A spirituálétól a gospelig 11. rész. A déli gospel, az újjászületési mozgalom és a Blackwood Brothers

Barcs Endre “A spirituálétól a gospelig” c. regénye folytatásokban közölve.

A spirituálétól a gospelig 11. rész.

A déli gospel, az újjászületési mozgalom és a Blackwood Brothers

A “southern gospel” a keresztény zene egyik műfaja. Nevét az Egyesült Államok délkeleti részén keletkezett eredetéről kapta, amelynek dalszövegei a bibliai tanításokkal és a keresztény élettel kapcsolatos személyes vagy közösségi hit kifejezésére íródtak, azzal a céllal, hogy a főáramú világi zenével szemben egy keresztény alternatívát nyújtson. A southern gospel, amelyet a hagyományos „négy férfi és egy zongora” felállás miatt néha „kvartettzenének” is neveznek, az évek során az Egyesült Államokban és Európában is népszerű zenei formává fejlődött. Más zenei formákhoz hasonlóan a “southern gospel” létrejötte, előadása, jelentősége, sőt meghatározása is kultúránként és társadalmi kontextustól függően változik. Sokféle célból komponálják és adják elő, az esztétikai élvezetektől kezdve a vallási vagy szertartási célokon át a piaci szórakoztatásig.

A “southern gospel” csoportok hagyományos himnuszokat, a capella (jazz stílusú, hangszerek nélküli éneklés) dalokat, country, bluegrass, spirituálékat és „konvenciós dalokat” énekelnek. Mivel az amerikai délről származó fehér zenészek zenei hagyományaiból nőtt ki, a southern gospel elnevezést azért használták, hogy megkülönböztessék a fekete gospeltől.

A southern gospelt „kvartettzenének” is nevezik, mivel az eredetileg kizárólag férfiakból álló, tenor-vezető-bariton-basszusgitár kvartett összetételűek voltak. A korai kvartettek jellemzően vagy a cappella, vagy csak zongora vagy gitár kíséretével, illetve néhány esetben zongora és bendzsó kíséretével működtek a bluegrass zene által befolyásolt területeken, mint például az Appalachia. Idővel teljes zenekarok kerültek bele, és még később bevezették az előre felvett kíséreteket (soundtrack).

A huszadik század első évtizedeiben a “southern gospel” teljes egészében az újjászületési mozgalomból merítette energiájának nagy részét. A „második áldás” vagyis az újjászületés arra utal, ahogy a hívő megtisztul az eredeti bűntől és teljes egészében átadja magát Jézusnak. Ebben a gondolkodásmódban az ember először üdvözül, majd megigazul és újjászületik. Ezt követően megtapasztalja a növekedés időszakát… Ez végül a kegyelem második művében csúcsosodik ki, amelynek során a Szentlélek megtisztítja szívét az eredeti bűntől, szó szerint kiirtva minden belé ivódott bűnt. Ezután a Szentlélek átadja a benne lakozó jelenlétét, és megerősíti a hívőt… Ez a Szentlélek keresztsége. Ez azonnal megtörténik, amint a hívő a teljes megszentelődés és a hit magatartásával élő áldozatként mutatja be magát Istennek.

A déli gospel zene egyik legkiválóbb képviselője a Blackwood Brothers amerikai southern gospel kvartett. A csoport tagjai a keresztény zeneipar úttörői, 8-szoros Grammy-díjasok, emellett 7 Gospel Music Association Dove-díjat nyertek. Tagjai a Memphis Music Hall of Fame-nek, a Gospel Music Hall of Fame-nek, a Southern Gospel Museum and Hall of Fame-nek is.

A Blackwood Brothers

Elvis Presley a Blackwood Brothers-t nevezte meg kedvenc gospel kvartettjeként és személyesen ismerte a Blackwood családot, gyakran meghívta őket Graceland-i otthonába, csak beszélgetni és közösséget vállalni, velük énekelni, még népszerűsége csúcsán is. Elvis először 1955-ben, texasi turnéja során osztozott velük a színpadon, és a bálványai iránti tiszteletből, és a velük való együtt éneklés vágyából akkor ott, nem volt hajlandó rock and rollt énekelni.

