Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | 4. Háborús felhők és ezüstös hangok

Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai

4. Háborús felhők és ezüstös hangok

A második világháború alatt a morál fenntartásához szükség volt a szórakozásra. A szving zene nem csak a londoni szórakozóhelyeken szólt végig a háború alatt, de a népszerű előadók járták a frontokat is, ahol a katonák előtt léptek fel, erősítve a harci morált. Több előadó éppen ezeken a fellépéseken alapozta meg a hírnevét, mint pl. az Andrews Sisters amerikai ének trió.

Természetesen a zene ömlött a rádióból is, a swing-korszak (1935-45) táncolható, virtuóz zenéjét – amerikai és brit fülnek egyaránt – olyan híres amerikai zenekarvezetők szolgáltatták, mint Benny Goodman, Artie Shaw, Harry James, Tommy és Jimmy Dorsey, valamint Glenn Miller.

A rádiónak, a lemezeknek, a filmeknek és a népszerű sajtóban megjelenő élénk reklámnak köszönhetően ők voltak a mai rocksztárok megfelelői. Glenn Miller 1942-ben jelentkezett az amerikai hadseregbe, és 1944-ben az amerikai Szövetséges Expedíciós Erők (AEF) zenekarát vezette Nagy-Britanniában, mielőtt repülőgépe eltűnt volna a La Manche csatorna felett 1944. december 15-én .

Szinte attól a pillanattól kezdve, hogy a világ megtudta, hogy Miller eltűnt, összeesküvés-elméletek kezdtek felbukkanni és azóta sem szűntek meg igazán, ahogy minden új generáció felfedezi a rejtélyt, és könyveket és cikkeket ad ki, amelyek azt állítják, hogy megoldották a rejtélyt.

Az egyik elmélet szerint Dwight D. „Ike” Eisenhower tábornok egy vagy két nappal korábban elküldte őt egy titkos küldetésre, hogy a nevében tárgyaljon a náci Németország kapitulációjáról. Nos, ezt könnyű megcáfolni, ugyanis Miller nem volt politikus, nem volt olyan információk birtokában, amely lehetőséget nyújtott volna számára, hogy erről az igen fontos és összetett kérdésről a német hadvezetéssel tárgyaljon.

Egy másik elmélet szerint német kém volt valójában és gépével Németországba repült megbízóihoz. Ezt is könnyű megcáfolni, ugyanis semmiféle feljegyzés erre vonatkozóan nem látott napvilágot. A háború utáni tárgyalások és kihallgatások során egyetlen alkalommal sem merült fel a neve.

Az amerikai légierő archívumában rejlik a bizonyíték arra vonatkozóan, hogy miért sietett Párizsba. 1944-ben, miután a szövetségesek visszafoglalták Párizst a németektől, Eisenhower felkérte Millert, hogy hozzon létre egy közös brit-amerikai rádiós produkciós zenekart, hogy szórakoztató zenét szolgáltassanak a csapatoknak, és készítsenek felvételeket az otthoni rádiós sugárzás számára. Millert rendkívül izgatta a feladat, és amikor az időjárás miatt a szokásos repüléseket leállították, akkor ő ezzel nem törődve, barátjával, Norman Baessell alezredessel és egy 20 éves pilótával együtt elstartolt egy kis C64 Norseman gépen Párizs irányába.

Nem volt köd, ahogyan azt a „The Glenn Miller Story” című filmben ábrázolják.

Ez egy „alkalmi” repülés volt egy olyan repülőgéppel, amelynek típusát a karburátor fűtőberendezésének hibája miatt korábban visszahívták. Az erős felhőzet miatt a pilóta a „vizuális repülési szabályok” szerint viszonylag közel a vízhez repült, miközben a hőmérséklet fagypont alatt volt. A csövek elfagytak, ez okozta a balesetet.

„Őrült volt, munkamániás személyiség, egy tábornok határozottságával” – mondták róla a zenészei. „Őt nem lehetett besorolni az engedelmeskedők közé, ő mindig a saját útját járta.”

Glen Miller hatása jóval túlmutat saját korszakán, hatással volt az ötvenes , sőt még a hatvanas, hetvenes évek zenéjére is. Itt érdemes kitekinteni a munkásságára legalább két szám erejéig, hiszen az „In the mood” és a „Chattanooga Choo Choo” c. siker számait a Shadows együttes is feldolgozta.

