A spirituálétól a gospelig 8. rész. Thomas A. Dorsey, aki feltalálta a gospelt

Barcs Endre “A spirituálétól a gospelig” c. regénye folytatásokban közölve.

A spirituálétól a gospelig 8. rész. Thomas A. Dorsey, aki feltalálta a gospelt

Gospel dalok nemcsak a gyapotföldeken, a nép ajakán teremtek, szép számmal akadtak, főleg tiszteletesek, prédikátorok, keresztény evangélisták, akik maguk is szereztek gospel dalokat. Közülük is kiválik Thomas A Dorsey. Horace Boyer gospeltörténész azt írja, hogy a gospel zenének „nincs impozánsabb alakja„, mint Dorsey, a Cambridge Companion to Blues and Gospel Music pedig azt állítja, hogy ő „határozta meg” a műfajt. Alan Lomax folklorista pedig azt írja, hogy Dorsey „szó szerint feltalálta a gospelt.” Minden bizonnyal ő az egyetlen amerikai gospel dalszerző, akinek mi magyarok is hálásak lehetünk, ezért is érdemes megismerkedni vele és munkásságával.

Thomas Andrew Dorsey a vidéki Georgiában születik, vallásos családban nő fel, zenei tapasztalatainak nagy részét blues-zenével szerzi atlantai kocsmákban és partikon. Családjával Chicagóba költözik akkor, amikor a város éppen akkor válik a jazz és a vaudeville zenei központjává és ekkor kezd a blues népszerűvé válni. Hírnévre tesz szert a blues énekesnő, Ma Rainey turnékon való kísérésében, és „Georgia Tom” néven a gitáros Tampa Reddel közösen sikeres lemezfelvételi karriert fut be.

Thomas A. Dorsey

Egy spirituális ébredés után a vallásos zene írására és hangszerelésére kezd koncentrálni. A dalszövegeken kívül azonban nem lát igazi különbséget a blues és az egyházi zene között, és tapasztalja, hogy az istentiszteleteken a gospel dalokat a szóbeli prédikáció kiegészítésének tekintik csupán.
Dorsey 50 éven át lesz a chicagói Pilgrim Baptista Egyház zenei igazgatója, ahol bevezeti a zenei improvizációt és bátorítja a személyes részvételi elemek igénybevételét, mint például a tapsolást, a taposást és a kiabálást a templomokban, abban az időben, amikor ezeket széles körben elítélték, mint közönséges dolgokat. 1932-ben társalapítója lesz a National Convention of Gospel Choirs and Choruses nevű szervezetnek, amely az Egyesült Államok minden tájáról érkező zenészek és énekesek képzésével foglalkozik, és ma is aktív.
A 20. században a gospelénekesek első generációja Dorsey-nál dolgozik vagy képzi magát: Többek között Sallie Martin, Mahalia Jackson, Roberta Martin és James Cleveland.

Anthony Heilbut író úgy foglalta össze Dorsey hatását, hogy

„a gospel jó hírét a blues rossz hírével ötvözte.”

A „gospelzene atyjának” nevezett és gyakran annak megteremtőjeként tartott Dorsey pontosabban egy olyan mozgalmat hoz létre, amely a gospel-bluest népszerűsíti az Egyesült Államok fekete templomaiban, ami viszont hatással van az amerikai zenére és a társadalom egyes részeire.

Ismerkedjünk meg röviden az életével.

Thomas A. Dorsey a Georgia állambeli Villa Ricában születik, Thomas Madison Dorsey lelkész és farmer, valamint Etta Plant Spencer három gyermeke közül az elsőként. Dorseyék egy kis farmon osztoznak a földeken. Apja az atlantai bibliai főiskolán (ma Morehouse College) végez, a közeli gyülekezetekbe jár prédikálni. Fekete gyerekeket is tanít egy egyszobás iskolában, ahová a fia is elkíséri és meghallgatja a leckéket.
A vallás és a zene állt Dorseyék életének középpontjában, és a fiatal Thomas már kora gyermekkorában sokféle zenei stílus hatásának van kitéve. Miközben igen szegényen élnek, van egy orgonájuk, ami ritka kincs akkoriban a fekete családoknál. Dorsey édesanyja játszik férje templomi istentiszteletein. Nagybátyja szintén zenész, egy utazó gitáros, aki a country bluesra koncentrált, amikor az még gyerekcipőben járt. Villa Rica vidéki fekvése lehetővé teszi Dorsey számára, hogy az apja által kedvelt protestáns himnuszok mellett rabszolga spirituálékat és „nyögéseket” – a déli feketék körében elterjedt, hosszú hangokkal és díszítésekkel jellemezhető énekstílust – is halljon. Továbbá, amikor Thomas apja más templomokba utazik prédikálni, Thomas és édesanyja olyan gyülekezetbe járnak, ahol a “shape note” éneklést gyakorolják, különösen az ő harmonizálásuk tesz mély benyomást rá.

