Az amerikai country zene története 21. Earl Scruggs, a háromujjas bendzsó-pengetési stílus királya

Barcs Endre “Az amerikai country zene története.” c. regénye folytatásokban közölve.

Az amerikai country zene története 21.

Earl Scruggs, a háromujjas bendzsó-pengetési stílus királya

Earl Eugene Scruggs a bluegrass zene egyik meghatározó zenésze, a aki a „Scruggs-stílus” atyja, akinek a háromujjas játékstílusa gyökeresen különbözött az öthúros bendzsó hagyományos, korábbi játékmódjától. Ez az új játékstílus annyira népszerűvé válik, hogy a bendzsót a korábbi háttér-ritmushangszer szerepéből kiemeli szólóhangszerré teszi. Scruggs számos zenei műfajban népszerűsíti a hangszert.

Karrierje 21 éves korában kezdődik, amikor felveszik Bill Monroe együttesébe, a “Blue Grass Boysba” játszani. Annak ellenére, hogy Monroe-val jelentős sikereket ér el, fellépnek a Grand Ole Opry-ban és olyan klasszikus slágereket vesznek fel, mint a „Blue Moon of Kentucky„, Scruggs 1946-ban kilép az együttesből a kimerítő turnézás miatt.

A zenekar másik tagja, Lester Flatt is kilép, ő és Scruggs később egy új együttesbe tömörülnek, amelyet Flatt and Scruggs and the Foggy Mountain Boysnak neveznek el. Scruggs 1949-ben kiadott „Foggy Mountain Breakdown” című bendzsó-instrumentálja tartós sláger lesz és a fiatalabb generációk körében újjászületik a népszerűsége, amikor 1967-ben szerepel a Bonnie és Clyde című filmben. A dal két Grammy-díjat nyer, 2005-ben pedig beválasztják a Kongresszusi Könyvtár szokatlanul értékes művek nemzeti hangfelvételi nyilvántartásába.

Flatt és Scruggs a hatvanas évek elején a bluegrass zenét a mainstream népszerűségébe emeli a „The Ballad of Jed Clampett” című country slágerével – a „The Beverly Hillbillies” című televíziós sitcom főcímzenéjével -, amely az első olyan Scruggs-felvétel, amely a Billboard-listák első helyére is felkerül.

A Flatt és Scruggs 20 éves együttműködésük alatt több mint 50 albumot és 75 kislemezt rögzít. A duó 1969-ben szakít, elsősorban azért, mert míg Scruggs stílusváltást akar, hogy modernebb hangzást alkalmazzon, Flatt hagyománytisztelő, aki ellenzi a változást és úgy véli, hogy ezzel elidegenítené a bluegrass rajongókból álló táborát. Bár mindketten új zenekart alapítanak, hogy megfeleljenek az elképzeléseiknek, egyikük sem éri el újra azt a sikert, amit együtt elértek.
Scruggs négy Grammy-díjat, egy Grammy-életműdíjat és egy National Medal of Arts-díjat szerez. Tagja a nemzetközi Bluegrass Music Hall of Fame-nek és csillagja van a Hollywood Walk of Fame-en. 1985-ben Flatt és Scruggs együtt kerül be a Country Music Hall of Fame-be, és duóként a CMT „40 Greatest Men of Country Music” című műsorának 24. helyezettje lesznek. Scruggs megkapja a National Endowment for the Arts National Heritage Fellowship ösztöndíját, amely a legmagasabb kitüntetés a népi és hagyományos művészetek terén az Egyesült Államokban.

Scruggs négy műve kerül be a Grammy Hall of Fame-be. Scruggs 2012-ben, 88 éves korában bekövetkezett halála után, szövetségi támogatással és vállalati adományozók segítségével megalapítják az Earl Scruggs Központot az észak-karolinai Shelbyben, szülőhelye közelében. A központ egy 5,5 millió dolláros létesítmény, amely Scruggs zenei hozzájárulását mutatja be, egyben oktatási központként is szolgál, amely tanórákat és kirándulásokat biztosít a diákok számára.

Earl Scruggs 1924. január 6-án születik az észak-karolinai Cleveland megye Flint Hill nevű településén, egy kis közösségben, Boiling Springs mellett, Shelbytől mintegy 10 mérföldre nyugatra. Édesapja, George Elam Scruggs farmer és könyvelő, aki hosszan tartó betegségben halt meg, amikor Earl négyéves. Apja halála után Scruggs édesanyjára, Georgia Lula Ruppe-ra marad a farm és az öt gyermek gondozása, akik közül Earl a legfiatalabb.
A családtagok mindannyian zenélnek. Az apa nyitott hátú bendzsón játszott a frailing technikát alkalmazva, bár felnőttként Earl nem emlékezik apja játékára. Mrs. Scruggs pumpás orgonán játszott. Earl testvérei, az idősebb testvérek, Junie és Horace, valamint az idősebb nővérei, Eula Mae és Ruby mind bendzsón és gitáron játszottak.

