Az amerikai country zene története 22. Lester Raymond Flatt

Barcs Endre “Az amerikai country zene története.” c. regénye folytatásokban közölve.

Az amerikai country zene története 22.

Lester Raymond Flatt

Lester Raymond Flatt

Mielőtt tovább folytatnánk a Flatt és Scruggs duó történetét, ismerkedjünk meg a duó másik tagjával, Lester Raymond Flatt-tel. Flatt 1914. június 19 – én születik a Tennessee állambeli Overton megyei Duncan’s Chapelben, Nannie Mae Haney és Isaac Columbus Flatt gyermekeként. 1943-ban mandolinon játszik és tenorban énekel a “The Kentucky Pardners”- ben, Bill Monroe idősebb testvérének, Charlie-nak a zenekarában. 1945-ben Bill Monroe’s Blue Grass Boys tagjaként válik ismertté egy olyan hüvelyk -, és mutatóujjal pengetett (fingerpickin’) gitár – játék stílus alapján, amely részben Charlie Monroe és Clyde Moody játékából alakul ki.

Flatt és Scruggs

Történetünket az előző részben ott fejeztük be, hogy Flatt és Scraggs hátat fordít Monroe együttesének és 1948-ban megalapítja saját együttesét a „Flatt and Scruggs and the Foggy Mountain Boys„-t. Az együttes neve a Carter Family „Foggy Mountain Top” című dalából származik, amelyet a zenekar akkoriban főcímdalként használ.

Flatt később elismeri, hogy tudatosan próbálják hangzásukat eltérővé tenni Monroe együttesétől. Az 1950-es évek közepén elhagyják a mandolint és hozzáadnak egy dobrot a hangzáshoz. A dobron Buck „Uncle Josh” Graves játszik. 1949 tavaszán a második Mercy-felvételükön megszületik az azóta klasszikussá vált „Foggy Mountain Breakdown„, amelyet az akkoriban használatos 78 RPM-es fonográflemezen adnak ki.

Korábban Scruggs Bill Monroe-val már előad valami hasonlót, a „Bluegrass Breakdown” címmel, de Monroe megtagadja tőle a dalszerzői elismerést. Később Scruggs egy kicsit megváltoztatja a dalt, hozzáadva egy moll akkordot, így jön létre a „Foggy Mountain Breakdown„. A dal tartalmaz egy zenei furcsaságot : Flatt egy E-dúr akkordot játszik Scruggs e-molljával szemben. Amikor évekkel később megkérdezték a disszonanciáról, Scruggs azt mondja, hogy hiába próbálta rávenni Flattot, hogy következetesen mollt játsszon azon a helyen, azt mondja, hogy végül megszokta a hangzást, sőt meg is szerette. A dal Grammy-díjat nyer és sok bendzsós himnuszává válik. Ezt a játékstílust igen sok bendzsójátékos próbálja elsajátítani.

A zenekar akkoriban rendszeresen féllépései alkalmával magasabbra hangolja hangszereit a megszokott standard hangolásnál, hogy a hangzásnak több fényességet vagy popos beütést adjon, majd a hatvanas években térnek vissza a standard hangoláshoz. A “Foggy Mountain Breakdown” népszerűsége évekkel később újraéledt, amikor szerepel az 1967-es Bonnie és Clyde című filmben, amely a rajongók egy fiatalabb generációjának mutatja be a dalt.

Scruggs kap egy telefonhívást a sorozat producerétől és sztárjától, Warren Beatty-től, aki először arra kéri Scruggs-t, hogy írjon egy dalt a filmhez. Hamarosan Beatty visszahívja, mondván, hogy a “Foggy Mountain Breakdown” meglévő, régi Mercury-felvételét szeretné felhasználni, és elutasítja azt az érvet, hogy a dalt 18 évvel korábban vették fel egy rádióállomáson, modern hangtechnika nélkül. A film sikert arat, a Los Angeles Times

„mérföldkőnek nevezi, amely hozzájárul az amerikai filmgyártás új korszakának beindításához.”

Warren Beatty a Bonnie és Clyde egyik jelenetében

2005-ben a dalt beválasztják a Kongresszusi Könyvtár kimagasló értékű művek nemzeti felvételi nyilvántartásába.

1951 októberében a zenekar felveszi az „Earl’s Breakdown” című számot, melyben egy olyan technikát mutat be, melyben Scruggs a dal alatt kézzel hangolja le a bendzsó második és harmadik húrját egy általa készített, a hangszerre erősíthető bütykös eszközzel, mely a lefelé eresztett húr meglepetésszerű hatását kelti.

Ő és bátyja, Horace kísérletezik ezzel, még gyerekkorukban. Scruggs a szerkezet felszereléséhez néhány lyukat fúr a bendzsója húrfeszítő fejébe, és lecsiszolja a gyöngybetétet. A lyukakat egy fémdarabbal fedi le, ami a “Foggy Mountain Jamboree” album borítóján látható.