Dorsey-ék Atlantába költöznek, hogy jobb lehetőségeket találjanak, amikor Thomas nyolcéves. A beilleszkedés az egész család számára nehéz, ami abban csúcsosodik ki, hogy Thomas elszigetelődik, visszamarad az iskolában, és végül tizenkét évesen, a negyedik osztály után, végleg abbahagyja az iskolát.
Dorsey céltalanul kezd el a közeli 81 Theaterben előadásokat látogatni, ahol blueszenészek és élő vaudeville-számok szerepelnek. Arra törekszik, hogy csatlakozzon a színház zenekarához, zenei képességeit pedig a családja orgonáján és egy rokona zongoráján csiszolta, a hallott dallamokat válogatta, és hosszú órákat gyakorolt. Nem hivatalosan a színház zenészeitől és a helyi tánczenekaroktól tanult, mindig bluest játszott. Annak ellenére, hogy csekély fizetést kap, albérletekben, házibulikban, hordóházakban és bordélyházakban játszik, de élvezi a zenészek társadalmi életét. Ezeken a koncerteken gyakorlottá válik az improvizációban, és eközben megtanul kottát olvasni.

Nagyobb kihívást keresve 1919-ben Chicagóba költözik, ahol megtudja, hogy játékstílusa nem divatos az uptempo jazz stílusokhoz képest. Mivel nagyobb konkurenciával találkozik, a zeneszerzés felé fordul. 1920-ban szerzői jogot szerez első dalára, melynek címe „If You Don’t Believe I’m Leaving, You Can Count the Days I’m Gone„. Ezzel ő lett az egyik első zenész, aki a blues zenét szerzői joggal védette le.

Chicago az 1920-as évek elején

1921-ben a Nemzeti Baptista Kongresszuson hallja W. M. Nix „I Do, Don’t You?” című előadását. Nix néhány hangot megnyújt, hogy bizonyos szótagokat és szavakat kiemeljen, másokat pedig felgyorsít. Dorsey vonzónak találja ezt a szabadságot és lehetőséget, amely a bevett énekeken belüli improvizálásban mutatkozik, lehetővé téve az énekesek és zenészek számára, hogy több érzelmet – különösen örömöt és elragadtatást – vigyenek az előadásukba, hogy ezzel megmozgassák a gyülekezeteket.

Ez az élmény készteti arra, hogy 1922-ben szerzői jogot szerezzen első vallásos dalára, az „If I Don’t Get There„-re. A szakrális zene azonban anyagilag nem tudja eltartani, ezért továbbra is a bluesban dolgozik.

Két világi dalát Monette Moore, egy másikat pedig Joe „King” Oliver veszi lemezre, ezzel biztosítva Dorsey számára a helyet Chicago egyik legjobb blues-zeneszerzőjeként. Hírneve miatt a Paramount Records és a Chicago Music Publishing Company zenei hangszerelője lesz. 1923-ban a Wild Cats Jazz Band zongoristája és vezetője és kíséri Gertrude „Ma” Rainey-t, a karizmatikus és harsány blues-kiabálót, aki az elveszett szerelemről és a nehéz időkről énekel.

Rainey interakcióba lép közönségével, akik gyakran annyira el vannak ragadtatva, hogy felállnak és visszaordítanak neki, miközben énekel.
Dorsey két évig dolgozik Rainey-vel és zenekarával, amelynek zenéjét a tőle megszokott blues stílusban, valamint a közönség ízlésének megfelelő vaudeville és jazz stílusban komponálja és hangszereli. 1925-ben feleségül veszi Nettie Harpert, akit Rainey felfogad ruhatárosnőnek, hogy Dorsey-val együtt turnézhasson.

