A nyomok a rock ‘n’ roll-hoz vezetnek 50. rész. A Mills Brothers.

Heti rendszerességgel, folytatásokban közöljük Barcs Endre “A nyomok a Rock and Roll-hoz vezetnek” c. korábban eddig még ki nem adott rocktörténeti könyvét.

A nyomok a rock ‘n’ roll-hoz vezetnek 50. rész. A Mills Brothers
Doo Wop sorozat 7. rész.

A Mills Brothers énekegyüttest nehéz besorolni. Vallásos gospel dalaikat tekintve, kezelhetnénk csupán gospel kvartettnek, csakhogy a populáris és jazz felvételei alapján az együttes ennél sokkal több, mondhatni az első fekete énekegyüttes, amelyik minden könnyűzenei kategóriában maradandót alkotott és klasszikussá vált. Az eredetileg Four Kings of Harmony néven alakult amerikai jazz és tradicionális pop énekes kvartett fennállása során több mint 2000 felvételt készített, amelyekből több mint 50 millió példányt adtak el, és legalább három tucat aranylemezt szereztek.

A Mills Brothers tagjai voltak az első afroamerikai művészek, akiknek saját műsoruk volt a nemzeti rádióban (1930-ban a CBS-en); szerepeltek filmekben és ők voltak az elsők, akik 1943-ban a Billboard kislemezlistán első helyezést értek el a „Paper Doll” című számmal. 1998-ban felvették őket a Vocal Group Hall of Fame-be.

Mills Brothers együttes tagjai valóban testvérek voltak, egy kilencgyermekes családban születtek az Ohio állambeli Piquában. A kvartett tagjai Donald (vezető tenor ének, 1915. április 29. – 1999. november 13.), Herbert (tenor ének, 1912. április 2. – 1989. április 12.), Harry (bariton ének, 1913. augusztus 9. – 1982. június 28.) és John Jr. voltak. (gitár, nagybőgő, ének; 1910. október 19. – 1936. január 23.).

Apjuk, John Hutchinson Mills borbély volt, saját üzlettel és borbélykvartettel, vagyis a fiúk az éneklés szeretetét édesapjuktól örökölték.

Ahogy a fiúk idősebbek lettek, énekelni kezdtek a Cyrene Afrikai Metodista Episzkopális Egyház kórusában és a Park Avenue Baptista Egyházban, Piquában. A Spring Street Grammar Schoolban tartott órák után apjuk borbélyüzlete előtt vagy a sarkon gyűltek össze, hogy fellépjenek.

Beneveztek egy amatőr versenyre, amit a May’s Operaházban rendeztek, de a színpadon Harry rájött, hogy útközben elvesztette a kazoo-ját. Úgy improvizált, hogy a kezét a szája elé csavarta, és a trombita hangját utánozta. A testvéreknek annyira megtetszett az ötlet, hogy beépítették a műsorukba. John, a basszusgitáros énekes a tubát utánozta. Harry, a bariton, a trombitát imitálta, Herbert lett a második trombita, Donald pedig a harsona. John ukulelén, majd gitáron kísérte a négyszólamú harmóniát. Gyakorolták a rádióban hallott zenekarok utánzását.

1928-ban, azt követően, hogy a piquai May’s Opera House-ban felléptek, a testvérek megbízást kaptak és elkísérték a Harold Greenameyer Bandet Cincinnatiba a WLW rádióállomáson zajló meghallgatására.

Az együttes a Mills testvérekkel szerette volna bebiztosítani, hogy megkapják a szerződést. A meghallgatás úgy alakult, hogy az állomás nem vette fel a zenekart, de a Mills testvéreket igen. Seger Ellis, a WLW Cincinnati DJ-je segítségével helyi rádiós sztárok lettek és a nagy áttörést akkor aratták, amikor Duke Ellington és zenekara fellépett Cincinnatiben. A fiatalok gyorsan kihasználták az alkalmat és bemutatták tudásukat Duke-nak, akit elbűvölt a fiúk tehetsége és nyomban felhívta Tommy Rockwellt az Okeh Recordsnál, aki leszerződtette őket, és New Yorkba vitte az együttest.

1930 szeptemberében Ralph Wonders arra kérte William S. Paley-t, a New York-i CBS rádió műsorvezetőjét, hogy kapcsolja be az irodai hangszórót, és hallgassa meg négy fiatalembert, aki meghallgatásra jelentkezett. A meghallgatáson ők voltak a „The Mills Brothers„, de korábban sok más néven is ismerték őket. „The Steamboat Four” néven is hirdették őket, a vasárnapi rádióműsorokban „Négy fiú és egy gitár” néven szerepeltek. Amikor Paley meghallotta a éneküket, azonnal lerohant a földszintre és nem engedte el őket, sőt, azonnal műsorra tűzte őket. Másnap a Mills Brothers hároméves szerződést írt alá, és ők lettek az első afroamerikaiak, akiknek saját országos műsoruk volt a rádióban.

