Patsy Cline

Patsy Cline

Patsy Cline (született Virginia Patterson Hensley; 1932. szeptember 8. – 1963. március 5.) amerikai énekesnő, dalszerző és zongorista. A 20. század egyik legnagyobb hatású énekesnőjeként tartják számon, és ő volt az egyik első countryzenei előadó, aki átlépett a popzenébe. Cline nyolcéves zenei karrierje során számos nagy slágert ért el, köztük két első helyezést a Billboard Hot Country and Western Sides listáján.

A virginiai Winchesterben született Cline első profi fellépései 1948-ban, 15 évesen kezdődtek a helyi WINC rádióállomáson. Az 1950-es évek elején Cline egy helyi zenekarban kezdett fellépni, amelyet Bill Peer előadóművész vezetett. A különböző helyi fellépések Connie B. Gay Town and Country televíziós adásaiban való szerepléshez vezettek. Első lemezszerződését 1954-ben írta alá a Four Star lemezkiadóval, és kisebb sikereket ért el első kislemezeivel, köztük az „A Church, a Courtroom, Then Goodbye” (1955) és az „I’ve Loved and Lost Again” (1956) című dalokkal. Cline első országos televíziós szereplése 1957-ben, az Arthur Godfrey’s Talent Scouts című műsorban volt. Miután előadta a „Walkin’ After Midnight” című dalt, a kislemez lett az első nagy slágere mind a country, mind a poplistákon.

Cline további kislemezei a Four Star Recordsnál sikertelenek voltak, bár folytatta a fellépéseket és felvételeket. 1958-ban a Tennessee állambeli Nashville-be költözött, hogy tovább folytassa karrierjét. Az új menedzserrel, Randy Hughes-szal együttműködve Cline a Grand Ole Opry tagja lett, majd 1960-ban a Decca Recordshoz került. Owen Bradley producer irányítása alatt zenei hangzása megváltozott, és folyamatos sikereket ért el. Az 1961-es „I Fall to Pieces” című kislemeze lett az első, amely a Billboard country listájának élére került. Cline súlyosan megsérült egy autóbalesetben, ami miatt egy hónapot kórházban töltött. Miután felépült, következő kislemeze, a „Crazy” szintén nagy sláger lett.

1962 és 1963 folyamán Cline nagy sikereket ért el a „She’s Got You„, a „When I Get Through With You„, a „So Wrong” és a „Leavin’ on Your Mind” című dalokkal. Emellett egyre gyakrabban turnézott és a koncertsorozatok főszereplője lett. 1963. március 5-én a Missouri állambeli Kansas Cityből egy kis repülőgép fedélzetén Nashville felé repült, ám a gép lezuhant. A fedélzeten tartózkodók, Cowboy Copas, Hawkshaw Hawkins énekesek Randy Hughes menedzser, a gépet vezető pilóta, és Patsy elhunytak.

Halála óta Cline-t a 20. század egyik legünnepeltebb, legelismertebb és legbefolyásosabb előadójaként emlegetik. Zenéje különböző stílusú és műfajú előadókra volt hatással. A countryzene női előfutárának is tekintik, az elsők között volt, aki lemezeket adott el és koncertek főszereplője volt. 1973-ban ő lett az első női előadó, akit felvettek a Country Music Hall of Fame-be.

Az 1980-as években Cline posztumusz sikerei folytatódtak a tömegmédiában. Karaktere kétszer is feltűnt nagyjátékfilmekben, köztük az 1985-ös Sweet Dreams című életrajzi filmben Jessica Lange főszereplésével.

Számos dokumentumfilm és színpadi előadás készült róla, köztük az 1988-as Always…Patsy Cline című musical. A kritikusok elismeréssel fogadták az 1991-ben megjelent, a felvételeit tartalmazó dobozos kiadványt. Greatest Hits albumából 2005-ben több mint 10 millió példányt adtak el. 2011-ben Cline winchesteri, gyermekkori otthonát múzeumként állították helyre, hogy a látogatók és rajongók bejárhassák.

KORAI ÉVEK

Virginia Patterson Hensley 1932. szeptember 8-án született a virginiai Winchesterben, Hilda Virginia (született Patterson) és Samuel Lawrence Hensley gyermekeként. Mrs. Hensley mindössze 16 éves volt Cline születésekor. Sam Hensley korábban már volt házas; Cline-nak volt két féltestvére (12 és 15 évesek), akik nevelőszülőknél éltek, mivel édesanyjuk évekkel korábban meghalt. Cline után Hilda Hensley-től született Samuel Jr. (akit Johnnak hívtak) és Sylvia Mae. Amellett, hogy gyermekkorában „Virginia„-nak hívták, Cline-t „Ginny„-ként emlegették.

Átmenetileg édesanyja családjánál élt a virginiai Gore-ban, majd többször költözött az állam különböző részeire. Frederick-ben élt 1952–1956 között. Gyermekkorában a család oda költözött, ahol Samuel Hensley kovácsmester munkát talált, többek között Elktonba, Stauntonba és Norfolkba.
Amikor a család anyagi gondokkal küszködött, Patsy kénytelen volt munkába állni, így – többek között – dolgozott egy elktoni baromfiüzemben is, ahol csirkéket kellett kopasztania és vágnia.

A család végül a virginiai Winchesterben, a South Kent Street-en telepedett le. Cline később arról számolt be, hogy apja szexuálisan bántalmazta őt. Amikor barátnőjének, Loretta Lynnnek elmondta a bántalmazást, Cline azt mondta neki:

vidd ezt a sírodba.

Hilda Hensley később beszámolt a visszaélés részleteiről Cline 1985-ös, Sweet Dreams című életrajzi filmjének producereinek.

13 éves korában Cline torokfertőzéssel és reumás lázzal került kórházba. Az esetről 1957-ben így beszélt:

Szörnyű torokgyulladásom lett, és még a szívem is leállt. Az orvos oxigénsátorba helyezett. Úgy is mondhatnám, hogy az, hogy néhány nap után mégis csak visszatértem az élők közé, ez indított el engem az éneklés útján. A láz megviselte a torkomat, és amikor felépültem, olyan dübörgő hangom lett, mint Kate Smith-nek.

Ebben az időben kezdett el érdeklődni az éneklés iránt. Édesanyjával együtt kezdett el énekelni a helyi baptista kórusban. Anya és lánya duetteket is előadtak egyházi társadalmi eseményeken. Autodidakta módon tanult meg ekkoriban zongorázni is.

Az új fellépési lehetőségekkel Cline érdeklődése az éneklés iránt megnőtt. 14 éves korában meghallgatásra ment a helyi rádióállomáshoz. Első rádiós fellépései a Winchester környéki WINC-nél voltak. A WINC rádiós diszkzsokéja, Joltin’ Jim McCoy szerint Cline egy nap megjelent a rádióállomás várótermében, és meghallgatást kért.

McCoy-t lenyűgözte a meghallgatáson nyújtott teljesítménye, és állítólag azt mondta:

Nos, ha van elég bátorságod ahhoz, hogy odaállj a mikrofon elé, és élő adásban énekelj, akkor nekem is van elég bátorságom ahhoz, hogy megengedjem neked.

Miközben a rádióban szerepelt, Cline tehetségkutató versenyeken is megmérette magát, és létre hozott egy éjszakai kabaré-számot, amely hasonló volt Helen Morgan előadóművészéhez.

Cline szüleinek házassági konfliktusaik adódtak, melynek hatására apja 1947-ben elhagyta a családot. Ellis Nassour, a Honky Tonk Angel: An Intimate Story of Patsy Cline című életrajzi könyvében arról számolt be, hogy Cline-nak „csodálatos kapcsolata” volt az édesanyjával. A Patsy édesanyjával, Hilda Hensley-vel készített interjúiban idézte Cline édesanyját, aki azt mondta, hogy „inkább voltak testvérek”, mint szülő és gyermek. Cline a virginiai Winchesterben, a John Handley High School kilencedik osztályába járt. Apja elhagyása után azonban a család nehezen tudta fenntartani a jövedelmét, és Cline otthagyta a középiskolát, hogy segítsen eltartani a családot. A Winchester környéki Gaunt’s Drug Store-ban kezdett dolgozni, mint eladó és pultos.

KARRIER
1948-1953: A kezdetek

15 évesen Cline levelet írt a Grand Ole Opry-nak, amelyben meghallgatást kért. A levélről így mesélt a helyi fotósnak, Ralph Grubbsnak:

Egy barátom szerint őrült vagyok, ha elküldöm. Te mit gondolsz erről?

Grubbs arra biztatta Cline-t, hogy mégis csak küldje el. Néhány héttel később válaszlevelet kapott az Oprytól, amelyben képeket és felvételeket kértek tőle. Ugyanebben az időben Wally Fowler gospel előadóművész koncertet adott szülővárosában. Cline meggyőzte a koncert alkalmazottait, hogy engedjék be a színfalak mögé, ahol megkérte Fowlert, hogy hallgassa meg. A sikeres meghallgatást követően Cline családját felhívták, hogy jelentkezzen az Opryba egy meghallgatására. Hamarosan útra keltek, az édesanyjával, két testvérével és egy családi baráttal, majd egy közel nyolcórás útat követően megérkeztek a Tennessee állambeli Nashville-be.