Scruggs egy alkalommal felidézte, hogy hatéves korában meglátogatta nagybátyja otthonát, ahol meghallgatott egy vak bendzsójátékost, Mack Woolbrightot, aki ujjal pengetős stílusban játszott, és a Columbia Recordsnak készített felvételeket.

Ez nagy hatással van Scruggsra, aki elmeséli:

Leült a hintaszékbe, és pengetett valamit, és egyszerűen csodálatos volt. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen létezik!

Scruggs ekkor veszi fel a hangszert – eleinte túl kicsi ahhoz, hogy megfogja, ezért úgy improvizál, hogy a bátyja, Junie bendzsóját maga mellé teszi a földre és aszerint mozgatja, hogy a nyak melyik részén játszik. Apja halála után Scruggst csak a zenélés vigasztalja meg és amikor nem jár iskolába, vagy nem a farmon végez munkát, szinte minden szabadidejét gyakorlással tölti. Első rádiós fellépése 11 éves korában van egy tehetségkutató műsorban.

Scruggs előtt a legtöbb bendzsójátékos a “frailing” vagy “clawhammer” technikát használ (sajnos, ezekre nincs magyar kifejezés), amely abból áll, hogy az ujjakat kampószerűen behajlítva tartják, és az egész kezet lefelé irányuló mozdulattal mozgatják, hogy a húrokat a középső köröm hátuljával pengessék meg. Ezt a mozdulatot követi a hüvelykujjal történő leütés egy-egy húrra. A háromujjas játékstílus gyökeresen különbözik a “frailingtől”; a kéz mozdulatlan marad, és csak az ujjak és a hüvelykujj mozog, némileg hasonlóan a klasszikus gitártechnikához.

A Scruggs-stílusban szintén három ujjperc pengetőt használnak és mindegyikük különálló húrokat penget – lefelé a hüvelykujjal, majd felfelé a mutató- és középső ujjal egymás után. Ha ügyesen és gyors egymásutánban végzik, a stílus lehetővé teszi, hogy bármelyik ujj (bár általában a hüvelykujj) dallamot játsszon, míg a másik két ujj a dallamvonal akkordjait felbontva játssza. A pengetők használata minden egyes hangnak hangosabb ütőhangszeres támaszt ad, izgalmas hatást keltve, amit a The New York Times úgy jellemzett, mint

…mintha hüvelykujjszögek pattognának ritmikusan egy bádogtetőn.

Ez a hagyományos játéktól való eltérés a bendzsót inkább szólóhangszerré emeli – előléptetve a korábbi szerepétől, hogy háttérritmust szolgáltasson vagy komikusok kellékeként szolgáljon -, és népszerűvé teszi a hangszert a zene számos műfajában.

Nem Earl Scruggs találta fel a háromujjas bendzsójátékot, valójában azt mondta, hogy a háromujjas stílus volt a legelterjedtebb módja az öthúros bendzsó játéknak a szülővárosában, Észak-Karolina nyugati részén. Korai hatással van rá egy helyi bendzsós, DeWitt „Snuffy” Jenkins, aki ugyancsak háromujjas stílusban pengetett.

Tony Trischka bendzsóművész és történész szerint

Jenkins olyan közel kerül a Scruggs-stílushoz, amennyire csak lehetett anélkül, hogy ténylegesen utánozta volna.

Scruggs tízéves, amikor először mutatja meg a technikát, úgy emlékszik, hogy otthon volt a szobájában, miután összeveszett a bátyjával. Tétlenül játszotta a „Reuben” című dalt és hirtelen rájött, hogy nem kettővel, hanem három ujjal játszik.

„Ez végtelenül felizgatott” – emlékezett vissza később és azt mondta, többször is végigrohant a házon, és azt kiabálta: „Megvan!”

Ettől kezdve minden szabadidejét annak szentelte, hogy tökéletesítse az időzítést, és szinkópákat, variációkat adjon hozzá. A háromujjas pengetési stílus tényleges eredetét illetően viták vannak. Don Reno, egy kiváló bendzsójátékos, aki szintén ezt a stílust játszotta, és aki ismerte Scruggs-t, úgy írja le Scruggs korai játékát, mint ami Snuffy Jenkins játékához hasonlít. Scruggs azonban következetesen sajátjaként hivatkozik rá, mondván, hogy

egy szinkópás tekerést adaptáltam hozzá, ami egészen megváltoztatta a stílusjegyeket.

