Az amerikai country zene története. 15. rész. A Light Crust Doughboys western swing zenekar.

Barcs Endre “Az amerikai country zene története.” c. regénye folytatásokban közölve.

Az amerikai country zene története. 15. rész. A Light Crust Doughboys western swing zenekar, amelyben a világ legjobb country zenészei játszottak.

Ennek a zenekarnak a története a zene, a politika, a kitartás, az elkötelezettség, a tehetség és a szerencse története. Ez egy olyan texasi történet, amelyet minden texasi büszkén mesélhet majd nemzedékről nemzedékre. Ez egy olyan történet, amellyel mindenki személyesen is azonosulni tud, és a happy endek sorozata, annak a sok kihívásnak ellenére, amellyel minden sikeres szervezet találkozik a csúcsra vezető útja során.

A „Western Swing királyaként” elhíresült James Robert (Jim Rob) „Bob” Wills 1905. március 6-án születik a texasi Limestone megyében, zenészcsaládban. Fiatalon, amikor hegedül, Wills kénytelen az egész vonót használni (nem csak a felső végét, mint a bontott hegedűsök), amivel kifejleszti a hosszú vonó technikáját. 1913-ban a család Nyugat-Texasban él és a fiatal Wills az apjával együtt különféle hétvégi táncmulatságokon játszik. 1929-ben Wills Fort Worthbe költözik, ahol egy “fekete arcú” minstrel show-ban lép fel. A minstrel show-ban csatlakozik hozzá Herman Arnspiger gitáros. Miközben Fort Worthben különböző házi bálokon játszanak, Milton Brown szivarárus hozzájuk csapódik, mint énekes. Ők hárman lesznek az eredeti Light Crust Doughboys magja.

Az ifjú Bob Wills

1931-ben Bob Wills zenekart bemutatja a Burrus Mill Flour Company lisztgyárnak és kéri, hogy a cég támogassa őket. A cégnek megtetszik az együttes és ezzel elkezdődik az amerikai country egyik dicsőséges korszaka. Bob Wills és zenekara, a The Light Crust Doughboys vezeti be a texasi western swing zenei műfaját. Bár a többi nagy country „big band” többsége a lisztgyárral együtt eltűnik az idők folyamán, a The Light Crust Doughboys mind a mai napig koncertezik, felvételeket készít és rádióműsorokban szerepelnek, így az együttes története több mint háromnegyed évszázadot ölel fel.

A Burrus Mill elnöke, W. Lee „Pappy” O’Daniel össze akarja kapcsolni a rádiót és a reklámot, hogy népszerűsítse a cég Light Crust elnevezésű lisztjét. Így O’Daniel a zenekarral utazik a turnékra, hogy élőben, a színpadról népszerűsítse gyára termékét. Ezekkel a “fellépésekkel” olyan népszerűségre tesz szert, hogy politikai ambíciói lesznek, amihez az együttest ugródeszkájaként használja fel.

W. Lee „Pappy” O’Daniel

Arról, hogy a Doughboys pontosan mikor és melyik rádióállomáson kezd el rádiózni, a mai napig nincs egyetértés, de általánosan elfogadott, hogy 1931 januárjában a zenekar a Fort Worth-i KFJZ-AM-en kezd el játszani. Első adásaikban az állomáson egy szomorú börtöndal, a „Twenty-One Years” és egy népszerű hegedűdal, a „Chicken Reel” szerepel. Rádiós védjegyükké válik, amikor Truett Kimzey bemondó-hangmérnök bemutatja őket:

Hölgyeim és uraim, a Light Crust Doughboys élő adásban van.

Ezután a Doughboys elénekelte a főcímdalát, amely így kezdődött:

Figyeljen mindenki, közelről és távolról, ha tudni akarjátok, kik vagyunk. Mi vagyunk a Light Crust Doughboys a Burrus Millből.

Ez olyan jól sikerült, hogy ez lett a Doughboys állandó köszöntése. O’Danielt annyira lenyűgözi a zenekar rajongótábora, hogy megszervez egy rádióállomás-hálózatot, amely egész Texasban és Oklahoma nagy részén közvetíti a Doughboys-t. Az 1934-ben megalakuló Texas Quality Group Network olyan rádióállomásokat foglal magában, mint a WBAP, Fort Worth; a WFAA, Dallas; a WOAI, San Antonio; a KPRC, Houston; és a KOMA, Oklahoma City. A műsor a délnyugat egyik legnépszerűbb rádióműsora lesz.

