Baz Luhrmann: “Elvis”

Írta:Létrehozva: 2022.06.23.

Baz Luhrmann: “Elvis”


Tizenhat évesen, Balatonszabadiban, miközben a szomszéd sráctól a szocializmusban akkor még tiltott dalokat vettem át az apámtól kapott kis Geloso

magnómra így találtam felsóhajtani:

Ha találkozhatok Elvisszel és megfoghatom Cliff Richard gitárját, akkor meg is halhatok.

Nos, a sors útjai kifürkészhetetlenek és mindkét kívánságom teljesült és én még itt vagyok. Elvis iránti rajongásom 1959-ből ered, amikor apám valahonnan meghozta nekem Elvis első nagylemezét. Ettől kezdve követtem minden lépését, beszereztem minden lemezét és minden fellelhető anyagot, amihez csak hozzá tudtam jutni. 1972-ben úgy alakult, hogy találkozhattam bálványommal személyesen is Las Vegasban. Alapító és lelkes tagja vagyok a magyar Elvis klubnak, lefordítottam százegy dalszövegét és egy könyvet is írtam róla, az “Igazi Elvis” címmel.

Mindezzel csak annyit szeretnék mondani, hogy én kicsit más szemmel ültem be a moziba megnézni Baz Luhrmann Elvis c. életrajzi filmjét, mint azok, akik talán még meg sem születtek, amikor Elvis eltávozott az élők sorából. Én nem is annyira a filmre, mint Elvis ábrázolására voltam kíváncsi és a korra, amely alakította és formálta és amelyet ő is alakított és formált. Mert Elvis egészen különleges személyiség volt, aki képes volt a képmutató, álszent hazug és szegregált amerikai társadalomban szociális és társadalmi forradalmat kirobbantani, megteremtve ezzel az ifjúsági kultúrát, ami addig az Egyesült Államokban nem létezett. Elvis megjelenéséig a szülők, az iskola és az egyház egyeduralma elnyomta a kamasz amerikai fiúk és lányok minden törekvését az önmeghatározásra, mindenről a felettes hatóság volt hivatva dönteni, az öltözködéstől kezdve a táncparketten való viselkedésig.

Nem véletlen, hogy Elvis megjelenését az akkori amerikai establishement minden eszközzel támadta, a fehérek felsőbbségét hirdető szervezetek és az egyház mindent megtett, hogy Elvist, akiben a Sátánt magát látták megtestesülni, kiközösítsék és eltüntessék a Föld színéről. Csakhogy, a szellem már kibújt a palackból és már nem lehetett visszadugaszolni. A tinédzserek ettől kezdve Elvis – féle kacsafrizurát hordtak,

csőnaciban és farmerben lógtak, cigivel a szájukban, fütyülve az iskolai rendtartásra. Luhrmann ezt a korszakot, az ötvenes éveket, hiteles képekkel, a memphisi Beale utca szinte teljes felépítésével varázsolja elénk, ahol csodák történnek a bárok és kávéházak, vagy ahogy akkoriban nevezték, a klubok falai között, és ezt a csodát maguk a társadalomból kizárt feketék hozzák létre, Elvis csak ellesi tőlük.

Luhrmann képi világa ekkor olyan csodálatos és olyan elementáris erőjű, hogy ehhez hasonlót én még filmen soha nem láttam. Ugyanakkor különböző idősíkokkal játszik, egészen mesterien. Úgy keveri a transzba esett kiskamasz Elvist, a szívinfarktusban haldokló és a filmben a mesélő szerepét is betöltő menedzserrel, Parker ezredessel és a Beale utca eseményeivel, hogy a néző nem téved el, pontosan tudja, melyik idősík milyen szerepet tölt be. És ezt a zene is alátámasztja, amely szinte folyamatosan szól a filmben, és hömpölyög úgy, hogy különböző korszakokat ölel fel egyszerre, de ilyenkor nem útmutatóként, kizárólag a képi hatások érzelmi megerősítéseként .

Persze az más, amikor maguk az énekesek adják elő a dalaikat. Luhrmanntól nem lehet elvárni, hogy éles társadalomkritikát fogalmazzon meg, hiszen a világa annyira pompás, színekben és ruházati stílusokban oly dús, és a képi megfogalmazása annyira meseszerű, hogy erre ebben az önmaga által teremtett világban nem is lenne mód. És ha már itt tartunk, a rendező van annyira ravasz, hogy a mesevilágot a valódi dokumentum jelenetekkel is keveri, hogy ezzel még erősebben aláhúzza, vagy a nézővel elhitesse meséjének a valóságtartalmát.

Hallunk Martin Luther King megöléséről, szó szerint, mert a lövés hangja végigsüvölt a mozin, és látjuk tévéközvetítésben a fiatalabb Kennedy, Bobby meggyilkolását, ahogy átlőtt fejjel a földön haldokolva fekszik, de úgy van vele a néző, ahogy a filmben Elvis menedzsere, Parker ezredes mondja.

Szörnyű, de nekünk nincs hozzá semmi közünk.

Nincs, mert a film pereg, a képi világ máris magával ránt bennünket, tovább. Ez a csodás és mesés képi és zenei világ aztán a film vége felé megérkezik a realizmusba, amikor a filmezésből kiábrándult Elvis jelképesen a Los Angeles dombján álló Hollywood felírat megrozsdásodott és elkopott hatalmas betűin ülve panaszolja el, hogy elveszítette önmagát.

