Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai | Bevezetés, avagy magyarázkodás, hogy miért is írom ezt a könyvet

Barcs Endre: Cliff Richard és az árnyékai

Bevezetés, avagy magyarázkodás, hogy miért is írom ezt a könyvet

Duke Ellington azt mondta egyszer:

Nincs olyan, hogy komoly zene és könnyű zene. Kétféle zene van: rossz és jó.

Messzemenően egyetértek ezzel a kijelentéssel. Zenei „mindenevő” vagyok, Mozart, Beethoven, Elvis, Cliff vagy akárki hangulatomtól függően. Szerencsés vagyok, mert apró gyerekkorom óta mindig ott volt a zene mellettem kéznyújtásnyira. Soha nem volt olyan, hogy abban a lakásban, amelyben laktam, ne lett volna egy lemezjátszó és persze, lemezek.

Édesapámnak nagy komolyzenei gyűjteménye volt 78-as fordulatú sellak lemezekből és nekem már háromévesen Bartók koncsertóját kellett hallgatnom. Az operákat ki nem állhattam és amikor apám teljes operákat akart meghallgattatni velem, úgy éreztem, hogy rabul ejtettek és szaladtam volna az utcára focizni, de nem mertem mozdulni.

Amikor apán nem volt otthon, a zeneszekrényben lévő régimódi lemezjátszón, amin hat, nyolc lejátszás után cserélni kellett a két centiméter hosszú acéltűket, és amiben volt egy hatalmas varázsszemes világvevő rádió is a lemezjátszó mellett, a rendelkezésemre álló könnyűzenei lemezeket hallgattam újra és újra. Nem volt nagy a választék, Kazal László (Zeg-zúgos kis utcasarkon köszörül egy vándorköszörűs), Hollós Ilona (Úgy huppan a szekér és a bivaly búsan megáll és én rád gondolok, halihó) , Vidám Fiúk (Ha jön a meleg, strandolni megyek, ha jön a hideg síelek veled), ezekre emlékszem.

Tíz éves voltam, amikor vettem a bátorságomat és arra kértem, hogy legközelebb, ha külföldön jár, akkor hozzon már nekem olyan lemezeket, amiket az amerikai fiatalok szeretnek. Apám gyakran utazott, hiszen nemcsak a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke volt, amiért nekem külön szerencsém volt Puskásék mellett nevelkedni, alelnöke, majd elnöke is lett az Európai Labdarúgó Szövetségnek (UEFA). Hozott is nekem Frank Sinatrát és Louis Armstrongot, mert ezeket ismerte. Jó, jó, mondtam neki, de nem hiszem, hogy az amerikai fiatalok erre lennének vevők. Azt mondja, jó, akkor mondjam meg, hogy kit hozzon.

Jó vicc! Akkor nem lehetett nyugati zenei újságokhoz jutni, honnan tudjam, hogy ki futnak, kik a sztárok az USA-ban. Aztán a kezembe került a Világ ifjúságának az egyik száma. Ungvári Tamás írt egy „üvöltő dervisről”, aki nem tud énekelni, tépi a gitárjának a húrjait, rángatózik, dobálja magát és a fiatal lányok megőrülnek érte. Valami Elvis Presley-nek hívják az illetőt. Két fotót is mellékeltek. Nézem a fotókat, mondom magamnak, ez nem tűnik úgy, mintha őrült lenne. Azt láttam, hogy a lányok mennyire odavannak érte. Próbáljuk ki- gondoltam és arra kértem apámat, hogy hozzon nekem Elvis lemezeket.

 És hozott! Mondanom sem kell, a rajongásom azóta is tart és nem úgy tűnik, mintha szűnni akarna. Valahogy a jó Isten a tenyerére vett, talán azért, mert 15 éves voltam, amikor elveszítettem édesanyámat, és sokáig őt okoltam e kibírhatatlan veszteségért. Hosszú órákat ültem a fent az Oroszán szikla feletti sziklákon, egészen magasan, alattam az erdő susogott, madarak repkedtek és távolról odaszűrődött a város hanga.

Miért? „ -kérdeztem Istent – Miért kellett elvenned?

Válasz akkor nem érkezett, ennek ellenére a nagy mindenségben, a magasra táruló égben, megéreztem Isten jelenlétét, kézzel foghatóan és egészen nyilvánvalóan, ezért rá bíztam magam. Egy árva szót sem szólt, de tudtam, ha kinyújtom feléje a kezem, akkor ő elfogadja, megfogja és visz magával.