A technika népszerűvé válik, olyannyira, hogy Bill Keith tovább javítja konstrukciót (lyukak fúrása nélkül), aki ezután Scruggs-Keith hangoló szerkezetet gyárt. Az eredeti hangolók, amelyeket Scruggs készít és használ, ma az észak-karolinai Shelbyben található Earl Scruggs Center múzeumi kiállításán.

A legendás hangolók prototípusai

1953-ban a Martha White Foods sütemény alapanyaggyártó cég szponzorálja a zenekar rendszeres kora reggeli rádióműsorát a nashville-i WSM-en, ahol a duó a cég fülbemászó bluegrass jingle-jét énekeli, amit Pat Twitty ír. Nagyjából ebben az időben indulnak el a countryzenei televíziós műsorok, amelyekben Flatt és Scruggs rendszeresen szerepel, ami jelentősen növeli a duó ismertségét. Az együttes növekvő népszerűsége és rajongói levelek ellenére a WSM először nem engedi, hogy Flatt és Scruggs a Grand Ole Opry tagja legyen. A “Tennessean” c. könyv írója, Peter Cooper szerint Bill Monroe ellenezte és a színfalak mögött azon dolgozott, hogy Flatt és Scruggs ne kerüljön be az Opryba, olyannyira, hogy petíciókat készíttetett a tagságuk ellen.
1955-ben a Martha White Foods vezérigazgatója, Cohen E. Williams megfenyegeti a rádióállomást azzal, hogy visszavonja az összes reklámját a WSM-től, hacsak a zenekar nem léphet fel az Opry-ban a cége által szponzorált szegmensben. Az évek múlásával a zenekar olyannyira a Martha White sütemény alapanyag-készítő vállalat szinonimájává válik, hogy a reklámdaluk country sláger lesz és a zenekar ritkán ad koncertet a reklám eljátszása nélkül. A rajongók a Carnegie Hallban is kiabálva kérik, hogy játsszák el.

A duó egyben egyik megalapozója a keresztény country zenének is. 1960-ban “Songs of glory” címmel jelentetnek meg fehér gospel country zenét tartalmazó albumot. Ezt több keresztény country album követi, így pl. a “When the saints marching in” (1966)

1962. szeptember 24-én a duó a “The Ballad of Jed Clampett” című dalt veszi lemezre a The Beverly Hillbillies című tévésorozat számára. A Jerry Scoggins által énekelt főcímdal azonnal country zenei sláger lesz és a sorozat minden egyes epizódjának elején és végén is eljátsszák. A dal a Billboard country listájának No.1. listavezető helyre kerül, ami első esetben fordul elő egy bluegrass felvétel esetében. A dal 20 hetet töltött a listán; a Billboard poplistáján a No. 44. helyet éri el. A televíziós műsor szintén hatalmas siker, a világ 76 országában sugározzák.

A New York-i Queensben egy ötéves kisfiú, Béla Fleck hallja a Jed Clampett-témát a televízióban és azt mondja:

Nem kaptam levegőt, nem tudtam gondolkodni; teljesen megbabonázott.

Elmondása szerint ez felébresztette a mélyen beágyazott hajlamot, hogy megtanuljon bendzsózni. (Itt jegyezzük meg, hogy Béla Flack nem magyar származású, szülei Bartók Béla iránti tiszteletük jeléül adják gyermeküknek a Béla nevet, aki aztán világhírű bendzsó zenésszé válik.)

Flatt és Scruggs Clampett sorozatban rendszeresen szerepel, saját magukat alakítják a sorozatban, és előadják a főcímdalt és a „Pearl, Pearl, Pearl” című dalt is. Ez a dal 1963-ban a country listán a No. 8. helyig jut.

1968-ban Scruggs kiad egy oktatókönyvet „Earl Scruggs and the Five String Banjo” címmel. A kiadó, a Peer-Southern Corporation aranykönyv-díjat kap, miután az oktatató könyv több mint egymillió példányban kel el.

20 éves együttműködésük alatt Flatt és Scruggs több mint 50 albumot és 75 kislemezt rögzít és több mint 20 különböző zenész működik közre „Foggy Mountain Boys„-ként a duó kísérőjeként. Az 1960-as évek végére Scruggs kezdi megunni a klasszikus bluegrass-zene monotonságát. Fiai ekkorra már hivatásos zenészek és őt is elkapja a kortárs zene iránti lelkesedésük. Azt mondja:

„Szeretem a bluegrass zenét és még mindig szívesen játszom, de szeretek más zenéket is belekeverni a saját személyes megelégedettségem érdekében, mert ha nem teszem, akkor egy kicsit megfeneklenék és egy kicsit depressziós lennék”.