Mivel anyagi lehetőségeik korlátozottak voltak, egész éjszaka autóztak, majd másnap reggel egy nashville-i parkban aludtak. Cline még aznap meghallgatásra jelentkezett az Opry előadójában, Moon Mullicannél. A meghallgatás sikeres volt. Cline arra számított, hogy még aznap választ kap valamiféle választ az Oprytól. Azonban ez nem történt meg, az Opry részéről nem kapott visszajelzést, így a család visszatért Virginiába.

Az 1950-es évek elején Cline folytatta a lakhelye közelében szervezett fellépéseit. 1952-ben a helyi country zenekarvezető, Bill Peer meghallgatását kérte. A meghallgatást követően Bill Peer Melody Boys and Girls együttesének tagjaként kezdett rendszeresen fellépni. Patsy és Bill kapcsolata romantikussá vált, és több éven át folytatódott a viszonyuk. Az új kapcsolatuk ellenére végül is mindketten kitartottak az akkori házastársuk mellett.

Peer együttese elsősorban a marylandi Brunswickben lévő Moose Lodge-ban játszott, ahol Patsy megismerkedett a későbbi férjével, Gerald Cline-nal.

Peer ekkoriban arra bátorította Patsyt, hogy válasszon magának egy jobban csengő, megfelelőbb művésznevet. A keresztnevét Virginiáról Patsyre változtatta (a középső nevéből, a „Patterson”-ból). Új vezetéknevét, a Cline-t megtartotta. Végül a „Patsy Cline” művésznéven vált ismertté.

1953 augusztusában Cline egy helyi country zenei versenyen indult. Megnyert 100 dollárt és a lehetőséget, hogy Connie B. Gay Town and Country Time című műsorának állandó szereplőjeként lépjen fel. A műsorban Jimmy Dean, Roy Clark, George Hamilton IV és Billy Grammer countrysztárok is szerepeltek, és Washington D.C.-ben és a virginiai Arlington megyében forgatták.

Hivatalosan csak 1955 októberében került be a műsorba. A The Washington Star magazin így méltatta színpadi jelenlétét:

Kezének és testének mozgatásával, valamint hangjának mély rezonanciájával teremti meg a hangulatokat, mélyen a lelke mélyére hatol, hogy onnan hozza elő a dallamot. A legtöbb női country énekesnő mozdulatlanul áll, monoton magas orrhangon énekel. Patsy egy mély, torokhangú stílussal rukkol elő, és telve van mozgással és érzelemmel.

1954–1960: A „Four Star Records” – korszak

1954-ben Bill Peer Cline felvételeivel készített és terjesztett egy demonstrációs kazettasorozatot. Az egyik kazettára Bill McCall, a Four Star Records elnöke is felfigyelt. 1954. szeptember 30-án Patsy Cline kétéves lemezszerződést írt alá a kiadóval. Az eredeti szerződés lehetővé tette, hogy a Four Star megkapja a felvett dalokért járó pénz nagy részét. Cline csak igen kevés jogdíjat kapott a kiadótól, mindössze 2,34 százalékot. Az első felvételére 1955. január 5-én került sor a Tennessee állambeli Nashville-ben.

A dalokat McCall és Paul Cohen válogatta össze. A Four Star bérbe adta a felvételeket a nagyobb Decca Recordsnak. Ezen okok miatt Owen Bradley-t választották a felvételek producerének, és ez a szakmai kapcsolat egészen az 1960-as évekig tartott.

1955-ben jelent meg első kislemeze, az „A Church, a Courtroom, Then Goodbye„. Bár Cline a Grand Ole Opry-ban való szerepléssel is népszerűsítette, a dal nem vált sikeressé.

Cline különböző zenei stílusú dalokkal próbálkozott a Four Star lemezfelvételei során. Ezek közé tartoztak olyan műfajok, mint a gospel, a rockabilly, a hagyományos country és a pop. Az írók és a zenei újságírók vegyesen nyilatkoztak Cline Four Star anyagáról. Robert Oermann és Mary Bufwack a Finding Her Voice: Women in Country Music c. könyvükben „középszerűnek” nevezték a kiadó anyagválasztását.

Azt is megjegyezték, hogy Cline mintha

a saját hangzását próbálta volna megtalálni, kitapogatózni a kiadónál.

Kurt Wolff a Country Music the Rough Guide-tól megjegyezte, hogy a zene

„elég robusztus volt, de csak utaltak a benne rejlő potenciálra.”

Richie Unterberger az Allmusic-tól azt állította, hogy Cline hangja volt az, ami a Four Star anyagát kevésbé vonzóvá tette.

Cline kereskedelmi kudarcaiért nem teljesen a körülmények voltak a felelősek. Rockabilly énekesnőként sosem lett volna sikeres, mivel hiányzott belőle Wanda Jackson meggyőződése vagy Brenda Lee bátorsága. Sőt, a legjobb munkáihoz képest a legtöbb korai kislemezén meglehetősen merev és rosszul hangzik.

1955 és 1956 között Cline a Four Starnál megjelent négy kislemeze nem lett sláger. Azonban továbbra is folytatta a regionális fellépéseket, többek között a Town and Country Jamboree-ban. 1956-ban az ABC Country Music Jubilee, Ozark Jubilee című műsorában szerepelt.

1956-ban az egyik helyi fellépésén ismerkedett meg második férjével, Charlie Dickkel.

1956-ban Cline felkérést kapott, hogy lépjen fel Arthur Godfrey’s Talent Scouts című országos televíziós műsorában, amelyre néhány hónappal korábban jelentkezett. Elfogadta az ajánlatot, és édesanyját, Hilda Hensley-t használta tehetségkutatóként a műsorban. A műsor szabályai szerint a tehetségkutatók nem lehettek családtagok. Ezen okok miatt Cline édesanyja hazudott, hogy megjelenhessen a műsorban. Amikor Arthur Godfrey megkérdezte, hogy Hensley egész életében ismerte-e Cline-t, azt válaszolta:

Igen, majdnem!

Cline és Hensley 1957. január 18-án érkezett meg a New York-i LaGuardia repülőtérre. Január 21-én debütált a műsorban. A műsor napján találkozott a műsor producerével, Janette Davisszel. Cline az „A Poor Man’s Roses (Or a Rich Man’s Gold)” című dalt választotta a műsorban való előadásra, de Davis egy másik, általa felvett dalt, a „Walkin’ After Midnight„-ot preferálta. Cline kezdetben nem volt hajlandó előadni, de végül beleegyezett. Davis azt is javasolta, hogy Cline az édesanyja által kreált cowgirl ruha helyett koktélruhát viseljen. A Walkin’ After Midnight című dalt adta elő, és aznap este megnyerte a dalversenyt.

A „Walkin’ After Midnight” ekkor még nem jelent meg kislemezként, ám a Decca Records, hogy lépést tartson a közönség igényeivel, február 11-én sietve kiadta. A dal végül Cline áttörő slágere lett, és a Billboard Hot Country and Western Sides listáján a 2. helyet érte el. A Billboard popzenei listáján is elérte a 12. helyet. A dalt a megjelenése óta klasszikusnak tartják a countryzenében.

A zenekritikusok és újságírók elismerően nyilatkoztak a felvételről. Mary Bufwack és Robert Oermann „bluesosnak” nevezte a dalt. Richie Unterberger megjegyezte, hogy

…jól illik a dalszöveg szinte zavart aurája a magányossághoz.

A „Walkin’ After Midnight” sikere Cline-nak számos fellépést hozott különféle műsorokban és a nagy TV csatornákon. A következő hónapokban továbbra is Arthur Godfrey-nek dolgozott. Februárban a Grand Ole Opryban, márciusban pedig a Western Ranch Party című televíziós műsorban is fellépett.

A számos fellépéséből származó pénze összesen tízezer dollárra rúgott. Cline az összes pénzt édesanyjának adta, amiből a winchesteri háza jelzálogját fizette ki. 1957 augusztusában jelent meg debütáló stúdióalbuma a Decca Records gondozásában.

Patsy Cline első „Patsy Cline” c. nagylemezének dalai:

A „Walkin’ After Midnight„-ot követő kislemezek nem hoztak sikert. Ez részben a felvételre kiválasztott anyag minőségének volt köszönhető. Cline elégedetlen volt a „Walkin’ After Midnight„-ot követő korlátozott sikerekkel. Bradley elmesélte, hogy gyakran fordult hozzá azzal, hogy:

Nem tudnál csinálni valamit? Úgy érzem magam, mint egy fogoly.