Rainey hatalmas népszerűségnek örvend a hektikus turnézásnak köszönhetően, de 1926-tól kezdve Dorsey-t két évig tartó mély depresszió gyötri, még az öngyilkosságot is fontolgatja. Egyfajta spirituális újjáéledésen megy keresztül 1928-ban. Miközben sógornőjével együtt részt vesz egy istentiszteleten, Dorsey azt állítja, hogy a lelkész, aki imádkozott felette, egy élő kígyót húzott ki a torkából, ami azonnali gyógyulását eredményezte. Ezt követően megfogadja, hogy minden erejét a gospelzenére összpontosítja. Egy közeli barátja halála után Dorsey-t arra inspirálja, hogy megírja első vallásos, blues hatású dalát, a „If You See My Savior, Tell Him That You Saw Me”címel.

Ahogy a blues népszerűsége az 1920-as években egyre nő, a fekete egyházak széles körben elítélik, mert a bűnnel és a hedonizmussal társítják. Chicagóban és az egész Egyesült Államokban a feketék által látogatott templomokban előadott zene a himnuszkönyvekből származik és úgy adják elő, ahogyan meg van írva, általában a kórusok zenei képességeinek bemutatására, nem pedig egy konkrét spirituális üzenet átadására szolgáló eszközként.
Sok egyház presztízsre törekedik a zenei kínálatában, amely gyakran klasszikus európai zeneszerzők díszes és kifinomult liturgikus kompozíciói, mint például Händel Messiása (1742) és Mozart Alleluja (1773) című műve. Az olyan személyes kifejezésmódokat, mint a tapsolás, a taposás és a szöveggel, ritmussal és dallammal való improvizálás, visszatartották, mivel azok nem voltak kifinomultak és lealacsonyítóak a zenére és az énekesre nézve.

Dorsey megpróbálja új, szakrális zenéjét úgy értékesíteni, hogy több ezer példányt nyomtat a dalaiból, hogy közvetlenül a templomoknak és kiadóknak adja el, sőt, házról házra jár, hogy eladja, de végül sikertelenül. Visszatér a blueshoz, és a „It’s Tight Like That” című dalt Hudson „Tampa Red” Whittaker gitárossal lemezre veszi, annak ellenére, hogy aggályai vannak a vulgáris szöveggel kapcsolatban. A lemez több mint hétmillió példányban kel el.
A „Tampa Red és Georgia Tom” és „The Famous Hokum Boys” néven emlegetett duóval nagy sikert arat, végül 1928 és 1932 között 60 dalban működik közre, és megalkotják a „Hokum” kifejezést, az egyszerű, pikáns dalszövegeket tartalmazó gitár-zongora kombinációjuk leírására.

Nem biztos benne, hogy a gospelzene képes-e eltartani őt, Dorsey mégis örömmel tapasztalja, hogy 1930-ban a Nemzeti Baptista Kongresszuson nagy hatást tesz, amikor Willie Mae Mae Ford Smith, számára ismeretlenül elénekli a „If You See My Savior” című dalt egy reggeli összejövetelen. Megkérik, hogy még kétszer énekelje el. A visszhang olyan lelkes, hogy Dorsey 4000 nyomtatott példányt ad el e a dalából.

A Tampa Reddel rögzített felvételek között, a kapott bókoktól inspirálva, a lelkész, James Smith tiszteletes kérésére, aki vonzódik a néger spirituálékhoz és az őslakos énekstílusokhoz, kórust alakít az Ebenezer Baptista Templomban. Dorsey és az Ebenezer zenei igazgatója, Theodore Frye arra képzi ki az új kórust, hogy gospel-blues hangzással adja elő dalait: élénk, vidám, teátrális előadások, díszített és elnyújtott hangokkal, amelyeket ritmikus taps és kiáltások hangsúlyoztak.

