékait adták elő. Ez Mamie Smith 1920-ban elért kereskedelmi sikerével megváltozott. Mamie Smith egy vaudeville-énekesnő, táncos, zongorista és színésznő volt. Vaudeville-énekesnőként több stílusban is megmutatta magát, a többi között jazzben és bluesban. 1920-ban a blues történetébe lépett be, mint az első afroamerikai művész, aki énekes bluesfelvételeket készített.

Smith 1920. február 14-én rögzíti a „That Thing Called Love” és a „You Can’t Keep a Good Man Down” című dalokat a New York-i Okeh lemezkiadó számára. Ezt az tette lehetővé, hogy az afroamerikai dalszerző és zenekarvezető Perry Bradford képes volt meggyőzni Fred Hagart-ot, hogy törje át a színhatárt és nyisson a fekete zenei felvételek felé. Az Okeh Records számos ikonikus dalt rögzített fekete zenészektől. Bár ez volt az első felvétel, amelyet fekete bluesénekes készített, a kísérőzenészek mind fehérek voltak. Hagar fenyegetéseket kapott északi és déli Ku-Klux- Klan csoportoktól, bojkottálták is a céget, mivel fekete énekessel merészelt felvételt készíteni. A fenyegetések ellenére a lemez kereskedelmi siker lett, és megnyitotta az utat több fekete zenész számára a lemezfelvételek előtt.


Smith legnagyobb slágerét 1920. augusztus 10-én rögzítette, amikor egy sor Perry Bradford által írt dalt vett fel, köztük a „Crazy Blues„-t és az „It’s Right Here for You (If You Don’t Get It, ‘Tain’t No Fault of Mine)„-t, szintén az Okeh Records számára. Ezekből a felvételekből egymillió példányt adtak el kevesebb mint egy év alatt. Leginkább afroamerikaiak vásárolták, és ezzel a „faji lemezek” eladásai ugrásszerűen megnőttek. 1994-ben történelmi jelentősége miatt a „Crazy Blues„-t felvették a Grammy Hall of Fame-be, 2005-ben pedig beválasztották a Kongresszusi Könyvtár Nemzeti Hangrögzítési Nyilvántartásába.


Bár más afroamerikaiak már korábban is készítettek felvételeket, mint például George W. Johnson az 1890-es években, ők olyan zenét adtak elő, amely az európai-amerikai közönség körében jelentős rajongótáborral rendelkezett. Smith lemezének sikere arra ösztönözte a lemezkiadókat, hogy más bluesénekesnők felvételére is törekedjenek, és ezzel megkezdődött a ma klasszikus női bluesként ismert korszak.

1920-tól kezdve a kereskedelmi hanglemezipar növelte a spirituálék kiadását. Fekete zeneszerzők, Harry Burleigh és R. Nathaniel Dett „új repertoárt teremtettek a koncertszínpadra” azzal, hogy nyugati klasszikus műveltségüket a spirituálékra alkalmazták. Bár a spirituálé dalok témáját elsődlegesen „rabszolgasorban élő emberek körülhatárolt közössége” adta, idővel a spirituálé az Egyesült Államok első „jellegzetes” zenéjeként vált ismertté.
A New Grove Dictionary of Music and Musicians – az egyik legnagyobb zenei és zenészekre vonatkozó referenciamű, a „spirituális éneket”

„az afroamerikaiak által és számukra létrehozott, a szóbeli hagyományból származó szakrális énekek egyik típusaként írja le említve, hogy”bár pontos eredete ismeretlen, a spirituálék a 19. század elejére műfajként azonosíthatóvá váltak.”

Maga a „spirituálé” kifejezés egy 19. századi szó, „amelyet az Amerikában élő afrikai rabszolgák által alkotott, vallásos szövegű dalokra használnak.” A rabszolga dalok első kiadott könyvében szerepel először a “spirituálé” kifejezés .

A 400 éven át tartó transzatlanti rabszolga-kereskedelem az emberiség feljegyzett történelmének legnagyobb és legembertelenebb kényszermigrációja, amikor a legtöbb embert a nyugat-afrikai partokról kényszerrel vitték Amerikába. 1501 és 1867 között körülbelül „12. 5 millió afrikait” raboltak el és kényszerítettek rabszolgasorba „szinte minden atlanti-óceáni partvidékkel rendelkező országból”. Mintegy 35 000 rabszolgatartó útról készült feljegyzés. A rabszolga-kereskedelmen keresztül elszállított afrikaiak mintegy 6%-a érkezett az Egyesült Államokba a gyarmati korszak előtt és után. Ezen afrikaiak többsége a nyugat-afrikai rabszolgatartó partvidékről származott.

