Az Igazi ELVIS 136. – A szerző története

Barcs Endre “Az igazi ELVIS” c. regénye folytatásokban közölve.

Az Igazi ELVIS 136. –  A szerző története

1972 nyarán a Nemzeti Színház megbízásából utazhattam az Egyesült Államokba, hogy megvásároljak két színdarabot. Én ezt az időszakot kihasználva, és az Amerikában élő rokonok támogatásával Grayhound távolsági busszal körbeutaztam az Egyesült Államokat. Augusztus 3-án érkeztem Las Vegasba, és az éjszakát a kaszinókban töltöttem, mert ezzel megspórolhattam a szállodaköltséget, ezenfelül ingyen ehettem és ihattam, amíg a kaszinókban a „félkarú rablónak” nevezett pénzelnyelő gépeken játszottam.

Az este még Perry Comot hirdeti a nagy reklám az International háromlábú hatalmas beton hirdetőoszlopa, de reggel már az Elvis „Nyári fesztivál” koncertsorozat olvasható a reklámon. Természetesen nyomban a helyszínre sietek, alig várom, hogy kinyisson a pénztár. A legolcsóbb jegy 16 dollár, a legdrágább, vacsorával 60, de nincs egyetlen jegy sem a bemutató estéjére.

Nem adom fel, felkeresem az Elvis irodát, ahol a fal, padlótól a mennyezetig tele van ragasztva Elvis fotókkal. Itt egy udvariatlan fiatalember eltanácsol azzal, hogy nem lesz sajtótájékoztató. Azt azonban megtudtam tőle, hogy egy gyors próba lesz valamikor dél körül. A hotel ajtónálló portásától megtudom, hogy hol van a „művészbejáró”, ahol Elvis majd bejön az épületbe. Az úgynevezett „művészbejáró” nem egyéb, mint egy koszos, sötét, keskeny folyosó, ahol az étterembe szállítják a feldolgozandó nyersanyagokat. Úgy fél 12 felé egy nyitott, ezüstszínű Cadillac fékez le a bejárat előtt, amit maga Elvis vezet. Mellette, az anyósülésen Jo Esposito. Feltűnő, hogy Elvis rendkívül, szinte ijesztően sovány. Erősen fogyaszthatott, az ujjain a bőr is mutatta, hogy sok kilótól szabadulhatott meg ezen a nyáron. Hosszában színes, csíkos ing van rajta, derekán a kis oroszlános öv, és ugyancsak hasonló színekkel, hosszában csíkos nadrág, lábán magas szárú cúgos, sarkantyús csizma. Szemén napszemüveg.

A folyosóra kitódultak a konyhából a visítozó szakácsnők és autogramokat kértek tőle. Amikor a közelbe ér, megremegek. Nemcsak azért, mert egy gyerekkori hihetetlen álmom válik valóra, hanem azért is, mert olyan erős a kisugárzása, ami egészen magával ragadja az embert. Felteszem magamnak a kérdést, hogy ez csak azért van, mert tudom, hogy ő Elvis, vagy ténylegesen egyfajta elektromos erőtér veszi körül. Mivel maga Tom Jones is úgy nyilatkozik egy alkalommal, hogy amikor első ízben találkozott Elvisszel, ugyanezt az erőteret érezte körülötte, így azt gondolom, hogy ez valóban létezett, nemcsak én érzetem így.

Magyar újságíróként mutatkozom be neki, és kérdezem, mikor tudnék interjút készíteni vele. A jobb kezét ráteszi a bal vállamra, és úgy mondja

„Bocsánat, de várnak a zenészeim!”, és már megy is tovább.

Jo Esosito elém áll, és közöli, hogy Elvisnek nincs ideje interjút adni, Elvis siet a próbára, és este pedig bemutató koncert lesz. Espositot kérdezem, hogy megnézhetem e a próbát.

„Nem hiszem”– válaszolja, de szerencsére Elvis aki még ment túlzottan előre, meghallja a kérésemet, és int:, „Hadd jöjjön a fickó” .