Az „In the Mood” egy népszerű big band-korszakbeli jazz standard. Maga a dal – vagy dallam, vagy riff – jóval korábban született, szerzője Joe Garland. Az ismétlődő arpeggiókkal ritmikailag eltolt főtéma „Tar Paper Stomp” címmel született meg. A dal első lemezfelvétele pedig Wingy Manone trombitás nevéhez fűződik. Manone 1930. augusztus 28-án az Indiana állambeli Richmondban vette fel a „Tar Paper Stomp„-ot, és Barbecue Joe and his Hot Dogs néven 78-as kislemezként adta ki a Champion Recordsnál. A felvételt 1935-ben újra kiadták, immár a Wingy Manone’s Orchestra szerepel a címkén.

Horace Henderson ugyanezt a riffet használta a „Hot and Anxious” c. lemezének felvételekor, amit testvére, Fletcher Henderson 1931. március 19-én rögzített a Columbia számára Baltimore Bell Hops előadói néven. Don Redman pedig 1932-ben a Brunswick számára rögzítette a „Hot and Anxious” című számot.

Az első felvételt, ami immár „In the Mood” néven jelent meg az Edgar Hayes & His Orchestra készítette 1938-ban.

Maga Glenn Miller 1939-ben vette lemezre a dalt, a B-oldalon az „I Want to Be Happy” című dallal, a felvétel a korszak legkelendőbb hangszeres szvingje lett.

Az 1939-es Glenn Miller-felvételt 1983-ban beiktatták a Grammy Hall of Fame-be. 2004-ben a felvételt felvették a Library of Congress National Recording Registry-be, amely „kulturális, történelmi vagy esztétikai szempontból jelentős” felvételekből áll.

1999-ben a National Public Radio (NPR) a Glenn Miller 1939-es felvételét felvette „A 20. század 100 legfontosabb amerikai zenei alkotás” listájára.

A „Chattanooga Choo Choo Choo” egy 1941-es dal, amelynek Mack Gordon írta a szövegét és Harry Warren a zenéjét. Eredetileg Glenn Miller és zenekara vette fel big band/swing dallamként. A dalt az tette különösen népszerűvé, hogy a 20th Century Fox 1941-es „Sun Valley Serenade” című romantikus filmjében szerepelt.

Az RCA Bluebird B-11230-B katalógusjelzésű Glenn Miller-felvétel 1941. december 7-én az Egyesült Államokban az első No.1. helyezett dal lett, és kilenc hétig maradt az első helyen a Billboard Best Seller listáján. A kislemez B-oldalán az „I Know Why (And So Do You)” c. dal szerepel. Érdemes megjegyezni, hogy ez a kislemez a világon az első , amely aranylemez lett.

Az RCA Victor által kiadott kislemez 1942-ben, a tomboló háborúban 1,2 millió példányban kelt el. 1996-ban Glenn Miller és zenekara 1941-es „Chattanooga Choo Choo Choo” című felvételét bevezették a Grammy Hall of Fame-be.

A dal szövege egy utas és egy cipőpucoló fiú közötti párbeszéddel kezdődik:

Bocsáss meg, fiú, ez a Chattanooga Choo Choo Choo?

Igen, igen, 29-es vágány!

Fiú, kifényesítenéd a cipőmet?

Megengedheted magadnak, hogy felszállj a Chattanooga Choo Choo Choo-ra?

Megvan a viteldíjam, és még egy kis tartalékom is

Ezután a dal leírja a vonat útvonalát, amely a New York-i Pennsylvania állomásról indul, Baltimore-on keresztül Észak-Karolinába tart, majd a Tennessee állambeli Chattanooga városában található végállomásra érkezik. Megemlít egy nőt, akit még életének egy korábbi szakaszából ismer, aki az állomáson várja majd, és akivel azt tervezi, hogy végleg megállapodnak. A teljes dal eléneklése előtt és után a zenekar a dallamot instrumentális zeneként játssza, a hangszerek a vonat „WHOO WHOO”-ját imitálják.

(Folyt. köv.)