Az Egyesült Államok Kongresszusa 1808-ban betiltotta a nemzetközi szabadkereskedelmet, de nem magát a rabszolgaságot. Az Egyesült Államokban a rabszolgaság különbözött nagyban különbözött más régióik rabszolgasorsától, például Nyugat-Indiában, Holland-Guyana és Brazília területén, ahová a rabszolga-kereskedelem részeként a rabszolgává tett afrikaiak többségét küldték. Az Egyesült Államokban több mint másfél évszázadon keresztül a rabszolga népesség nagymértékű és tartós természetes növekedése volt tapasztalható – a számok az 1860-as években a hazai rabszolga-kereskedelem végére csaknem megháromszorozódtak. Ebben az időszakban körülbelül 1,2 millió férfi, nő és gyermek rabszolgát tartottak számon, akiknek túlnyomó többsége Amerikában született. A házastársakat elválasztották egymástól, a szülőket pedig elválasztották gyermekeiktől. 1850-re a legtöbb rabszolga afroamerikai harmadik, negyedik vagy ötödik generációs amerikai volt. Az 1800-as években a Brit Nyugat-Indiákon és Brazíliában a rabszolgák többsége Afrikában született, míg az Egyesült Államokban több generációnyira voltak Afrikától távol.

A rabszolgaság intézménye az amerikai polgárháború befejeztével, 1865-ben szűnt csak meg végleg. Az első rabszolgasorban élő afrikaiak 1526-ban érkeztek az Egyesült Államok területére, a mai Winyah-öbölben, Dél-Karolinában kötöttek ki a San Miguel de Gualdape nevű, rövid életű kolóniában. Ők voltak az elsők, akik rabszolgalázadást szerveztek. 1619-ben az első rabszolgahajó húsz embert szállított a nyugat-közép-afrikai Kongó királyságból a mai Mexikó területére, ahol rabszolgasorban éltek.

A rizsültetvényeken rabszolgasorba taszított gullah nép leszármazottai dolgoztak – akiknek származási országa Sierra Leone – egyedülállóak voltak, mert a Dél-Karolina partjainál lévő szigeteken sokkal elszigeteltebbek voltak. A gullah spirituálékat kreol nyelven éneklik, amelyet az afroamerikai vernakuláris angol befolyásolt, az afrikai szavak többsége pedig az akan, yoruba és igbo nyelvekből származik.

Hansonia Caldwell, az “African American music, spirituals: the fundamental communal music of Black Americans” című könyv szerzője szerint a spirituálék

életben tartották az afrikaiakat, amikor rabszolgasorban voltak.

A szerző „kóddaloknak” nevezi ezeket a dalokat, amelyek leírják a menekülés útját, mint a „Follow the Drinkin’ Gourd” c. dal.

Amikor a rabszolgák meghallották „Go Down Moses” c. dalt, tudták, hogy a Harriet Tubman a környékre jön. Tubman maga is rabszolga volt, iszonyatos sorsnak alávetve, férjhezmenetele után számos rabszolgának segített a szökésben. A polgárháborúban szakácsnőként és ápolónőként szolgált, miközben kém volt. Tehát a daloknak a néger közösségek számára üzenet értéke volt, ez helyettesítette sok esetben a titkos hírszolgálatot.

1867-ben megjelent az első spirituálékat tartalmazó összeállítás „Slave Songbook” címmel. 1867-ben a könyv előszavában az egyik társszerző, William Francis Allen azt írja, hogy szinte lehetetlen nyomtatásban közvetíteni a spirituálékat, mert az afroamerikai hangok utánozhatatlanok ,

intonációi és finom variációi” miatt, ahol „egyetlen énekest” sem lehet „papíron reprodukálni”. Allen az első, aki leíra az olyan dalokat , mint az „I can’t stay behind, my Lord”, vagy a „Turn, sinner, turn O!”, amelyek „bonyolult kiáltások”, nincsenek énekszólamok, és nincs két énekes, „aki látszólag ugyanazt énekné”. A vezető „énekes kezdi az egyes versszakok szavait, gyakran improvizálva, és a többiek, akik „bázisnak” nevezik őt, belecsapnak a refrénbe, vagy akár a szólóba is bekapcsolódnak, ha a szavak ismerősek.

A spirituálék az afrikai rabszolgák túlélési eszközei voltak, az afrikai rabszolgák a spirituáléknak köszönhetően maradtak életben, mivel „áténekelték sok problémájukat„, megteremtve saját „kommunikációs módjukat„. A rabszolgák számos új hangszert hoztak Amerikába: a csontokat, a test ütőhangszereket és a különböző neveken bania, banju vagy banjar nevű hangszert, amely a bendzsó elődje volt, de bundok nélkül. Afrikából hoztak magukkal olyan régóta fennálló vallási hagyományokat, amelyek a történetmesélés fontosságát hangsúlyozták.
(Folyt. köv)