A spirituálétól a gospelig 10. rész. A fehér gospel zene, ahol a fekete gospel és a country találkozik 

Barcs Endre “A spirituálétól a gospelig” c. regénye folytatásokban közölve.

A spirituálétól a gospelig 10. rész.

A fehér gospel zene, ahol a fekete gospel és a country találkozik 

Sorozatunkban tegyünk egy kis kitérőt és nézzünk körül a fehér gospel világában. A fehér gospel zene a 19. században és a 20. század elején különböző európai amerikai zenei hagyományok, köztük a protestáns keresztény himnuszok, az ébredési gyülekezeti spirituálék és a különböző populáris stílusok kereszteződéséből alakul ki. Ez a zenei kombináció egy olyan formát eredményezett, amely – számos fejlődés ellenére – megőrzi néhány jellegzetes fekete tulajdonságát. A zene általában strófikus (versszakos), refrénnel, szövegei pedig jellemzően személyes vallási élményeket ábrázolnak és az üdvösség fontosságát hangsúlyozzák. A repertoár nagy része dúr hangnemben szól, és négyszólamú harmóniában hangzik el – hasonlóan a barbershop-énekléshez -, a dallam a felső hangon szólal meg. A korai gospel énekek ritmikai és harmóniai szerkezete viszonylag egyszerű, három alapakkordot használnak: I, IV és V), de ahogy a hagyomány egyre több hatást vesz fel a könnyűzenéből, mind ritmikai, mind harmóniai szókincse bővül.

A 19. század első évtizedeiben a gospelénekeket a vasárnapi iskolai énekeskönyvek csupán közvetítik. Ebben az időszakban a legelterjedtebb énekgyűjtemények közé tartoznak a Lowell Mason, William B. Bradbury, Robert Lowry és William Howard Doane által összeállított énekeskönyvek. Fanny Crosby a gospel énekszövegek vezető szerzője.

Az amerikai polgárháború (1861-65) után a vasárnapi iskolai repertoárt kisajátítják és kibővítik, hogy a protestáns ébredési mozgalom szolgálatába állíthassák, különösen a városi területeken. A 20. század elejéig a gospel énekek általában komoly hangvételűek, de az 1910-es és 20-as évekre kezdik veszíteni szigorúságukat. Nagyrészt az olyan evangélisták, mint Billy Sunday munkája révén, akik olyan zenészekkel dolgoznak együtt, mint Charles McCallom Alexander és Homer Rodeheaver, a zene kezd vidámabb jelleget ölteni. Az orgonát felváltja a zongora, amelyhez viszont más hangszerek is csatlakoznak. (Rodeheaver zenei előadásaiban pl. gyakran szerepeltek saját harsonaszólói.) A zene vokális összetevője is demonstratívabb, élénkebb jelleget ölt, pozitívabb üzenetet közvetítő szövegekkel. Az 1930-as és 40-es években az olyan vidéki zenészek, mint a Carter Family, gospelzenei előadásaikat a helyi appalache-i és más countryzenei hagyományok elemeivel egészítik ki, hatékonyan elmosva a szakrális és a világi stílusok közötti határt.

A 20. század második felében az evangéliumi énekek ismét fontos szerepet játszanak a protestáns vallási megújulásban, még inkább a populáris stílusok hatása alá kerülnek és nagyobb harmonikus változatosságot alkalmaznak. A városi területeken a népszerűsített gospelzene számos fehér protestáns istentisztelet alapjává válik – különösen a baptista, metodista, presbiteriánus és különböző fundamentalista egyházakban. Ennek az új gospel-repertoárnak a legtermékenyebb zeneszerzője John Willard Peterson, míg Billy Graham a korszak legjelentősebb – és nemzetközileg is elismert – evangélistája. (Akit e sorok írójának volt szerencséje személyesen is ismerni, Cliff Richardnak köszönhetően.)

A vidéki délen a fehér gospel új identitást nyer, mint a népszerű countryzene egy típusa, amelyet néha country gospelnek neveznek és amely mind gyakorlatilag, mind stilisztikailag teljesen világi hagyományra épül, vagyis eleve nem templomi használatra szánják és amelynek olyan képviselői vannak, mint az Oak Ridge Boys és a Statler Brothers. Az ilyen szekularizált gospelzene még a 21. században is széles közönségnek örvend, számos más előadó munkássága révén, akik közül a legjelentősebbek közé tartozik a Lewis Family, Sandi Patty, Pat Boone és Dolly Parton.

A Statler Brothers

A Statler Brothers country-, gospel- énekegyüttes 1955-ben alakul, helyi fellépésekkel, 1964-től 1972-ig pedig Johnny Cash előzenekaraként és háttérénekeseként szerepelnek.