Nagyjából ugyanebben az időben Cline-t kirúgták a Town and Country Jamboree állandó műsorából. Connie B. Gay szerint elkésett a műsorokból és

bűzlött a piától.

1957 szeptemberében Cline hozzáment Charlie Dickhez, akit hamarosan az észak-karolinai Fort Braggbe küldtek katonai szolgálatra. Cline megszülte első lányát, Julie-t. A karrierje újraindításának reményében Cline és családja a Tennessee állambeli Nashville-be költözött.

1960-1961: Új kezdetek és az autóbaleset

Cline szakmai döntései az 1960-as évek elejére pozitívabb eredményeket hoztak számára. Miután Nashville-be költözött, menedzsmentszerződést kötött Randy Hughes-szal. Eredetileg Hubert Longgal szeretett volna együtt dolgozni, ő azonban más művészek menedzselésével volt elfoglalva. Patsy ezért Hughes felé fordította figyelmét.

Hughes segítségével kezdett el stabilabb munkákat vállalni. Ötven dolláros foglalásokat szervezett neki, és több fellépést is szerzett neki a Grand Ole Opryban. 1960 januárjában Cline hivatalosan is az Opry tagja lett. 1960 januárjában, amikor megkérdezte Ott Devine főigazgatót a tagságról, ő azt válaszolta:

Patsy, ha csak ennyit akarsz, akkor az Opryban vagy.

Szintén 1960 januárjában Cline lemezre vette a Four Star Records-szal kötött szerződésében meghatározott utolsó felvételeit. Még abban az évben megjelent az utolsó kislemeze a kiadónál: „Lovesick Blues” és „Crazy Dreams„. A Four Star-t elhagyva Cline 1960 végén hivatalosan is leszerződött a Decca Records-hoz, és kizárólag Bradley irányítása alatt dolgozott. Ragaszkodott ahhoz, hogy előleget kapjon, majd miután 1000 dollárt kapott Bradley-től, elkezdett a kiadónál dolgozni.

Első kiadványa a Deccánál az 1961-es „I Fall to Pieces” volt. A dalt az újonnan alakított nashville-i dalszerző páros, Hank Cochran és Harlan Howard írták. A szám lemezre éneklését korábban Roy Drusky és Brenda Lee is visszautasította, mielőtt Cline 1960 novemberében felénekelte volna. Patsy a felvétel során aggodalmát fejezte ki a dal hangzása, és stílusa miatt, különösen a The Jordanaires énekegyüttes által előadott háttérének miatt.

Miután Cline és Bradley sokat vitatkoztak, megegyeztek, hogy a lány felveszi az „I Fall to Pieces” (Bradley által kedvelt dal) és a „Lovin’ in Vain” (Patsy által inkább kedvelt dal) című dalokat. A kislemez 1961 januárjában jelent meg, de az „I Fall to Pieces” ekkor még csak kevés figyelmet keltett.  Áprilisban debütált a Hot Country and Western Sides listán. Augusztus 7-re ez lett Patsy első dala, amely a country lista élére került. Ezen kívül az „I Fall to Pieces” átkerült a Billboard Pop listájára is, és a 12. helyen végzett. A Billboard az 1961-es év végi listán a 2. helyre sorolta a dalt.

1961. június 14-én Cline és bátyja, Sam Hensley Jr. autóbalesetet szenvedett. Cline előző nap elhozta édesanyját, nővérét és bátyját, hogy megmutassa nekik az új nashville-i otthonát. A baleset napján Cline és bátyja elmentek vásárolni, hogy anyagot vegyenek az édesanyjának ruhák készítéséhez. Hazafelé tartva autójukat frontálisan ütközött egy másik járművel. Az ütközés következtében a nő egyenesen az autó szélvédőjének csapódott, és súlyos arcsérüléseket szenvedett. Sérülései között Cline csuklótörést, csípőficamot és egy nagy vágást szenvedett a homlokán, amely alig kerülte el a szemét. Barátja, Dottie West a rádión keresztül értesült a balesetről, és a helyszínre sietett, és segített eltávolítani a törött üvegdarabokat Cline hajából. Amikor az elsősegélynyújtók megérkeztek, Cline ragaszkodott ahhoz, hogy a másik jármű vezetőjét lássák el először. A Cline-nal karambolozó autóban utazó három utas közül kettő a kórházba érkezést követően meghalt. Amikor Patsyt a kórházba szállították, sérülései életveszélyesek voltak, és csak kevés esélyt adtak neki a doktorok a túlélésre. Műtéten esett át, amit túlélt. Férje, Charlie Dick szerint, amikor felébredt, azt mondta neki:

Jézus itt volt, Charlie. Ne aggódj! Megfogta a kezemet, és azt mondta: Ne, ne most. Más dolgom van számodra.

Egy hónapig lábadozott a kórházban.

1961–1963: A KARRIER CSÚCSÁN

Cline 1961-es autóbalesete után hat héttel tért vissza karrierjéhez. Első nyilvános szereplése a Grand Ole Opryban volt, ahol biztosította rajongóit, hogy folytatja a fellépéseit. Aznap este a következőket mondta a közönségnek:

Csodálatosak vagytok. Mondok nektek egy dolgot: a legnagyobb ajándék, amit szerintem adhattatok nekem, az a bátorítás volt, amit tőletek kaptam. Pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rátok, a legjobban teljesítettetek. És csak azt akarom mondani, hogy sosem fogjátok megtudni, mennyire boldoggá tettétek ezt a vidéki lányt.

Cline „I Fall to Pieces” című dalát követő kislemeze a „Crazy” című dal volt, amelyet Willie Nelson írt, és amit Patsy férje, Dick hallotta először. Amikor Dick elhozta a dalt Cline-nak, az nem tetszett neki. Amikor Dick mégis arra biztatta, hogy vegye fel a „Crazy„-t, Cline azt válaszolta:

Nem érdekel, mit mondasz. Nem tetszik, nem fogom felvenni. És ennyi.

Bradley-nek is tetszett a dal, és augusztus 17-re tűzte ki a felvétel időpontját. Amikor Cline eljutott Bradley stúdiójába, a férfi meggyőzte, hogy mégis vegye fel a dalt. Meghallgatta a „Crazy” Nelson-féle verzióját, és úgy döntött, hogy másképp fogja előadni. Nelson verziója tartalmazott egy beszélt részt, amit Cline eltávolított.

Augusztus 17-én további anyagokat is rögzített, és amikor a „Crazy„-hez ért, nehézzé vált számára a stúdiómunka. Mivel Cline még mindig a balesetéből lábadozott, a dal magas hangjainak kiéneklése közben megfájdultak a bordái. A pihenésre időt hagyva neki, Bradley hazaküldte, míg a zenészek nélküle rögzítették a számot. Egy héttel később visszatért, és egyetlen felvétel során rögzítette a vokált.

A „Crazy” 1961 októberében jelent meg kislemezként, majd novemberben debütált a Billboard country listáján. A dal ott a 2. helyen, ugyanezen kiadvány poplistáján pedig a 9. helyen végzett. A „Crazy” lett Cline legnagyobb popslágere is. Második stúdióalbuma, a Patsy Cline Showcase 1961 végén jelent meg. Az albumon mindkét nagy sláger szerepelt abból az évből, valamint a „Walkin’ After Midnight” és az „A Poor Man’s Roses (Or a Rich Man’s Gold)” újra felvett változatai.

Patsy Cline Showcase c. albumának dalai:

A „Crazy„-t azóta a countryzene egyik standardjának tartják. Cline énekesi teljesítménye és a dal produkciója az idők során nagy elismerést kapott. Cub Koda az AllMusic-tól megjegyezte a „fájdalmat” a hangjában, ami kiemeli a dalt:

Cline dalszövegének olvasata tele van fájdalmas világfáradtsággal, ami a dallamot az egyik első nagy crossover slágerré teszi, anélkül, hogy nagyon próbálkozna.

Paul Kingsbury countryzene-történész is kiemelte „fájdalmát”, 2007-ben azt írta:

Cline slágerfelvétele olyan bársonyos finomsággal leng, és a hangja olyan kitűnően lüktet és fáj, hogy az egész produkció teljesen könnyedén hangzik.

Jhoni Jackson a Paste Magazine-tól „ikonikusnak” nevezte a felvételt, kiemelve a Cline által a hangjában kifejezett „fájdalmat”.

A „Crazy” és Cline további Decca felvételei a kritikusok elismerését kapták. Mary Bufwack és Robert Oermann megjegyezte:

Izgalmas hangja mindig új mélységgel ruházta fel ezeket. Patsy drámai hangerőszabályozása, a megnyújtott hangok, a zokogás, a szünetek és a visszafogott, majd torkhangú frázisokban kitörő egyedi módszerei új életet leheltek az olyan country sikerekbe, mint a „San Antonio Rose”, a „Blue Moon of Kentucky” és a „Half as Much”.

