Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | 2. A munkásosztály, mint az angol könnyűzene megteremtője

Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai

2. A munkásosztály, mint az angol könnyűzene megteremtője

Amíg Rock&Roll megszületése az Egyesült Államokban nagymértékben a déli államokon található gyapotültetvényeken dolgozó fekete és fehér napszámosoknak, a feketék vasárnapi istentiszteleteinek, az ott elhangzó gospeleknek köszönhető, addig az angol könnyűzenét az angol iparvárosok füstös gyáraiban dolgozó fizikai munkások gyerekei hívták életre és tették világhírűvé. Számukra a Rock&Rollnak az amerikai társadalomra gyakorolt hatása mutatta meg az utat az alsóbb rétegek elnyomásából való kitörés felé.

Egészen 1939-ig, azaz a háború kitöréséig a brit társadalomban megmaradt a korábbi korokból örökölt merev osztályszerkezet, a művelt közép- és felsőbb osztályhoz tartozók hajlamosak voltak hinni saját erkölcsi és kulturális felsőbbrendűségükben a munkásosztályokkal szemben. Gentlemannek lenni egyet jelentett a művelt réteghez való tartozással, mert a születési előjogok eleve az arisztokrácia körébe emelték a szerencsés helyre születetteket.

A fiatal és léhűtő arisztokratákra már a 19. században használták a „dandy” kifejezést. Ezeknek a végtelenül gazdag és elkényeztetett fiataloknak az élete főként a szórakozásról és a társasági eseményekről szólt, szórták a pénzt a finom szövetekből készült ruhákra, az Angliában oly híres lóversenyeken dicsekedtek előkelőségükkel. (Erős társadalmi kritikát megfogalmazva, őket gúnyolja ki a Kinks együttes Dandy c. dala)

Ezzel együtt a helyes viselkedésmintákat a társadalom felső rétege határozta meg, beleértve a helyes angol kiejtést, az asztali illemet, a megfelelő öltözködést, az udvarlás formáját és a házastársakkal való viselkedést is. Kevés kivételtől eltekintve a hatalom és a tekintély birtokosai magas fokú állami iskolai végzettséggel rendelkeztek. Helyzetüket megingathatatlannak, a társadalom igazságszolgáltatásaként fogták fel, a kultúra abszolút meghatározóinak és őrzőinek tekintették magukat, és a társadalmi ranglétrán lejjebb állók ritkán kérdőjelezték meg a helyzetüket.

Ez a társadalmi és kulturális hierarchiába tartozók felsőbbrendűek, elkülönültek és merevek voltak , a különböző alsóbb osztályok tagjai képtelenek voltak ebbe a felsőrendű társadalmi csoportosulásba átkerülni. A felső osztály elvárta, hogy mindenki alkalmazkodjon a csoportjának értékeihez, és viselkedési mintáihoz, a hierarchia megdöntésére tett kísérleteket a társadalmi konvenciók eleve korlátozták, így nem próbálkozott meg vele senki.

Ki tudja, meddig maradt volna fent ez a hagyományos angol társadalmi berendezkedési forma, ha nem tör ki a második világháború, ami alaposan összekuszálta ezt a társadalmi formációt. A háborúban mindenki annak vetette alá saját életét, hogy Hitler ne tudja megszállni az országot. Az arisztokrácia fiatalabb tagjai hazafias kötelességüknek érezték, hogy bevonuljanak katonának a haza megmentése érdekében, ahol igaz ugyan, hogy rögtön tiszti szerephez jutottak, de akiket irányítottak azok legfőképpen a munkásosztály tagjai voltak . Volt olyan arisztokrata, aki ekkor látott munkást életében először, igaz nem a megszokott szerepében a gyárban, hanem a harctéren. A háború borzalmai mélyreható hatással voltak a britek önképére, mind a társadalomban betöltött szerepük, mind a saját életminőségükkel kapcsolatos elvárásaik tekintetében gyökeresen megváltoztak.

Bár az ország háborúban rettenetes pusztítást szenved el, a hétköznapi élet folyamatos megpróbáltatásokból és kínokból állt és nagy nehézségekkel járt, mégis pont ez a szenvedés érlelt meg számos pozitív változást a brit társadalomban. A háború megnyerésére tett erőfeszítések révén az ország megtapasztalta az egység erőteljes érzését. A kormány, felismerve a morál fontosságát a háborús erőfeszítések fenntartásában, saját propagandakampányai révén aktívan ösztönözte is ezt az érzést. A háborúban nem számított, hogy a társadalom melyik osztályához tartozol, csak az, hogy megteszel- e mindent a haza védelméért.

Mindenekelőtt általános volt az a hit, hogy a háború után Nagy-Britannia jobb hely lesz. A britek bíztak és hittek abban, hogy a háború megnyerése érdekében hozott áldozatok végül teljes foglalkoztatottsághoz, az egyetemes oktatási rendszerhez, a szociális jóléthez, nemzeti egészségügyi szolgálathoz, valamint újratervezett és modernizált városokhoz fognak elvezetni – mindazok a szociális kényelmi szolgáltatások létre fognak jönni, amelyek a háború előtt az emberek többsége számára nem voltak elérhetők.