Bár a Doughboys korai rádiós szerepléseit jól fogadják, a rádió reklámcélú felhasználásának gondolata még új és O’Daniel nem elégedett a zenekar működésével. Állítólag nem tetszik neki a zenekar „hillbilly zenéje” és legalább egyszer dühében lemondja az adást, bár ezt a lépését szinte azonnal megbánja, és nyomban visszahívaja őket. Eleinte heti 7,50 dollárt fizet a zenekar tagjainak, de ezért az összegért azt is megköveteli, hogy a zenélés mellett „rendes” munkát végezzenek a malomban. Wills teherautót vezet, Arnspiger a dokkban dolgozik lisztet rakodva, Brown pedig eladó a boltban. Néhány hét brutálisan hosszú napok után a zenekar tagjai abbahagyhatják végre a „rendes” munkájukat, de O’Daniel megkövetelte tőlük, hogy a malomban kialakított új próbateremben napi nyolc órát dolgozzanak a zenén. A zenekar végül azzal nyeri meg O’Daniel jóindulatát, hogy megkérik, legyen a műsorvezetőjük az adás során.

A Doughboys 1931 márciusában kezd igazán beindulni, amikor bérelnek egy buszt a texasi Galvestonban, hogy fellépjenek egy pékkongresszuson. A zenekar a buszban hangosítót szerel és az út menti megállókban rögtönzött koncerteket adnak nagy tömegek előtt.

O’Daniel lenyűgözve vásárol egy hétüléses Packardot, amit plakátokkal szerel fel, amelyeken arra szólítja fel az embereket, hogy egyenek több kenyeret. 1933-ban, a Fort Worth-i Kereskedelmi Kamara jószolgálati turnéja során Truett Kimzey, a rádióállomás hangmérnöke, aki korábban általában „ceremóniamesterként” kísérte a zenekart, nem tud elszakadni az állomástól. O’Daniel helyettesíti őt, méghozzá nagy sikerrel. O’Daniel született tehetség a show művészetben és a promócióban és a tömegek imádják őt, olyannyira, hogy politikai hírnévre tesz szert. Texasi kormányzó és amerikai szenátor lesz és az egyetlen politikus, aki valaha is legyőzte Lyndon Johnsont. Maga O’Daniel úgy gondolta, hogy leginkább a The Light Crust Doughboys, a zenetörténet egyik legnépszerűbb zenekarának megalapításáért emlékeznek csupán rá.

1933 szeptemberében Wills kilép a Doughboysból és saját zenekart alapít a texasi Wacoban. Rábeszéli Duncant, testvérét, Johnnie Lee Wills-t és annak két testvérét, Kermit és June Whalin-t, hogy szintén hagyják el Fort Worth-t. Everett Stover trombitás elkezd velük játszani és O. W. Mayo lesz a zenekar menedzsere. W. Lee O’Daniel azonban pert indít ellenük, amelyben kártérítést követel, mert Wills úgy reklámozta a zenekarát, hogy „Ex- Lightcrust Doughboys„. 1934 januárjában Wills úgy dönt, hogy elköltözik, és Oklahoma Citybe és a WKY rádióhoz szerződik. O’Daniel ismét zaklatja a zenekart. Beígéri az WKY rádióállomás tulajdonosának, hogy műsoridőt vásárol náluk, amennyiben megszüntetik Wills műsorát, amit a rádióállomás meg is tesz.
Wills és Mayo úgy dönt, hogy továbbáll és megpróbálkoznak Tulsában a KVOO-val, egy 25 000 wattos rádióállomással. 1934. február 9-én éjfélkor egyórás próba adást játszanak és akkora a sikerük, hogy és napi félórás műsort kapnak. Ekkor O’Daniel megpróbálta megvásárolni a KVOO műsoridejét, ezúttal azonban nem jár sikerrel, állomás elutasítja O’ Daniel ajánlatát és azt, hogy Wills műsorát töröljék. A KVOO és Tulsa a western swing hangja lesz. Wills a Texas Playboys nevet kezdi használni. Bob Wills, Johnnie Lee Wills, Tommy Duncan, June és Kermit Whalin, Everett Stover, Son Lansford és O. W. Mayo alkotják az eredeti Texas Playboys-t.