Innentől kezdve a film más hangulati síkba tér át, Elvis szenvedéséhez, az injekciós tűkkel, és a jeges vödörbe mártott fejjel, szó szerint életben tartott művész vergődését, hogy bírja a vég nélküli koncerteket, naponta kettőt, már naturálisan ábrázolja. Ám Luhrmann egyéni képi világa még ezt is képes oldani, finomítani, puhává és a néző számára befogadhatóvá tenni, nehogy megsértse vele az Elvis rajongók lelkét. Ahogy Elvis halálával is visszafogottan és távolságtartóan bánik.

Egy zenekritikus egyszer azt írta, hogy Jézus után Elvis a legismertebb a világban, ami egyet jelent azzal, hogy Elvis megformálása a filmvásznon lehetetlen feladatnak tűnik, tekintve, hogy minden egyes rajongónak, széles e világon meg van a maga Elvis képe, és azt akarja a vászonról viszont látni. Austin Butler, ez a fiatal és igen tehetséges amerikai színész, akit láthatóan még nem rontott el Hollywood, a maga fiatalságában és romlatlanságában remek választás erre a szerepre. Az nem az ő hibája, amit önmaga a saját szavaival is megfogalmaz, hogy

nehéz felnőni Elvishez.

Elvis halála óta negyvenöt év telt el és még mindig ő a “király“. Személyisége és sikere máig felfoghatatlan csoda és megfejthetetlen rejtély. Egy ilyen személy megformálása valóban szinte lehetetlen.

Butler csodákra képes a filmvásznon, és minden mozdulata, nézése Elvis-szes, hiszen évekig gyakorolta, de számomra nem történik meg a csoda, Butler csak Butler marad, aki Elvis szerepébe bújt. Nem is baj, hiszen egy új sztár születik a szemünk előtt. Ha Elvisként nem is tudom elfogadni, de talán még maga Elvis is megveregetné Butler vállát ezért a teljesítményért. Én egyesen csodálattal hajlok meg teljesítménye előtt. Nem tehetek róla, de nekem Elvis egyik dala jutott eszembe, férfiasított változatban:

Minden meg van benned, aminek csak meg kell lennie, de te mégsem vagy ő.


Pedig Luhrmann minden trükköt bevet, hogy elfogadtassa velünk Butlert, mint Elvist. A film elején, osztott képen, egyik oldalon Elvist látjuk, a másikon Butlert, ugyanolyan fellépő ruhában, ugyanazokat a mozdulatokat téve, mintha a rendező azt akarná aláhúzni, lám nincs itt semmi különbség. A későbbiek során azt a trükköt is használja, hogy mivel adott Elvis videók és filmek hű másolatát viszi át saját filmjébe, helyenként Elvist vágja be Butler helyére, ügyesen, úgy, hogy a nem szakértői szem észre sem veszi. A rendező a végén mégis megadja magát, és a filmet magával Elvisszel zárja le, hiszen ki érhetne fel vele, senki más, csak saját maga. És ez a dal, amit ott Elvis előad, nem sokkal halála előtt felpuffadva, betegen, olyan horderejű, hogy szinte ráül a filmre. Amikor Elvis izzadva hamiskás mosollyal kitekint a nézőkre, mintha azt mondaná:

Látjátok, ez vagyok én! Így kell ezt csinálni.

Jó, hát igen. De ez semmit nem von le Butler teljesítményéből, aki ezzel az alakításával beírta magát az egyetemes filmtörténelembe.
Számomra Tom Hanks nem annyira meggyőző Elvis menedzserének, Tom Parker ezredesnek a szerepében. Parker legalább olyan rejtélyes alak, mint maga Elvis. Parker egy szórakoztató, szerethető, de romlott zseni, akinek az üzleti trükkjeit, PR fogásait egyetemeken tanítják világszerte. Elvis számára apa figura, ugyanakkor az üzleti partnereire hipnotikus hatással van, elképesztő árat kér Elvisért, amit szinte önkívületi állapotban teljesítenek, legyen szó az RCA lemezkiadó vagy valamely hollywoodi stúdió urairól. Ugyanakkor a pénz imádata és a játékszenvedélye miatt Elvist lelkiismeret-furdalás nélkül a halálba kergeti. Igaz, Hanksnek nincs elég szerepe, hogy képes legyen megformálni hitelesen ezt a rendkívül összetett alakot.


Szinte mindvégig jelen van a vásznon, de nagyrészt csak szemlélődő, passzív, mesélő szerepben. Kár érte, kettőjük viszonya sokkal érdekesebb is lehetne, hiszen máig megfejthetetlen rejtély, hogy miért engedte Elvis, hogy az ezredes csupán az aranytojást tojó tyúkot lássa benne és a végsőkig mindent kipréseljen belőle. Mi volt az, ami miatt Elvis igazából soha nem tudta otthagyni ezt a minden pénzét a Las Vegas-i kaszinókban elverő zseniális kóklert?
Ahogy film nem hordoz társadalmi konfliktusokat, csak felvillantja azokat, ugyanúgy nem hordoz mély lélektani konfliktusokat sem, csak jelzi azokat. Pedig több alkalom is van a filmben, amikor csak ketten vannak, elzárva a külvilágtól, ahol megbeszélhetnék közös problémáikat, és nekem itt hiányzik a dráma a pszichológiai hitelesség. Végeredményben azonban egy olyan látványos és szórakoztató filmet kapunk, annyi filmnyelvbéli eredetiséggel és Butler egészen elképesztő színészi játékával, hogy a néző elmondhatja, igen különleges, egyedi élményben részesült. És ez a mai, kulturálisan is pusztuló világunkban szinte már csodaszámba megy.
Barcs Endre


[There are no radio stations in the database]

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás