A nyomok a rock ‘n’ roll-hoz vezetnek 59. Willie Mae Thornton  vagy ahogy a világ ismeri, Big Mama Thornton

Heti rendszerességgel, folytatásokban közöljük Barcs Endre “A nyomok a Rock and Roll-hoz vezetnek” c. korábban eddig még ki nem adott rocktörténeti könyvét.

A nyomok a rock ‘n’ roll-hoz vezetnek 59.

Willie Mae Thornton  vagy ahogy a világ ismeri, Big Mama Thornton

Big Mama Thornton a rock and roll egyik legnagyobb hatású alakja. Willie Mae Thornton 1926-ban született az alabamai Aritonban és a zenei életben az első nők közé tartozik, akik a férfiaknak megmutatták, hogyan kell az igazi rock and roll-t csinálni. Amellett, hogy nő volt, afroamerikai is volt, és amit a Jim Crow, azaz a szegregáció idején elért, még ha eltörpült is amellett, amit elérhetett volna, monumentális.

Thornton ugyanúgy ismerkedett meg a zenével, mint sok más befolyásos blues ikon: a templomban. Édesapja baptista lelkész volt, édesanyja pedig énekesnő, és Thornton és testvérei már kisgyermekként a szüleikkel énekeltek az istentiszteleten. Tragikus módon Thornton édesanyja fiatalon meghalt, ezért Willie Mae korán otthagyta az iskolát, és 1940-ben, mindössze 12 évesen, egy helyi kocsmában kapott munkát, csaposként. A legendás gospel előadó Diamond Teeth Mary segítségével csatlakozott az ország egyik legmenőbb bandájához, Sammy Green „Hot Harlem Revue„-jéhez.

Thorntont ettől kezdve sztár. Néhány korai fellépés után, amikor reményteljes énekesnőként szerepelt, az „új Bessie Smith„-ként üdvözölték, ami nagyon jól esett neki, mivel egyik példaképe maga a „blues császárnője” volt.

Valójában Smith előadásait figyelve tanulta meg a mesterségét. Thornton, azt kell mondanunk, hogy a memphisi blues hősnőjének, Memphis Minnie-nek is sokat köszönhetett, akit ugyancsak nagyon csodált.

Thorntont már a zenei élet korai szakaszában Smith és Minnie utódjaként üdvözölték, és sok tekintetben át is vette tőlük a stafétabotot, és zenéjén keresztül folytatta a nők és az afroamerikaiak küzdelmét, olyan nyers erőt közvetítve, amely a mai napig páratlan.

Karrierje akkor indult be, amikor 1948-ban Houstonba költözött. A texasi és Los Angeles-i klubokból egy újfajta népszerű RandB-t hozott, olyan felvételeket, amelyek “tele voltak fúvós kürtökkel, veszett ritmusokkal és szellemes szövegekkel.” 1951-ben lemezszerződést kötött a Peacock Records-szal, 1952-ben pedig az Apollo Theaterhez szerződött. Ekkor egy másik Peacock-művésszel, Johnny Otisszal dolgozott együtt.

A “Hound dog”c. dalt Big Mama Thornton 1952. augusztus 13-án, Los Angelesben vette fel, ami a Peacock Records kiadónál jelent meg 1953 február végén. Thorntonnak egyetlen slágerlemeze lett, több mint 500 000 példányban kelt el, és 14 hétig szerepelt az R&B slágerlistán, ebből hét hétig a No.1. első helyen. Felvétele szerepel a Rock and Roll Hall of Fame „500 Songs That Shaped Rock and Roll” című listáján, és 2013 februárjában beiktatták a Grammy Hall of Fame-be. A felvételen Johnny Otis dobol, miután az eredeti dobos nem tudott megfelelően játszani.
A Jerry Leiber és Mike Stoller szerzőpáros úgy játszották el neki a dalt, ahogyan ők szerették volna, hogy előadja, és ő elő is adta. Stoller később e-képpen emlékezett vissza:

Azt akartuk, hogy rikácsoljon és brummogjon.

A morgása az egyik legikonikusabb pont lett a RandB-ben.

Leiber így emlékezett vissza az első találkozásra Thorntonnal:

Megnéztük Big Mama-t egy koncerten, aki a frászt hozta rám. Úgy nézett ki, mint a leghatalmasabb termetű, legpiszkosabb szájú, a legnagyobb pofájú, legkikapósabb csaj, akit valaha is láttál. És gonosz volt, egy ‘medve hölgy’, ahogyan őket szokták hívni. Legalább 350 kiló lehetett, és az egész arca tele volt sebhelyekkel.