Richie Unterberger az AllMusic-tól megjegyezte, hogy a hangja

…gazdagabban, magabiztosabban és érettebben szólt, kortalanul bölcs és sebezhető tulajdonságokkal, amelyek lehetővé tették, hogy a lemezei megőrizzék vonzerejüket a következő generációk számára.

Kurt Wolff, a Country Music the Rough Guide munkatársa arról számolt be, hogy Owen Bradley felismerte Cline hangjában rejlő lehetőségeket, és miután megszerezte a stúdió irányítását, „Patsy csodálatos éneklési stílusához” finomította a dalok hangszerelését.

1961 novemberében meghívást kapott, hogy a New York-i Carnegie Hallban megrendezett „Grand Ole Opry Showban” lépjen fel. Az Opry sztárjai Minnie Pearl, Grandpa Jones, Jim Reeves, Bill Monroe, Marty Robbins és Faron Young voltak. A pozitív kritikák ellenére a New York Journal–American rovatvezetője, Dorothy Kilgallen így nyilatkozott:

…mindenki hagyja el a várost, mert jönnek a hegylakók!

A megjegyzés feldühítette Cline-t, de nem befolyásolta a jegyeladásokat; az Opry előadásra minden jegy elkelt.

Az év végére Cline több jelentős iparági díjat nyert, többek között a Billboard magazin „Kedvenc női énekesnő” és a Cashbox magazin „Legprogramozottabb női előadó” díját.

Még ebben az évben Cline ismét stúdióba vonult, hogy felvegyen egy készülő albumot. Az első felvett dalai között volt a „She’s Got You„. A dalt Hank Cochran írta, és telefonon keresztül ajánlotta fel Cline-nak. Cochran ragaszkodott hozzá, hogy Patsy személyesen hallgassa meg, és egy üveg alkohollal együtt elhozta a felvételt a házába. Miután újra meghallgatta, megtetszett neki a dal és fel akarta venni. Owen Bradley-nek is megtetszett a dal és 1961. december 17-én lemezre énekelte. Ez a felvétel lett a harmadik country-pop crossover slágere, valamint a második első helyezett slágere a Billboard country listán 1962 elején. Ez volt Cline első sikere az Egyesült Királyság kislemezlistáján is, ott a 43. helyezést érte el. A dal egyik feldolgozás Alma Cogantól – az 1950-es évek egyik legnépszerűbb brit női előadójától – szintén feltűnően jól teljesített.

1962-ben Cline-nak három nagy slágere volt a When I Get Through with You, a So Wrong és az Imagine That című dalok. Cline sikereinek köszönhetően anyagilag elég stabil helyzetbe került ahhoz, hogy megvegye első otthonát. Egy farmházat vásárolt, amely a Tennessee állambeli Goodlettsville-ben, Nashville külvárosában található. Az otthont Cline rendezte be, és tartalmazott egy zeneszobát, több hálószobát és egy nagy hátsó udvart. Dottie West szerint

…a ház volt az ő kúriája, annak a jele, hogy megérkezett.

Cline „álmai otthonának” nevezte, és gyakran meglátogatták barátai. Halálát követően a házat eladták Wilma Burgess country művésznőnek.

1962 nyarán Randy Hughes menedzser szerezte meg neki a szerepet egy countryzenei játékfilmben. Dottie West, Webb Pierce és Sonny James is a film szerepelői közt voltak. Miután megérkezett a forgatásra a floridai DeLandbe, West szerint a producer „kifutott a költségvetésből„. A film soha nem készült el.

Augusztusban jelent meg harmadik stúdióalbuma, a Sentimentally Yours. Ezen szerepelt a „She’s Got You„, valamint számos country és pop standard.

Patsy Cline Sentimentally Yours c. albumának dalai:

Ellis Nassour életrajzíró szerint a jogdíjai „csekélyek voltak”, és „anyagi biztonságra” volt szüksége. Ezért Randy Hughes elintézte, hogy Cline 35 napig a nevadai Las Vegasban lévő Merri-Mint Színházban dolgozzon. Cline-nak később nem tetszett ez az élmény. Honvágya is volt, és szeretett volna időt tölteni a gyerekeivel. Azzal, hogy fellépett a színházban Cline lett az első női country előadó, aki saját showműsort vezetett Las Vegasban.

Ebben az időszakban Cline állítólag saját halálának előérzeteit tapasztalta. Dottie West, June Carter Cash és Loretta Lynn visszaemlékezett arra, hogy Cline elmondta nekik, hogy érezte a közelgő végzet érzését, és nem számított arra, hogy sokáig fog élni. Leveleiben az új karrier-sikerei okozta boldogságáról is írt. 1963 januárjában jelent meg következő kislemeze, a „Leavin’ on Your Mind„, amely nem sokkal később debütált a Billboard country listáján.

Februárban rögzítette utolsó felvételeit a Decca Records számára. A felvett dalok között volt a „Sweet Dreams„, a „He Called Me Baby” és a „Faded Love„. Cline elintézte, hogy néhány barátja, Jan Howard és Dottie West eljöjjenek és meghallgassák az új dalokat. Howard szerint:

Le voltam döbbenve Patsy előtt. Tudod… utána valami kedveset kell mondanod, de nem tudtam beszélni. Meg voltam döbbenve.

MAGÁNÉLET
Barátok

Cline szoros barátságot ápolt számos country előadóval és előadóművésszel. Loretta Lynnnel való barátságáról számos könyv, dal, film és egyéb projekt született. A páros akkor találkozott először, amikor Lynn az „I Fall to Pieces” című dalt előadta a rádióban nem sokkal Cline 1961-es autóbalesete után.

Cline meghallotta az adást, és elküldte a férjét Lynnért, hogy találkozhassanak. Lynn szerint:

„rögtön közeli barátok lettek.”

Lynn később részletesen leírta barátságukat:

Sok mindent megtanított nekem a showbizniszről, például hogyan kell felmenni a színpadra és hogyan kell lejönni. Még egy csomó ruhát is vett nekem… Még függönyöket és drapériákat is vett nekem a házamba, mert én túl le voltam égve, hogy megvegyem őket… Nagyszerű ember és nagyszerű barát volt.

Lynn azt is megjegyezte, hogy olyan közel kerültek egymáshoz, hogy Cline még néhány alsóneműt is adott neki.

Dottie West egy másik női country előadó volt, akivel Cline összebarátkozott. Először a Grand Ole Opry színpadán találkoztak. West írt Cline-nak egy rajongói levelet, miután meghallotta első slágerét, a „Walkin’ After Midnight„-ot. West szerint Cline

őszinte érdeklődést mutatott a karrierje iránt,

és közeli barátok lettek. A páros gyakran töltött időt az otthonukban, és együtt dolgoztak a turnéidőpontokon. West azt is kijelentette, hogy Cline támogató barát volt, aki segített a szükség idején.

Jan Howard volt a harmadik női művész, akivel Cline szoros barátságot ápolt. A páros akkor találkozott először, amikor Cline megpróbált vitát kezdeményezni Howarddal a Grand Ole Opry színpadán. Patsy indulatosan förmedt rá Howardra:

Te egy beképzelt kis szemétláda vagy! Csak kimész, elvégzed a feladatodat, és elmész anélkül, hogy bárkinek is köszönnél.

Howard feldúlt volt, és dühösen válaszolt vissza. Cline ekkor felnevetett és azt mondta:

„Lassabban! Igazad van! Bárki, aki ott áll és így beszél vissza a Cline-nak, az rendben van… Mondhatom, hogy jó barátok leszünk!”

Cline hátralévő életében közel maradtak egymáshoz. Cline olyan női művészekkel is barátságot kötött, mint Brenda Lee, vagy Barbara Mandrell és a zongorista Del Wood. Férfi country művész barátai is voltak, köztük Roger Miller, aki segített Cline-nak felvételi anyagot találni. Faron Young egy másik férfi művész volt, akivel Cline összebarátkozott a közös turnéik során. Többek között Hawaiira is elutaztak, ahol a pár megnézett egy hula-showt.

CSALÁD

Cline édesanyja, Hilda Hensley lánya halála után is a virginiai Winchesterben élt. A család South Kent Street-i gyermekkori otthonát bérbe adta, és az utca túloldalán lakott. Cline halála után rövid ideig Virginiában nevelte két unokáját. Fenntartott egy szekrényt tele lánya színpadi jelmezeivel, köztük egy flitteres ruhát, amelyet Cline akkor viselt, amikor 1962-ben Las Vegasban lépett fel. Varrónőként dolgozott, és lánya számos színpadi jelmezét ő készítette el.

Cline apja, Samuel Hensley 1956-ban tüdőrákban halt meg. Hensley 1947-ben elhagyta a családot. Nem sokkal a halála előtt, amikor megtudta, hogy súlyos beteg, Cline így szólt az anyjához:

Mama, tudom, hogy mi mindent tett, de úgy tűnik, nagyon beteg, és lehet, hogy nem éli túl. Mindennek ellenére meg akarom látogatni.