Theodore Frye

Bemutatkozásukkor Frye fel-alá járkál a folyosókon, Dorsey pedig egy alkalommal izgatottan felugrik a zongoraszékről, és önkívületében felállt, miközben játszik. Amikor a Pilgrim Baptist, Chicago második legnagyobb fekete templomának lelkésze látja, hogy mennyire megmozgatja a gyülekezetet, felveszi Dorsey-t zenei igazgatónak, így minden idejét a gospel zenének szentelheti.

Ez az új stílus Chicagóban kezd elterjedni és Dorsey zenésztársai, Theodore Frye, Magnolia Lewis Butts és Henry Carruthers arra ösztönzik, hogy szervezzen egy kongresszust, ahol a zenészek gospel bluest tanulhatnak. 1932-ben azonban, éppen amikor Dorsey társalapítója a Chicagói Gospel Kórusszövetségnek – amelyet végül átneveznek a Gospel Kórusok és Kórusok Nemzeti Konvenciójára (NCGCC) -, felesége, Nettie meghal szülés közben, majd 24 órával később a fiuk is. 1932-ben azonban gyásza arra készteti, hogy megírja egyik leghíresebb és legmaradandóbb szerzeményét, a „Take My Hand, Precious Lord” c. dalt.

Az NCGCC fiókjai St. Louisban és Clevelandben nyílnak meg. Dorsey, aki immár a gospel zenei tevékenység központjába került Chicagóban, gyászát azzal ellensúlyozza, hogy belemerült dalai értékesítésébe. Értékesítési stratégiájának nem szándékolt következménye segíti a gospel blues elterjedését, mivel számos zenésszel dolgozik együtt, akik segítenek a kottáinak eladásában. Dorsey és Martin kiadóvállalatot alapít Dorsey House of Music néven, az első fekete tulajdonú gospelkiadót az USA-ban.

Kottái olyan jól fogynak, hogy kiszorítják a fekete gyülekezetek számára összeállított dalgyűjteményt, W. M. Nix’s Gospel Pearls című könyvét, és a családi Bibliát a fekete háztartásokban. Sok fiatal zenészt is mentorál, többek között a tizenéves Mahalia Jacksont is kiképzi, amikor Jackson először érkezik Chicagóba, bár elmondása szerint Jackson nem fogadja el teljesen a tanítását:

Azt mondta, hogy sztereotip énekesnőt próbálok belőle csinálni.

Az emelkedett hangulatú kóruselőadások mellett Dorsey elkezdi bevezetni az istentiszteleteken a kiadott himnuszok mellett a tempós néger spirituálékat is, amelyeket „jubileumoknak” nevez el. A gyors változásokkal szembesülve a régi vonalbeli egyháztagok, akik a hivatalos, nyugodtabb zenei programokat részesítik előnyben, ellenzik ezt, ami konfliktusokhoz vezet a chicagói fekete templomokban. Ennek eredményeképpen az eladásokat és a kórus előadásait nem mindig fogadják jól. Gyakran idézik Doresey-t, amikor azt mondja, hogy:

kirúgtak az ország legjobb templomaiból.

Ellenállásba ütközik a lelkészek, a zenészek és a gyülekezeti tagok körében egyaránt. Néhányan kifogásolták az istentisztelet blues-kiabálással történő lealacsonyítását. Mások sérelmezik, hogy az ilyen élénk zene háttérbe szorítja a lelkész szóbeli szavát, vagy hogy nők is énekkel közvetíthetik a lelki üzeneteket, átvéve a prédikátor helyét, aki jellemzően férfi.

Egy modern blues-gospel felvétel

Az ellenvetések ellenére a gospel blues hónapokon belül bizonyítottan meghonosodik Chicago fekete templomaiban. 1933-ban Dorsey egy 600 fős kórust irányít az NCGCC második találkozóján, amely immár 3500 taggal büszkélkedhetett 24 államban. Dorsey saját Pilgrim Baptista Templomának kórusa az 1933-as Világkiállításon lép fel.

Dorsey befolyása ellenére csendes életet él. Nem keresi a nyilvánosságot, inkább megmarad a 3000 férőhelyes Pilgrim Baptista Egyház zenei igazgatói posztjánál és kiadóvállalatának vezetésénél. Az NCGCC vezetőjeként bejárja a „gospel autópályát„: az Egyesült Államok templomainak és hasonló helyszíneinek körútját, ahol énekeseket és kórusokat képez.

