A spirituálétól a gospelig. 7. rész. A Golden Gate Quartet.

Barcs Endre “A spirituálétól a gospelig” c. regénye folytatásokban közölve.

A spirituálétól a gospelig. 7. rész. A Golden Gate Quartet.

Az együttest 1934-ben Golden Gate Jubilee Singers néven alapította a virginiai Norfolkban a Booker T. Washington High School négy fekete diákja. Az együttes honlapja szerint az eredeti tagok Willie Johnson (bariton), William Langford (tenor), Henry Owens (második tenor) és Orlandus Wilson (basszus) Más források szerint Langford és Wilson 1935-ben két korábbi  tagot váltott fel a, Robert „Peg” Fordot és A.C. „Eddie” Griffint.
1935-től a csoport templomokban és a helyi rádióban énekelt, 1936-ban rendszeres műsort adtak a WIS rádióállomáson a dél-karolinai Columbiában. Hagyományos jubileumi kvartettként indultak, a barbershop kvartettekhez kapcsolódó ügyes feldolgozásokkal,  a bluesból és a jazzből kölcsönzött ritmusokkal, mindezt a scat-énekléssel kombinálva.

Golden Gate Quartet

Rövid időn belül a stílusok széles repertoárját alakították ki – Owens gyászos, visszafogott éneklése az olyan dalokban, mint az „Anyhow” vagy a „Hush, Somebody’s Calling My Name„, egészen a csoport erősen szinkópás feldolgozásaiig a „Shadrach, Meshach and Abednego„-ban. A könnyűzenei The Mills Brothers-hez hasonlóan gyakran vettek be vokális speciális effekteket a dalaikba, vonathangokat imitálva olyan dalokban, mint a „Golden Gate Gospel Train„.

Langford gyakran énekelt szólót, kihasználva a baritontól a falsettóig terjedő hangterjedelmét, míg Johnson egy csípős szinkópikus stílusban narrált, ami a csoport védjegyévé vált. Wilson basszus énekese a csoport horgonyaként szolgált, Owens pedig Langforddal és Johnsonnal harmonizált.
1937-ben az észak-karolinai Charlotte-ba, a WBT állomásra költöztek, és nem sokkal később szerződést nyertek a Bluebird Records-szal. Az 1937. augusztus 14-i első felvételük idején, mindössze két óra alatt 14 dalt vettek fel holott évi 12 szám felvételére szerződtek.

1938-ban John Hammond szerződtette őket, hogy fellépjenek a New York-i Carnegie Hallban tartott első “From Spirituals To Swing” koncerten, ami után népszerűségük egyre nőtt. E népszerű időszakuk termésének egyik példája, hogy a ‘John the Revelator‘ című 1938-as felvételüket 2005-ben felvették a National Recording Registrybe.

New Yorkban maradtak, és a Cafe Society éjszakai klubba szerződtek rezidensnek. A gospel dalok előadása és rögzítése mellett néhány világi dalt is felvettek az RCA Records számára, akik „The Four Chocolate Bars” néven akarták őket reklámozni, de a felvételek nem kerültek kiadásra. 1939-ben William Langford elhagyta az együttest, hogy új együttest, a Southern Sons-t megalapítsa, helyére Clyde Riddick (1913-1999) lépett.
1940-ben az együttes szerződést kötött a Columbia Records leányvállalatával, az Okeh lemezkiadóval, és nevüket Golden Gate Quartetre rövidítették. Ugyanebben az évben országos rádióműsoruk lett és lehetőséget kaptak arra, hogy 1941-ben Franklin Delano Roosevelt beiktatásán énekeljenek. Ők lettek az első fekete zenei együttes, amely a Constitution Hallban énekelt, később pedig többször is felléptek a Fehér Házban.

A második világháború alatt is népszerűek maradtak, többször szerepeltek hollywoodi filmekben, és világi zenét énekeltek, köztük néhány egyedi népszerű frontdalt, mint például a „Stalin Wasn’t Stallin’„, amelyben a humor keveredett a politikai kommentárokkal.