Cline és az édesanyja a nyugat-virginiai Martinsburgban, egy kórházban látogatták meg.

Cline édesanyja 35 évvel Cline halála után, 1998-ban halt meg. Cline mindkét testvére a bíróságon harcolt édesanyjuk hagyatékáért. A perköltségek miatt Cline sok holmiját eladták egy árverésen.

Cline-nak halálakor két gyermeke volt életben: Julie Simadore és Allen Randolph „Randy”. Julie jelentős szerepet játszott édesanyja örökségének életben tartásában. Számos nyilvános fellépésen jelent meg, hogy támogassa édesanyja zenéjét és karrierjét. Édesapja 2015-ben bekövetkezett halála után segített megnyitni egy Cline-nak szentelt múzeumot a Tennessee állambeli Nashville-ben.

Julie-nak kevés emléke van édesanyjáról, mivel Cline nagyon fiatalon halt meg. A People magazinnak adott interjújában Julie így beszélt édesanyja örökségéről:

Megértem a helyét a történelemben, valamint Nashville és a country zene történelmét… Én magam még mindig csodálkozom rajta, mert van ‘anya’ és van ‘Patsy Cline’, és én valójában rajongó vagyok.

Korunk amerikai blues, swing és Rock&Roll énekesnője, dalszerző és lemezproducer Casey Hensley távoli rokona Cline-nak.

HÁZASSÁGOK

Patsy Cline kétszer volt házas. Az első házassága Gerald Cline-nal köttetett 1953. március 7-én. Családja egy vállalkozó és földmunkavállalat tulajdonosa volt a marylandi Frederickben. Cline bátyja, Sam szerint a férfi szerette „a feltűnő autókat és a nőket”. Ők ketten akkor találkoztak, amikor a lány Bill Peerrel lépett fel a marylandi Brunswickben található Moose Lodge-ban.

Gerald Cline azt mondta:

Lehet, hogy nem volt szerelem első látásra, amikor Patsy meglátott, de számomra az volt.

Gerald Cline gyakran elvitte őt „egyéjszakás bulikra” és más koncertekre, ahol fellépett. Bár élvezte az előadásait, nem tudott hozzászokni a turné- és útitervéhez. Házasságuk alatt Patsy azt mondta egy barátjának, hogy szerinte Geralddal való házasságkötésük után sem „ismerte meg, hogy mi a szerelem„. A pár 1956 végén külön kezdett élni, és 1957-ben elváltak.

Cline 1957. szeptember 15-én ment hozzá második férjéhez, Charlie Dickhez. 1956-ban ismerkedtek meg, amikor Cline egy helyi, virginiai zenekarral lépett fel. Dick akkoriban gépkezelő volt egy helyi újságnál, a The Winchester Starnál. Dick elmondása szerint felkérte Cline-t egy táncra, mire ő azt válaszolta:

Nem tudok táncolni, amíg dolgozom, oké?

Végül összejöttek, és Cline közeli barátainak mesélt a kapcsolatukról. Cline 1956-ban a Grand Ole Opry zongoristájának, Del Woodnak így mesélt:

Van néhány hírem. Találkoztam egy velem egykorú fiúval, aki egy „hurrikán nadrágban”! Del, szerelmes vagyok, és ezúttal tényleg.

A párnak közös gyermekei születtek, Julie és Randy. Kapcsolatukat egyszerre tartották romantikusnak és viharosnak. Robert Oermann és Mary Bufwack szerint Cline és Dick házasságát „alkohol, vita, szenvedély, féltékenység, siker, könnyek és nevetés” táplálta.

Ellis Nassour életrajzíró szerint a pár gyakran veszekedett, de együtt maradtak. „Erős ivóként” szereztek hírnevet, de maga Dick szerint nem voltak „részegesek”. Az egyik veszekedés során Cline letartóztatta Dicket, miután tettlegességig fajult a kapcsolatuk. Cline 1963-ban bekövetkezett halála után Dick 1965-ben elvette Jamey Ryan country énekesnőt. A pár az 1970-es évek elején elvált, miután egy közös gyermekük született. Dick segített életben tartani Cline örökségét élete hátralévő részében. Több dokumentumfilm készítésében is közreműködött Cline karrierjéről, köztük a Remembering Patsy és a The Real Patsy Cline című filmekben.

Az 1990-es években bekapcsolódott a Hallway Productions nevű cégbe, és segített más művészekről, többek között Willie Nelsonról és a Mamas and the Papasról szóló videók készítésében. Dick 2015-ben halt meg, és Cline mellett helyezték örök nyugalomra.

PATSY HALÁLÁNAK KÖRÜLMÉNYEI

1963. március 3-án Cline jótékonysági koncertet adott a Kansas City-i Soldiers and Sailors Memorial Hallban a lemezlovas „Cactus” Jack Call családjának, aki alig több mint egy hónappal korábban autóbalesetben halt meg. A műsorban fellépett még George Jones, George Riddle és a Jones Boys, Billy Walker, Dottie West, Wilma Lee és Stoney Cooper, George McCormick, a Clinch Mountain Boys, valamint Cowboy Copas és Hawkshaw Hawkins. Annak ellenére, hogy Cline megfázott, 14:00, 17:15 és 20:15 órakor is fellépett. Minden előadáson csak állóhely volt. A 14 órai előadásra égszínkék, tüllel teli ruhát, az 17:15-ös előadásra piros ruhát, a 20 órai záróelőadásra pedig fehér sifont viselt. Utolsó dala az előző hónapban felvett „I’ll Sail My Ship Alone” volt.

Cline, aki az éjszakát a Town House Motor Hotelben töltötte, nem tudott elrepülni a koncertet követő napon, mert a Fairfax repülőtéren köd volt. West megkérte Patsyt, hogy szálljon be vele és férjével, Billel az autóba, hogy visszamenjenek Nashville-be, ami 8 órás út volt, de Cline visszautasította, mondván:

Ne aggódj miattam. Ha eljön az én időm, akkor eljön az én időm.

Március 5-én felhívta édesanyját a motelből, és 12:30-kor kijelentkezett, elment a repülőtérre, és felszállt egy Piper PA-24 Comanche típusú, N7000P lajstromjelű repülőgépre. A fedélzeten volt Cline, Copas, Hawkins és Randy Hughes.

A gép egyszer megállt az Arkansas állambeli Rogersben, hogy újratankoljon, majd ezt követően délután 5 órakor leszállt a Tennessee állambeli Dyersburg Municipal Repülőtéren. A repülőtér vezetője azt javasolta, hogy az erős szél és a zord időjárás miatt maradjanak éjszakára, és ingyenes szobát és étkezést ajánlott nekik. Hughes azonban, akit nem képeztek ki műszeres repülésre, azt mondta:

„Már eljutottunk idáig. Mire észbe kapunk, már ott is leszünk.”

A gép 18:07-kor szállt fel.

Cline járata azonban 1963. március 5-én este, egy Piper PA-24 Comanche gép – zord időjárási körülmények közepett – lezuhant. A megtalált karórája 18:35-kor állt meg. A gépet 140 km-re (90 mérföldre) a nashville-i célállomástól, a Tennessee állambeli Camden mellett egy erdőben találták meg. A törvényszéki vizsgálat megállapította, hogy a fedélzeten tartózkodók nem élték túl, a becsapódáskor azonnal szörnyethaltak. Patsy Cline 30 éves volt.

Amíg a roncsokat másnap hajnalban fel nem fedezték és a rádióban nem jelentették, a barátok és a családtagok nem adták fel a reményt. A véget nem érő hívások olyannyira lekötötték a helyi telefonközpontokat, hogy más segélyhívások nehezen jutottak át. A repülőgép célállomásán, a Cornelia Fort Airparkban egész éjjel égtek a lámpák, miközben a rádió és a televízió az eltűnt gépről szóló jelentéseket sugározta.

Kora reggel Roger Miller és egy barátja elindult a túlélők keresésére:

Amilyen gyorsan csak tudtam, rohantam az erdőben, és a nevüket kiálltottam – a bozóton és a fákon keresztül -, majd felértem egy kis emelkedőn, és, ó, Istenem, ott voltak. Borzalmas volt. A repülőgép orral lefelé csapódott be.

Röviddel a holttestek elszállítása után fosztogatók dúlták fel a területet. Néhány megtalált tárgyat végül a Country Music Hall of Fame-nek adományoztak.

Patsy Cline karórája, egy konföderációs zászlós öngyújtó, egy szegecses öv és három pár aranylamé papucs is volt köztük. Cline az utolsó előadásáról, készpénzben kapott honoráriumát soha nem találták meg.

Kívánsága szerint Patsy holttestét hazahozták a gyászszertartásra, amelyen több ezren vettek részt. Az emberek az arany koporsó és a sír fölött felállított kis sátorhoz szorultak, hogy minden elérhető virágot elvigyenek emlékbe.