Bob Wills és a Texas Playboys

1935-ben a tulsai Cain’s Ballroomot teszik meg főhadiszállásukká, ahonnan hétfőtől szombatig közvetítik déli műsorukat, valamint csütörtök és szombat esti tánc műsorukat. A zenekar kürtökkel egészül ki és 1940-re a Playboy-szervezet olyan méretűvé növi ki magát, mint bármelyik big band swing zenekar az országban. A több mint háromezer dalból álló repertoárral Bob Wills és a Texas Playboys legendává válik.

1940-ben Wills és a zenekar néhány tagja filmet forgat Tex Ritterrel “Take Me Back to Oklahoma” címmel.

1942 júliusában Wills minden tulsai tevékenységét átadja Johnnie Lee Willsnek. Ekkor a Texas Playboys átköltözik Kaliforniába, ahol még számos filmben szerepel. A második világháború szétzilálja a Playboys szervezetét, és amikor Bob Wills újjászervezi együttesét, elsősorban vonós hangszereket használ. 1948-ban kirúgja Tommy Duncant, ezért egyikük sem élvezi újra a korábbi évek sikereit. Ahogy a big-band korszak elhalványul, Wills csökkenti az együttes létszámát. Sacramentóból Oklahoma Citybe, majd végül Texasba teszi át a székhelyét, de soha nem nyeri vissza azt a pozíciót, amellyel Tulsában rendelkezett.

1958-ban Bob Wills átvszi Johnnie Lee Wills tulsai zenekarát, és délnyugati turnékat indít. 1960-ban rövid időre újra összeállt Duncannal, hogy felvételeket készítsen és néhány személyes fellépést tartson. Wills hamarosan visszatér ahhoz a szokásához, hogy helyi zenekarokat használjon fellépéseihez. Mivel az évtized során nagyon sok helyi együttest alkalmaz, számos zenész állítja, hogy dolgozott vele. Bob Wills 1975. május 13-án hal meg, és Tulsában temették el szülei és testvérei mellé. Wills és a Texas Playboys zenekar tagjai a zeneiparban eltöltött több mint ötven év alatt számos felvételt készítettek, köztük olyan klasszikusokat, mint a „Take Me Back to Tulsa„, a „Faded Love” és a „San Antonio Rose„.



És immár hátrahagyva Bob Willis sorsát, térjünk vissza az eredeti Doughboys együtteshez, amelynek alapító tagjai már 1932-ben kezdik elhagyni a zenekart. Brown még ebben az évben elhagyja a a zenekart, hogy megalakítsa a Musical Brownies-t. 1933-ban O’Danielnek ki kellett rúgnia Wills-t, mert az adásokból kimarad, különösen az ivás miatt. Wills ekkor szervezi meg a Playboys-t Waco-ban.

1933 októberében O’Daniel a Doughboys új és tehetséges csapatát Chicagóba viszi, hogy a Vocalion (később Columbia) Records lemezkiadónál felvételeket készítsenek. A Vocalionnál megjelent lemezeik között a sikeresebbek a “Texas breakdown/Doughboy rag”, a “Memories of Jimmy Rodgers/I want somebody to cry over me”, “They baptised sister Lucy/ Thirty first street blues”, “Million dollar smile/Old Joe Clark” valamint az 1936-ban kiadott “My blue heaven”.


1935-ben, amikor a Burrus Mill egy sor vita után kirúgja, O’Daniel megalapítja saját zenekarát, a Hillbilly Boys-t és saját lisztgyártó cégét, a Hillbilly Flour-t. O’Daniel ezt a zenekart is politikai céljaira használja fel 1938-as sikeres kormányzói kampányában.