Talán az, hogy magyar vagyok jelentett számára valamit. Nem tudom. Minden esetre Esposito félrelép, és utat engedett nekem. Egy ideig csendben haladtunk a folyosón, majd két idegen férfi jön velünk szembe, akik üdvözlik Elvist, és nyomban valami üzleti ügyet kezdenek tárgyalni vele. Egy végtelenül tágas és magas lifthez értünk, amely valószínűleg nagyobb méretű színpadelemek szállítását szolgálja más alkalommal. Egy liftes fiú kezeli a liftet, aki nyomban tudja, hova vigye Elvist. A liftben Esposito azt kérdezi tőlem, hogy ki a magyar elnök, meg azt, hogy mennyire ismerik Elvist Magyarországon. Röviden elmondom neki, hogy milyen nehéz nálunk Elvis lemezekhez jutni, és az egyetlen rádió sem játssza a számait, ennek ellenére Elvis igen népszerű, legalábbis azok között, akik ismerik a munkásságát.

Ekkor megérkezünk a koncertterembe. Egy magas fehér fal mellett megyünk előre, mint kiderült, a fal a kör alakú színpadot fogja körül. A színházteremben úgynevezett munkavilágítás, a nézőtér teljes sötétben, csak a kijáratot jelző táblák világítanak. A teremben még érezni a tegnap esti koncert illatát, étel és emberszag, a színpadhoz merőlegesen odatolt asztalsorokról már leszedték a terítéket, de a gyűrött, helyenként foltos vörös abroszok még a helyén vannak.

Az előző este Perry Como adott vacsorakoncertet, és azóta még nem takarítottak. Esposito elhúz egy széket az egyik asztal mellől, és leül rá. Én is ugyanezt teszem az asztal túloldalán.

A színpadon már ott várják a zenészei, és énekesei is. Elvis röviden üdvözöl mindenkit, majd belekezd a próbába. Úgy, ahogy érkezett, át sem öltözve odaáll a mikrofon elé.

Itt majd mondok valami üdvözlő szöveget, az induló számot már nem kell gyakorolni, ahogy a rock and roll egyveleget is átugorhatjuk. –mondja.

Az egyik új dalra koncentrál. Könnyedén énekel, nem adva bele mindent, de még így is hihetetlen hatású ott élőben. Nekem nagyon tetszik a dal, szemben Elvisszel, aki több fúvóst kér, kéri, hogy a basszusgitár legyen kiemelve, és hogy ötször ismételjék a dal végét.

Ha elfelejtenétek, akkor este majd mutatom az ujjaimmal. – teszi hozzá.

Az ismétlésnél mintha egy új dal született volna. Ezt követően néhány dal egyes részletén futnak át, van, amit néhányszor elpróbál a háttér énekesekkel, és néhány helyen nem is értem, hogy pontosan mit is akar, mert ő sem mondja meg pontosan, csak valamiféle érzést akart a dallal elérni. Szerencsére a zenészei pontosan tudják, mire gondol, és úgy játszanak, ahogy azt Elvis elképzeli, mire Elvis nyomban rávágja:

Na, ez az!

A próba nem tart bő harminc percnél tovább, és Elvis ugyanolyan gyorsan eltűnik, mint ahogy érkezett. Amikor Jo is szótlanul elmegy Elvis után, felmegyek a színpadra és Charlie Hodge-dzsal váltok néhány szót, mert ő kedvesen fogad, érdeklődik, honnan jöttem, mennyire szeretem Elvist, hogy miatta jöttem e az Államokba. Aztán a zenészek is eltűnnek, otthagyva hangszereiket. A színpad kiürül, és én is lemegyek a liften, és az órákat számolom, hogy mikor jöjjek vissza. A liftkezelő fiú azt tanácsolja, elég ha este a szünetben jövök, az első részben úgysem szerepel Elvis.

Alig bírom kivárni, hogy beesteledjen, és még szünet előtt visszamegyek a jól ismert folyosóra. Nem állja az utamat senki, eljutok a lifthez, ahol ugyanaz a liftes fiú teljesít szolgálatot. Közli, jöjjek vissza később, az előadás alatt nem üzemelhet a lift. Lent a folyosón, a falnak támaszkodva várok. Lassan, nagyon lassan telnek a percek. Egyszer csak kinyílik a liftajtó, és a fiú int, hogy menjek, és már visz is fel. Éppen szünet van. A nézőtéren nagy a nyüzsgés, az asztaloknál vacsoráznak, többen pezsgőt bontatnak a pincérekkel. A színpad előtt le van eresztve a függöny, ami olyan, mint a festett rokokó ruhás hölgy a falon, valamiféle vajszínű anyagból van, félkör alakú hajtások vannak rajta, aranyozott bojtokkal. A függönyt itt nem széthúzzák, mint a színházakban, hanem vízszintesen felfelé. A hatalmas színpadot ez a furcsa függöny zárja le.