Szülővárosában, a virginiai Winchesterben, a Shenandoah Memorial Parkban temették el. Sírját egy bronztábla jelzi, amelyen ez áll: Virginia H. Dick („Patsy Cline” van a neve alatt)

A halál nem ölheti meg azt, ami soha nem hal meg: Szeretet

A Tennessee állambeli Camdenben, a Mount Carmel Road mellett egy emlékmű jelöli a pontos helyet, ahol a repülőgép lezuhant az erdőben.

Posztumusz kiadványok
Zene

Patsy Cline halála óta a Decca Records (később az MCA felvásárolta, 1999 óta pedig a Universal Music tulajdonában van) újra kiadta zenéjét, ami posztumusz kereskedelmi sikert hozott számára. A The Patsy Cline Story volt az első válogatásalbum, amelyet a kiadó a halála után adott ki. Ez tartalmazta a „Sweet Dreams (Of You)” és a „Faded Love” című dalokat. Mindkét szám 1963-ban jelent meg kislemezként. 1963-ban a „Sweet Dreams” a Billboard country listán az 5., a Hot 100-on pedig a 44. helyezést érte el.

A „Faded Love” szintén top 10-es sláger lett a Billboard country listán, 1963 októberében a 7. helyen végzett.

1967-ben a Decca kiadta a Patsy Cline’s Greatest Hits című összeállítást. Az album a Billboard country listáján a 17. helyen végzett, és a Recording Industry Association of America gyémánt minősítést adott neki az eladások tekintetében. 2005-ben a Guinness Rekordok Könyvébe a Greatest Hits került be, mivel ez volt az az album, amely a leghosszabb ideig szerepelt bármely női előadó által készített lemezlistán.

A Patsy Cline’s Greatest Hits c. album dalai:

Patsy Cline zenéje az 1980-as években is szerepelt a slágerlistákon. Az „Always” című dala 1980-ban felkerült a Billboard country listájára. Ugyanebben az évben egy azonos című album is megjelent, amely a Billboard Top Country Albums listáján a top 30-ban szerepelt. 1980-ban Patsy Cline és Jim Reeves két duettje is nagy sláger lett. 1980-ban a Loretta Lynn életrajzi filmje, a Coal Miner’s Daughter / A szénbányász lánya  megjelenését követően újra érdeklődés mutatkozott Cline karrierje iránt. Ennek eredményeképpen az MCA Records újra kiadta Cline korábbi stúdió- és válogatáslemezeinek nagy részét. 1967-es Greatest Hits albumát például 1988-ban újracsomagolták, és 12 Greatest Hits címmel látták el. A lemez 1990-ben a Top Country Albums listán a 27. helyet érte el. 1985-ben Patsy Cline saját életrajzi filmjének soundtrackje a filmmel egy időben jelent meg. A soundtrack megjelenésekor a Billboard country albumok listáján a 6. helyen végzett.

A Sweet Dreams c. Patsy Cline életrajzi film Soundtrack albumán hallható dalok:

1991-ben az MCA Records kiadta első dobozos kiadványát a The Patsy Cline Collection címmel. Az album Patsy Cline összes, a Four Star és a Decca Records számára rögzített anyagát tartalmazta. A dobozos szett pozitív kritikákat kapott, különösen Thom Jurek az Allmusic-tól, aki az ötből öt csillaggal értékelte.

Jurek így nyilatkozott:

Ha egy művész valaha is megérdemelt volna egy, a teljes karrierjét felölelő dobozos kiadványt, akkor az Patsy Cline. Cline 1955 és 1963-között, 30 éves korában bekövetkezett halála előtt 102 lemezt készített, és nemcsak a countryzenét változtatta meg örökre, hanem a pop világára is hatással volt. Négy CD-n, kronológiai sorrendben, a hallgató egy olyan kulturális ikon fejlődésének és érlelődésének történetét ismerheti meg, aki tehetségét tekintve legalábbis egyenrangú volt legendájával.

A Rolling Stone a „Women Who Rock: 50 Greatest Albums of All-Time” listáján szerepeltette a box set-et.

Rob Sheffield író szerint Cline

…egy vagány cowgirl drámakirálynő, aki a valaha volt legdögősebb, legbőgősebb country dalok egyikét adja elő, olyan magas hangokat megütve, hogy az ember belesír a margaritájába.

A The Patsy Cline Collection 1992 januárjában a Billboard country albumok listáján a 29. helyet érte el.

A The Patsy Cline Collection válogatás album dalai:

1997-ben az MCA kiadta a Live at the Cimarron Ballroom című ritka felvételt, amely nemrég bukkant fel újra. Bill Frazee ékszerész eredetileg 1975-ben vásárolt egy kazettát, amelyen felfedezte, hogy tartalmazza Patsy Cline egy élő felvételét, amely 1961 júliusában készült, Cline autóbalesete után. Patsy az oklahomai Tulsában, a Cimarron Ballroomban lépett fel. A lemezen addig kiadatlan élő előadások és a közönséggel folytatott párbeszéd is szerepelt. Az album a Billboard country albumok top 40-es listáján szerepelt. Patsy Cline egykori MCA kiadója (ma MCA Nashville) a mai napig kiadja anyagait. Patsy Cline a Recording Industry of America bestsellerlistáján is szerepel, összesen több mint 14 millió eladott lemezzel.

FILM ÉS TELEVÍZIÓ

Patsy Cline karakterét az 1980-as évek óta többször is megformálták filmben és televízióban. Loretta Lynn életrajzi filmje, a Coal Miner’s Daughter / A szénbányász lánya (1980) megújította az életével és karrierjével kapcsolatos érdeklődést. A film többek között Patsy Cline és Loretta Lynn barátságát is bemutatta. Beverly D’Angelo színésznő játszotta Patsy Cline-t a filmben, és saját maga énekelte Patsy eredeti dalait. D’Angelo-t Golden Globe-díjra jelölték a szerepéért.

Egy 2017-es PBS dokumentumfilmhez adott interjúban D’Angelo úgy nyilatkozott, hogy Patsy Cline szerepének eljátszása „mély hatást gyakorolt” az életére és karrierjére.

1985-ben Sweet Dreams / Édes álmok címmel játékfilm készült Patsy Cline életéről. A film főszerepében Jessica Lange alakította Patsy Cline-t, Ed Harris a férjet, Charlie Dicket. Eredetileg Meryl Streep jelentkezett meghallgatásra Patsy Cline szerepére, de végül Lange ellenében veszített. A film producere Bernard Schwartz volt, aki a Coal Miner’s Daughter / A szénbányász lánya című filmet is készítette. Az eredeti elképzelések szerint Patsy Cline és Loretta Lynn közötti jelenetek is szerepeltek volna, azonban ezeket a jeleneteket végül törölték a végleges forgatókönyvből.

A filmet az a kritika érte, hogy nem volt pontos Patsy Cline saját életével és a zenei produkcióval kapcsolatban. Kurt Wolff azt írta:

…a soundtrack azonban Cline anyagának újrakevert változatait tartalmazta – jobb, ha maradunk az eredetinél.

Mark Deming az Allmovie-tól az ötből csak két csillagot adott a kiadványnak. Deming így kommentálta:

Bár bölcs megközelítés megmutatni, hogy viharos házassága párhuzamosan zajlott a Countrypolitan balladákba való átlépésével, a melodráma hajlamos beárnyékolni a híresség történetét azzal, hogy háttérbe szorítja a sztárrá válását. A történelmileg kétes karneváli és vásári koncertek miatt úgy tűnik, mintha nem is lett volna olyan nagy sztár, mint amekkora valójában volt.

Deming dicsérte Lange alakítását, mondván, hogy „vidám és temperamentumos” ábrázolást alkotott Patsy Cline-ról.

Roger Ebert két csillagot adott az eredeti, 1985-ös kritikájában. Ebert azt mondta:

Nincs a jól megformált szerkezet érzése ebben a filmben; nincs világos elképzelés arról, hogy a filmkészítők mit gondoltak Patsy Cline-ról, vagy hogy az ő élete milyen gondolatokat hivatott inspirálni.

Lange-ot a legjobb színésznőnek járó Oscar-díjra jelölték Patsy Cline szerepéért.

Patsy Cline-t televíziós filmekben is megformálták. 1995-ben a CBS-en debütált egy film Patsy Cline barátjának, Dottie Westnek az életéről és karrierjéről Nagy álmok és összetört szívek: The Dottie West Story címmel. Több olyan jelenetet is tartalmazott, amely West és Cline barátságát mutatta be. A televíziós filmben Tere Myers színésznő játszotta őt. Deborah Wilker a Sun-Sentineltől „fantasztikusnak” és hitelesnek nevezte az alakítását.

A Lifetime 2019 októberében sugározta a Patsy & Loretta című eredeti tévéfilmet a csatornán. A film Patsy Cline és Loretta Lynn barátságának krónikája. Cline-t Megan Hilty, Lynnt pedig Jessie Mueller alakítja. A film rendezője az Oscar-díjas forgatókönyvíró, Callie Khouri. 2019 júliusában jelent meg a film előzetese. A Patsy & Loretta című filmet a Tennessee állambeli Nashville-ben forgatták, és Lynn lánya és Cline lánya, Julie Fudge koprodukciójában készült.