Ez a hit és szociális reformok iránti igény lendülete 1945-ben, a háború utáni első általános választásokon meglepő, elsöprő munkáspárti győzelmet eredményezett. A munkáspártiak a „Nézzünk szembe a jövővel” című kiáltványukban fejtették ki szándékaikat, ami tökéletesen megragadta a nemzet hangulatát. A merev osztálytársadalmi berendezkedést a szocializmus váltotta fel, a párt célja a Nagy-Britanniai Szocialista Nemzetközösség létrehozása volt – egy szabadelvű, demokratikus, hatékony, progresszív, közszellemű, anyagi erőforrásait a brit nép szolgálatába állító közösség kialakítása.

A németek által szétbombázott London lassan kezdett magához térni, ám hiába szerezte történetének első független parlamenti többségét a szocialista párt, örömébe üröm vegyült, ugyanis igen komoly problémákkal kellett szembenéznie. A háború ugyanis gyakorlatilag minden külföldi pénzügyi forrásától megfosztotta Nagy-Britanniát.

Az ország sorra vette fel a sterlinghiteleket, amelyekkel törlesztette a más országoknak fennálló adósságait, azokat a hiteleket, amelyeket a háború során kénytelenek voltak felvenni és ezeket az adósságoknak a túlnyomó részét külföldi valutában kellett kifizetni és amely adósság összességében több milliárd fontot tett ki. Mivel Nagy-Britanniának nem volt mit exportálnia, nem tudott mivel fizetni az importért, de még az alapvető élelmiszerekért sem.

A Munkáspárt szociális jóléti törvényei azt célozták hogy létrehozzák a jóléti államot: bevezették az ingyenes egészségbiztosítást és a járulékalapú társadalombiztosítást, szabályozták az állami segélyezést, a korábbi „szegény törvényt” a Nemzeti Segélytörvényben (1946), és legvitatottabb lépéseként létrehozták a gigantikus Nemzeti Egészségügyi Szolgálatot, amely ingyenes, átfogó orvosi ellátást biztosított minden polgár számára, legyen az gazdag vagy szegény.

A munkáspártiak első 18 hónapos kormányzása alatt kiváló eredményeket értek el. A puszta törvényhozás tömegét tekintve a kormány többet ért el, mint bármely más kormány a 20. században. A gazdasági válság azonban 1947-re utolérte a kormányt, és a válság sehogyan sem enyhült. Az Egyesült Államoktól kapott kölcsön, amely négy évre szólt volna, már elfogyott.

Az élelmiszer, a ruházat és más luxuscikkek adagolása életformává vált. A fejadagolás következményeként a javakat először osztották szét a szükségletek, nem pedig a vagyon alapján. Ironikus módon sok kevésbé jómódú család étrendje javult a háborús évek alatt. A fejadagolás többnyire 1948-ig tartott, és egyes termékek elérhetőségét egészen 1954-ig szabályozták.

Mivel a lakosság a fejadagok kiosztása miatt kormány döntéseitől függött, az angolok hozzászoktak a paternalista kormány központi irányításához. Mivel az arisztokrácia tudott pénzt kimenteni magának svájci bankokban vagy az Egyesült Államokban, a változások ellenére az új szocialista kormány kénytelen volt rájuk támaszkodni, így a pénzügyi források még mindig ugyanabból a hatalmi bázisból eredtek, mint a két világháború közötti időszakban, és mivel az újjáépítés miatt mindennél nagyobb szükség volt a munkáskézre és a munkálatokat irányítókra, szakmai középosztály továbbra is fenntartotta hatalmi pozícióját. Így az élet számos területén a háború előtti társadalom kulturális és szociális értékei változatlanok maradtak.

Az angol kormány az amerikaiaknak könyörgött segítségért. A megkönnyebbülést George C. Marshall amerikai külügyminiszter bejelentése hozta meg, miszerint az Egyesült Államok hatalmas pénzügyi segélyprogramot indít el az európai kontinens számára, a Marshall-tervet, amiben a keleti vagy nyugati blokk bármely országa részt vehetett. Bár a Szovjetunió azonnal elítélte a Marshall-tervet, és valójában ez jelentette az addigi szövetségesek szétválását, a keleti és nyugati blokk közötti megosztottság kezdetét, miközben a Marshall-terv kínálta lehetőséggel minden nyugat-európai ország, beleértve Nagy-Britanniát is, sietett részt venni.

Nagy-Britannia 2,7 milliárd dollárt , minden európai nemzet közül a legnagyobb részt tette zsebre 1949-től kezdve az ötvenes években. Az igazság az, hogy a háború utáni munkáspárti kormány, a helyi gazdasági szakértők tanácsára, szabadon döntött úgy, hogy a Marshall-segély felhasználása során nem az ipari modernizáció, hanem a szociális segélyezés lesz a központi téma.

Minden sikere és erőlködése ellenére a Munkáspárt az 1951-es általános választásokon vereséget szenvedett a konzervatívoktól. Ez a kormányváltás az állami irányításról az egyéni szabadság növelése felé való elmozdulást jelentette – a konzervatívok választási szlogenje a „Szabaddá tenni az embereket” ígéretével. A fejadagolás véget ért, és az addig csak távolról látott árucikkek szélesebb körben kezdtek elérhetővé válni. Nagy-Britannia a megnövekedett jólét és szabadság időszakába lépett, és ugyanaz a társadalmi folyamat kezdődött el, ami az Egyesült Államokban, számos régi társadalmi és kulturális struktúrát kezdtek megkérdőjelezni a fiatalok.

Sőt, az ötvenes évek végére az amerikai életmód teljesen átvette a hatalmat a brit társadalom alsóbb rétegeiben, mind a kultúra, mind az anyagi javak tekintetében.

(Folyt. köv.)