Scruggs olyan helyeken is szeretne koncertezni, ahol általában rock and roll előadók játszanak. A Columbia Records vezetői közlik Flatt és Scruggs-szal, hogy egy új producert kapnak Bob Johnston személyében. Johnston egyben Bob Dylan lemezeinek producere. Ez az új társulás eredménye a “Changin’ Times”, a “Nashville Airplane” és a “The Story of Bonnie and Clyde” albumoknak. Flatt azonban nem szeret Bob Dylan dalokat énekelni és nem volt hajlandó koncerteken előadni őket, mondván:

Nem tudok Bob Dylan módon énekelni. A Columbiánál van Bob Dylan, miért akarnak engem?

Még a Bonnie és Clyde album sikere sem elég ahhoz, hogy 1969-ben megakadályozza a feloszlásukat. A szakítás után Flatt Curly Secklerrel és Marty Stuarttal hagyományos bluegrass együttest alapít “The Nashville Grass” néven, Scruggs pedig fiaival az Earl Scruggs Revue-t.


A következő tíz évben sem Flatt, sem Scruggs nem beszél egymással – egészen 1979-ig, amikor Flatt kórházba kerül. Scruggs bejelentés nélkül meglátogatja az ágyánál. A két férfi több mint egy órán keresztül beszélget. Bár Flatt hangja alig haladja meg a suttogást, mégis egy újraegyesülésről beszélgetnek. Flatt azt nyilatkozza később:

„Ez eléggé meglepett, és jó érzéssel töltött el.”

Lester Flatt azonban soha nem épül fel, és 1979. május 11-én meghal.

Earl Scruggs Revue

1969 elején Scruggs megalakítja az “Earl Scruggs Revue”-t, ami két fiából, Randyből (gitár) és Garyből (basszusgitár), később Vassar Clementsből (hegedű), Josh Gravesből (Dobro) és Scruggs legkisebb fiából, Steve-ből (dob) áll. 1969. november 15-én Scruggs élőben lép fel az újonnan alakult együttessel egy szabadtéri színpadon Washingtonban, a “Moratorium to End the War in Vietnam” elnevezésű háború ellenes rendezvényen. Scruggs egyike azon kevés bluegrass vagy country művészeknek, akik támogatják a háborúellenes mozgalmat. Az “Earl Scruggs Revue” népszerűségre tesz szert az egyetemi kampuszokon, élő koncerteken és fesztiválokon, és olyan kortárs előadókkal szerepelnek együtt, mint a Steppenwolf, a Byrds és James Taylor.
A Columbia Records számára készítenek felvételeket, és az 1970-es években gyakran szerepelnek a televízióban. Az “I Saw the Light with a Little Help from my Friends” című albumukon Linda Ronstadt, Arlo Guthrie, Tracy Nelson és a Nitty Gritty Dirt Band is közreműködik.

Ez az együttműködés váltja ki az utóbbiak lelkesedését a “Will the Circle be Unbroken” című album elkészítéséhez. Earl és Louise Scruggs telefonhívásokat intéz olyan neves countrysztárokhoz, mint Roy Acuff és „Mother” Maybelle Carter, hogy rávegye őket a projektben való részvételre. A még mindig sértődött Bill Monroe visszautasítja a részvételt, mondván, hogy hűnek kell maradnia az általa úttörőnek tekintett stílushoz, és ez „nem bluegrass.” Az album mára klasszikus lett, és beválasztották a Kongresszusi Könyvtár Nemzeti Felvételi Nyilvántartásába, a kimagasló értékű művek közé.

Scruggs 1975 októberében túlél egy repülőgép szerencsétlenséget, a kis gép amin utazik letér a kifutópályáról és felborul és ő maga számos törést szenved el. Ekkor hetekig kórházban fekszik és ezt követően tolószékbe kényszerül egy időre. Igazán soha nem gyógyul meg teljesen a baleset okozta problémákból. 1980-ban hátproblémák miatt vissza kell vonulnia a turnézástól. Az együttes kereskedelmi sikere ellenére a bluegrass vagy a country zene puristái sosem fogadták el őket. Scruggs 1982-ben Tom T. Hall-lal kiadja a “The Storyteller and the Banjoman” című albumot, 1983-ban pedig a “Top of the World” című válogatásalbumot. 1994-ben Scruggs Randy és Doc Watson összeáll, hogy a „Keep on the Sunny Side” című dallal közreműködjenek a Red Hot + Country című AIDS jótékonysági albumon.

2001-ben Scruggs 17 éves személyes albumszünetet tör meg az “Earl Scruggs and Friends” című albummal, amelyen Elton John, Sting, Don Henley, Johnny Cash, Dwight Yoakam, Billy Bob Thornton és Steve Martin is közreműködik. A Johnny Cash és Randy Scruggs által írt „Passin’ Thru” című dal is szerepel rajta. Kiad egy “The Three Pickers” című élő albumot is Doc Watsonnal és Ricky Skaggs-szel, amelyet 2002 decemberében, Winston-Salemben rögzítenek.
Earl Scraggs 2012 március 28-án hal meg egy Nashville-i kórházban.

Nevét máig őrzi az észak-karolinai Shelby-ben létrehozott Earl Scruggs Központ.

(Folyt. köv.)