Eredetileg helyi templomokban adnak elő déli gospelzenét, az együttes The Four Star Quartet, majd The Kingsmen néven hirdeti magát. 1963-ban, amikor a szintén The Kingsmen nevű garázsrock együttes „Louie, Louie” című dala híressé válik, az együttes úgy dönt, hogy felveszi a “The Statler Brothers” nevet. A név ellenére a csoportnak csak két tagja – Don és Harold Reid – ténylegesen testvér és egyik tag sem viseli a Statler vezetéknevet. Az együttes valójában egy márkás arckrémről nevezi el magát, amelyre egy hotelszobában figyelnek fel. (Később azzal viccelődtek, hogy ugyanilyen könnyen nevezhették volna magukat „The Kleenex Brothers„-nek is; Don Reid éneki a szólót; Harold Reid, Don idősebb testvére, basszusgitározik; Phil Balsley baritonon énekel; Lew DeWitt pedig a tenor énekes és a gitáros, mielőtt 1982-ben egészségi okok miatt Jimmy Fortune váltja őt.
A zenekar stílusa szorosan kapcsolódik a gospel gyökeréhez.

„Fogtuk a gospel harmóniákat” – mondja Harold Reid – „és átültettük őket a country zenébe.”

A legtöbb albumuk legalább egy gospel dalt tartalmaz és több olyan albumot is készítenek, amelyek csak gospelt tartalmaznak. Egy tisztelgő dalt is felvesznek a Blackwood Brothersnek, akik hatással voltak a zenéjükre.

A „We Got Paid by Cash” című dalt a Statler Brothers Johnny Cash előtt tisztelegve írta, aki felfedezi és mentorálja őket.

1964-ben nyolc évig Johnny Cash előzenekaraként és háttérvokalistájaként lépnek fel. Rendszeresen szerepelnek a “The Johnny Cash Show”-ban, az 1969-től 1971-ig futó ABC tv programban. Mivel karrierjük felível, az 1970-es évek közepe táján elhagyják Cash kíséretét, hogy saját karrierjükre koncentrálhassanak. A távozás jó viszonyban történik.

1969-ben lemezre veszik a “How great thou art” c. gospel dalt, ami nem kerül fel a kerül fel egyik hitlistára sem.

Az 1975-ben kiadott “Holy Bible Old testament” aranylemez lesz, akárcsak a “Holy Bible New Testament”. 1978-ban a Mercury lemezkiadó jelenteti meg a  „Christmas Card” c. albumukat, ami platinalemez.

A Statlers két legismertebb dala a „Flowers on the Wall„. első nagy slágerük, amelyet Lew DeWitt ír és komponál, valamint a szociálisan tudatos „Bed of Rose’s”.


Az 1980-as években a Statlers a The Nashville Network (TNN) egyik főszereplője, ahol rendszeresen vetítik videóklipjeiket. Szintén a TNN-en, 1991 és 1998 között ők vezetik a “The Statler Brothers Show”-t, egy heti varietéműsort, amely a csatorna legjobb nézettségű műsora a teljes 7 éves futamideje alatt.

1992-ben adják ki a “Gospel Favorites” albumukat a Liberty-nél, ami szintén aranylemez lesz.

A Statlerek karrierje során vonzerejük nagy része a komédia és a paródia zenei műsorukba való beépítésével függ össze, ami nagyrészt a csoporttag Harold Reid humorista és komikus tehetségének köszönhető. Gyakran jelölik őket díjakra a komédiájukért és az éneklésükért is.
1970-ben a csoport elkezd fellépni a Stauntonban lévő Gypsy Hill Parkban évente megrendezett Függetlenség napi fesztiválon. A „Happy Birthday USA” néven ismert esemény 25 éven át tart és számos country-zenei személyiség, köztük Mel Tillis, Charley Pride és sokan mások is részt vesznek rajta. Az esemény évente akár 100 000 rajongót is vonzott. Az együttes 1973-as “Do You Love Me Tonight” című albumán a „Staunton, Virginia” című dallal is tisztelgett szülővárosuk előtt.

1980-ban a Statler Brothers megvásárolja és felújítja egykori általános iskolájukat, a Beverly Manort Stauntonban, és néhány évig elfoglalják a komplexumot. A komplexum az együttes irodáiból, egy kis múzeumból és előadóteremből, valamint egy szomszédos épületből állt, amely nem kapcsolódó vállalkozások irodahelyiségeként szolgál. Egy garázst építenek a két turnébusz tárolására, amelyeket a csoport sok éven át használ.
DeWitt 1982-ben betegsége miatt visszavonul a Statler Brothersből. Egy 3 éves szünet után visszatért a zeneiparba szólóművészként, egészen röviddel halála előtt, 1990. augusztus 15-én, 52 éves korában, a Crohn-betegség szövődményei miatt bekövetkezett haláláig.

Harold Reid 2020. április 24-én, 80 éves korában, veseelégtelenséggel folytatott hosszú küzdelem után hal meg.

(Folyt. köv.)