Elvis és a The Blackwood Brothers gospel dalokat énekelnek

1955-ben Johnny Cash is szoros kapcsolatot alakított ki a Blackwoodékkal és számos alkalommal léptek fel közösen. Az „I Was There When It Happened” című daluk a “Walk the Line” (2005) című film eleje felé hallható a rádióban énekelve – amikor Johnny Cash (akit Joaquin Phoenix alakít) Memphisben jár. A filmben és Cash önéletrajza szerint, amikor pályája elején a Sun Records lemezkiadónál való meghallgatáson próbál helyet szerezni, Cash olyan gospel-dalokat ad elő, amelyeket Blackwoodék rendszeresen énekelnek.

A “The Johnny Cash Show”-ban több alkalommal is szerepeltek. A 2008-as W. című életrajzi film végén a Blackwoodok előadásában a „Winging My Way Back Home” című dal hangzik el.

Jelenleg a The Blackwood Quartet gyakori fellépője Willie Nelson és a Farmaid zenei fesztiváljának, amelyet általában az „I’ll Fly Away” előadásával zárnak. Bob Dylan az 57. Grammy-díjátadón beszélt arról a lemezről, amit az együttessel közösen készített. Ezek után azt hiszem, érdemes velük részletesebben is megismerkedni.

A Blackwood Brothers Quartet a nagy gazdasági világválság közepén, 1934-ben alakul, amikor Roy Blackwood (1900-71) prédikátor hazaköltözik családjával a Mississippi állambeli Choctaw megyébe. Testvéreinek, Doyle Blackwoodnak (1911-74) és a 15 éves James Blackwoodnak (1919-2002) már van némi közös éneklési tapasztalata Vardaman Ray és Gene Catledge énekesekkel. Miután Roy 13 éves fiát, R.W. Blackwoodot (1921-54) is felveszik az együttesbe bariton énekesnek, a testvérek elkezdenek utazni és helyi falvakban énekelni. 1940-re már annyira ismertté válnak, hogy a Stamps-Baxter Music Companyhoz csatlakoznak, hogy daloskönyveket áruljanak, egyben az iowai Shenandoahban lévő 50 000 wattos KMA (AM) rádióállomáson lépnek fel. Doyle 1942-ben távozik, helyére Don Smith kerül. Doyle távozása után a kvartett 1950-ben a Tennessee állambeli Memphisbe költözik. A költözés sikeresnek bizonyul az együttes számára, mivel a következő években a WMCT televíziós csatornán kezdenek el szerepelni. 1952-ben lemezszerződést kötnek az RCA Victorral. A Memphisbe költözés után Roy távozik, helyére Calvin Newton kerül, akit Cat Freeman váltott, majd Freeman távozása után Alden Toney-t szerződtetik tenorénekesnek.

1954. június 14-én a Blackwood Brothers formáció, amely Bill Shaw (tenor), James Blackwood (szóló), R.W. Blackwood (bariton), Bill Lyles (basszus) és Jackie Marshall (zongora) megnyeri az Arthur Godfrey’s Talent Scouts tehetségkutató versenyt az országos televízióban a „Have You Talked To The Man Upstairs?” című dalukkal. A győzelem országos reflektorfénybe emeli őket, hírnevük ettől kezdve túlmutat az Egyesült Államok déli részén.

Miután megnyernek egy tehetségkutató versenyt megnövekedett a fellépéseik iránti igény. Ezért vásároltak egy repülőgépet és saját magánrepülőgépükkel kezdtek repülni a fellépésekre. 1954. június 30-án az együttesnek a The Statesmen Quartet-tel kellett volna fellépniük az alabamai Clantonban, egy városi fesztiválon. A műsor kezdete előtt R.W. Blackwood, Bill Lyles és Johnny Ogburn, a Blackwood Brothers egyik helyi barátja úgy dönt, hogy szürkület táján még egy gyors kört tesznek a repülővel a város fölött. Bill Shaw tenorénekes így emlékezik vissza az eseményre:

Már kezdett szürkülni, a városban kigyulladtak a fények. Maga a gép nem volt kivilágítva, lámpák nélkül indult útnak. Az indulásnnál még minden rendben volt, de aztán a gép hirtelen felkapta az orrát és függőlegesen felfelé tartott. Majd egy ponton megállt a levegőbe és visszabukott. Úgy zuhant lefelé, ahogy felfelé tartott, nyíl egyenesen. A gép orral a földbe fúródott, a fedélzeten mindenki szörnyethalt.