Érdemes ide idézni az eredeti dalszöveget, mert ebben minden benne van, ami a feketék kétértelmű, erős szexuális áthallású szövegeit jellemzi:

Nem vagy más, csak egy vadászkutya.
Amelyik itt szaglászik az ajtóm körül
Nem vagy más, csak egy vadászkutya.
Itt szaglászol az ajtóm körül
Csóválhatod a farkadat!
De nem foglak többé etetni.
Igen, azt mondtad, hogy jó modorú vagy
De én átláttam rajtad
Igen, azt mondtad, hogy jó modorú vagy
De én átláttam rajtad
És édesapám, tudom
Nem vagy egy dögös kandúr
Te nem vagy a dögös kandúr
Nem vagy más, csak egy vadászkutya
Amelyik itt szaglászik az ajtóm körül
Te csak egy öreg vadászkutya vagy
Amelyik itt szaglászik az ajtóm  körül
Csóválhatod a farkad
De én nem foglak etetni téged többé, ó, játszd el Samnek, ó!
Ah, hallgasd ezt a vén vadászkutyát!
Oh, játsszál csak,  itt a legjobb helyen teszed
Oh, hallgasd csak, hogy csahol az a vén vadászkutya.
Oh, játsszad csak meg magad, öregfiú, játsszad!
Oh, jó hangulatot szerzel nekem vele
Oh, csak játszd az eszedet, igen
Es csóválgasd a farkadat
Oh, na, rajta, gyerünk
Oh, gyerünk, gyerünk, gyerünk
Oh, gyerünk vonyítsál csak te kan
Teljesen levertté teszel
Sírásra és nyögdécselésre késztetsz
Teljesen szomorúvá teszel
Sírásra és nyögdécselésre késztetsz
Mert te nem nő után koslatsz
Neked egy kényelmes otthon kell
Mindössze egy otthon kell
Nem vagy más, csak egy vadászkutya.
Amelyik itt szaglászik az ajtóm körül
Nem vagy más, csak egy vadászkutya.
Itt szálazol az ajtóm körül
Csóválhatod a farkadat
De én nem foglak többé etetni, oh!

A szám hozzájárult a rock ‘n’ roll hajnalának kezdetéhez, de az akkori idők jellegét mutatja, hogy az énekesnő keveset látott a számból származó haszonból.
Elvis Presley „Hound Dog” című felvétele tette igazán népszerűvé a számot, és tette „igazi” slágerré, átlépve a fekete és fehér Amerika közötti határokat. Elvis változatából tízmillió példányt adtak el, és ez lett a meghatározó előadás, sokan nem vették észre, hogy a dal nem eredeti.

A tragédia azonban ezzel nem ért véget, hiszen a ’60-as évek elején Thorntonnal ismét hasonló helyzet állt elő. Abban az időben, amikor a Bay-Tone Records számára rögzítette a ‘Ball’ n’ Chain’ című dalát.

A kiadó úgy döntött, hogy 1968-ig nem adja ki a dalt, és megtartotta a szerzői jogokat, ami azt jelentette, hogy kezdetben Thorntont minden jogdíjtól megfosztották, amikor Janis Joplin rögzítette a számot.

Joplin legalább gyakran hivatkozott Thorntonra, mint nagy hatásra, és egy 1972-es interjúban Thorton elismerte, hogy Thorton áldását adta Joplinnak a dal felvételére.

Amikor karrierje az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején kezdett elhalványulni, elhagyta Houstont és a San Francisco-öböl környékére költözött, San Francisco és Los Angeles klubjaiban lépett fel, és több lemezkiadónak készített felvételeket, pl. a Berkeley-i székhelyű Arhoolie Recordsnak. 1965-ben az American Folk Blues Fesztivállal turnézott Európában, ahol figyelemre méltó sikere volt, „abban az időben nagyon kevés női bluesénekesnő aratott sikert az Atlanti-óceánon túl„.

Angliában tartózkodva rögzítette első albumát az Arhoolie számára, “Big Mama Thornton – In Europe” címmel. A lemezen a blues veteránok, Buddy Guy (gitár), Fred Below (dob), Eddie Boyd (billentyűs hangszerek), Jimmy Lee Robinson (basszusgitár) és Walter „Shakey” Horton (szájharmonika) működtek közre, kivéve három dalt, amelyeken Fred McDowell akusztikus slide gitáron játszott.

1966-ban Thornton az Arhoolie számára rögzítette második albumát, ”Big Mama Thornton with the Muddy Waters Blues Band – 1966” címmel, Muddy Waters (gitár), Sammy Lawhorn (gitár), James Cotton (szájharmonika), Otis Spann (zongora), Luther Johnson (basszusgitár) és Francis Clay (dob) közreműködésével.

