1959 Cadillac Eldorado Biarritz kabrió

1959 Cadillac Eldorado Biarritz kabrió

„Az uszony királya” – így hívtak aznap, amikor megérkeztem a kereskedésbe. A bemutatóterem közepén lévő forgószínpadra gurítottak. Néztem, ahogy az emberek tömege körém sereglett, hogy megcsodáljon. Élénkpiros fényezésem és fehér kabriótetőm jelezte, hogy különleges gép vagyok. Ha ez nem árulta volna el, akkor a piros belső térbe lépve még a leghülyébb vásárlók is elkapták volna a fonalat. De ha még ez sem volt elég ahhoz, hogy meggyőzzem őket, hogy államközi királyi család vagyok, az eladónak csak a nevemet kellett kimondania: „Cadillac Eldorado Biarritz”. A vonal teteje – ez vagyok én.

Tudom, hogy nem helyes hencegni, de engem az ego jegyében építettek. Mindent magabiztosan láttam a dupla fényszóróimon keresztül, ahogyan néztem, ahogyan az emberek minden nap besétálnak a bemutatóterembe, hogy elámuljanak a 7400 dolláros matricás áramon, mielőtt egy olcsóbb testvért választanának. Nem bántam. Tudtam, hogy nem csak egy autó vagyok. Árucikk voltam. A kereskedés tulajdonosa ugyanígy érzett.

1959 telén

Már majdnem 3 hónapja voltam a kereskedésben, és bár több száz emberrel találkoztam, akik meg akartak venni, egyikük sem engedhette meg magának az áramat. Duck úgy döntött, hogy a személyes autójaként használ, hogy feszegesse a kerekeimet és felkeltse a figyelmet az utcán. Amikor meghallottam a hírt, izgatott voltam, hogy végre megfordíthatom a kilométerórámat. Addig csak 7 mérföldet mutatott.

December volt, amikor először gurultam ki a bemutatóteremből, és éreztem a hideg aszfaltot a fehér falú gumijaimon. Az ég szürke volt, és az előző hóvihar latyakban hagyta a várost, de én úgy álltam, mint egy műhold az űrben. Egy élénkpiros kabrió vágott át a szürke tájban. Imádtam látni, ahogy a gyalogosok elfordítják a fejüket, amikor 15 mérföld/órás sebességgel gurultam el mellettük a belvárosi forgalomban. Ducknak is tetszett, és mindig felhangosította a rádiót, ha egy rock n roller dal szólt.

Duck egy kétszintes házban lakott a város külvárosában. Egy olyan szomszédságban, ahol a házak között Chevy Nomadok és Ford Customsok parkoltak a felhajtókban. Úgy éreztem magam, mintha királyi család lennék, akik a közemberek között élnek, amikor ezeken az utcákon cirkálnak. Duck háza nem illett a személyiségéhez. Ez volt a legnagyobb az utca végén, kőből épült, barna redőnyökkel, amelyek kiemelték a háztömb többi sárga és fehér háza közül. Duck mindig leparkolt a garázsban, mielőtt bement volna.

Otthon ritkán hallottam Duckot beszélni, csak a pohárban keringő jég hangját és a tévé mormogását, ami éppen ment. Emlékszem, hallottam, hogy Duck kedvenc műsora a The Rifleman volt, valamilyen westernsorozat. Szinte soha nem hallottam a hangját. Mintha a jó pillanatait csak a munkának és a nyilvánosságnak tartogatta volna. Még karácsonyfája és fényei sem voltak.

Az 1959-es Cadillac egy közúti rakéta volt. És a Biarritz kabrió változat volt a legkedveltebb a flottában.

Sok híresség, köztük a zenei ikon Fats Domino, Steve McQueen és Jayne Mansfield is rendelkezett 1959-es Cadillac Cabrio-kel.
Az 1959-es Cadillacben minden megvolt – megjelenés, kényelem, teljesítmény és extravagáns megjelenés. Ahogy Amerika felkarolta az űrversenyt, ez az autó lett a siker végső szimbóluma a maga 19 láb hosszúságával és hatalmas, ikonikus, hatalmas hátsó uszonyaival, kettős gömbölyű hátsó lámpáival.

Forrás: DiggySo Detroit