Hirtelen lemennek a nézőtéri fények, és bekapcsolják a színpadot megvilágító reflektorokat. Gyorsan keresek egy helyet a takarásban, ahonnan láthatom Elvist, de én a nézőtérről nem vagyok látható. A nagyzenekar mellett találok egy széket, arra ülök le. Innen ugyan csak háttal láthatom Elvist, de nem érdekel, fő hogy itt vagyok. A nézőtéren szinte kézzel fogható a feszült várakozás. Az izgalom rám is átterjed. Felhangzik a jól ismert Elvis belépő, az Imígyen szólott Zarathustra, a függöny szép lassan, a hajtásokat követve, apró félkörökben megy felfelé.

Amennyit a nézőtérből látok, mindenütt izgatott tekintetek, felemelt fényképező gépek, többen felállnak a helyükről. Tudom, hogy Elvis már itt van a fal túloldalán. Aztán hirtelen belép, határozott léptekkel végigsétál keresztben a színpadon. Kezében már ott a mikrofon. A nézőtéren elszabadul a pokol, hatalmas üvöltés, sikoltás, taps. „Elvis!”Elvis!” – kiabálás tölti meg a színházteret. Villognak a vakuk. Igazuk van a kritikáknak, amelyek arról számolnak be, hogy énekelnie sem kellene, elég, ha jelen van. De ő énekel, méghozzá remekül. De nemcsak énekel, hanem jelenlétével szinte hipnotizálja a nézőteret. Játszik a közönséggel, és a nézők, főleg a nők, de jó néhány férfi is, szinte önkívületi állapotban követi minden mozdulatát.

Onnan, ahol ülök, csak deréktól felfelé látom, ezért néhány karate mozdulatnál fel kell állnom, és akkor is, ha Charlie Hodge-hoz megy egy pohár vízért, vagy a sálakért. Előttem a Hilton nagyzenekar tagjai ülnek. Minden zenész előtt kottaállvány, rajta apró lámpával megvilágított kotta. Előttük, tőlem félig bal kézre, a háttér énekesek, magas bárszéken ülnek, csak akkor állnak fel, ha énekelniük kell. Elvis komolyan odafigyel arra is, hogy zenészei és énekesei ne a szokott rutint játsszák, ezért sokszor fordul feléjük, többször odajön a Sweet Inspirations lányok elé, mond valamit, de mivel nincs a szája előtt a mikrofon, csak azt látom, hogy a lányok, és mögöttük a gospel kvartett tagjai is nevetnek. A TCB Band tagjait úgy tréfálja meg, hogy úgy tesz, mintha belekezdene egy dalba, aztán hirtelen, elkezd beszélni, majd hirtelen mégis belekezd, és nézi, zenészei milyen gyorsan reagálnak. A koncert könnyed és annyira spontánnak tűnik, hogy ha nem tudnám, mennyi munka fekszik benne, azt hinném, Elvis mindent ott helyben rögtönöz.

A koncert elején énekli a régi rock and roll számait, amelyek, mondanom sem kell, hatalmas ovációt váltanak ki, és az új dalokból is azokat, amelyek több fizikai erőfeszítést igényelnek. Aztán jönnek a lassabb nóták, a balladák. Elvis pontosan osztja be az erejét, tudja, mely számokat énekelheti szünet nélkül egymás után, és hol kell szünetet tartania, hogy kifújja magát. Ilyenkor vagy mond valamit, vagy csak fel alá járkál, azt mondogatva, hogy „well, well, well”.

Hogy Elvis pontosan betartja a dalok sorrendjét, azt onnan tudom, hogy a nagyzenekarban a zenészek, egy adott dal végén már tudják, mi következik és gyorsan lapoznak a kottában.

Magáról a hangosításról nem tudok mérvadó képet adni, hiszen ott, ahol ülök a nagyzenekar a leghangosabb. Azt látom, hogy a színpad elején nincsenek a zenészek játékát a színpadra sugárzó hangfalak. Megmondom őszintén, fogalmam sincs, honnan hallják vissza magukat. Annyi bizonyos, hogy a terem falai nem nyelnek el minden zajt, a hangosabb dalok a falakon tompán visszhangzanak, ahogy a dalok lezárása is még visszaköszön legalább egyszer a falról. A Love me tender dalánál ezúttal nem megy le a színpadról, csak odahajol a színpad széléhez rohanó hölgyekhez, és a szerencsésebbek egy csókot is kapnak tőle, vagy adhatnak neki.