A kvartett olyan filmekben szerepelt, mint a “Star Spangled Rhythm” (1942), az 1943-as “Hitparádé” (1943), a “Hollywood Canteen” (1944) és a Danny Kaye-film “A Song Is Born” (1948). Az utóbbi filmben Louis Armstronggal és Virginia Mayóval együtt adták elő a „Joshua Fit the Battle of Jericho” és az „A Song Is Born” című dalok egy részét.

Johnsont 1943-ban behívták az amerikai haditengerészethez, majd 1944-ben Wilson következett; őket ideiglenesen Cliff Givens – aki később elment, hogy előbb a The Ink Spots, majd a Billy Ward and His Dominoes együtteshez csatlakozzon – és Alton Bradley helyettesítette.
1948-ban az együttes először a Columbia fő lemezkiadóhoz, majd a Mercury Recordshoz került. Johnson 1948-ban távozott, hogy csatlakozzon a The Jubalaires-hez, és helyére Orville Brooks (1919-1997) került.

A kvartett a háború után elvesztette kiemelkedő pozícióját a gospelzenében, amikor az újabb hard gospel kvartettek konkurenciájával kellett megbirkózniuk.
Folytatták a régi stílusukat, élesebb politikai kommentárokat adtak olyan dalokban, mint a „God’s Gonna Cut You Down„, de közönségük nagy részét elvesztették az olyan kvartettek miatt, mint a Dixie Hummingbirds és a Soul Stirrers.

Henry Owens 1950-ben kilépett, hogy prédikátor és szólista legyen. Alton Bradley visszatért a helyére, de aztán 1952-ben ismét távozott, amikor Eugene Mumford (1925-1977), lépett a helyére, aki korábban a The Larks tagja volt.

A Golden Gates azonban 1955-ben újjáélesztette karrierjét, amikor először turnéztak Európában, ahol széles körben népszerűvé váltak. Az együttes 1959-ben Párizsba költözött, és azóta is folyamatosan turnézik, elsősorban Európában. Az amerikai hadseregben, Németországban töltött szolgálati ideje alatt Elvis Presley, aki kora gyermekkora óta nagy tisztelője volt munkásságuknak, meglátogatta őket a párizsi „Le Casino” színpad mögött, és ott maradt, hogy végignézze az egész műsorukat, és a „Prince de Galles” hotelben is velük szállt meg. Presley felvette a népszerű „Swing Down Chariot” című daluk egy változatát, amely megjelent a “His Hand in Mine” című gospelalbumán.

Az Elvis-szel való találkozásról egy lap számol be részletesen:

Az Orlandus „Dad” Wilsonnal, a Golden Gate Quartet nagyszerű basszus-énekesével folytatott beszélgetések során meglepődve értesültem arról a rögtönzött backstage jam sessionről, amelyet a Golden Gates 1960 elején a Casino de Parisban tartott Elvis Presley-vel, és arról, hogy ez a találkozás milyen hatással volt Elvis későbbi repertoárjára. Például az „Elvis Is Back!”, Elvis katonai szolgálatát követő első LP-je tartalmazza a Golden Gates „I Will Be Home Again” című világi slágerének egy változatát, amit Charlie Hodge-dzsal vett fel duettben.
Elvis a „Swing Down Sweet Chariot” című dalt körülbelül hat hónappal a Golden Gate Quartet párizsi jam sessionje után vette fel. Wilson igy értékelte Elvis felvételét: „nagyon jól sikerült… közel a Golden Gate Quartethez. Ha nem vagy elég élesen, amikor meghallod, azt hiszed, hogy ez a Gates”.
Elvis egyik legkedvesebb művészi tulajdonsága a déli népzenével való azonosulása és az afroamerikai zenészek őszinte megbecsülése volt. Bár az eredetileg fekete művészek által felvett dalok előadásában a frazeálás és a hanglejtés némelyike néha már-már a mimikrihez közelít, Elvis módszerei gyakorlatilag tiszteletteljesnek tűnnek, és soha nem süllyednek paródiába vagy minstrel-gúnyolódásba. Ez az érzékenység és a hangok általi asszociáció nyilvánvaló Elvis „Swing Down Chariot” feldolgozásában, beleértve a Jordanaires kvartett kíséretét.
(Idézet: Saturday, February 21, 2009 „glisten: The Work of the Father 3 …”a few words on THE GOLDEN GATES and ELVIS)

 

E sorok szerzője kiegészítené ezt a megemlékezést azzal, hogy Elvis lemezre vette az “I was born ten thousand years ago” c. dalt is, amit a Golden Gate Quartet  1937. augusztus 3-àn rögzített.

