A spirituálétól a gospelig 15. rész. A napfény szétszórt sugarai: A Napsugár fiúk története

Barcs Endre “A spirituálétól a gospelig” c. regénye folytatásokban közölve.

A spirituálétól a gospelig 15. rész.

A napfény szétszórt sugarai: A Napsugár fiúk története

A Sunshine Boys minden bizonnyal a gospel zene történetének egyik legszórakoztatóbb fellépője. Amit ez a kvartett elért, valószínűleg páratlan volt és marad is bármelyik gospel vagy keresztény zenei előadó számára. A Sunshine Boys több mint negyven évvel ezelőtt vonult vissza a főállású tevékenységtől, ezért már jó ideje nem számítanak ismert névnek a gospelzene rajongói körében. Valahogy nem érték el ugyanazt a titáni státuszt, mint a Statesmen, a Blackwood Brothers vagy a Speer Family, mégis gyakorlatilag minden kortársuk úgy áradozik róluk, mint az egyik legcsodáltabb művészükről, és mint egy olyan menő színpadi előadásról, amelyet abszolút senki, beleértve a Statesmen Quartetet is, nem tudott követni.

Olyan területeket hódítottak meg a világi szórakoztatóiparban, amelyekről a legtöbb gospel előadó csak álmodott, miközben energikus és spirituális gospel dalaikat vitték magukkal a színpadra. A Sunshine Boys egyértelműen bebizonyította, hogy nem csak a gospelzenében, hanem általában véve szórakoztató művészként is számolni kell velük.

A Sunshine Boys az 1930-as évek végén alakult a Cincinattiban született Milton „Ace” Richman vezetésével. Richman és a testvérek, John „Tennessee” Smith és A.L. „Smitty” Smith különböző más zenei személyiségekkel együtt, többféle művésznév alatt léptek fel. Végül Pat Patterson csatlakozott a csoporthoz, mint bariton énekes. A kezdetben elsősorban country, western és popzenét játszó kvartett 1942-ben a tehetséges fiatal zenész, Eddie Wallace megnyerésével a gospelzene világába is belevágott.

Az eredeti Sunshine Boys 1943

Első felvételeiket a Village kiadónál készítették, és rendszeres fellépői voltak a WSB Barn Dance műsorának. Hangzásuk a western swing és a hagyományos konvenció stílusú harmónia keveréke volt. Az olyan dalok, mint a „When God Dips His Love„, a „Lead Me to That Rock” és a „He’ll Understand and Say Well Done” a karrierjük kezdetétől a végéig a repertoárjuk alapjai voltak.

1946-ban Charles Starrett-tel és Smiley Burnette-tel szerepeltek egy B-Westernben, a “West of Sonora” című filmben. Starrett Durango Kid-et alakította, egy Robin Hood-típusú karaktert, akivel élete végéig azonosult.

A Sunshine Boys némi vígjátéki könnyedséget hozott a filmbe, elénekelték egyik jellegzetes dalukat, a „Dry Bones„-t. Hamarosan tizennyolc további filmben galoppoztak és énekeltek, Lash LaRue, Eddie Dean és mások mellett.
Tennessee és Smitty Smith szívükben mindig is country művészek voltak, és 1949-ben elváltak útjaik a Sunshine Boys-szal. Ez még inkább megerősítette Richmant és Wallace-t abban, hogy maradjanak a gospel zenénél. Felbérelték a fiatal basszusénekest, JD Sumnert és a tenorénekes Horace Floydot a floridai Tampa-Lakeland környékéről. Floyd nem maradt sokáig, és nem sokkal később a helyére a helyi tenor, Fred Daniel került. A Sunshine Boysnak ez az együttese lett talán a legemlékezetesebb, mivel Sumner és Daniel gyorsan meghódította a zenekedvelők szívét és fülét. Sumner és Daniel egyetlen filmvásznon való szereplése a Starrett-Burnette filmjében, a “Prairie Roundup-ban”, 1951-ben történt.
Hamarosan rádióműsort kaptak a nyugat-virginiai Wheelingben, a WWVA állandóan virágzó rádióállomáson. Az 50-es évek elején számos feltörekvő countrysztár szerepelt a WWVA Jamboree műsorában, köztük Hawkshaw Hawkins, Wilma Lee és Stoney Cooper, később pedig Jim & Jesse és az Osborne Brothers. JD Sumner mély basszusénekével, Fred Daniel energiájával, Eddie Wallace élesen időzített komédiájával, Ace Richman műsorvezetői szakértelmével és azzal, hogy a „How Great Thou Art„-tól a „Ragg Mopp„-on át a „Tumbling Tumbleweeds„-ig mindent el tudtak énekelni, a Sunshine Boys maguk is legendás státuszt értek el az állomáson.