És vitt magával! Vitt olyan kalandokra, amit soha nem élhettem volna meg nélküle. A földi nyelveken nincs olyan szó, amivel kifejezhetném a hálámat neki, de nincs is rá szükség, ha ismer valaki, hát ő aztán igen. Pedig veszekedtem vele, perlekedtem vele eleget, sokszor makacs voltam és önfejű , a magam útját akartam járni, de mindig lehajtott fejjel kullogtam vissza nem győzve a bocsánatát kérni és beismerni, hogy megint neki volt igaza.

Pedig kérnem sem kellett, olyan ajándékokat tett elém, hogy nem győztem ámuldozni. Sokszor csak kapkodtam a levegőt.

Mivel érdemeltem én ezt ki?  – tettem fel oly sokszor a kérdést, és szinte láttam, hogy csak mosolyog.

Van ennek a kapcsolatnak sok természetfeletti része, amit földi tudományokkal nem lehet megmagyarázni, mondjuk nem is kíséreltem meg soha, hiszen a két külön dimenzió sehol nem metszi egymást, így egyik nem magyarázható a másikkal.

„Mit fogok én kérdezni és hogyan? „ – tettem fel istennek a kérdést, mielőtt életemben az első világsztárral készültem interjút készíteni. „Ne aggódj, válaszolta, én a szádba teszem a szavakat”

Érdekes, ha Isten szól hozzám, nincs semmi hangja, mégis hallom. pontosan és tisztán. Tudtam, ha Ő mondja, nincs miért aggódnom.

Soha, de soha, de soha nem kellett csalódnom benne. Soha nem követelt, soha nem kért, hanem ajánlott. Rajtam állt, hogy elfogadom e az ajánlatát vagy nem. de hát ki lett volna olyan bolond, hogy visszautasítsa az Ő ajánlatait, ajándékait?

Istennek köszönhettem, hogy oly sok világsztárral találkozhattam. Neki köszönhetem különleges kapcsolatomat Cliff Richarddal is.

Tudtam, hogy Cliff Billy Graham tanácsára tért meg és vált újjászületett kereszténnyé (vagyis bemerítkezett) még a hatvanas évek közepén, ezért egészen természetes volt, hogy 1977 szeptemberében, amikor a korona visszaadásának részleteinek kidolgozásával éppen Grahamet bízták meg, és éppen ez ügyben Magyarországon járt, hogy megkeressem.

Mondtam neki, hogy van egy közös barátunk.

Ugyan ki lehet az?  – kérdezte csodálkozva.
Cliff Richardnak hívják – válaszoltam.

Ez a közös barát kifejezés kicsit túlzott volt, tekintve, hogy Cliff-fel addig csak a lemezek borítóján találkoztam. Ő azonban nem kételkedett, nyomban a szívébe fogadott. Megadta Cliff összes elérhetőségét, nemcsak az irodáét, hanem személyes otthoni telefonszámát is. És innen aztán minden olyan, mint egy szép mese. Hiszen megalakítottam a magyarországi Cliff Richard Klubot, ami a néhai Petőfi Csarnokban működött. Akkor már a magyarországi Johnny Cash klubnak is társalapítója voltam és társelnöke. Ez ügyben jártunk Hollandiában, majd átmentünk Antwerpenbe, ahol egy klub előtt ki volt írva „Európai Cliff Richard Klub találkozó”.

Én ide bemegyek, mondtam!

Bent éppen egy filmet vetítettek, kérdeztem, hogy ki az elnök. A teljes sötétségben rámutattak valakire. A sötét alakot meghívtam Budapestre. És eljött. Kiderült, Ton Verhagennek hívják, ő nálam nyaralt midig a balatoni nyaralómban, én meg nála laktam, ha kijutottam Hollandiába. A barátság Tonnal azóta is tart és nem hiszem, hogy valaha is elmúlik. Ha sikerül ezt a könyvet megírnom, az nagy részben neki is köszönhető, hiszen, ha Cliffről és a Shadowsról van szó, nincs nála szakavatottabb e Földön.

Cliff-fel 1986-ban találkoztam először személyesen, Londonban, nem is akármilyen körülmények között. A Magyar Szülőföldünk adásának dolgoztam akkor. Azért választottam ezt a munkát a Magyar Rádión belül, mert tudtam, hogy innen kiküldenek nyugatra az ott élő magyarokkal interjúkat készíteni. Így volt ez ekkor is, Bradfordban, az ottani Magyar Klub rendezett egy többnapos kulturális fesztivált, oda küldtek ki. Tudtam, hogy a napokban lesz Dave Clarknak a Time c. musiceljének bemutatója éppen a Dominion Színházban és Cliff játssza a főszerepet. Tudtam, hogy ehhez a színházhoz közöm lesz. 1968/69-ben, amikor a itt jártam iskolába, a tanteremből pont erre a színházra láttam rá és már akkor megfogant bennem, hogy nem véletlenül néz az osztálytermi székem éppen erre az épületre. És valóban, ’86-ban rohantam a színházhoz. Úgy kirúgtak, hogy a lábam nem érte a földet.