Ugyancsak lemezre vette a “Rock my soul” c. gospelt is, amit a Golden Gate Quartet 1938. augusztus 10-én vett lemezre,

mint a “Precious Lord” c. gospelt, amit a Golden Gates 1939. februàr 2-àn vett lemezre. A fentebb már említett „God’s Gonna Cut You Down” c. Golden Gate Quartet dalt Elvis „Run on” címmel, az 1967-es Grammy díjas”How Great Thou Art” c. albumán adta ki.

Ez idő alatt további személyi változások történtek, Orville Brooks távozott, helyére Franck Todd, majd később sorban Caleb Ginyard (1910-1978) került, Eugene Mumfordot pedig Clyde Wright (született 1928. május 1-jén, Charlotte, Észak-Karolina) váltotta fel.
Az 1950-es évek végén sokat turnéztak, többek között az amerikai külügyminisztérium által támogatott világ körüli turnékon. 1959-ben a csoport kétéves koncert sorozatba kezdett a Casino de Parisban.

Az együttes 1962-ben turnézott első alkalommal Afrikában. Az 1960-as évek elején fokozatosan kibővítették kísérőzenekarukat gitárral, zongorával, basszusgitárral és dobokkal. Ekkoriban ismét sokat turnéztak Európában, a már régóta meglévő Orlandus Wilson, Clyde Riddick, Caleb Ginyard és Clyde Wright felállással. 1971-ben Ginyard és Wright távozott, helyükre Paul Brembly (Orlandus Wilson dédunokaöccse) és Calvin Williams került. 1985-ben Wright visszatért a csapatba, hogy helyettesítse az Egyesült Államokba visszatért Williamst.
Bill „Willie” Johnson Eugene Mumforddal és Cliff Givensszel dolgozott együtt a The Golden Gate Quartet saját változatában. A ‘70-es évek végén Los Angeles környékéről, leginkább Ry Cooder „Jazz” című albumán szerepelt, és Cooderrel együtt jelent meg az 1978-as „Soundstage” című előadásán, Givensszel, Pico Payne-nel és Jimmy Adamsszel (bár Johnson nem használta a csoport nevét ezeken a konkrét fellépéseken).

A csoport 1994-ben 60 éves jubileumi világ körüli turnéra vállalkozott. Riddick 1995-ös visszavonulásáig, Wilson pedig az eredeti együttes utolsó életben maradt tagjaként 1998-ban bekövetkezett haláláig maradt az együttesben. Riddick helyére Frank Davis lépett. Wright helyére Charles West (Wilson unokaöccse) lépett a VA állambeli Portsmouthból. A basszusénekesi posztot az utóbbi években Thierry Fred François, Richard Phillips, 2005 óta pedig Anthony Gordon töltöti be.
A Guigui 1978-as albumán Michel Jonasz zenész részleteket használt fel a „Joshua Fit the Battle of Jericho” című felvételükből, hogy belekeverje a „Golden Gate” című dalba.
A 2000-es Liquid (Recoil album) „Jezebel” című száma a Quartet mintájára készült.
A 2011-es “So Beautiful or So What” című albumán Paul Simon zenész részleteket használt fel az 1938-as „Golden Gate Gospel Train” című felvételükből, hogy belekeverje a „Love & Blessings” című dalba. Emellett az együttes zenéje a Battlefield Bad Company című videojátékban is szerepelt.
A Golden Gate Quartet 1998-ban bekerült a The Vocal Group Hall of Fame-be.

(Folyt. köv.)