A Sunshine Boys 1951-ben

Abban az időben a Sunshine Boys a „a lelkész ment, mi énekelünk” mentalitással lépett fel a templomi istentiszteleti előadásokon, ellopva a showt a a lelkésztől, és ezt egyetlen lelkész sem bánta. A Sunshine Boys annyi örömet, energiát és egészséges szórakozást hozott a templomba, hogy az ördög sem bírta volna elviselni!

Az egész éjjen át történő éneklés idején egyetlen előadó sem akarta követni a Sunshine Boys-t. JD Sumner szavaival élve, a Sunshine Boys

…meg tudta adni azt, ami Istennek jár.

Több mint 800 dalt rögzítettek a Langworth Transcriptions számára 1950 és 1957 között. Bármelyik zenekedvelő, aki rendelkezik néhány ilyen felvétellel, gospel aranyat birtokol.

Amikor a Blackwood Brothers elvesztette Bill Lyles basszusénekest és RW Blackwood baritont egy repülőgép-szerencsétlenségben az alabamai Clantonban, JD Sumner megérezte, hogy Lyles helyére ő fog lépni basszusénekesként. Ez így is történt, és Sumner a következő tizenegy évben még nagyobb ikonikus státuszt szerzett a Blackwoods híres basszusénekeseként.

A Sunshine Boys Richman, Wallace és Daniel alkotta magja azonban soha nem lankadt. Ez a három úriember közel két évtizeden át együtt maradt. Felbérelték a helyi basszusénekest, Johnny Atkinsont, aki tökéletesen illeszkedett ritmikus hangszereléseikhez. Ahogy a gospel zenei listák egyre előkelőbbé váltak, az Atkinson-korszak Sunshine Boys-jának kiemelkedő műsoridőben volt része, és rendszeresen Top Ten slágereket értek el, mint például a „How Long Has It Been” és az „I Am A Pilgrim„.

Eddie Wallace mindig is szerette mesélni a Sunshine Boys és a neves dalszerző, Mosie Lister kapcsolatának történetét, és joggal, hiszen a Sunshine Boys mindenki más előtt rögzítette néhány legnagyobb dalát. Lister 1955-ben érkezett a Sunshine Boyshoz egy halom dallal. A Statesmen, a Speer Family stb. elutasította ezeket a dalokat, nem nem tartották ezeket a dalokat semmire, ezért Mosie, ismerve a Sunshine Boys által felvett zenék minőségét, elhozta nekik a zenéjét. Ebben a kötegben volt többek között a „How Long Has It Been„, a „Where No One Stands Alone„, a „Goodbye World Goodbye„. Ha a Sunshine Boys nem vette volna fel őket, ezek az időtlen klasszikusok talán soha nem hangzottak volna el és a világ máig nem ismerné őket.
A Sunshine Boys körül végtelenül izgalmas történetek keringenek. Részt vettek az első egymilliós eladású gospel dalban, a „Peace in the Valley„-ben, amelyben Red Foley háttér együtteseként szerepeltek 1951-ben.

Az 1950-es évek közepén rádiószerződést kötöttek az ABC-vel. Nemcsak a zenei stílusok széles skáláját adták elő, hanem néhány meglehetősen egyedi terméket is reklámoztak, hogy pénzhez jussanak, köztük a Dr. Caldwell’s Senna hashajtót és a Prince Albert dohányt. Felléptek USO show-kon is, és háborús kötvénygyűjtéseket tartottak. Úgy tűnt, hogy a Sunshine Boys nem ismer határokat.

Johnny Atkinson 1956-ban elhagyta a kvartettet, és a Blue Ridge Quartet korábbi basszusgitáros-énekese, Burl Strevel csatlakozott a csoporthoz. Míg a JD Sumnerrel alkotott csapatra talán a Sumner által elért sztárstátusz miatt emlékeznek a legjobban, a Strevelrel alkotott felállás volt talán a Sunshine Boys legerősebb formációja. Sumner az 50-es évek elején még a fiúkkal csiszolta tehetségét, míg Strevel már tapasztalt, mély basszusgitáros hangot hozott a csapatba. A csapat még egy második hosszú időre visszatért Wheelingbe a WWVA-ra, és az 1960-as évek közepén már a Las Vegas-i Golden Nuggetben léptek fel headlinerként.