Fellépett a Monterey Jazz Festivalon 1966-ban és 1968-ban. Utolsó albuma az Arhoolie-nál, a “Ball n’ Chain” 1968-ban jelent meg. Ez a két előző albumának számaiból, valamint a „Ball and Chain” című szerzeményéből és a „Wade in the Water” című standardból állt. A két dalhoz egy kis kombó, köztük gyakori gitárosa, Edward „Bee” Houston szolgáltatta a háttérzenét. Janis Joplin és a Big Brother and the Holding Company 1967-ben a Monterey Pop Festivalon előadott „Ball ‘n’ Chain” című dala, valamint a dal megjelenése a Cheap Thrills című listavezető albumukon felújította az érdeklődést Thornton iránt.

1969-re Thornton leszerződött a Mercury Recordshoz, amely kiadta legsikeresebb albumát, a “Stronger Than Dirt”- et, amely a Billboard Top 200-as listáján a 198. helyet érte el.

Thornton ekkor szerződést kötött a Pentagram Records-szal, és végre megvalósíthatta egyik legnagyobb álmát. A bluest szerető Thornton, aki egy prédikátor lánya volt, imádta a bluest és az olyan gospel előadók, mint a Dixie Hummingbirds és Mahalia Jackson „jó éneklését”, ahogy ő nevezte. Mindig is szeretett volna gospellemezt felvenni, és a “Saved” (PE 10005) című albummal meg is tette. Az albumon a gospel klasszikusok szerepelnek: „Oh, Happy Day„, „Down By The Riverside„, „Glory, Glory Hallelujah„, „He’s Got the Whole World in His Hands„, „Lord Save Me„, „Swing Low, Sweet Chariot„, „One More River” és „Go Down Moses„.

Ekkorra az amerikai blues és RandB nagy korszaka véget ért. Míg az eredeti blues előadók, mint Thornton, többnyire kisebb helyszíneken játszottak, addig a fiatalabbak hatalmas arénákban, nagy pénzért játszották a blues saját verzióit. Mivel a blues más zenei műfajokba is beszivárgott, a blues-zenésznek már nem volt szüksége az elszegényedésre vagy a földrajzra az igazoláshoz; a stílus elég volt.

Míg otthon egyre kevesebb sikert ért el és alig kapott ajánlatokat, a dolgok 1972-ben ismét megváltoztak, amikor Thorntont felkérték, hogy csatlakozzon újra az American Folk Blues Festival turnéjához. Európát jó helynek tartotta magának, és mivel az Egyesült Államokban kevés volt a fellépése, boldogan vállalta. A március 2-án kezdődő turné Németországba, Franciaországba, Svájcba, Ausztriába, Olaszországba, Hollandiába, Dániába, Norvégiába, Finnországba és Svédországba vitte Thorntont, ahol a koncert sorozat március 27-én Stockholmban ért véget. Vele tartott a turnén Eddie Boyd, Big Joe Williams, Robert Pete Williams, T-Bone Walker, Paul Lenart, Hartley Severns, Edward Taylor és Vinton Johnson. Akárcsak 1965-ben, most is elismerést és tiszteletet vívott ki magának.

Az 1970-es években az évekig tartó erős alkoholfogyasztás károsítani kezdte Thornton egészségét. Súlyos autóbalesetet szenvedett, de felépült, és 1973-ban fellépett a Newport Jazz Fesztiválon Muddy Watersszel, B.B. Kinggel és Eddie „Cleanhead” Vinsonnal. Ennek az előadásnak a felvétele, a “The Blues-A Real Summit Meeting” a Buddha Records gondozásában jelent meg. Thornton utolsó albuma a “Jail és a Sassy Mama” volt a Vanguard Records számára 1975-ben. A felvételek további dalai 2000-ben jelentek meg a “Big Mama Swings” című lemezen. A “Jail” c. album az 1970-es évek közepén az Egyesült Államok északnyugati részén két börtönben tartott koncertjeinek felvétele.

Egy blues-zenekar támogatta, amelyben George „Harmonica” Smith kitartó jammelései mellett a gitáros Doug MacLeod, Bee Houston és Steve Wachsman, a dobos Todd Nelson, a szaxofonos Bill Potter, a basszusgitáros Bruce Sieverson és a zongorista J. D. Nicholson játszott. Rengeteget turnézott az Egyesült Államokban és Kanadában, játszott a houstoni Juneteenth Blues Festen, és John Lee Hookerrel osztozott a koncerteken.
Fellépett a San Francisco Blues Festivalon 1979-ben és a Newport Jazz Festivalon 1980-ban. Big Mama abban az évben a „Blues Is a Woman” koncerten is fellépett a klasszikus blues legenda, Sippie Wallace mellett, háromrészes férfi öltönyben, szalmakalapban és aranyórával a nyakában.