Patsy Cline életéről és karrierjéről több dokumentumfilm is készült. Az első egy 1989-es dokumentumfilm volt The Real Patsy Cline címmel, melyben barátokkal és művésztársakkal készült interjúk szerepeltek. Ezek között volt Carl Perkins és Willie Nelson is.

1994-ben forgattak egy másik dokumentumfilmet Remembering Patsy címmel. A műsor házigazdája Michelle Wright country előadóművész volt, aki felolvasta Patsy Cline barátainak és családtagjainak írt leveleit. Több művésszel, például Roy Clarkkal, George Jonesszal és Trisha Yearwooddal készített interjúkat. Mindkét dokumentumfilmet Patsy Cline özvegye, Charlie Dick készítette.

2017 márciusában a PBS az American Masters sorozatának részeként dokumentumfilmet adott ki Patsy Cline-ról. A film narrátora Rosanne Cash volt, és Patsy Cline rajongóival készült interjúkat tartalmazott. Az interjúk között szerepelt Beverly D’Angelo és Reba McEntire is. Olyan dalok előadásait is tartalmazta, mint a „Three Cigarettes in an Ashtray” és a „Walkin’ After Midnight„.

Színdarabok és musicalek

Patsy Cline életét és pályafutását a színházi ágazatban is újrateremtették. 1988-ban mutatták be az Always…Patsy Cline című előadást. A műsort Ted Swindley hozta létre, aki Patsy Cline és a Texasban élő Louise Seger barátságát vette témája alapjául. A pár akkor találkozott, amikor Patsy Cline a texasi Houstonban, az Esquire Ballroomban lépett fel. Seger a koncert után hazavitte Cline-t, és együtt töltötték az éjszakát. A pár Patsy halála előtt levélben tartotta a kapcsolatot. A forgatókönyv nagy része a kettejük között több év alatt váltott levelekből származik. Seger a show narrátora, és feleleveníti a Patsy Cline-nal közös emlékeit a levélváltásaikon keresztül. A show eredeti előadói között volt Mandy Barnett, aki 1994-ben mutatta be a műsort a Ryman Auditoriumban. Barnett később zenei és előadói karriert futott be.

Egy második musical is megjelent 1991-ben A Closer Walk with Patsy Cline címmel. A műsort Dean Regan írta, és Patsy Cline karrierjének „zenei újragondolásának” nevezték.

MŰVÉSZETE
Befolyásoló erők

Patsy Cline művészetére különböző zenészek voltak nagy hatással. Legkorábbiak közé tartoztak az 1940-es és 1950-es évek popénekesei. Ezek közé tartozott Kay Starr, Helen Morgan, Patti Page, és Kate Smith.

Patti Page visszaemlékezett arra, hogy Cline férje egyszer azt mondta neki:

Bárcsak Patsy találkozhatott volna veled, mert ő egyszerűen imádott téged, állandóan téged hallgatott, és olyan akart lenni, mint te.

Nagy kedvence volt még Kay Starr, akinek Patsy Cline a The Washington Post szerint „lelkes híve” volt.

Jack Hurst a Chicago Tribune-tól megjegyezte, hogy

Gazdag, erőteljes hangja, amelyre nyilvánvalóan hatással volt a pop előadó Kay Starr, az évtizedek során tovább folytatta, sőt talán még növelte is népszerűségét.

Patsy Cline-t a country zenei rádióműsorok is vonzották, különösen a Grand Ole Opry. Mary Bufwack és Robert Oermann szerint Patsy Cline már fiatalon a műsor „megszállottja” lett. Patsy édesanyja, Hilda Hensley így nyilatkozott lánya csodálatáról:

Tudom, hogy soha semmit nem akart annyira, mint a Grand Ole Opry sztárja lenni…

A műsor előadói között, akiket szívből csodált, ott volt Patsy Montana. Cline-ra más típusú előadók is hatással voltak, köztük a korai rockabilly előadó Charline Arthur.

Hang és stílus

Patsy Cline alt énekhanggal rendelkezett. A Time magazin írója, Richard Corliss „merésznek” nevezte a hangját. A hangját az érzelmek megjelenítéséért is dicsérték. Kurt Wolff az egyik

…érzelmileg legkifejezőbb hangnak nevezte a modern countryzenében.

Tony Gabrielle a Daily Press-től azt írta, hogy Patsy Cline-nak

„hatalmas érzelmi erejű hangja van.”

Patsy Cline-t időnként saját érzelmei ragadták el. Férje, Charlie Dick elmesélte, hogy Patsy producere, Owen Bradley egyszer azt mondta neki, hogy hagyjon ott egy felvételt, mert Patsy nagyon érzelmes volt, és nem akarta megzavarni a hangulatot. Cline-t egyszer így írta le az érzéseit,

Ó, Uram, úgy énekelek, ahogy belül fáj.

Korai karrierje során Patsy Cline olyan stílusokban készített felvételeket, mint a gospel, a rockabilly és a honky-tonk. Az ilyen stílusban rögzített dalait, amelyeket a Four Star Records számára készített, a Decca Recordsnak készített későbbi munkáinak minősége alattinak tartják.

Steve Leggett az Allmusic-tól így nyilatkozott:

Az 1960 előtti felvételei azonban megint valami „más” voltak, és az 1956-os Walkin’ After Midnight, és talán egy-két másik dal kivételével úgy tűnt, hogy énekesként visszafogott és megfojtott, még akkor is, ha ugyanazzal a producerrel, Owen Bradley-vel dolgozott, aki az 1960-as évek sikereinek producere volt. Ó, mekkora különbséget jelent egy dal, mert végül is az 1955 és 1960 között felvett anyagai – amelyek mindegyike ezen a két lemezen található – egyszerűen túl gyengék voltak ahhoz, hogy Cline bármiből is aranyat csináljon, még nyilvánvaló énekesi képességei ellenére is.

Patsy Cline stílusát nagyrészt a Nashville Sounddal hozták összefüggésbe, a countryzene egy alműfajával, amely a hagyományos dalszövegeket összekapcsolta a hangszerelt popzenei stílusokkal. Ez az új hangzás segített számos kislemezének bekerülni a Billboard Hot 100-as listájára, és nagyobb közönséget szerezni, amely nem mindig hallgatott countryzenét. Producere, Owen Bradley ezt a hangzást építette be a Decca felvételeibe, mert megérezte a hangjában rejlő potenciált, amely túlmutatott a hagyományos countryzenén. Eleinte ellenállt a popos hangzású stílusnak, de végül meggyőzte, hogy ebben az új stílusban készítsen felvételeket.

Stephen M. Desuner a Pitchforktól kifejtette, hogy Patsy Cline azonosítható tényezője volt a Nashville Soundnak:

Lényegében újraírta a dalaikat egyszerűen azzal, hogy elénekelte őket, felemelte a szavaikat, és minden egyes rímüket a maximális drámai potenciál érdekében kifacsarta.

Mark Deming az Allmusictól megjegyezte:

Cline és Bradley nem találta fel a „countrypolitan”-t, de kevés művésznek sikerült olyan briliánsan egyesítenie a pop kifinomultságát és a country érzelmi őszinteségét, ahogy ez a zene látszólag könnyed kecsességgel megvalósítja, és ezek a dalok még évtizedekkel később is frissen és ragyogóan kidolgozottan hangzanak.

Művészi Kép

Patsy Cline nyilvános megítélése karrierje során megváltozott. Karrierjét az édesanyja által tervezett cowgirl-ruhákban és kalapokban kezdte. Ahogy azonban a zenéje átcsapott a popzenébe, flitteres ruhákat és koktélruhákat kezdett viselni. Bár élő fellépések alkalmával gyakran viselt cowgirl-jelmezeket, televíziós és nagyvárosi fellépések alkalmával estélyi ruhákat is felvett. Az Arthur Godfrey’s Talent Scouts című műsorban való 1957-es fellépésére a műsor producere ragaszkodott ahhoz, hogy Cline a tervezett rojtos cowgirl ruha helyett estélyi ruhát viseljen. 1962-es fellépése a Las Vegas-i Merri-Mint Színházban képviselte ezt a bizonyos imidzsváltást. Egyik fellépésén Patsy egy flitteres koktélruhát viselt, amelyet az édesanyja tervezett.

Patsy Cline-t a nők úttörőjének tekintik a countryzenében. Számos előadó a zene különböző stílusaiban inspirációként hivatkozott rá.

Kurt Wolff of Country Music:

The Rough Guide szerint Cline „agresszivitással” és „féktelen hozzáállással” rendelkezett, ami kivívta férfi társai tiszteletét. Wolff kifejtette: „A sztereotípiákon és más ellenálló erőkön túlmutatva, megmutatta az illetékes férfiaknak – és általában a közönségnek -, hogy a nők bőven képesek olyan kemény témákról énekelni, mint a válás és az ivás, de a szerelem és a megértés is.