A Sunshine Boys a zenei irányvonal ilyen kereskedelmi változása miatt az 1960-as években egyre inkább zenekari imázst vett fel. Richman, Strevel és Daniel már akkor is kiváló zenészek voltak, és 1960-ban a csapathoz csatlakozott a gitáros és bendzsós Jerry Wallace. Az együttes ekkor The Diplomats-ra változtatta a nevét. Ebben az évtizedben több más neves zenész is csatlakozott a csoporthoz, köztük Jim Roberson, Lee Sierra, George Walmark és Woody Woodruff.

Burl Strevel 1965-ben visszatért a Blue Ridge Quartetbe, majd 1966-ban Fred Daniel követte őt. Jim Boatman rövid ideig basszusénekesként lépett fel a csoporttal, nem sokkal azután, hogy visszatért a The Prophets Quartethez, és a csoport még egy női énekest is felvett Kathy Zee személyében.
Eddie Wallace azt szerette volna, ha felnövekvő gyermekei a Las Vegasban tapasztaltaknál családbarátabb környezetben élvezhetnék gyermek éveiket, és ezzel a hatvanas évek végén elhagyta az együttest, és végleg visszatért Atlantába. A kvartett csak rövid ideig működött nélküle, mielőtt feloszlott.
Jó néhány év elteltével Ace Richman és Johnny Atkinson visszatalált Atlanta környékére, és a Sunshine Boys előkerült a visszavonulásból. Fred Daniel továbbra is aktív maradt különböző üzleti vállalkozásokban, gyakran költözött, és a helyi tenor, Marvin Davis énekelt a kvartettel, amikor Daniel nem volt elérhető.

Sajnos Johnny Atkinson 1985-ben elvesztette a rákbetegséggel vívott harcát. Burl Strevel 1981-ben hunyt el, de a „visszavonulás” szó egyszerűen nem szerepelt JD Sumner szótárában. Jimmy Jones, a Rangers Quartet, a Deep South Quartet és a LeFevres egykori basszusgitárosa Atkinson halála után ismét csatlakozott a kvartetthez.

A Sunshine Boys a 90-es években továbbra is fellépett a nosztalgia rendezvényeken, civil eseményeken, vacsorakoncerteken valamint a “Grand Ole Gospel Reunionon” alkalmán. Ace Richman 1999 elején elhunyt, és egy másik gospelzenei veterán, Bobby Shaw kezdett el fellépni a csoporttal. Jimmy Jones 2006 júniusában és Fred Daniels 2007 szeptemberében bekövetkezett halálával a Sunshine Boys hamarosan elhalványult a fellépések sorában. Eddie Wallace még jóval a nyolcvanas éveiben is számos szólófellépést tett, mígnem 2011-ben egy agyvérzés véget vetett hét évtizedes zenei karrierjének. 2014. augusztus 5-én, 91 éves korában hunyt el.

A Sunshine Boys-t beiktatták a Georgia Music Hall of Fame-be, az Atlanta Country Music Hall of Fame-be, és megkapták a Pioneer Award-ot. A nyugat-virginiai Wheelingben 1983-ban a Csillagok sétányán (Walkway of Stars) is kitüntették őket. Richman, Wallace, Daniel, Sumner és Jimmy Jones mindannyian megkapták a Grand Ole Gospel Reunion Living Legend Award díját, és mindannyian tagjai a Southern Gospel Music Hall of Fame-nek. Wallace és Daniel a Dub Taylor-díj társdíjasai, amelyet olyan előadóknak ítélnek oda, akik westernfilmekben szerepeltek.
A The Sunshine Boys öröksége fontos. Olyan helyekre merészkedtek, ahová csak kevés keresztény művész merészkedett. Pörgős, könnyed, energikus műsoraik hatását olyan gospelcsoportoknál is megtaláljuk ma, akik még csak nem is hallottak róluk. Hozzájárulásukat ahhoz, hogy a gospel a szórakoztatóiparban is elterjedjen, soha nem szabad elfelejteni.

(Folyt. köv.)