1941-ben újra megnősül, ez alkalommal Katheryn Mosley-t veszi feleségül. Két gyermekük születik, egy Thomas M. „Mickey” nevű fiú és egy lány, Doris. Családja mellett is aktív marad a zenei életben, évente több fellépésre is elmegy. Katheryn Dorsey így nyilatkozott egyszer:

Két vonat között kellett elkapnom, mert alig volt otthon… Az egyetlen dolog, ami érdekelte, az a lelkek megmentése volt a zenéjén keresztül.

Ennek érdekében Dorsey az Egyesült Államokon túlra, Mexikóba, a Karib-tenger szigeteire, Európába és a Közel-Keletre utazik. Egyszer felidézte, hogy járt a szíriai Damaszkuszban, ahol egy férfi, aki felismerte, megszólította és arra kérte, hogy egy 150 fős turnécsoportnak, hogy ott helyben énekelje el a „Take My Hand, Precious Lord„-ot. Kötelességtudóan Dorsey belekezdett, de a multinacionális csoport átvette a szót:

„Damaszkuszban is ismerték a dalomat. Az emberek megtörölték a szemüket, néhányan sírtak, én pedig azt kérdeztem, „Mi történik itt?”

Dorsey az 1970-es években kezd lassulni, végül az Alzheimer-kór tüneteit mutatja. Nem sokkal később visszavonul a Pilgrim Baptista Egyházból és az NCGCC-ből, bár továbbra is részt vesz és fellép, amikor csak tud Ő és az NCGCC szerepelt a kritikusok által elismert “Say Amen, Somebody” című dokumentumfilmben 1982-ben. Dorsey 1993-ban hal meg Alzheimer-kórban, miközben Walkmanen hallgat zenét. A chicagói Oak Woods temetőben nyugszik.

Pályafutása során Dorsey több mint 1000 gospel- és 2000 blues-dalt komponált, amit Mahalia Jackson Irving Berlin munkásságával egyenértékűnek tart.
Dorsey hatására a gospel zene definíciója eltolódott a szakrális dalszerzeményektől a fájdalom és szenvedés fizikai feloldását kiváltó vallásos zene felé, különösen a fekete templomokban. Megírt zenéjébe örömöt és optimizmust oltott, ahogyan kórusait is arra utasította, hogy felemelő buzgalommal lépjenek fel éneklés közben. A gospelzene katartikus jellege a nagy népvándorlás során, amikor 1919 és 1970 között fekete déliek százezrei költöztek olyan északi városokba, mint Detroit, Washington D.C. és különösen Chicago, a feketék élményének szerves részévé vált. Ezek a migránsok a szegénység és a Jim Crow Délen elterjedt rendszerszintű rasszizmusa elől menekültek. A városrészeken belül enklávékat hoztak létre a templomi kórusokon keresztül, amelyek társadalmi klubokként is működtek, célt és összetartozás érzését nyújtva.

Az egyházakban és a zeneiparban tapasztalható faji szegregáció ellenére Dorsey zenéje széles körben elterjedt. Jelentős énekeskönyv kiadók az 1930-as évek végén kezdték el felvenni a műveit, biztosítva, hogy zenéjét a fehér templomokban is énekeljék. A „Peace in the Valley” című dalát, amelyet 1937-ben eredetileg Mahalia Jackson számára írt, többek között Red Foley 1951-ben és Elvis Presley 1957-ben vette fel, és egyenként több mint egymillió példányban kelt el.


Foley verziója bekerült a National Recording Registrybe, mint kulturálisan jelentős, megőrzésre érdemes felvétel.

Figyelemre méltó, hogy a „Take My Hand, Precious Lord” volt Martin Luther King Jr. kedvenc dala, aki megkérte Dorsey-t, hogy játssza el neki a merénylet előestéjén. Mahalia Jackson énekelte a temetésén. Négy évvel később Aretha Franklin énekelte Mahalia Jackson temetésén. Megjelenése óta a dalt 50 nyelvre fordították le.
2020-tól az általa alapított Gospel Kórusok és Kórusok Nemzeti Konvenciója 50 tagozattal rendelkezik világszerte.

(Folyt. köv.)