„Főpróba van, hogy képzelem, hogy megzavarom a művészeket!” Elkeseredtem és a szállodából azonnal küldtem egy táviratot Cliff titkárnőjének. Akkor már elég sokat levelezem Cliffel, beszéltem is többször vele telefonon, és több alkalommal küldött postán kazettát, amin a magyar klub tagjait üdvözölte.

Másnap Bredfordba kellett mennem, este visszatérve Londonba kérdezem a portást, hogy érkezett e nekem valami, de csak ingatta a fejét , hogy semmi. Bánatosan ballagtam fel a szobámba, és amikor kinyitom az ajtót, látom, hogy a padlón fekszik egy levél. Cliff írta saját kezével. meghívott a másnap esti díszbemutatóra.

Az előadás ámulatba ejtett, még nem láttam addig lézeres alakokat padlásról lezuhanni, majd a földön balettművésszé válva tovább táncolni, ahogy nem láttam színpadon lebegő légi járműveket sem addig, amin szegény Cliffnek egyensúlyozva kellett énekelni. Hiába nyűgözött le az előadás, rohantam a bemutató utáni fogadásra, ahol végre személyesen is bemutatkozhattam Cliff Richardnak! És nem csak neki! Ott volt Sir Laurence Olivier nagy kedvencem, az egyetemen az ő Shakespeare filmjein tanultunk angolul, tanultuk az angol kiejtést, mert az övé olyan volt, mintha méz csordulna a száján. A darabban háromdimenziós alakban jelenik meg a feje, mert ő az Idők Ura, itt az életben, összeroskadt, kis öregember volt már ekkor, tolókocsiban ülve. De a szeme szikrázott, megállás nélkül mesélt, nagyobb alakja a filmvilágnak, mint ő kevés akad, igaz elfogult vagyok irányába. Ott volt a fogadáson Julian Lennon, Freddie Mercury, Steve Wonder és a szerző, Dave Clark is.

Itt készítettem több interjút is, ami technikailag világon egyedülállónak bizonyult. Ugyanis a rádió magnó Bradfordban felmondta a szolgálatot, folyamatosan kidobta a kazettát. Ekkor azt találtam ki, hogy egy késsel lenyomom azt az átkozottat és nyomva tartom, amíg az interjút készítem. Ezt a kést elhoztam magammal, mert itt megint szükség volt rá. Szegény Cliff nagyon megijedt, amikor előkaptam, azt hitte rá akarok támadni, de megnyugtattam, hogy a szocializmusban semmi nem tökéletes, miért lenne éppen a kincstári rádiós magnó az? Mit ne mondjak, a világsztárok elég furcsán néztek rám, én meg nem győztem szabadkozni. Fő, hogy a felvételek sikerültek.

A következő találkozóm Cliff-fel 1987 november elején volt, amikor három koncertet adott a Budapest Sportcsarnokban az Always Guranteed európai turné keretében. A Cliff klub szervezett egy találkozót a klub tagjaival, a lányok majdnem szétszedték Cliff-et nekem kellet kimenekítenem a kezeik közül.

A harmadik koncert utáni reggelen kérdezem a szállodában Cliffet, hogy miben segíthetek. Mondja, hogy hívjam fel a ferihegyi repülőteret, hogy mikor érkezik a négyüléses kis repülő gépe, amivel Zágrábba repül, ahol este adj a következő koncertet. Addig ő elmegy bevásárolni a Váci utcába. Hívom a repteret, végre sikerül megkapnom, kiderül, hogy a gép a nagy köd miatt nem tud leszállni Budapesten. Rohanok Cliff után, elkapom az egyik üzletben, mondom neki baj van, nem tud jönni a gép. Futunk vissza a szállodába. Mi legyen kérdezi tőlem. Mondom neki, hogy jobb, ha visszamegy Schwechatra, és onnan repül Zágrábba, Ferihegy azt mondta, ott le tud szállni a gép. (Akkor még messze nem volt kiépített autópálya Zágráb felé, azért ajánlottam ezt az utat). Cliff egy hófehér Mercedest kapott német sofőrrel. Kérdezi a sofőr, hogy talál ki a városból. Én elkezdem magyarázni.

Ne magyarázz, ülj be és mutasd az utat– mondja Cliff.