Látom, hogy a TCB Band tagjai jól mulatnak azon, ahogy a hölgyek tülekednek a színpad előtt. De férfiak is szeretnének vele kezet fogni. A háttér énekesek is nevetgélnek, és beszélgetnek egymással. Aztán visszaáll a rend, minden komolyra fordul ismét, és folytatódik a munka. A hölgyek is visszaülnek a helyükre, Elvis pedig még elénekel néhány dalt, és már jön is a zárás, majd kettőt int, térdelés a pelerin szétnyitásával a színpad jobb, majd bal oldalán, és már szalad is el. A zene még folytatódik, majd szép lassan lemegy a függöny és kialszanak a fények, a zenészek szedelőzködni kezdenek.

Még a koncert hatása alatt megyek vissza a lifthez. Azt kérdezi a liftes fiú, hogy nem megyek e a fogadásra. Persze, hogy megyek. Elmagyarázza az utat. Egy nagy méretű szalonba érek, amely hirtelen megtelik vendégekkel. Jól öltözött urak és hölgyek, én meg ott vagyok egy fehér farmerben és fehér ingben. Igyekszem láthatatlanná válni. Kis idő után Elvis is megjelenik. Fürdőköpenyt vett fel a fellépő ruhájára, nyakában a hotel törölközője, amivel gyakran törölgeti izzadt homlokát. Mindenki ott akart lenni mellette, a férfiak a kezét rázogatják, a nők csacsognak neki, Elvis meg mosolyogva válaszolgat. Esposito is ott van fekete öltönyben, azt nézi, mikor kell esetleg közbelépnie, ha valaki túl hevesen közeledne Elvishez. De mindenki barátságos, kedvesen bókolnak neki, fürdenek Elvis fénykörében. Lesem az alkalmat, hogy odamehessek hozzá, de abban az öltözékben, kopott farmer, gyűrött fehér ing, nem nagyon merek mutatkozni. Lesz, ami lesz, mondom magamnak, és éppen indulni készülök, hogy legalább kezet rázzak vele, amikor hangosan kijelenti, hogy

Bocsánat, de ma este van még egy koncertem, visszavonulnék!

Felemelt kézzel int, amit hangos taps kísér. Ott megy el mellettem karnyújtásnyira. Odavetek egy hello-t, de ő Espositora figyel, aki éppen mond neki valamit. Ennyi? – kérdezem magamtól.

Sok időm nincs, éjfél előtt indulok a városból tovább. Aztán hirtelen eszembe jut, kellene valami emlék tőle. Lerohanok, és az első boltban (Las Vegasban mindegyik éjjel nappal nyitva van) vásárolok egy életnagyságú Elvis posztert. Vissza a lifthez. Ismét a liftes fiú siet a segítségemre, megmutatja Elvis lakosztályát. Sehol egy teremtett lélek. Ott állok az üres folyóson, nem mertek bekopogni egyik ajtón sem. Egyszer csak jön Esosito, aki már átöltözött a napközben hordott ruhájába. Kezében Elvis övei és napszemüvegei. Őt kérem meg, hogy írassa alá Elvisszel. Jó fél órát ácsorgok a folyóson, talán többet is, már teljesen elveszítem a reményt, amikor Esposito megjelenik, és átadja az aláírt posztert. Éjfél előtt már a Greyhound buszon ülök és megyek Albuquerque felé.

A hetedik Las Vegasbeli International Hotel koncertsorozatról kiadott kalózlemezek:
Augusztus 4, nyitó vacsora koncert Another opening ninght, No fooling around, One week in August, A sensational opening night
Augusztus 5, vacsora koncert Everybody let’s rock
Augusztus 5, éjféli koncert Directly from the 1972 Elvis summer festival, Everybody let’s rock
Augusztus 6, vacsora koncert A moment to remember, A hot night at Paradise Rd.
Augusztus 6, éjféli show Vegas variety Vol.8.
Augusztus 8, éjféli show Heart ’n’ soul
Augusztus 9, éjféli show Elvis still has it
Augusztus 10, éjféli koncert Giving you all I got
Augusztus 11, vacsora koncert Summer festival
Augusztus 11, éjféli show Elvis at full blast, Summer festival continues at full blast
Augusztus 12, vacsora koncert Blazing into the darkness, Hilton’s all shook up
Augusztus 12, éjféli koncert Hot August night, One week in August 1972
Augusztus 13, vacsora koncert The spirit of the sin city

(Folyt. köv.)