A színpad közepén ült, és olyan darabokat játszott, amelyeket ő akart eljátszani, de nem szerepeltek a programban. Thornton részt vett a Tribal Stomp-on a Monterey Fairgrounds-on, a Sacramento Blues Fesztiválon és a Los Angeles Bicentennial Blues-on BB Kinggel és Muddy Watersszel. Vendégként szerepelt az ABC TV egyik különkiadásában, amelynek házigazdája Hal Holbrook színész volt, és Aretha Franklinnel együtt turnéztak a klubokban. Részt vett a PBS televízió díjnyertes “Three Generations of the blues” című különkiadásában is Sippie Wallace-szal és Jeannie Cheathammel.

Thorntont 57 évesen, 1984. július 25-én holtan találták a személyzet tagjai egy Los Angeles-i panzióban. Hosszú ideje tartó alkoholfogyasztása miatt szív- és májbetegségekben halt meg. A betegség következtében rövid idő alatt 161 kg-ot fogyott.

Pályafutása során Thorntont hatszor jelölték a Blues Music Awards díjra. 1984-ben beválasztották a Blues Hall of Fame-be. A „Ball ‘n’ Chain” és a „They Call Me Big Mama” mellett Thornton húsz másik blues-dalt is írt. A „Ball ‘n’ Chain” című dala szerepel a Rock and Roll Hall of Fame „500 dal, amely formálta a rock and rollt” listáján.

Thornton később nagyobb elismerést kapott népszerű dalaiért, de a bluesra, a rock & rollra és a soul zenére gyakorolt hatását még mindig alulértékelik Thornton zenéje az amerikai könnyűzene alakítására is nagy hatással volt.
Thornton előadásait mély, erőteljes hangja és erős énektudása jellemezte. Frank Schiffman, a harlemi Apollo Színház menedzsere erős hangja, mérete és személyisége miatt a „Big Mama” becenevet adta neki. Thornton kijelentette, hogy ő hangosabb, mint bármelyik mikrofon, és nem akarta, hogy egy mikrofon valaha is olyan hangos legyen, mint ő. Alice Echols, Janis Joplin életrajzának szerzője szerint Thornton „szép hangon” is tudott énekelni, de nem akart.

Thornton azt mondta:

Az éneklésem a tapasztalataimból fakad. A saját tapasztalataimból. Soha senki nem tanított nekem semmit. Soha nem jártam zeneiskolába vagy ilyesmi. Úgy tanultam meg énekelni, szájharmonikázni és dobolni, hogy másokat figyeltem! Nem tudok kottát olvasni, de tudom, mit énekelek! Nem úgy énekelek, mint más.

Stílusára nagy hatással volt a gospel zene, amelyet egy prédikátor otthonában felnőve hallgatott, bár műfaját bluesnak lehetne nevezni.

Thorntont idézte egy 1980-as cikkében a New York Times:

…amikor felnőttem, Bessie Smith-t hallgattam, ő szívből és lélekből énekelt. Ezért van az, hogy amikor Jimmy Reed vagy bárki más dalát éneklem, a saját módomon éneklem el. Mert nem akarok Jimmy Reed lenni, hanem önmagam. Szeretem magam beletenni abba, amit csinálok, hogy érezzem, amit csinálok.

Olyan zene tudósok, mint Maureen Mahon, dicsérik Thorntont, amiért felforgatta az afroamerikai nők hagyományos szerepeit. Női hangot adott egy olyan területhez, amelyet addig fehér férfiak uraltak, és erős személyisége túllépett az afroamerikai nőkről alkotott sztereotípiákon. Ez szerves része volt az előadásmódjának és színpadi személyiségének.
Thornton művészetének másik úttörő vonása az volt, hogy szembeszállt a társadalmi erkölcsökkel és a tőle elvártakkal. Azt csinálta, amit akart. Egyes tudósok azt állítják, hogy Thornton valóban képes volt „szép” hangon énekelni, de soha nem akarta. Ez volt Big Mama Thornton. Olyan igazi volt, amilyet csak lehetett.
Thornton kikövezte az utat az olyan erős fekete nők előtt, mint Aretha Franklin és Tina Turner, és az ő határokat feszegető művészete nélkül az előbb említettek nem állhattak volna olyan piedesztálra, ahonnan elragadtatva gyönyörködhettek volna. Ő volt a faltörő kos, aki megnyitotta az utolsó frontot a rasszista múlt és egy reményteljesebb jövő közötti háborúban. Karrierje a korszakot jelezte, és tükrözi Amerika sötét, rasszista múltját.

(Folyt. köv.)