Én így, ahogy vagyok, kabát nélkül beugrom a kocsiba és indulunk. Győrnél már arra gondoltam, hogy ki kellene szállnom, de olyan jót beszélgettünk, hogy nem tudtam rászánni magam. Megérkeztünk a határra, sorompó fel. Ugrom ki a kocsiból, mondom Cliff, a híres énekes nagyon siet. Mondják rendben van, de hol az én útlevelem. Nem volt más nálam, csak a budapesti villamosbérletem. Nyomban letartóztattak. Cliff maradni akart, de mondtam neki, menjen nyugodtan én majd kivágom magam. Közölték, hogy határsértést követtem el, ami főbenjáró bűn. Mondtam, oké, a maguké vagyok! Egy tiszt kopogott az írógépen, miközben az adataimat vette fel és egy kiskatona állt mellettem, vállán géppisztollyal. Közben egy másik tiszt a másik szobából telefonálgatott, hogy mi legyen velem. Elég hangosan üvöltött, így minden szavát lehetett hallani.

Ültünk csendben egy jó fél órát, amikor egyszer csak egy magasabb rangú, fiatal tiszt rohan be az ajtón zihálva.

Itt van Cliff Richard? Letartóztattátok?

Mondom, Cliff elment, be kell érnie velem. Azt mondja, hogy kövessem. Beülök mellé a dzsipbe és elindulunk, mint kiderül, a pályaudvarra. Közben be nem áll a szála, azt mondja nagy rajongója Cliffnek, van egy csomó lemeze tőle, tudok e neki aláírást szerezni. Kérdi milyen ember Cliff, meg sem várja a válaszaimat, csak kérdez. A pénztárnál megveszi a vonatjegyet, tudja, hogy nincs nálam pénz, azt mondja ajándék, amiért általam majdnem találkozott a sztárral. Már fent ülök a vonaton még midig beszél.

Hétfőn megyek a munkahelyemre, hívat a főnököm, aki igen magas rangot töltött be korábban a katonai elhárításnál. Azt mondja, mi van mostanában buszbérlettel jársz nyugatra? Mondom, honnan tudod. Azt mondja, felhívtak, hogy politikailag megbízható vagy- e. Gondolkodtam, mikor járok jobban, ha börtönbe küldelek, vagy ha nekem dolgozol tovább. Ezek szerint neki köszönhetem, hogy kihúzott a csávából.

Egy évvel később a Baptista egyház vezetői azzal keresnek meg, hogy nem hívnám e el Magyarországra Cliffet evangelizálni. Mondom, megkérdezem. Cliff igen mond, és jön. Elhatározom, hogy egy órás műsort készítek vele a Magyar Televízió számára. Akkor futott a „Sztárokkal négyszemközt” c. műsorom, éppen kapóra jött. Már dörzsöltem a kezem, hogy evangelizálni fogok a Magyar Királyi Televízióban, a szocializmusban!

Már a reptéren várta a stáb Cliffet. Még a reptéren hosszú interjút készítek vele a hitéről. Hozott hetvenöt elektromos botot vakoknak, mondja azt szeretné átadni. Adjuk meg a módját neki, mondom. Kinyittatom a Gorkij fasori templomot, oda ülnek be a vak fiatalok, Cliff egyenként adja át a botokat, amelyek egyre magasabb hangot adnak ki attól függően, hogy egy tárgy milyen közel van. Miután a botokat kiosztja előveszi a gitárját és ott a templomban énekel a vak gyerekeknek, akik megtapsolják. Szívet melengető jelenet.

Délután hangpróba. Cliff megy fel a színpadra és közben a kezembe nyomja a gitárját, hogy a meredek lépcsőn kapaszkodni tudjon. Én segítek neki, közben nekiütöm a gitárt a hangfalnak, ami nagyot koppan.

Ne törd össze, mondja, mert akkor nem tudok mivel fellépni és akkor hirtelen beugrik….

Tizennégy éves vagyok, Balatonszabadiban vagyunk, nyár van, a szomszéd fiú, nagy magnós a lemezeimet veszi fel. Én megszólalok:

Ha találkozhatok Elvisszel és foghatom Cliff gitárját, akkor meg is halhatok!

1972-ben találkoztam Las Vegasban Elvisszel, 1989-ban fogtam Cliff gitárját. Ki az, aki a lehetetlent is tudja teljesíteni egy kamasz fiúnak, aki a hatvanas évek szocializmusában ilyenekről álmodik, természetesen maga Isten!

Már azért is érdemes megírnom ezt a könyvet, mert megvallhatom őt! Istent, aki kézen fogva átvezetett az életen.

(Folyt. köv.)