Első felvételük a Brunswick Records számára az Original Dixieland Jass Band „Tiger Rag” című standardjének feldolgozása országos bestseller lett, és a No. 1. A Harry DaCosta által írt szöveggel ellátott változat több mint egymillió példányban kelt el, és az RIAA aranylemezzel tüntette ki.

További slágerek következtek – „Goodbye Blues„, a főcímdaluk, „Nobody’s Sweetheart„, „Ole Rockin’ Chair„, „Lazy River„, „How’m I Doin’” és mások. A Brunswicknél maradtak 1934 végéig, amikor a Deccához szerződtek át, ahol az 1950-es évekig maradtak. Az összes Brunswick lemezükön, valamint a korai Deccákon a kiadó azt írta:

Ezen a felvételen egy gitáron kívül semmilyen hangszert vagy mechanikus eszközt nem használtak. Minden hangszer utánzat szájjal történt.

1930-1931-ben nagy sikert arattak a CBS műsorán, különösen akkor, amikor a Rudy Vallee által vezetett népszerű The Fleischmann’s Yeast Hour című műsorban szerepeltek. 1932 és 1933 között volt egy rádiós sorozatuk, amelyben ismét „Négy fiú és egy gitár” néven szerepeltek.

Műsoruk előtt a bemondók elmagyarázták a hallgatóknak, hogy az egyetlen hangszer a gitár, mivel az énekhatások miatt sok hallgató azt hitte, hogy rézfúvós hangszerek. A testvéreket a Standard Oil, a Procter & Gamble, a Crisco és a Crosley Radio szponzorálta.

Ebben az időben a filmesek is felfigyeltek rájuk, filmekben kezdtek szerepelni. Az első, “The Big Broadcast“(Paramount Pictures, 1932) egy all-star rádió revü volt, amelyben Bing Crosby, Cab Calloway és a Boswell Sisters szerepelt. Három „pattogó labdás” rajzfilm rövidfilmet is készítettek a Fleischer Brothers számára.

1933 és 1935 között a testvérek Bing Crosbyval együtt szerepeltek a Woodbury Soap által szponzorált műsorban, a Bing Crosby Entertains című showban. Összesen 27 alkalommal szerepeltek a CBS rádióműsorban. A „Lazy Bones„, „Sweet Sue„, „Lulu’s Back In Town„, „Bye-Bye Blackbird„, „Sleepy Head” és „Shoe Shine Boy” című klasszikusaikat ezekben az években rögzítették. Filmszerepeik között volt a Twenty Million Sweethearts (Warner Brothers, 1934), az Operator 13 (MGM, 1934) és a Broadway Gondolier (Warner Brothers, 1935).

1934-ben a The Mills Brothers voltak az első afroamerikaiak, akik brit királyi család előtt tartottak előadást. A Regal Színházban léptek fel egy különleges közönség előtt: V. György király és Mária királynő előtt Angliában. Az angliai fellépés közben John Jr. megbetegedett és 1936 elején meg is halt. John C. Mills hirtelen halála csapást mért az összetartó testvérekre, és majdnem feloszlatták a társulatot. Szerencsére édesapjuk átvette fia szerepét, és az együttes népszerűségvesztés nélkül folytatta (bár szükség volt egy külsős gitáros alkalmazására).

Többnyire a hot-jazz stílusban folytatták, nagy hangsúlyt fektetve a scat-éneklésre és a hangszeres imitációkra, és olyan előadókkal készítettek lemezeket, mint Louis Armstrong, Duke Ellington, Ella Fitzgerald és a Boswell Sisters. Az 1940-es évek közepén elhagyták a hangszeres imitációkat, és egy hagyományosabb énekegyüttessé váltak, amelyet egy rendes ritmusszekció vagy egy zenekar támogatott.

Későbbi slágereik közé tartozott a „You Always Hurt the One You Love” (1944),

a „Glow Worm” (1952)

és az „Opus One” (1952).

A csoport 1939-ig figyelemre méltó sikereket ért el Európában. Herbert így emlékezett erre vissza egy interjúban.

Három nappal azelőtt hagytuk el Angliát, hogy Németországnak hadat üzentek, és az egyetlen hajó, amivel el tudtunk jutni, Ausztráliába vezetett. Ettől kezdve a tengerentúlon voltunk, kivéve két hónapot 1940-ben, aztán átmentünk Dél-Amerikába. Csak 1941-ben jöttünk vissza az USA-ba. Közben jöttek a “Tintafoltok” (Ink Spots), és az emberek úgyszólván elfelejtettek minket.