A Blackwood Bros. tagjai a repülőgépük előtt

A fellépésre várakozó The Statesmen Quartet tagjai is szemtanúi az esetnek, azonnal segítséget nyújtanak, a fedélzeten lévőket kiszedik a roncsokból és abban a reményben, hogy még van bennük élet, mentővel visszaviszik valamennyiüket Memphisbe még aznap este. A temetésen, amire Memphisben kerül sor több ezren vesznek részt , köztük a fiatal Elvis Presley. Azok, akik nem voltak a gépen, azaz James Blackwood, Bill Shaw és Jackie Marshall úgy döntenek, hogy a show-nak tovább kell mennie, ezért folytatják.

R.W. öccse, Cecil Blackwood (1934-2000) veszi át a bariton posztot, és a Sunshine Boys Quartet egykori tagja, J. D. Sumner váltja Bill Lyles-t a basszusgitáros poszton. Producerük, Ken Berryhill szerint nagyjából ekkoriban keresztezhették első ízben útjukat a fiatal Elvis Presley-vel, akivel barátságot kötnek. A következő években a csapat az első, amelyik testre szab egy buszt, hogy az utazás tágas és kényelmes legyen a fellépők számára, ezzel feltalálják az egyedi „Tour Bus„-t. A busz másolata ma a Southern Gospel Museum and Hall of Fame-ben látható Dollywoodban, Pigeon Forge-ban, Tennessee-ben.

Sok évvel később, amikor már a bolygó leghíresebb énekese lesz, Presley meglátja és rögtön csináltat egyet ő is magának.
Ebben az időben a csoport a Gospel Music Association megalakításán dolgozik és részben felelős a National Quartet Convention létrehozataláért is. Sumner nemcsak hangjával, hanem dalszerzőként is közreműködik a csoportban, néha egy-egy zenei album összes dalát ő maga írja.
A Blackwood Brothers a stúdióban is új mércét állít fel. Ebből az időszakból származó RCA Victor felvételeik ma már értékes gyűjtői daraboknak számítanak. A Bill Shaw, James, Cecil és J.D. Sumner (aki vitathatatlanul a Guinness-rekordot tartja a legmélyebb emberi hanggal rendelkező hang rekordjaként), felállást tartják a Blackwood Brothers Quartet klasszikus változatának, Jackie Marshall-lal vagy Wally Varnerrel a zongoránál.

A Blackwood Brothers a Statesmen Quartet-tel társul, hogy az 1950-es években egy csapatként turnézzanak, ebben az időben ők a southern gospel körút domináns fellépői. Ez a dominancia körülbelül egy évtizedig tart, a gospel televíziós műsorok megjelenéséig, amikor az 1960-as évek végén a televízió elkezd szélesebb nyilvánosságot biztosítani a konkurens együtteseknek is

A két csapat nevéből alakult „Stateswood” csoport indítja el a Skylite Records független lemezkiadót is. Egy időben a Skyline névsorában szerepel a The Blackwood Brothers, J.D. Sumner and the Stamps Quartet, Jake Hess and the Imperials, a Speer Family, a Florida Boys, a Couriers Quartet, a Kingsmen Quartet, a Calvarymen Quartet, a Calvary Quartet, a Kingdom Heirs Quartet, a Statesmen Quartet, a Prophets Quartet, az Oak Ridge Boys, a Jordanaires, a Southerners Quartet és a Rebels Quartet.

1966-ban a Blackwoods összeáll Porter Wagonerrel, hogy felvegyenek egy country hatású gospel albumot „Grand Old Gospel” címmel. A lemez elnyeri a Grammy-díjat a legjobb szakrális előadás (musical) kategóriában, és ez az első a három album közül, amelyet Blackwoodék Wagonerrel vesznek fel.