Sean O’Hagan a The Guardiantól megjegyezte, hogy Minnie Pearl, Jean Shepard és Kitty Wells mellett Patsy Cline segített bebizonyítani, hogy a countryzene nem „macsó”, és hogy „erős nőknek” is lehet „erős hangjuk”. 2013-ban Diane Reese azt írta:

…ő volt az, amit én pre-feminista nőnek hívok. Nem ajtókat nyitott ki, hanem berúgta őket.

Mary Bufwack és Robert K. Oermann 2003-ban azt írta, hogy Patsy Cline

átalakította, mit jelent női countrysztárnak lenni.

Hagyaték és elismerés

Patsy Cline-t mind a country, mind a popzene minden idők egyik legnagyobb énekeseként említi. Hangját „kísértetiesnek”, „erőteljesnek” és „érzelmesnek” is nevezték. Patsy Cline érzelmi kifejezése és szövegeinek átadása segített befolyásolni a különböző zenei műfajokat és előadókat. Cline-ról azt mondják, hogy Owen Bradley producer támogatásával „segített meghatározni” a Nashville Sound country zenei stílusát. Bár az alműfaj vegyes véleményeket kapott, azt is mondták, hogy a countryzene „hitelességének” jelentős részét képezi, és Patsy Cline az alműfaj középponti fókuszpontja.

Más művészek is megemlítették, hogy a Patsy Cline hatással volt rájuk, köztük LeAnn Rimes, aki így nyilatkozott:

Emlékszem, apám azt mondta, hogy figyeljek arra, ahogyan mesél… Emlékszem, hogy több érzelmet éreztem, amikor énekében, mint bárki máséban, akit valaha azelőtt énekelni hallottam.

Lucinda Williams így nyilatkozott Patsy Cline énekesi tehetségéről, ami segít meghatározni örökségét:

Bár a stílusát country-nak tartják, az előadásmódja inkább egy klasszikus popénekesnőre hasonlít… Ez különböztette meg őt Loretta Lynntől vagy Tammy Wynette-től. Majdnem azt hihetnéd, hogy klasszikusan képzett.

Patsy Cline jelentős hatással volt számos zenei előadóra, többek között Reba McEntire, Loretta Lynn, LeAnn Rimes, Linda Ronstadt, Trisha Yearwood, Sara Evans, Dottie West, Kacey Musgraves, Margo Price, Cyndi Lauper, Trixie Mattel és Brandi Carlile.

Dottie West (aki szintén közeli barátja volt Cline-nak) így beszélt a saját karrierjére gyakorolt hatásáról:

Azt hiszem, Patsy Cline volt rám a legnagyobb hatással, ő kimondta a dolgokat az embereknek. Annyi érzés volt benne. Sőt, azt mondta nekem: Ha nem tudod érzéssel csinálni, akkor ne csináld.

Sara Evans 2019-ben arról beszélt, hogy Patsy Cline fiatal lánykora óta hatással volt rá:

Mindent megtanultam róla, amit csak lehetett. Próbáltam az éneklését ízig-vérig utánozni. Kocsmákban énekelve nőttünk fel – a testvéreim, a nővéreim és én – egészen kicsi koromtól kezdve. Szóval elkezdtem minden Patsy Cline dalt feldolgozni. Aztán amikor megkaptam a lemezszerződésemet, eljöttem Winchesterbe, hogy meglátogassak egy rádióállomást, és megpróbáltam rávenni őket, hogy játsszák a Three Chords and the Truth című dalom.

1973-ban Patsy Cline-t beiktatták a Country Music Hall of Fame-be. A beiktatással ő lett az első női szóló előadó, aki bekerült. 1977-ben Patsy Cline barátja és tanítványa, Loretta Lynn I Remember Patsy címmel tiszteletalbumot adott ki. A lemez Patsy Cline dalainak feldolgozásait tartalmazta, köztük a Back in Baby’s Arms és a Crazy című dalokat.

Az album vezető kislemeze a „She’s Got You” volt, amely 1977-ben a Billboard country chart első helyét érte el. 1995-ben Patsy Cline Grammy életműdíjat kapott örökségéért és karrierjéért. Emellett az „I Fall to Pieces” és a „Crazy” című slágereit beiktatták a Grammy Hall of Fame-be.

1993-ban Patsy Cline az Egyesült Államok postai bélyegein szerepelt a „Legendák” sorozat részeként. A bélyegsorozatban olyan country előadók is szerepeltek, mint a The Carter Family, Hank Williams és Bob Wills. A bélyegeket Marvin Runyon postaigazgató a Grand Ole Opryban tartott hivatalos ünnepségen szentelte fel.

1999 augusztusában Patsy Cline csillagot kapott a Hollywood Walk of Fame-en. Az ünnepségen részt vett özvegye, Charlie Dick és lánya, Julie Fudge. Az 1990-es években két dalát is beválasztották „Minden idők legnagyobb Juke Box slágerei” közé. A „Crazy„-t az 1. legnagyobbnak választották, az „I Fall to Pieces” mellett a 17. helyen végzett.

Az 1990-es évek vége óta további rangokat és kitüntetéseket kapott. 1999-ben Patsy Cline a 11. helyen szerepelt a VH1 „A rock and roll 100 legnagyobb énekesnője” listáján. 2003-ban a Country Music Television „A countryzene 40 legnagyobb énekesnője” listáján szerepelt.

2010-ben Patsy Cline a 46. helyen szerepelt a Rolling Stone „Minden idők 100 legjobb énekese” listáján. 2010-ben a Rolling Stone „Minden idők 100 legjobb country előadója” listáján a 46. helyen szerepelt. 2023-ban a Rolling Stone „Minden idők 200 legjobb énekese” listáján a 13. helyre sorolta Patsy Cline-t. A magazin 2017-ben a „Minden idők 100 legjobb country előadója” listáján a 12. helyén szerepelt.

Negyven évvel halála után az MCA Nashville kiadott egy emlékalbumot Remembering Patsy Cline (2003) címmel. Ugyanebben az időben egy televíziós különkiadás is készült. Az album Patsy Cline 1967-es Greatest Hits albumáról származó dalok feldolgozásaiból állt. Olyan country előadók által feldolgozott dalokat tartalmazott, mint Terri Clark és Martina McBride. Más műfajok előadói is szerepeltek rajta, mint Michelle Branch, Diana Krall és Patti Griffin.

Patsy Cline szülővárosa, a virginiai Winchester segített tisztelegni öröksége és karrierje előtt. A helyi önkormányzat 1987-ben jóváhagyta, hogy a városon belül emléktáblákat helyezzenek el, amelyek Patsy Cline szülőhelyeként jelölik a várost.

Ugyanebben az évben harangtornyot emeltek a sírhelyén, a Shenandoah Memorial Parkban. A harangtorony harmincötezer dollárba került, és részben Patsy Cline barátai, Jan Howard és Loretta Lynn finanszírozták. 2005-ben Patsy Cline gyermekkori otthona hivatalos helyszíni jelölést kapott, és felvették a National Register of Historic Places-be.

2005-ben a Celebrating Patsy Cline Inc. nevű szervezet létrehozásával megkezdődtek a felújítások Patsy Cline gyermekkori otthonán. 2011 augusztusában a Patsy Cline-ház hivatalosan is megnyitotta kapuit, mint történelmi otthon a túrák számára. Közel három hónap alatt mintegy háromezer ember látogatta meg az otthont. Az otthont úgy állították helyre, mint amikor Patsy Cline az 1950-es években édesanyjával és testvéreivel élt benne. A bútorok és színpadi ruhák másolatai is helyet kaptak.

Lánya, Julie Fudge 2011-ben így beszélt a házról:

Azt hiszem, amikor bemész a házba, úgy fogod érezni, hogy ez egyfajta pillanatkép arról, milyen lehetett meglátogatni, amikor anya ott élt.

2017-ben a Tennessee állambeli Nashville-ben megnyílt a Patsy Cline Múzeum, a 119 3rd Ave. S., a második emeleten, a Johnny Cash Múzeummal azonos épületben. A múzeumban megtekinthetők Patsy Cline valódi színpadi jelmezei, valamint eredeti albumai és lemezalbumai, és egyéb tárgyi emlékek, például a Gaunt’s Drug Store szódakút-automata, amivel Patsy Cline tinédzserként dolgozott. A múzeum gyűjteményében eredeti levelek is szerepelnek, amelyeket Cline a barátainak írt.

DISZKOGRÁFIA

Stúdió albumok

1957: Patsy Cline
1961: Showcase
1962: Sentimentally Yours

Posztumusz stúdió albumok

1964: A Portrait of Patsy Cline
1964: That’s How a Heartache Begins
1980: Always

Forrás: Wikipédia