Az ifjabb John halála és az Államokba való visszatérésük közötti időszakban újra felvették a „Lazy River„-t. Ezt követte a „Someday You’ll Want Me to Want You„, a „Swing Is the Thing„, a „Long About Midnight„, az „Organ Grinder’s Swing” és a „The Song is Ended„. Tisztelegtek Duke Ellington előtt a „Caravan” című dalának swing verziójával, majd egy sor klasszikus felvételt készítettek; a „South of the Border„, amelyet egy dél-amerikai turné során adtak elő, valamint az „Ain’t Misbehavin’„, „It Don’t Mean a Thing„, „Jeepers Creepers„, „Three Little Fishies” és a „Basin Street Blues” című dalokat. 1941-ben Dél- Afrikában turnéztak.

Ebben a korszakban volt egy rövid időszak, amikor az együttes egy nem családi énekessel lépett fel. Gene Smith egy éven keresztül helyettesítő énekesként szolgált, amikor Harryt besorozták a hadseregbe. Bár Smith szólóéneklése nem különösebben hasonlított az együttes megszokott hangzásához, a negyedik testvér visszatéréséig jól harmonizált. Smith feltűnik a Mills Brothers számos filmes szereplésében is.

Visszatérve az Államokba, a testvérek nagyon vágytak egy slágerre, és 1943-ban felvették az „I’ll be Around” című dalt.

Donald Mills a „Paper Doll„-t választotta a lemez B-oldalának. Az „I’ll Be Around” sláger lett, majd egy lemezlovas megfordította a lemezt. A tizenöt perc alatt felvett „Paper Doll” hatmillió példányban kelt el, és az együttes legnagyobb slágere lett.

Az ötvenes években a rock and roll felemelkedése aligha csökkentette a Mills Brothers népszerűségét. A „Glow Worm” 1952-ben a második helyre ugrott a poplistán. Az „Opus One„, a Tommy Dorsey-sláger aktualizált változata hamarosan szintén felkerült a listákra, majd a „You’re Nobody till Somebody Loves You„, a „The Jones Boy„, a „Yellow Bird„, a „Standing on the Corner” és a „If I Had My Way” következett. 1953 januárjában a szám a brit kislemezlistán a No. 10. helyen végzett. 1953 januárjában ez volt a Mills Brothers ötödik milliós eladású lemeze.

1956-ban idősebb John 68 éves korában abbahagyta a turnézást az együttessel. Ugyanebben az évben a Mills Brothers trióként gyakori vendége volt a televíziós talkshow-knak és varietéműsoroknak. Miután elhagyták a Deccát, a Dot Recordshoz szerződtek. A rock and roll korszakban is gyakran szerepeltek országos televíziós műsorokban, így a “The Jack Benny Show”-ban, a “Perry Como Show”-ban, a “Tonight Show”-ban, és a “Hollywood Palac” c. műsorban. E mellett színházakban és klubokban léptek fel, és évente negyven hetet turnéztak.

Az 1958-as slágerük a „Get a Job” a The Silhouettes együttes sikerének feldolgozása. 1958-ban a „Yellow Bird„-del két évvel azelőtti felvételével jutottak fel a slágerlistákra. A „Yellow Bird„-del két évvel később Arthur Lyman Top Ten slágert ért el. A Carson Parks által írt és 1968-ban felvett „Cab Driver” volt az utolsó slágerük (No. 23 Pop, No. 3 Easy Listening lista).

A Mills Brothers ötvenedik évfordulóját a showbizniszben 1976-ban egy tiszteletadással ünnepelték a Los Angeles-i Dorothy Chandler Pavilionban, amelynek házigazdája Bing Crosby volt. Ekkor Harry már majdnem vak volt cukorbetegsége miatt.

Herbert, Harry és Donald trióként folytatták a fellépéseket, egészen Harry 1982-ben bekövetkezett haláláig. 1982-ben Herbert és Donald folytatták duóban, Herbert 1989-ben bekövetkezett haláláig, majd Donald a fiával, John II-vel kezdett el fellépni.

1998-ban a Recording Academy elismerte a Mills család hozzájárulását a könnyűzenéhez, amikor Donaldnak, mint az egyetlen túlélő tagnak, Grammy-díjat adományozott az életműért.

Donald 1999. november 13-án tüdőgyulladásban bekövetkezett halála után John II lett a következő családtag, aki „The Mills Brothers” néven turnézott Elmer Hopperrel, aki korábban Paul Robi’s Platters frontembereként énekelt. Időnként csatlakozott hozzájuk John II legidősebb testvére, Don Mills, Jr.

(Folyt. köv.)