Az 1967-es „More Grand Old Gospel” a legjobb gospel előadásért járó Grammy-díjat nyeri el,

az 1969-es „In Gospel Country” című albummal együtt.

1969-ben James Blackwood legidősebb fia, James „Jimmy” Blackwood, Jr. veszi át az együttes vezető énekesének szerepét. Jimmy korábban a Junior Blackwood Brothers és a Stamps Quartet tagja is. 1970-ben a „Fill my cup, Lord” c. albumuk az év gospel nagylemeze lesz és elnyeri keresztény zenéért járó Dove díjat .

1971-ben a „My God and I” c. albumuk lesz az év gospel nagylemeze és ugyancsak Dove díjat nyer.
1973-ban újabb Grammy-díjat nyernek az RCA Camden kiadónál megjelent „L-O-V-E” című projektjükkel,

majd 1974-ben a „Release Me From My Sin” (Szabadíts meg a bűneimtől) című lemezükkel.

Az együttesnek 5-7 tagja is van egy időben: James Sr. és James Jr. Osztozik a szólógitáron, Bill Shaw és Cecil Blackwood tenoron, illetve baritonon, John Hall és Conley „London” Parris pedig basszusgitáron játszik. Az 1970-es és 1980-as években Pat Hoffmaster, Jimmy Blackwood, Cecil Blackwood, Ken Turner és Tommy Fairchild felállásban a Blackwood Brothers legnagyobb slágere a „Learning To Lean” .

Az 1980-as 22. éves Grammy-díjátadón újabb Grammy-díjat nyernek a „Lift Up the Name of Jesus” című dalukkal a legjobb gospel előadásért járó Grammy-díjat, tradicionális előadás kategóriában.

James Blackwood 1980-ban elhagyja az együttest, hogy megalakítsa a Masters V kvartettet a korábbi Blackwood-tag J. D. Sumnerrel és a Statesmen egykori énekeseivel, Jake Hess-szel, Rosie Rozell-lel és Hovie Listerrel. A csoport nélküle folytatja tovább. Az 1981-es 23. éves Grammy-díjátadón a “We Come To Worship” elnyeri a legjobb hagyományos gospelfelvételért járó Grammy-díjat. A lemez producere Cecil Blackwood fia, Mark Blackwood, aki a hagyományos Blackwood Quartetbe kortársabb hangzásokat épít be.

Az 1983-as 25. Grammy-díjátadón az “I’m Following You” nyeri el a csoport 8. és egyben utolsó Grammy-díját a legjobb hagyományos gospelfelvétel kategóriában. A “We Come To Worship”-hez hasonlóan ez is az újabb dicsőítés elemeit vegyíti a hagyományos déli gospel hangzással.
Cecil Blackwood 2000 novemberében meghal és James Blackwood gyakorlatilag nyugdíjazta a Blackwood Brothers nevet. Ám Mark Blackwood nagyszerű stílusban folytatja az örökséget a „Mark Blackwood and the Blackwood Gospel Quartet„-tel, felvéve Wayne Little tenort és Randy Byrd basszusénekest. 2004 végén Jimmy Blackwood is csatlakozik Markhoz, és együtt feltámasztják a Blackwood Brotherst.
Mark Blackwood azonban 2005-ben elhagyja a Blackwood Gospel Quartetet, helyét Brad White veszi át. Jimmy Blackwood, Wayne Little, Brad White és Randy Byrd Blackwood Brothers néven szerepelnek a Gaither Homecoming: Rock of Ages (2008) című videóban.
2020-ban a Blackwood Brothers úgy dönt, hogy csökkenti a turnéprogramját, 2022. január 1-jén bejelentik, hogy a tenorista Wayne Little elhunyt a COVID-19 szövődményei miatt.
A Blackwood Brothers a legsikeresebb déli gospel együttes, több mint 200 albumot rögzítenek pályafutásuk során és több mint 50 millió lemezt adtak el eddig.

Végül, hadd ajánljuk a figyelmükbe a „Sing A Song For Heaven’s Sake„c. 1966-ban forgatott zenés filmet, melyben a ’60-as évek leghíresebb southern gospel együtteseit, és előadóit nézhetik, és hallgathatják meg.


(Folyt. köv.)