15 éves korában Scruggs néhány hónapig a Morris Brothers nevű együttesben játszik, de kilép, hogy egy varrócérnát gyártó gyárban dolgozzon, az észak-karolinai otthona közelében lévő Lily Textile Millben. 1945-ben feloldják a második világháborús behívási korlátozást, ekkor visszatér a zenéléshez és a „Lost John Miller and his Allied Kentuckians” nevű együttessel lép fel a Knoxville-i WNOX-on. Nagyjából ekkoriban van lehetősége arra, hogy Bill Monroe-val játsszon.

Bill Monroe, aki 13 évvel idősebb Scruggsnál, akkoriban a countryzene kiemelkedő alakja. Karrierje a „Monroe Brothers” nevű formációval kezdődött, amely testvérével, Charlie-val alkotott duót. Bill énekelte a magas tenor harmónia szólamokat, a „high lonesome” nevű hangzást, amelyről híressé vált. 1938-ban a testvérek szétváltak, és Bill, aki Kentucky „Bluegrass State„-ből származott, új együttest alapított Bill Monroe and the Blue Grass Boys néven.

Amikor Scruggs 21 éves , Monroe éppen bendzsóst keres a bandájába, mert David „Stringbean” Akeman kilépett. Abban az időben a bendzsójátékosok gyakran komédiásként funkcionáltak a zenekarban, és a hangszert gyakran csak kellékként tartották – a clawhammer játékuk szinte a koncerteken szinte hallhatatlan volt. Monroe a zenekar tagjával, Lester Flatt-tel együtt több olyan bendzsójátékost is meghallgat, akiknek ugyanolyan hagyományos játékstílusa van, mint Akemannak. Amikor Scruggst meghallja a nashville-i Tulane Hotelben, Flatt azt meséli:

El voltam ragadtatva. Annyira más volt! Soha nem hallottam még ilyen bendzsó pengetést.

Scruggs 1945 végén csatlakozik Monroe-hoz, heti 50 dollárt keresve. 1945-ben a Blue Grass Boys csapat tagjai: Bill Monroe (ének/mandolin), Lester Flatt (gitár/ének), Earl Scruggs (bendzsó), Chubby Wise (hegedű) és Howard Watts (művésznevén Cedric Rainwater) basszusgitáros. Ez a csapat lesz a prototípusa annak, amivé a bluegrass zenekarként váltak.

Fellépnek a Grand Ole Opry-ban, és 1946 szeptemberében lemezre veszik a „Blue Moon of Kentucky” című klasszikus slágert; ezt a dalt a Kongresszusi Könyvtár a National Recording Registry-be, később pedig a Grammy Hall of Fame-be is beiktatják. Monroe zenekarában sűrű a munkarend. Rengeteg munkát vállalnak, szinte csak mozikban szerte délen, egy 1941-es Chevrolet-ben utazgatnak városról városra, naponta akár hat koncertet is adnak, amit csak este tizenegy óra körül fejeznek be. Lester Flatt azt mondta egyszer:

Nem volt semmink, két-három napig egy kocsiban utaztunk. Nem voltak olyan buszaink, mint most, és soha nem vettük le a cipőnket. A szabály az volt, hogy mindig időben vissza kell érni, hogy minden szombat este a nashville-i Grand Ole Opryban játszhassunk.

Scruggs azt mondta Monroe-ról, hogy

Bill soha nem hagyta, hogy a zene elhaljon, nem számított, mennyire fáradtak voltunk. Ha valaki lankadt, akkor a mandolinjával közel ment hozzá, hogy visszahozza.

Az együttes sikere ellenére Scruggs úgy dönt, hogy a követelmények túl nagyok. Akkoriban egyedül élt, és az a rövid néhány óra szombatonként, amikor hazaért, csak arra volt elég, hogy a Tulane Hotelben, ahol egyedül lakott, összepakolja a bőröndjét, majd megismételje a körforgást – ezt két éven át csinálta. Belefárad és beadja a felmondását, azt tervezve, hogy Észak-Karolinába megy édesanyját ápolni. Flatt is elhatározza, hogy elmegy, de ezt nem mondja el senkinek. Később beadja a kéthetes felmondási idejét, de mielőtt a felmondási idő letelt volna, a basszusgitáros Howard Watts bejelenti, hogy ő is távozik. Monroe könyörgése ellenére mindhárman elhagyják a zenekart. Monroe úgy gondolja, hogy Flatt és Scruggs titkos megállapodást kötöttek, de mindkét férfi tagadja ezt. Monroe ezután 20 évig nem beszél egyikükkel sem, ez a viszály jól ismert countryzenei körökben.

(Folyt. köv.)