Az 1935 és a második világháború közötti évek a legsikeresebbek a Doughboys hosszú történetében. 1937-re a western swing történetének legjobb zenészei közül néhányan csatlakoznak a zenekarhoz. Például Kenneth Pitts és Clifford Gross hegedűsök. A ritmusszekció ekkor Dick Reinhart, gitár; Marvin (Smokey) Montgomery, tenor bendzsó; Ramon DeArman, basszusgitár; és John (Knocky) Parker, zongora. Muryel Campbell játszik szólógitáron. Különböző alkalmakkor Cecil Brower hegedül. A Light Crust Doughboys szinte a kezdetektől fogva sikeres lemezkarriert fut be; a Fort Worth–Dallas-i térségben minden más hegedűs zenekar lemezeit felülmúlják. A rádiós népszerűségüknek sok köze van a lemezfelvételi sikereikhez, ugyanis a rádióműsorok népszerűsítik lemezeiket. Az 1940-es évekre a Light Crust Doughboys felvételeit és élő felvételeit több mint 170 rádióállomás sugározza délen és délnyugaton. Nem lehet tudni, hogy hány millió ember hallhatja adásukat. Bár a Doughboys jó, táncolható country-t játszik, a zenekar alapvetően show zenekar, amelynek célja a szórakoztatás. Műsoraik elterelik a hallgatók figyelmét az 1930-as évek gazdasági problémáiról, és vidámságot visznek az életükbe.

A második világháború első hónapjaiban a zenekar tagjai a fegyveres erőkhöz vonulnak be vagy a háborúval kapcsolatos iparágakba mennek dolgozni. 1942-ben Burrus Mill befejezi a Doughboys rádióműsorát. A lisztgyár 1946-ban újjászervezi a zenekart, de az adások már soha nem lesznek olyan vonzóak, mint a háború előtti években. A vállalat különböző kísérletekkel próbálkozik, még Hank Thompsont és Slim Whitmant is felfogadja abban a reményben, hogy valahogyan meg tudják menteni a rádióműsort. 1950-re azonban megkezdődik a televízió kora és a rádió dominanciája véget ér.
A rádióműsor, amelyet a texasiak 1931 óta élvezhettek, ezzel együtt eltűnik. A Light Crust Doughboys nincs többé „adásban”, de az együttes megszűnése csak látszólagos volt, mert az 1960-as években a Doughboys zenéje újjáéled. 1959-től kezdve 34 nagylemezük jelenik meg, közöttük nemcsak új, hanem a harmincas években felvett anyagokkal, így pl. 1990-ben az “1936 Western swing alive”, 1993-ban a “Texas Swing”c. nagylemez vagy az 1994-ben kiadott “Yesterday and today”, amely lemezt e sorok írója 1996-ban Washingtonban, a Smithsonian múzeumban vásárolt meg.

1973-ban a zenekar tagjai részt vesznek Bob Wills utolsó dallasi felvételén, a “For the Last Time” című albumon. A következő évtizedekben a vezető Smokey Montgomery valamilyen formában tovább működteti a zenekart. Az 1980-as évek végén a Light Crust Doughboys az első együttes, amelyet beiktatnak a Texas Western Swing Hall of Fame-be. Az 1990-es években a Doughboys folytatja a zenélést és igyekszik új közönséghez juttatni. Az 1990-es évek végére a Doughboys gospelzenét is felvesz James Blackwood-dal a dallasi Greenhaw független lemezkiadónál. A zenekar 2003-ban Grammy-díjat nyer a “We Called Him Mr. Gospel Music” című CD-n végzett munkájáért, ami a “The James Blackwood Tribute Album”-on is megjelenik.
Ezen kívül együtt dolgoznak a The Jordanaires együttessel. 1998-tól kezdve az együttes az amarillói Lone Star Ballettel, a Fort Worth Symphonyval, a Dallas Wind Symphonyval, az Abilene-i Filharmonikusokkal és más együttesekkel közösen lép fel. 2000-ben beiktatják őket a Rockabilly Hall of Fame-be, és továbbra is adtak ki anyagokat, többek között a Doughboy Rock (2000) című CD-t is
Art Greenhaw csatlakozik a csapathoz; társproducerként 1993-ban kürtökkel egészíti ki a hangzásukat, így egy újfajta „country jazz” jön létre, amelyet a régi swing hangzás befolyásol. A texasi törvényhozás 1995-ben a Doughboys-t a „Lone Star State hivatalos zenei nagyköveteinek” nyilvánítja.
A Light Crust Doughboys 2006-ban bekerül a Texas Radio Hall of Fame-be. A következő évben megjelent Light Crust Doughboys 1936-1941 című kiadványuk lelkes kritikákat kap a western swing rajongóitól. A 2011-es évben a Light Crust Doughboys immár nyolcvan éve működik.

(Folyt. köv.)